Az elégedetlenek egymásra találása

A Múltunk wikiből
1794. május 14.
A piskolti röpirat felszólítja a megyéket, hogy szövetkezzenek az Ausztriai Ház uralmának megdöntése érdekében.

A demokratikus értelmiség és az ellenzéki köznemesség között kezdettől fogva megvolt az érintkezés, de ezek a vékony szálak 1793-tól erősödtek meg. Ennek magyarázata az általános politikai helyzetben van. A franciák elleni koalíciós háború mind nehezebb feladatok elé állította a birodalom kormányzatát: pénzre és katonára volt szükség, a háború pedig mindenfelé népszerűtlen volt. A megyékből érkező jelentések „a francia méreg” elterjedéséről szólnak, sőt arról, hogy főként „a nyughatatlanságra mindig hajlamos tiszai megyékben” ez a méreg már be is ette magát.[jegyzet 1] Sorozatos vizsgálatok indulnak, demokrata és ellenzéki nemes egyaránt gyanús a kormányzat szemében. Ahogy Batsányi írta 1793 elején Aranka Györgynek Erdélybe: „A józanul okoskodó és beszélő embereket is hamar jakobinusnak nevezik.”[jegyzet 2] Batsányit két 1790-ben megjelent költeményéért följelentették, s hosszas meghurcoltatás után állását vesztette. Verseghyt Millot világtörténetének lefordításáért papi áristomra ítélték, a megyéket pedig utasították, hogy királyi engedély nélkül nyomdát nem tarthatnak üzemben és cenzúrázás nélkül semmit sem adhatnak ki. A reakciós abszolút rendszer tehát egyaránt nyomta a polgári demokratákat és az ellenzéki nemeseket, de míg az előbbieknek nem volt fegyvere, a nemesség a megyékben ellen tudott állni. Ez a megyei ellenállás pedig 1793 tavaszától egyre nagyobb méretűvé vált.

Az egységes álláspontot, a tennivalók sorrendjét, a harc módozatait az értelmiségi titkos társaságok, az olvasókörök,[1] a klubok szabták meg. A rendőri jelentések telve vannak a klubok határozatairól szóló beszámolókkal, s ha magukat a határozatokat nem is hámozhatjuk ki belőlük, azt világosan mutatják, hogy az ellenzéki követeléseket itt, és nem a megyegyűléseken fogalmazták meg.

Az értelmiség látta, hogy saját erejéből semmilyen változást nem tud keresztülvinni. Az udvarral, az arisztokráciával és a klérussal szemben csak a patrióta köznemesség szövetségére támaszkodhat. Ez a szövetség egyébként legtöbbjüknél nemcsak taktikai okokból, hanem egyébként is rokonszenves volt. A megyei ellenállásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, s az idegen uralkodóház kormányrendszerével szmnben a megyei nemesség megszervezésében látták az egyetlen lehetőséget. Batsányi, az Orczyak régi tisztelője és a patrióta nemesi mozgalom egyik legkövetkezetesebb híve, Gömör megyének a sajtószabadság ügyében írt híres feliratával kapcsolatban ezt egész világosan meg is mondta: „magánember ugyan ki írhatta volna ezt így meg. Azt hiszem, a papok és csatlósaik antikrisztusnak kiáltották volna ki. De itt, egy megyegyűlés előadásában, új hangsúlyt kapnak ezek az elvek, s olyan erőt nyernek, amilyet egy ember kijelentése sohasem kaphatott volna.”[jegyzet 3]

A rendőrbesúgók szájából nem fogyott ki a panasz a radikális értelmiség ellen: agitálnak, tanácsokat adnak, a kétkedőket meggyőzik, a kényelmeseket harcra ingerlik. Pest-Budán az egyetem professzorai előadáson, társaságban, mindenütt a „francia rendszert” dicsérik, „többet ártanak a legvadabb francia emisszáriusnál”. Gyakran látni őket politizáló nemesurak, sőt vezető méltóságok társaságában. Általában a tanárokkal meg a diákokkal sok baj volt másutt is. A kézsmárki evangélikus gimnázium egyik tanára azt magyarázta diákjainak, hogy a franciák háborúja jogos és igazságos, Ferenc királyé nem. Nagykőrösön a gimnázium tanárai és tanulói együtt éltették a franciákat, a sárospataki kollégium tógátus diákjai pedig a forradalmi eszmék terjesztésére társaságot alapítottak.

