Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

A Múltunk wikiből
1231
március 3. IX. Gergely pápa szót emel az izmaeliták hivatalviselése ellen.
március 3. után: II. Endre kiadja az Aranybulla megújítását.
A birtokvisszavételi politika bukása.
1232
február 25. Róbert esztergomi érsek kiközösíti a király tanácsadóinak egy részét.
Róbert érsek augusztus 20-ig felfüggeszti a kiközösítést.
vége: Jakab pápai követ megérkezik Magyarországra.
1233
június 1. Rögzítik a pannonhalmi apátság népeinek sérelmeit, majd mérséklik terheiket.
augusztus 20. II. Endre aláírja a beregi egyezményt.
1234
tavasz: Jakab pápai legátus II. Endrét több alkalommal is a beregi egyezmény megtartására szólítja fel, majd elhagyja az országot.
nyár: A beregi egyezmény megszegése miatt a pápai követ meghatalmazása alapján egyházi fenyítéket hirdetnek ki. IX. Gergely az egyezmény betartása esetén hajlandó ennek feloldására.
július 1. IX. Gergely szentté avatja Erzsébetet, II. Endre lányát.
augusztus 31. Megegyezés IX. Gergely pápa és II. Endre között a beregi egyezményben foglaltak végrehajtásáról.

A királyi udvar összetételének szinte teljes megváltozása 1231-ben, vagy talán már 1230 utolsó heteiben, nem csupán Béla birtokvisszavételi politikájának adta meg a kegyelemdöfést, hanem újra felszínre hozta mindazokat a kérdéseket, amelyek Ampod fia Dénes korábbi tisztségviselésének időszakát jellemezték. Ezekről az újra kisértő veszélyekről IX. Gergely pápának az esztergomi érsekhez március 3-án írt levele tájékoztat. „Rettenetes hír jutott el hozzánk mind a te, mind mások jelentése révén – írja a pápa Róbertnek –, a fájdalom éles kardjaként hatolva belénk. Magyarországon olyan dolgok történnek, hogy ha az apostoli szék orvoslást nem nyújt, úgyszólván elvész a hit, megsemmisül az egyház szabadsága, és nem kis mértékben csökken a királyi tekintély.” Elnyomják a szegény keresztényeket, a szaracénok és a zsidók uralkodnak Krisztus hívein. A súlyos terhekkel gyötört keresztények látva a szaracénok jobb helyzetét, nagyobb szabadságát, önként csatlakoznak hozzájuk, felveszik hitüket, hogy velük azonos szabadságot élvezzenek. Szaracénok keresztényekkel, keresztények szaracénokkal kötnek házasságot. A szaracénok keresztény rabszolgákat vásárolnak, hitük elhagyására kényszerítik őket, és nem engedik fiaikat megkeresztelni. Néhány szaracén kereszténynek hazudva magát szedi rá a keresztényket. A szaracénok szolgáikká teszik a kunokat, a már megkeresztelkedett kunokat hitük elhagyására bírják, a megkeresztelkedni szándékozókat pedig eltérítik szándékuktól. Noha a toledói zsinat elhatározta, hogy a zsidók közhivatalokat ne viseljenek, Magyarországon a zsidók és a szaracénok mégis tisztségeket töltenek be, súlyos károkat okoznak az egyháznak. „Az egyházi szabadság – folytatja levelét a pápa – abban az országban annyira fel van forgatva, hogy a világiak nemcsak az egyház alattvalóira, hanem magukra az egyházakra és az egyházi személyekre is adót vetnek ki, és világi bíró széke előtt kell felelniük. A birtokokat és jövedelmeket, amelyeket a királyok adományából már hosszú idő óta békésen birtokoltak, az egyházaktól igazságtalanul elveszik, és mérhetetlen adományozások révén, amelyeket bizonyos nemeseknek a király újra eszközöl, súlyosan meg vannak terhelve.” Házassági ügyek is világi bíró elé tartoznak. „Úgy adódott, hogy ennek az országnak az egyházai annyi jogtalanságot és kárt szenvedtek el, oly súlyos terhekkel lettek nyomorítva, hogy ha gyorsan nem adatik meg nekik a segítség, aligha lesznek képesek feléledni.”[jegyzet 1] IX. Gergely felhatalmazta az esztergomi érseket, hogy egyházi fenyíték alkalmazásával, s ha kell, világi erő igénybevételével is tántorítsa el gonosztettek elkövetésétől az egyház ellen mesterkedőket.

A pápa II. Endrétől is kérte közreműködését a kihágások visszaszorításában, Róbert érsek támogatásában. Nem lehet véletlen, hogy az esztergomi főpap és suffraganeusai éppen ekkortájt kezdeményezték a pápánál Lukács érsek szentté avatását, akinek kanonizálása által a világi hatalommal szembeszálló főpap eszméinek propagálását kívánták szolgálni. Súrlódási felületet jelentett még 1231-ben is a pápa, valamint Endre és Béla között a Német Lovagrend kiűzésének ügye. IX. Gergely 1231. április 26-i levelében azzal vádolta Bélát, hogy Kunország egy részét a római egyház nyilvánvaló tulajdonjoga ellenében jogtalanul tartja kezében, s noha a pápa mind Endrét, mint Bélát gyakran intette már arra, hogy a földet a rendnek adják vissza, most ugyanezt Bélától kéri. Nyugtalanította a pápát az a régóta húzódó viszály is, amely Kálmán szlavón herceg és a szlavóniai templomosok között birtokügyekben támadt. A pápa intette Kálmánt, hogy a templomosoktól elvett összes javakat juttassa vissza, s az okozott károkért a herceg méltó elégtételt adjon.

