Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

A Múltunk wikiből
1892. május 27.
Apponyi Albert egyházpolitikai beszéde a képviselőházban.
1892. október 10.
A minisztertanács a polgári házasság kérdésében leszavazza Szapáryt.
1892. október 15.
A Hentzi-szobor megkoszorúzásának terve.
1892. november 6.
Szapáry lemondása.

A kormányt és vele együtt az egyházpolitikai reformot ellentétes törekvések találkozása mozdította ki a holtpontról. Az egyik mögött a kormánypárt liberális elemei állottak: ők joggal elégedetlenkedtek a két éve húzódó tárgyalások eredménytelensége és a klerikalizmus erősödése miatt. A másik kedvező mozzanat az új hercegprímás jó szándéka volt. Vaszary konciliáns egyénisége és az engedékenységét tanúsító tárgyalások tapasztalatai indították Csákyt és az uralkodót arra, hogy újabb kísérletet tegyenek a Szentszékhez való közeledésre. Ferenc József a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét abban látta, ha Vaszary Rómában személyesen közvetít a pápánál.

És itt kapcsolódott be a helyzet bonyolításába az új egyházi irányvonal. A pápa április közepén fogadta Vaszaryt, és világosan feltárta előtte a Szentszék elvi és taktikai megfontolásait; miért utasítja el a magyar kormány enyhített egyházpolitikáját is. „Tűrni kell – mondotta –, ha a kormány végrehajtja tervét, minthogy Róma a magyar kormányra és törvényhozásra semmilyen befolyást nem gyakorolhat, de jóváhagyni nem szabad (sed approbare non potest).” Ez esetben minden bizonnyal bevezetik az állami anyakönyvezést, aztán a polgári házasságot is, vetette szembe a hercegprímás. „Et tunc, mi fili –felelé a pápa –, nem látod, hogy ezek a világi intézmények már majd mindenütt léteznek? Vagy talán úgy találod, hogy ezek katolikus egyházunkat korlátozták? Nem veszed észre, hogy éppen ellenkezőleg, eme intézmények ellenére egyházunk és vallásunk szilárdan fennáll, sőt sokhelyütt növekszik és erősödik? Nos tehát, e világi intézmények bevezetésének Magyarországon ellenálltok majd, amíg tudtok, mert jobb lenne, ha nem jönnének létre. Ha azonban mégis bevezetik őket, valahogy majd kijöttök velük, ahogyan másutt is történt, és Magyarországon sem fog miattuk az egyház tönkremenni.”[1]

A realitásokkal számoló, rugalmas álláspont mögött voltaképpen a politikai katolicizmus terjesztésének elgondolása állott: a világi intézmények bevezetése, utóbb működése ellen Magyarországon is fel lehet ébreszteni az ellanyhult katolikus közéleti érdeklődést és harci szellemet. Vaszary azonban angyali naivitásában félreértette a mögöttes intenciót. Úgy értelmezte a pápa szavait, hogy az egyház számára elfogadhatóbb a polgári reform, mint a vegyes házasságból származó gyermekek egy részéről való önkéntes lemondás. Ezen az értelmezésen felbátorodva, a kormány az 1892. májusi képviselőházi vitában bejelentette, hogy az „elkeresztelési” rendelettel kapcsolatos viszályok és izgatások miatt a vegyes házasságból származó gyermekek bejegyzésére a részleges polgári anyakönyvet kívánja bevezetni. A kultusztárca vitájában Irányi Dániel megismételte – immár huszonharmadszor –a vallás szabad gyakorlásáról és a felekezetek egyenjogúsításáról szóló javaslatát. Ezúttal, meglepő fordulattal, Apponyi is védelmére kelt Irányi javaslatának. A képviselőház ekkor megszavazta Irányi javaslatait és utasította a kormányt, hogy alapos kidolgozás után terjessze be az egyházpolitikai reformokat.