Szentmarjayról már 1792-ben azt jelentették, hogy ő a mozgatója az Orczy László körül csoportosuló elégedetleneknek. Az ellenzékiségben élen járó Zala megye alispánja, Spissich János testi-lelki jó barátja volt Hajnóczynak. Mivel az országgyűlési bizottságok munkálatai miatt hónapokon át Pesten tartózkodott, sokat voltak együtt; a rendőrbesúgó meg is jegyzi: „igen jó barátságban vannak”. A keleti megyékben Kazinczy Ferenc tevékenykedett.[2] Az 1800-as években már a börtön emlékeitől rettegő, a politikai élettől visszahúzódó író ekkor még fiatalos, friss lendülettel vetette magát a megyei életbe, nyilvános szócsatákat vívott a klérus és az udvar embereivel, s amikor a betegség ágyhoz szögezte, akkor is azt sajnálta, hogy nem mehetett el a kassai meg az újhelyi megyegyűlésre, „pedig – írta Hajnóczynak –, milyen hasznosan tevékenykedhettem volna ott”[jegyzet 4] Az ő és elvbarátai tevékenységének nagy része volt abban, hogy a keleti megyék egyöntetűen szembefordultak a cenzúra- és sajtórendeletekkel, a kancellária kifejezése szerint „szemtelen hangú” feliratokat küldtek az uralkodónak, úgyannyira, hogy az megtorló intézkedéseket foganatosított ellenük. Hasonlóan agitált Szlávy György Biharban, Batsányi János Abaújban. Pedig Batsányi nem is volt nemes, a megyegyűlésen meg sem jelenhetett, de az Orczyakon és nemesi barátain keresztül még a megye feliratának megfogalmazásában is részt vett.[3]

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a helytartótanácsban, a kamarában is ott ültek a klubok tagjai, kiknek javaslatait a kancellária rendszeresen elítélte, mert elnézők és engedékenyek a megyék iránt. Ezek a „jakobinusok”, vagy ahogy Mednyánszky helytartótanácsos nevezte őket: „az ördög gyertyagyújtogatói”, ahol csak tehették, védték és támogatták az ellenzékiek mozgolódását.

A mozgalom pedig egyre jobban kiforrta magát és mind szélesebb körökben terjedt. Pergen gróf, a rendőrminiszter már 1792 végén ijedten jelentette, hogy Magyarországon rohamosan nő azoknak a száma, akik a francia rendszerrel rokonszenveznek. 1793 tavaszán Martinovics – aki híreit az értelmiséggel közvetlenül érintkező Laczkovics Jánostól kapta – már azt jelentette, hogy nyolc nyugati megye megegyezett a következőkben:

  1. a főpapi birtokokat el kell venni,
  2. a főnemességet meg kell szüntetni,
  3. a kétkamarás országgyűlés alsóházát a nem nemesek alkossák,
  4. az ország viszonyainak megfelelő új alkotmányt kell készíteni,
  5. Magyarországot el kell szakítani a Habsburg-háztól, és köztársasággá kell alakítani.

Ürményi személynök arra törekszik, hogy mindehhez a magyar ezredek támogatását megnyerje. Ha az Ürményire vonatkozó híradást alaptalannak kell is tekintenünk, s ha a megyék megegyezéséről mondottak is túlzottak, a többi nem más, mint a Hajnóczy munkáiban nyomon követhető elgondolások konkrét formába öntése.