1231-ben tetőpontjára hágott a pápa oldaláról Magyarországra háruló nyomás, ugyanakkor nagymértékben megnövekedett a magyarországi főpapok aktivitása is, akik szükségesnek látták, hogy a pápai támogatást, az ország megosztottságát, Endre és Béla ellentétét kihasználva sérelmeiket a királlyal orvosoltassák, és újabb jogokat szerezzenek maguknak. Ez vezetett az 1222. évi Aranybulla revíziójához. Nem teljesen világos, hogy 1231-ben az új oklevél kieszközlését szorgalmató egyház nagybirtokosság miért éppen ahhoz az 1222. évi Aranybullához nyúlt vissza mint alaphoz, amelyet alighanem már az 1222. év második felében a királyi udvarban bekövetkezett személyi változások de facto hatályon kívül helyeztek. Csak gyanítható, hogy az okot éppen ez jelentette, az a körülmény, hogy de jure nem érvénytelenítették az 1222. évi Aranybullát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hét eredeti példányban készült 1222. évi oklevél öt példánya egyháziak őrizetében volt: a pápánál, hogy az registrumába is írassa be, a johannitáknál, a templomosoknál, az esztergomi és a kalocsai káptalanban. Ha valaki, úgy éppen az egyház tarthatta számon az 1222. évi Aranybullát, és emlékezhetett annak szövegére, amely számos ponton az egyházra nézve sérelmes intézkedéseket tartalmazott. Az 1222. évi Aranybulla mellett annak 1231. évi átdolgozása sem maradt ránk eredetiben, csak Jakab praenestei püspök, pápai követ 1232. évi átírásában ismerjük. Már önmagában ez jelzi: az 1231. évi megújítás egyházi érdekeket szolgált, a szöveg őrzése is az egyháziaknak volt elsőrendű érdeke.

Még inkább mutatja az 1231. évi megújítás létrejöttében szerepet játszó egyházi érdeket az 1231. évi oklevél szövege. A 35 cikkelyből álló irat, formailag oklevél, valójában dekrétumszöveg bevezetése lényegében az 1222. évi aranybulla bevezetésével azonos. A szöveg azonban már nem mutatja a bevezetés azonosságából gyanítható szoros megfelelést. Az 1222. évi Aranybulla 31 cikkelyéből 12 egyáltalán nem került át az 1231. évi megerősítésbe, az átvettek közül számos passzus többé-kevésbé megváltozott formában szerepel 1231-ben, ahol ugyanakkor több mint egy tucat új cikkely is található. A változások az egyház számára voltak kedvezőek. Elmaradtak az 1222. évi Aranybulla egyházra nézve sérelmes pontjai, mint a tized pénzben szedését tilalmazó cikkely, vagy a sóraktározást Szalacsra, Szegedre és a végekre korlátozó passzus. Számos mentességet kimondott az 1231. évi megújítás: az egyházi falvakat a szerviensek birtokaihoz hasonlóan kivette a megyei ispán ítélkezése alól, az egyházak és a szerviensek népeit mentesítette a kerítések vágásától, árkok ásásától, a királyi épületekben vagy műhelyekben végzendő munkától, amelyek a határvédő, illetve a várszervezet alávetettjeit terhelték. Több cikkely foglalkozott az egyháziak feletti joghatóság kérdésével. Elrendelte egyik, hogy a nádor minden ember felett különbség nélkül ítélkezzék, kivéve az egyházi személyeket és a klerikusokat, valamint a házassági, hitbér- és más egyházi vonatkozású ügyeket, amelyek egyházi bíráskodás alá tartoznak. Nagy horderejű volt annak a cikkelynek a rendelkezése, amely kimondta, hogy mivel sokan szenvedtek az országban sérelmet a hamis poroszlók miatt, ezek idézései vagy tanúbizonyságai ne bírjanak érvényt, csak a megyéspüspök vagy a káptalan tanúbizonysága révén; kisebb ügyekben pedig a szomszédos konventek és kolostorok tanúbizonysága legyen érvényes. E cikkelynek szerepe volt abban, hogy a már korábban létrejött hiteles helyek, különféle jogügyleteket írásba foglaló egyházi testületek fontos szerepet játszottak az igazságszolgáltatás menetében s ezzel kapcsolatban a jogi írásbeliség fejlesztésében. A beszállásolásokkal kapcsolatos visszaélések esetében a püspököknek megadta azt a jogot, hogy az első fokon igazságot nem szolgáltató nemeseket egyházi fenyítékkel sújthassák. Mindennél jobban bizonyítja az 1231. évi megerősítés egyházi ihletettségét a zárópasszus. Amíg az 1222. évi Aranybulla a püspököknek, a jobbágyoknak és a nemeseknek, azaz az ország leghatalmasabb egyházi és világi nagybirtokosainak és méltóságainak biztosította a rendelkezések ellen cselekvő királlyal szemben az ellenállás jogát, addig az 1231. évi megerősítés szerint II. Endre saját akaratából hozzájárult: ha ő, fiai és utódai e szabadságot megsérteni akarnák, „az esztergomi érseknek jogában álljon, hogy szabályszerű előzetes figyelmeztetés után, minket és őket a kiközösítés büntetésével fenyítsen meg.”[jegyzet 2] 1231-ben tehát az átértelmezett „ellenállási jogot” a mindenkori esztergomi érsek nyerte el.