A ház energikus, csaknem egyhangú állásfoglalása régtől nélkülözött politikai bázist adott a kormánynak. Csáky csakhamar alapos memorandumban dolgozta ki az új egyházpolitika indítékait és alapelveit. Elöljáróban elhárította az egyházpolitikai harc kezdeményezésének ódiumát. Az „úgynevezett elkeresztelési rendelet –írta – csak ürügyül szolgálhat egy oly actio indoklására és kifejtésére, amely tulajdonképpen az 1867 óta követett szabadelvű törvényhozási irány folytán a társadalom egy töredék részében összegyűlt elégedetlenségnek a külföldön sokhelyütt és még sokkal nagyobb mérvben jelentkezett hasonló irányzatok által istápolt folyománya”. A kormány helyzetét eddig is leginkább tehetetlensége ingatta meg. A „nagy fontosságúvá nőtt” egyházpolitikai kérdésben tehát dönteni kell: „vagy az eddigi alapon véget vetni a jelen állapotnak a katholikus egyházi tényezők hozzájárulásával, vagy pedig véget vetni … hozzájárulás(uk) nélkül, sőt ha másképp nem lehet, a klerikálisok elleére is.”[2]

A memorandum kiértetően utal rá, hogy a liberálisok már döntöttek: „Mi a jövő eshetőségeit határozott vonalakban már előttünk látjuk”, és az is kitűnik, hogy megvilágosodott előttük a reformban rejlő nagy taktikai lehetőség is. A minisztertanács 1892 szeptember–októberében tárgyalta meg a Csáky és Szilágyi által benyújtott javaslatokat a kötelező polgári házasság és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás recepciójáról (a bevett felekezetekkel való egyenjogúsításáról). A kötelező polgári házassággal kapcsolatban nézeteltérések támadtak a kormány tagjai között. A kabinet többsége a SzilágyiWekerleCsáky-triászt követve, a kérdés napirendre tűzését és kötelező formában való megoldását javasolta; Szapáry viszont a polgári házasság bevezetését egyelőre mellőzni kívánta. A király messzemenően Szapáryval értett egyet, a kötelező polgári házasságot – vagyis „az egyházi áldás nélküli házasságok” megszaporodását[3] – állami szempontból sem tartotta kívánatosnak, és nem járult hozzá, hogy a kormány ilyen értelmű nyilatkozatot vagy javaslatot tegyen. A királyi szó kormányválságot jelentett. Csáky azonnal lemondott, de mögötte állt a kormány és a párt többsége. Szapáry elszigetelődött, de az uralkodó álláspontját képviselte. Helyzetét közvetlenül mégsem az egyházpolitika, hanem a nemzeti érzékenység újabb sérelme miatti felzúdulás ingatta meg.

1892 júniusában fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a koronázás negyedszázados jubileumát. A király ebből az alkalomból Budapestet a magyar fő- és székváros rangjára emelte. A főváros viszonzásul díszpolgárává választotta Ferenc Józsefet. Röviddel ezután, 90. születésnapja alkalmából díszpolgárrá választották a száműzött Kossuthot is. Az összebékéltetés szándéka sugalmazhatta azt az ötletet, hogy a szabadságharcos honvédség és a császári hadsereg emlékét is ki kellene békíteni. Minthogy éppen november elején volt esedékes az 1848-as honvédség emlékét megörökítő szobor leleplezése, olyan terv alakult ki, hogy a budapesti hadtestparancsnok és a honvédegylet elnöke együttesen koszorúzza meg az új emlékművet, majd hasonló ünnepség keretében a közeli Hentzi-szobrot. A gondolat megnyerte Szapáry és a király tetszését, de a közvéleményét nem. Az ellenzék a leghevesebb támadásokat intézte a terv ellen, amelyet a szabadságharcban elesett honvédek emléke meggyalázásának bélyegzett. A felháborodást Szapáry –szokásos módján –úgy igyekezett lecsendesíteni, hogy az egész tervet elejtette. Ezzel viszont helyzete nemcsak saját pártjában vált tarthatatlanná, hanem a legérzékenyebb pontján sértett uralkodó előtt is megrendült.

A kormány és a párt többsége ellene fordulván, Szapáry november elején lemondott. Ferenc József hajlott volna egy konzervatív irányváltásra, amely a kormánypárti jobboldal és a Nemzeti Párt fúziójára támaszkodnék. Ennek azonban Apponyiék katonai-nemzeti programjának valamelyes méltánylása lett volna az ára. A katolikus ortodoxia és a dinasztikus-katonai ortodoxia dilemmájából végül is az utóbbi került ki győztesen. Ferenc József november 7-én a liberális Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.

Lábjegyzetek

  1. Moritz Csáky, Der Kulturkamp in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 77,
  2. Országos Levéltár, Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Pápay hagyaték). Karton 23. A memorandumot kivonatosan közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 163–166.
  3. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. október 17.


Az egyházpolitikai küzdelem
A politikai katolicizmus jelentkezése Tartalomjegyzék A Wekerle-kormány