Más jelentések az ország keleti és északkeleti megyéiből az értelmiségiek és a vezető nemesek klubmegbeszéléseiről szóltak. Hallunk az Eperjesen, Lőcsén és Kézsmárkon tartott „jakobinus összejövetelekről”, a Zemplénben észlelhető nyugtalanságról, valamint egy sor ismert, magas rangú tisztviselő gyanús és gyakori utazgatásáról a ”nyugtalan” megyékben: Zemplénben, Biharban, Szabolcsban meg Abaújban. A titkos ügynökük, besúgók jelentését nyilván nem vehetjük mindig készpénznek, de az már elgondolkodtató, ha az egymásról nem tudó ágensek ugyanazt jelentik. A titkos informátorok tájékozottak, gyorsan és konkrétan jelentenek. Sándor Lipót nádor csak 1793 decemberében tudatta az uralkodóval, hogy Zemplén megye megtagadta önkéntesek felajánlását a francia háborúra. Mednyánszky helytartótanácsos azonban már november 11-én felküldte az udvarba a megye határozatát, s tudatta, hogy az iratot – amelyet Orczy József báró főispán és más „főbűnösök” a tokaji szüreten szerkesztettek – 22 másik megyének is megküldték.

1793 őszére az eddig elszigetelt, helyi ellenállások kezdtek egységes jelleget ölteni. A cenzúra- és sajtórendeletekre már országos tiltakozás volt a válasz: Gömörtől Biharig és Nyitráig, délre Zaláig megmozdultak a megyék, s a tiltakozó feliratok hangja, stílusa és érvei egyaránt elárulják, hogy klubisták készítették. 1793 végén elakadt az újoncozás, egyik megye a másik után tagadta meg a katonaállítást. 1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására. Szabolcs megye a helytartótanácshoz is felírt, kérve: járjon közbe az uralkodónál, állítsa le a Franciaország elleni háborút, mert minden pénz elfogyott, a kereskedelem teljesen leállt és a sok újonc elvitelével szinte kiürült az ország. A hangulatra jellemző, hogy Zemplén megye ügyészi eljárással fenyegette meg az Almásyakat, mert saját költségükön katonát ajánlottak a franciák ellen.

A magyarországi főhadparancsnokság sorozatos jelentésekben panaszolta a megyei nemesség és polgárság francia hadifoglyok iránt lépten-nyomon tüntetően kimutatott rokonszenvét. Szirmay Ádám zempléni nemesúr okát is adta ennek a rokonszenvnek: „Adná isten – mondotta –, hogy a franciák meg a lengyelek boldoguljanak, mert akkor mi is lerázhatnánk a németek igáját, és szabadok lehetnénk, mint a franciák.”[jegyzet 5] Rozgonyi Sándor zempléni nemes kijelentette: „Jó lenne, ha az Ausztriai Háznak véget vetne az ország, és mi is abban mesterkedünk.”[jegyzet 6] Szentmarjay Imre, Orczy László többször említett titkárának az apja, 1794 elején kioktatta a megyegyűlésen óvatoskodó nemeseket: „tán nem tudják, milyen időket élünk? Ha most nem merünk valamit kezdeni, elszalasztjuk a legalkalmasabb időt.” Sztáray Mihály gróf a küszöbön álló forradalomról beszélt, s hozzátette: ő maga is azon fáradozik, hogy az minél előbb megvalósuljon.[jegyzet 7]