Nem mutat számottevő különbséget a királyi szerviensség 1231. évi helyzete és jogállása 1222-höz viszonyítva. Hogy mindazok a jogszolgáltatási, katonáskodási kiváltságokat, bizonyos terhek alóli mentességet, a szabad örökülhagyási jogot stb., amelyeket az 1222. évi Aranybulla biztosított a királyi szerviensek számára hiánytalanul át tudták menteni 1231-re, politikai orientációjuk megváltozásával magyarázható. 1222. évi – és az Aranybullában tükröződő – szövetségük az Imre-párti előkelők II. Endre-ellenes csoportjával tiszavirág életű volt, hiszen alig néhány hónapos tisztségviselés után a világi uralkodó osztály eme tábora elbukott, és a politikai süllyesztőbe került. A szerviensséget elsősorban a világi nagybirtokosság, az egyre inkább, így már az Aranybulla 1231. évi megújításában is báró néven szereplő arisztokraták előretörése fenyegette. A bárók familiárisaikká, magánszervienseikké akarták tenni a királyi szervienseket. Hogy ezt a veszélyt elhárítsák, az uralkodó mellett, akitől egyre kevesebb védelmet remélhettek és kaphattak, a hatalm csúcspontja felé tartó egyházi nagybirtokosság felé tájékozódtak, annak szövetségeseként léptek fel, s az egyházi követelések tömegbázisát jelentették. Ugyanakkor 1222-ben elnyert kiváltságaik ezt követően elválasztották őket a várelemeketől, akik 1222 előtt alkalmi szövetség, rövid távú érdekazonosság révén kapcsolódtak hozzájuk.

A szerviensi támogatóktól is megfosztott elemek hangja elhalkult vagy éppen el is tűnt 1231-re. Igaz, az 1231. évi megerősítés a várjobbágyságnak továbbra is biztosította a szent királytól engedélyezett szabadságot, ami jelzi: útjuk „felfelé”, az uralkodó osztály felé vezet, de már a várnépekkel kapcsolatban elmaradt az az 1222. évi cikkely, mely kimondja, hogy az ispánok ne dúlják fel a várukhoz tartozó népek birtokait. Ezzel az ispánok szabad kezet kaptak arra, hogy a várnépeket, ha kell, erőszak alkalmazásával is, alávetett népességként saját maguk számára hasznosítsák. Teljesen eltűntek azok a cikkelyek, amelyek 1222-ben még a nép érdekeit védték a hatalmaskodásokkal, a mértéken felüli kizsákmányolással szemben. 1222-ben ezek a pontok egy széles körű tömegmozgalom eredményeképpen kerültek be az Aranybullába. 1231-re ez a tömegmozgalom éppen a szerviensség leválasztása és a várjobbágyság megváltozó helyzete, az uralkodó osztály felé irányuló, a várnépekétől elváló útja következtében elcsendesedett; 1231-ben már nem olvashatunk olyan pontokat, hogy a jobbágyok, az uralkodó osztály előkelői a szegényeket ne nyomják el, vagy hogy az új pénz egy évig járjon, és jó minőségű legyen. Jellemző egyébként, hogy a hatalmaskodások ellen hozott szinte valamennyi 1222. évi cikkely hiányzik az 1231. évi megújításból. Az egyházi ihletésű megerősítésben is kirajzolódnak azok a pontok, ahol a világi magán-nagybirtokosságnak a maga igényeit sikerült érvényesítenie: elmaradt az 1222. évi Aranybullának az a cikkelye, amely tiltotta az országos tisztségek halmozását. Részint a pénzviszonyok előretörésére, részint pedig az királyi jogok magánföldesúrivá válására mutat az a passzus, amely szerint a nyestbőradó természetbeni formája helyett pénzt, négy pondust kell beszedni, s annak egy részén a király osztozni kényszerült a földbirtokossal.

Általában a királyi hatalom további hanyatlását tükrözi az 1231. évi megújítás, bizonyos mértékig annak következtében, hogy az egyház sérelmi politikája ütközött a király érdekeivel. Sikerült az egyháznak elérnie, hogy az 1231. évi szövegbe bekerült a nádor felelősségre vonatkozásáról szóló cikkely, amely szerint ha a nádor rosszul intézné a király és az ország ügyeit, a király alattvalói kérésére leváltja, és alkalmasabbal helyettesíti. Rábírták a királyt annak becikkelyezésére, hogy semmiféle adót, semmiféle behajtást, sem kamara hasznát illetéktelenül nem fog szedetni. Ezek bővítést jelentettek az 1222. évi Aranybullához képest, joggal láthatjuk ezekben a cikkelyekben az egyházi nagybirtokosság elmarasztaló ítéletét II. Endre 1222 után folytatott, lényegében az 1222 előtti irányvonalat követő gazdaságpolitikájával szemben. 1222-höz képest valamivel nőtt az erély a Magyarországon birtokkal rendelkező idegenekkel szemben. Míg 1222-ben csak birtokaiknak az országlakosok általi visszaváltását tartotta az oklevél megengedhetőnek, addig az 1231. évi megújítás a visszaválátás mellett lehetővé tette az idegenek kezén levő birtokok egyszerű elvételét is. Az 1222. évi Aranybulla úgy intézkedett, hogy előkelő hospesek az ország tanácsa nélkül ne emelkedhessenek méltóságra; ez 1231-ben olybá módosult, hogy az országba jövő nemes hospesek, hacsak nem akarnak itteni lakosok lenni, méltóságba nem ültethetők, mivel – teszi hozzá a szöveg – az ilyenek viszik ki az ország gazdagságát. Nem sikerült frontáttörést elérnie az egyházi nagybirtokosságnak a zsidók és a szaracénok ügyében. Csaknem szó szerinti egyezéssel az 1222. évi Aranybulla intézkedését ismételték meg 1231-ben: a pénz-, a sóügyek és más közhivatalok élére zsidókat és szaracénokat ne állítsanak.