1794 májusában egy, a Bihar megyei Piskolton kelt röpirat felszólította a megyéket, hogy a lengyelek példájára szövetkezzenek az ausztriai ház uralma ellen. „Ha még el nem aludt mibennünk magyarokban a mi híres őseink vére – olvassuk –, ha még pihedegél mi bennünk a Bellona asszonytól béoltott vitézség, gerjesszük fel tehát magunkban, mivel most felderült napunk sugára hozza magával, hogy az ausztriai despota ház súlyos igáját vessük ki nyakunkból.” A röpirat az 1790-es rendi sérelmeket sorolta fel – a hadseregben elnyomják a magyarokat, az országban idegenek parancsolnak, a magyar nemesnek hallgass a neve –, de végső következtetése már egészen más. 1790-ben a legradikálisabbak sem gondoltak a monarchia eltörlésére, most pedig mint a világ legtermészetesebb dolgát mondták ki, hogy „országunk el lehetne király nélkül, hanem minden vármegye a maga megyéjét igazgatná, és minden vármegye egy fő guberniumot esmérne, és magyar bellicum consiliumot is felállíthatna országunk, mivel a jövedelem az országot illetné, nem pedig a megszaporodott királyi famíliát”.[jegyzet 8] Íme a francia forradalom törekvései rendi megfogalmazásban: a nemesi köztársaság eszméje. Ezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy Pergen rendőrminiszter már 1793 végén azt jelentette: az elégedetlenek a zürichi francia konzulon keresztül érintkezést keresnek a párizsi konventtel.

1794 elején a köznemesség vezetői mind elszántabb hangot ütöttek meg Magyarországon, Horvátországban és Erdélyben is. Az országos hangulat, a megyék szervezkedése oly ijesztő volt, hogy az uralkodó nem merte a diétát egybehívni, a nádor pedig azt tanácsolta Ferenc királynak, hogy a, törvénysértéseket emlegető megyei feliratokra inkább ne válaszoljon, mert „a mostani időkben sok mindent nem tehet meg az ember és hallgatnia kell, amit kedvezőbb körülmények közt nem tenne meg”.[jegyzet 9]

A radikális értelmiségiek és a patrióta nemesek összefogásából született mozgalom 1794 tavaszán már országos méreteket öltött. Az udvar el volt szánva, hogy nem enged, s a terror és az erőszak mind nyomasztóbbá vált. A továbbiakban most már minden azon múlott, sikerül-e a radikálisokat és a patriótákat egy szilárd szervezetbe összefogni, s a megyék erejével az egész országot mozgósítani. Mert ahogy Kresznerics Ferenc szombathelyi tanárnak írta egy ismeretlen barátja Pestről: „sok már mindenfelé a jakobinusi lélekkel lehelő, csak mód nincs. De adj a kezébe fáklyát, meglátod, ha nem tudja-e hordozni.”[jegyzet 10]

Lábjegyzetek

  1. Sándor Lipót főherceg iratai. Kiadta: Mályusz Elemér, Budapest, 1926, 612–614.
  2. A magyar jakobinusok iratai I. Budapest, 1957. 874.
  3. Ugyanott 961–962.
  4. Ugyanott 972–973.
  5. József nádor iratai. Kiadta: Domanovszky Sándor. I. Budapest,. 1925. 156–157.
  6. Ugyanott 140.
  7. Ugyanott 160.
  8. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 1034–1041.
  9. Sándor Lipót főherceg nádor iratai. Budapest, 1926. 655.
  10. Márki Sándor, Kresznerics Ferenc leveles könyve. Budapest, 1914. 16.

Irodalom

  1. Az olvasókörökkel több tanulmány is foglalkozik, így Léces Károly, A pesti magyar olvasó-kabinet megalapítása és könyvállománya (Magyar Könyvszemle, 1959. 4); Bíró Ferenc, A XVIII. századvégi magyar lesekabinétek történetéhez (Magyar Könyvszemle, 1961. 1) és H. Balázs 1967. 192–197.
  2. Kazinczyra: Szauder József, Kazinczy Ferenc a jakobinizmus felé vezető úton (Magyar Tudomány, 1959. 12) és Szauder József, Kazinczy útja a jakobinus mozgalom felé (Irodalomtörténeti Közlemények, 1959. 3–4).
  3. Batsányiról szóló tanulmányok: Némedi Lajos, Forradalom és kultúra. Batsányi János 1793–1795-ben (Az Egri Tanárképző Főiskola füzetei 285. Eger, 1963) és Kováts Győző, Batsányi útja a jakobinus mozgalomig (Magyar Tudomány, 1963. 10).


A polgári forradalom magyar előfutárai
A demokrata értelmiség Tartalomjegyzék