II. Endre birtokadományozási politikája más vonatkozásban is visszhangot kapott az Aranybulla megerősítésében. Ha a király az országon kívül vezet hadat, a nemesek nem tartoznak vele menni. Az 1222. évi Aranybulla megfelelő helyén a nemesek helyett szerviensek szerepelnek. A törvénycikk szövege azonban 1231-ben így folytatódik: csupán az ispánok, a zsoldosok, a várjobbágyok tartoznak a királlyal menni, és azok, akik tisztüknél fogva erre kötelesek, és akiknek az uralkodó nagy birtokokat adományozott. Joggal lehet arra gondolni, hogy a megerősítést kieszközlő egyházi nagybirtokosság olyan irányban igyekezett hatni a királyra, hogy a birtokok két kézzel történő adományozása időszakában nagy adományokat nyerőktől katonai szolgálatot követeljen meg. Bizonnyal az uralkodó eladományozási politikája tükröződött néhány további cikkelyben is. Az 1222. évi Aranybulla rendelkezésével összhangban intézkedtek 1231-ben arról, hogy az ispánok elégedjenek meg ispáni tisztük jövedelmével, de amíg 1222-ben a passzus úgy folytatódott, hogy mindazokat, amelyek a királyt illetik, a csöböradót, a vámot, az ökröket, a várak jövedelmének kétharmad részét, a király bírja, addig 1231-ben e helyett azt olvassuk, hogy a királyhoz tartozó jövedelmeket, a csöböradót, a vámot, az ökröket és a várak jövedelmének kétharmad részét a király akarata szerint osszák szét azok között, akik között ő akarja. Egy másik cikkely szerint, ha valakit bírói úton ítéltek el, a királyi akarattól függ majd, hogy az ilyenek birtokait a király magának tartja-e meg, vagy akarata szerint másoknak osztja-e szét, A mértéktelen királyi adományozásokat volt hivatva meggátolni az 1222. évi Aranybulla ama intézkedésének szó szerint átvétele, hogy az uralkodó egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot tulajdonul vagy birtokképpen nem adományoz. Feltűnő, hogy míg II. Endre gazdaság- és birtokpolitikája több oldalú megvilágításban is tükröződik az 1231. évi megújításban, addig nincs semmi nyoma a Béla által immár évek óta folytatott birtokvisszavételi politikának. Ennek magyarázata részint abban lelhető meg, hogy ez az egyházat nem érintette súlyosan, nem tartotta tehát szükségesnek a vele való foglalkozást, részint pedig talán abban, hogy az 1231. évi megerősítés az év későbbi hónapjaiban kelt, akkor, amikor már megtörtént a szinte teljes személycsere II. Endre udvarában, ami egyik előidézője volt a Béla-féle birtokrestauráció gyors beszüntetésének. Az 1231. évi megújításkor tehát már nem folyt az örökadományok visszavétele.

Ez a megújítás magát 1231-re keltezi, a II. Endre uralkodási éveként megadott 29. év azonban hibás; az eredetiben bizonnyal a 28. év szerepelt, ahogy II. Endre összes többi 1231. évi oklevelében ma is olvasható. Hogy semmi kétségünk nem lehet az Aranybulla megerősítésének 1231. évi keltét illetően, az magából a megerősítés egy másik helyéből is kikövetkeztethetjük. Az egyik cikkely II. Endre és fiai kapcsán uralkodásuk 17. évét említi. Ezt a dátumot mástól, mint Béla 1214. évi megkoronázásától nem számíthatjuk, így 17. évként legnagyobb valószínűséggel 1231 adódik. Ha a téves annus regnit 29-ről 28-ra javítjuk, s tudjuk azt, hogy II. Endre már hosszú évek óta 1204 tavaszától számította uralkodási éveit, eredményül azt kapjuk, hogy az 1222. évi Aranybulla megújítása 1231 tavaszán vagy az azt követő hónapokban keletkezett.

Az egyház keserűen csalatkozott az Aranybulla megújítását követően. Egyedül Kálmán herceg tett eleget a pápa felszólításának, és a templomos rend számára kedvező módon lezárta a renddel folytatott régi vitáját. Az 1231. évi megújításban sérelmezett és tilalmazott helyzet semmmit sem változott az egyház javára, sőt inkább romlott. Az izmaeliták (szaracénok) továbbra is a pénzverő kamara és más közhivatalok élén álltak. Mutat jel arra, hogy a pesti böszörmények, akik eddig szolgai állapotúak voltak, és a királynénak pénzzel adóztak, felszabadultak eme jogállapotukból, s a szabad emberekkel lettek egyenlők.[1] Tovább folytatódott a keresztények áttérése az izmaeliták hitére, mivel jobbnak ítélték az izmaeliták helyzetét. A szaracénok uralma, a nemesekével egyenlő helyzete erős vonzást gyakorolt az egyszerű keresztényekre, s a hitehagyás következtében sok ezer lélek veszett el a katolikus egyház számára. Napról napra rosszabbodott az egyházak, monostorok, klerikusok és szegények állapota. Azt a sok birtokot, jövedelmet és adományt, amelyek királyi kiváltság révén az egyházak és egyházi intézmények birtokoltak, a szaracénok rosszindulata és a király tanácsosainak méltánytalan felbujtása következtében elvették. Róbert esztergomi érsek gyakran intette II. Endrét, s mert a klerikusokkal szembeni akcióknak nem akart véget vetni, az érsek a pápától nyert felhatalmazás alapján, élve továbbá azzal a jogával, amit az 1222. évi Aranybulla 1231. évi megerősítésének „ellenállási joga” a mindenkori esztergomi érseknek biztosított, egész Magyarországot interdiktum (egyházi tilalom) alá vetette. Megtiltotta, hogy az egész országban, akár a király vagy fiai udvarában, akár máshol pap istentiszteletet tartson, egyházi szentségeket szolgáltasson ki, egyházi szertartás keretében temessen, kivéve a csecsemők keresztelését, az úr testét és vérét, a penitenciát és az utolsó kenetet. II. Endrére még nem mondta ki Róbert az egyházi fenyítéket, megjavulását várta, de tanácsosait, akiknek felbujtására a király vonakodott a helyzeten változtatni, illetve akiknek buzdítására a szaracénokat felemelte és közhivatalok élére állította, kiközösítette az egyházból.

A tanácsosok sorát Dénes nádor nyitja, akit nemcsak a fentiek miatt sújtott egyházi fenyítékkel az érsek, hanem más okok miatt is: számos egyházi személyt javaitól és javadalmaitól megfosztott, a szepesi prépostnak és plébánosoknak jogtalanságot okozott, erőszakoskodott velük, János pozsonyi prépostot pedig felpofoztatta. A szaracénokat és az álkeresztényeket pártfogolta és védelmezte, némelyeket saját praediumaira fogadott be. Miklós kamarásnak és tárnokmesternek, aki szintén tanácsosa volt a királynak, és a kamara ügyeiben rendelkezett, néhány hetes haladékot adott Róbert a kiközösítést illetően. Név szerit közösítette ki viszont Sámuelt, egykori kamaraispánt, akire rábizonyult az eretnekség, s noha magára vette a szentföldi út fogadalmát, mégsem tett annak eleget, továbbá a szaracénokat és az álkeresztényeket, a hozzá hasonlóakat támogatta és védte. Eltiltotta végül az érsek a keresztényeket a szaracénokkal való bármiféle érintkezéstől mindaddig, amíg a szaracénok el nem bocsátják maguktól a keresztényeket, a kereszténnyé akarókat és a megkeresztelkedettek fiait, legyenek azok magyarok, bolgárok, kunok vagy bármilyen más nációból valók.

Róbert jól időzítette az interdiktum kimondásának időpontját. Éppen a nagybőjt kezdete volt 1232-ben (február 25.), amikor a királyi család tagjai és szerte az országban a hívők a templomokba mentek, hogy magukat a könnyeknek és a töredelemnek adva megkezdjék a böjtöt. Az egyházi átok — legalábbis színleg — megrázta II. Endrét, így írt 1232. május közepén IX. Gergely pápának: „el sem tudom mondani, milyen keserű fájdalom terített le, hogy én és az én országom népe mint elfajzott fiak elzárattunk az anyaszentegyház mézzel folyó emlőitől, s a világ többi fejedelme előtt mint gyalázatos nevűek megszégyenültünk, ami minél szokatlanabb, annál irtózatosabban sért, s minél kevésbé megérdemelt, annál gyötrőbben sebzi a szív legbelsejét.”[jegyzet 3] II. Endre teljesen meg volt győződve arról, hogy meg nem érdemelt büntetést szenved, és soha el nem követett vétségekért bűnhődik. Béla fiát és országa méltóságait Róberthez küldte, akik többször is felkeresték az érseket, s esdve könyörögtek neki, hogy oldozza fel az országot az interdiktum alól. A siker csak részleges volt, s a király bizonyos vezető egyházi férfiak közbenjárására is csak annyit tudott elérni, hogy az érsek augusztus 20-ig felfüggesztette az egyházi tilalmat és kiközösítést. II. Endre maga sem volt elégedett ezzel az eredménnyel, ezért május 16-án a pápához intézett levelében panaszt emelt az esztergomi főpap részéről őt ért megszégyenítés miatt, s követséget menesztett a pápához Dénes nádor, az Aragóniából bevándorolt Simon győri ispán és a johanniták rendfőnöke személyében. IX. Gergely júniusban utasította az esztergomi érseket az egyházi fenyíték felfüggesztésére, és a magyarországi helyzet kivizsgálására Pecorari Jakab praenestei püspököt küldte pápai követként széles jogkörrel Magyarországra, akit azonban azzal a joggal nem ruházott fel, hogy II. Endrét interdictum alá vethesse, ezt a pápa magának tartotta fenn. Mindenesetre IX. Gergely pápa még augusztus vége felé is különleges engedéllyel biztosította Gyula bán feleségének az istentisztelet hallgatását általános interdiktum idején.

II. Endre 1232. évi okleveleinek egy része nem véletlenül esztergomi vonatkozású, s kivétel nélkül a király és az esztergomi egyház közti feszültség feloldását, az érsek megbékítését és lecsillapítását célozta. Így 21 pogrányi embert, akiket a király néhai János esztergomi érsek idejében az esztergomi] egyháznak adott földekkel és szőlőkkel egyetemben, majd Róbert érseksége idején haragjában az egyháztól elvett, visszaadta Esztergomnak. Ugyancsak visszajuttatta az egykor szászok által lakott Szebelléb falut az esztergomi egyháznak, amelyet korábban attól jogtalanul elidegenített. Hasonlóképpen 1232-ben Róbert érsek kérésére biztosította az esztergomi egyház népei számára, hogy a királyon kívül más bíró hatósága alá nem tartoznak. Orvosolta az esztergomi prépost panaszát, s elrendelte, hogy a zólyomi birtokhoz csatolt falvak dézsmájukkat teljes egészében az esztergomi egyháznak adják.

Noha Pecorari Jakab 1232 végén Magyarországra érkezett, II. Endrével még jó ideig nem tudott személyesen tanácskozni. Igaz ugyan, hogy az uralkodó engesztelni próbálta az esztergomi érseket, de korábbi politikáján mit sem változtatott. A királyi pénzügyigazgatás élén továbbra is bérlők álltak. Jól mutatja ezt, hogy az Ausztriából Magyarországra jött zsidó Teha comes éppen 1232-ben kért engedélyt az uralkodótól arra, hogy apja által adományul bírt Besenyő nevű faluját igen magas összegért, 500 márkáért eladhassa aragóniai Simon comesnek, mivel a királyi (pénzverő) kamara bérlése kapcsán bizonyos összeggel hátralékban maradt. A következő év dokumentumai igazolják, hogy a sókereskedelem is a zsidók és izmaeliták kezén volt. Alapos oka lehetett tehát II. Endrének arra, hogy kerülje a személyes találkozót a pápai követtel, aki így II. Endre megbízottjaival, a tárnokmesterrel (azzal a Miklóssal, akinek kiközösítését Róbert érsek rövid haladék után tervbe vette), továbbá az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmesterrel kezdett tárgyalásokat. Mivel a tárgyalások igen elhúzódtak, Pecorari Jakabnak lehetősége nyílt arra, hogy számos magyarországi vonatkozású egyházi kérdéssel foglalkozzék. A legfontosabb ezek közül a boszniai eretnekség kérdésében hozott, pápai parancsra eszközölt intézkedése volt. Az újra az eretnekek befolyása alá került Bosznia püspökét Jakab letette, s a keresztény hit terjesztését ott a domonkosokra bízta, közülük nevezve ki az új püspököt, a német származású János személyében, s megváltoztatta a boszniai egyházmegye fennhatóságát. Bosznia fejedelme, Ninoslav színleg közeledést mutatott a katolikus egyházhoz, s a katolikus expanzió hatására kinyilvánította a pápa előtt, hogy Bosznia az eretnekségből a katolikus hitre tért, és az eretnekek legyőzettek. Valójában a domonkos misszió csak látszateredményeket tudott felmutatni.[2] Eljárt Pecorari Jakab püspöki kinevezés dolgában, Lukács érsek szentté avatási ügyében, és fellebbezés folytán foglalkozni volt kénytelen a pannonhalmi egyház és népei közti viszállyal. A pápa azzal is megbízta követét: intse Endrét és Bélát, hogy a Német Lovagrendnek a Barcaságot adja vissza. E vonatkozásban azonban semmi eredményt nem ért el.

Hosszú időn keresztül úgy tűnt, hogy küldetésének alapvető célját, a magyarországi egyház sérelmeit illetően sem tud számottevő sikert felmutatni. A királyi megbízottak tárgyalgattak ugyan a pápai követtel, de ettől eredményt nem lehetett várni. Az uralkodó inkább halicsi hadjáratra készült, s az ország északkeleti határszélén tartózkodott 1233 augusztusában. Itt érte utol a királyt Jakab legátus követe, Benedek veszprémi püspök és káplánja, Cognoscens esztergomi kanonok. Itt nyújtották át II. Endrének a pápai követ jegyzője által már előre elkészített fogalmazványt, a beregi egyezmény szövegét, hogy pecsétje ráhelyezésével hagyja jóvá, és cikkelyeit esküjével magára nézve tekintse kötelezőnek, munkálkodjék azok megvalósításán. A már erősen türelmetlen, és Endrével szemben a legsúlyosabb egyházi büntetések kiszabásától sem vonakodó pápa nyomására Endre nem tehetett mást, mint megpecsételte a megegyezés két eredeti példányát, s Isten szent evangéliumaira megesküdött, hogy az oklevél tartalmát megtartja és megtartatja. A beregi egyezmény létrejöttében megmutatkozó pápai kezdeményezést mi sem bizonyítja jobban, mint hogy zárórésze nem II. Endre, hanem IX. Gergely uralkodási évei szerint datál.

A beregi egyezményben a magyarországi egyházat az elmúlt évtizedekben ért sérelmek visszhangoztak, s olyan intézkedések olvashatók, amelyek az egyházra nézve sérelmes helyzetet megváltoztatni, az egyház ellen elkövetett méltánytalanságokat orvosolni hivatottak. A beregi egyezmény három tárgykörben szolgálja az egyház érdekeit. Néhány cikkely az egyházak feletti jogszolgáltatásnak és adózásuknak a kérdéseit érinti. Így kimondja az egyik passzus, hogy a hitbérre vonatkozó és a házassági ügyek nem a királyi vagy világi bírák, hanem csakis egyházi bírák elé tartoznak. Biztosította a beregi megállapodás azt is, hogy egyházi személyek és klerikusok felett minden ügyben egyházi bíróság ítéljen, kivéve a birtokügyeket. E megszorítás kétségtelenül II. Endre diplomáciai sikerének számított, hiszen elérte, hogy mind a legátus, mind ő a birtokügyek megítélését illetően tanácsot kérjen a pápától, ám a legátus hangoztassa azt a magyar főpapoktól származó értesülését, hogy az egyházak birtokügyeit mindenkor a magyar királyok szokták tárgyalni, s ha az egyházi birtokokra vonatkozó perek többé nem a királyi bíráskodás alá tartoznának, ez igen káros és veszélyes lenne az egyházakra nézve, mivel ezáltal az egyházak jogaiból sok elveszne. Biztosította továbbá az uralkodó a klerikusok és egyházi személyek mentességét bármiféle adó és kamara haszna kivetése és behajtása alól. II. Endre további sikerét jelentette ama legátusi javaslat megvalósításának elodázása, hogy a pápai követ az országra adót vessen ki. Itt ugyanaz a megállapodás született, mint az egyházi birtokok pereit illetően: tanácsot kell kérni a pápától.

Nem sikerült semmiféle kompromisszumot elérnie az uralkodónak a zsidók és az izmaeliták ügyében. A király ígéretet volt kénytelen tenni, hogy sem ő maga, sem engedélyével senki más nem állít zsidókat és szaracénokat (azaz izmaelitákat) a királyi kamara, a pénz-, a só- és az adóügyek vagy más közhivatalok élére, illetve azok vezetői mellé, s így nem lesz módjuk a keresztények elnyomására. Az egyezmény kötelezte Endrét: intézkedjék, hogy a zsidókat és a szaracénoka bizonyos jellel különböztessék meg a keresztényektől, és ne engedje meg, hogy az előbbiek keresztény rabszolgákat vásároljanak és bírjanak; a rendelkezések megtartását II. Endre évenként ellenőrizteti. Szigorú szabályt foganatosított a beregi egyezmény az együtt élő keresztények, zsidók és pogányok ellen, kilátásba helyezve vagyonuk elkobzását, illetve azt, hogy valamennyien a keresztények örökös rabszolgájává lesznek.

Égetően fontos volt az egyház számára a sókereskedelem ügyének rendezése, amely már legalább a XII. század óta a különböző egyházi testületek egyik fő jövedelmi forrása volt, de a XIII. század elején II. Endre új gazdaságpolitikája elvágta ettől a bevételtől az egyházakat, és a sóügyeket elsősorban izmaelita és zsidó bérlőkre bízta. A beregi egyezmény ebben a vonatkozásban hihetően a régi, a II. Endre bérleti rendszere előtti gyakorlatot állította vissza. Eszerint az egyházak megvásárolták a sót a sóbányákban. A beregi egyezmény kifejezetten az egyház érdekeit tartotta szem előtt, amikor arról intézkedett, hogy sót ne árulják a bányában drágábban, mint ahogy régebben szokták árusítani az egyházaknak. A sónak a bányától az egyház székhelyéig történő fuvarozása az egyház, vagyis az egyházi népek feladata volt. A beregi egyezmény a király nevében megengedte, hogy az egyházak szabadon szállíthassák sójukat a maguk egyházához, s ott a sókamarai tisztviselők és az illetékes főpap pecsétjével ellátott sót őrizhetik. Évente két alkalommal, augusztus 27-e és szeptember 8-a, illetve december 6-a és 21-e között a náluk tárolt sót vételre felajánlották a sótiszteknek. Ha a sótisztek megvásárolták a sót, akkor az egyházaknak jó friesachi dénárokban vagy 91%-os nemesfém tartalmú ezüstben fizessenek, ami megint az egyházi érdek kizárólagos szem előtt tartására utal. Ha pedig a vásárlást elmulasztanák, akkor az egyházak a sót a maguk hasznára fordíthatják, illetve eladhatják, s így minden haszon, ami a királynak vagy a sótiszteknek járnak, az egyházat illeti. A beregi egyezmény pontosan meghatározta a sóért az egyházak számára fizetendő összeget, illetve azt, hogy a név szerint felsorolt 29 egyház a maga sójából hány sókockát tartson vissza saját használatra. A külkereskedelembe kerülő és a végeken tartandó só szállítása is az egyházak feladata. Már a sóval kapcsolatos rendelkezések eme része, a sókereskedelem mechanizmusa is mutatja: komoly engedményeket tett a király, illetve tétettek a királlyal, hogy az egyház zavartalanul és komoly anyagi haszon reményében folytathassa a sószállítást. Még inkább jelzi a király kényszerhelyzetét az az előírás, amely szerint a király azokért a jövedelmekért, amelyeket idáig szoktak a sóból kapni, öt egymást követő évben tízezer márkát fizessen a csanádi püspöknek, a pannonhalmi apátnak és az egresi apátnak. Az első részlet 1234 húsvétján (április 23.) válik majd esedékessé. Ennek a pénzösszegnek határozottan kárpótlás jellege volt, a hosszú évek óta elmaradt sójövedelmek pótlására írták elő a király számára ezt a fizetést.[3]

A beregi egyezmény megtartására két nappal később, 1233. augusztus 22-én Béla esküvel kötelezte magát szintén a beregi erdőben, Bertalan veszprémi püspök és Cognoscens esztergomi kanonok jelenlétében. Béla ígéretet tett arra, hogy trónra jutva is megtartja az egyezséget, s a jelenlevő jobbágyait is megeskette az egyezségre. Béla hívei sorában név szerint Tomaj nembeli Dénes vajdát, Csák nembeli Pós tárnokmestert, Lukács szörényi bánt és Mátyás prépostot, Béla király kancellárját említi az oklevél. Az augusztus 22-i megerősítő oklevelet azonban nem Béla kancelláriája fogalmazta, hanem — hasonlóan magához a beregi egyezmény szövegéhez — a pápai követ írnoka. Kálmán herceg és más világi előkelők esküjükkel később fogadták el magukra nézve kötelezőnek a beregi egyezményt. Endre az első hónapokban, főleg amikor további ígéreteket kellett tennie, és hízelgő szavakat kellett mondania, az egyház hű fiának, a beregi egyezmény szellemétől áthatottnak mutatta magát. Szeptemberben, Jakab pápai követhez intézett levelében oly messze ment el a római egyház Magyarországra formált felségjogainak elismerésében, mint rajta kívül szinte egyetlen királyunk sem. Szent Istvánra hivatkozott, aki a római pápától, Szent Péter utódától kapta meg a királyi koronát, s a római pápa tekintélyével osztotta fel országát püspökségekre. II. Endre kinyilvánította, hogy a szentegyház iránti hódolatában maga is Szent István király nyomdokába kíván lépni. 1233. október 1-én számos oklevelet állíttatott ki, a Jakab pápai követtel történt megállapodás alapján biztosítva és részletezve egyes egyházak, a pornói cisztercita konvent, a szentgotthárdi, a pannonhalmi, a szentkereszti (heiligenkreuzi), a tihanyi és a pilisi apátságok sójárandóságát.

Amikor azonban a szavakról a tettekre kellett volna áttérnie Endrének, kiderült, hogy anyagi lehetősége sincs az egyháznak ígért kártérítés megfizetésére, és buzgalom sem hevíti tartozása kiegyenlítésének megkezdésére. Pecorari Jakab 1234 márciusában, mielőtt még a fizetés határnapjának megjelölt húsvét eljött volna, eltávozott Magyarországról, s az új boszniai püspökre, a domonkos rendi Jánosra bízta az egyházi fenyíték fegyverét, ha az uralkodó okot szolgáltatna rá. Mivel Endre nem fizetett húsvétra, s János püspök figyelmeztetésére sem kezdte el a kártérítés fizetését, a boszniai püspök interdiktum alá vetette az országot, és II. Endrét kiközösítette. Az egyházi fenyíték azonban nem talált osztatlan helyeslésre a magyarországi felső klérusnál, még Róbert esztergomi érsek sem értett egyet vele, s az uralkodóval együtt fellebbezett a pápához. A pápa neheztelt ugyan Róbertre, de igyekezett megérteni Endrét, s felhatalmazta Jánost, hogy a feltételek teljesülése esetén oldozza fel az uralkodót a kiközösítés alól. A kérdést bonyolította, hogy éppen János egyházmegyéjében, Boszniában újra fellángolt az eretnekség, ami megnehezítette János dolgát, és bizonytalanná tette pozícióját. A pápa Kálmán királyt, II. Endre fiát kivette az egyházi fenyíték hatálya alól, s 1234 októberében több levelében buzdította, hogy álljon az eretnekek elleni harc élére. Az eretnekség Boszniából Szlavóniába, Kálmán tartományába is átterjedt, így Kálmán közvetlenül is érdeket volt az eretnekek elleni harcban. Kálmán azonban csak néhány év múlva, 1237-ben vállalkozott – számottevő eredmény nélkül – a boszniai és a humi (hercegovinai) eretnekek elleni harcra. A boszniai helyzetre való tekintettel a pápa szorgalmazta az egyházi tilalom feloldását, de János püspök egyelőre még ellenállt. IX. Gergely 1235 nyarán iktatta a szentek sorába II. Endre 1231-ben meghalt leányát, Erzsébetet, s érezhető volt kedvezése apja iránt is. Megengedte, hogy a tízezer márka kártérítést öt év helyett tíz év alatt kelljen megfizetnie, s a zsidók és a szaracénok ügyében a beregi egyezményben előírt évenkénti ellenőrzést minden második évre mérsékelje. Ugyancsak 1235 nyarán biztosította a pápa a királyt arról, hogy őt és rokonait szentszéki felhatalmazás nélkül nem lehet kiközösítetni.

Lábjegyzetek

  1. Theiner, I. 94.
  2. A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Szerkesztette Marczali Henrik. Budapest, 1901. 142. – Magyar fordítása: Szöveggyűjtemény 1000–1526. 76.
  3. Thiener I. 104. – Magyar fordítása: MakkaiMezey 136.

Irodalom

Összefoglaló jelleggel tekinti át az 1230-as évek első fele pápai politikájának magyarországi hatását Lederer, Az egyház szerepe az Árpádkori Magyarországon. Az Aranybulla 1231. évi megújításáról nem áll rendelkezésünkre monografikus feldolgozás.

  1. A pesti böszörményekről lásd Györffy, Budapest Története.
  2. A boszniai állapotokra lásd Hodinka Antal, Egyházunk küzdelme a boszniai bogomil eretnekekkel (hely és év nélkül Budapest, 1887) ; S. Ćirković, Ístorija srednjovekovne bosanske države (Beograd, 1964).
  3. A sókereskedelem viszonyaira és a beregi egyezmény értékelésére hasznos, bár szemléletét tekintve vitatható Paulinyi Oszkár, A sóregále kialakulása Magyarországon (Századok 1924. 1-6).


Politikai viszonyok
Béla birtokvisszavételi politikája Tartalomjegyzék A nemesi megye kezdete