Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

A Múltunk wikiből
1849. szeptember 12.
Kossuth nyílt levelében árulással vádolja Görgeit.
1851. október 23.
Kossuth Angliába érkezik.
1851. december 2.
Louis Bonaparte államcsínye Franciaországban.
1851. 1851. december 5.—1852. július 14.
Kossuth amerikai körútja.
1852. január 24.
A Makk József-féle szervezkedés leleplezése.
1853. február 6.
A milánói felkelés kirobbanása.
1853. március 3.
Noszlopy Gáspár kivégzése.
1854. augusztus 8.
Anglia, Franciaország és Ausztria bécsi megállapodása az oroszokkal kötendő béke feltételeiről.

A passzív ellenállók tömegében szép számmal akadtak olyanok is, akik nem érték be Deák kivárást sugalló példájával. Voltak, akik megelégedtek azzal a kockázattal, amelyet egy, a forradalomra és az önvédelmi háborúra emlékeztető tárgy (zászlódarabka, érdemérem, magyar bankjegy, Kossuth-kép) otthonukban való rejtegetése vagy ruhájukba bevarrása jelentett, a nők pedig azzal, hogy a forradalom esztendejében vert pénzérmékből készített karkötőt vagy nyakláncot hordtak. Az indulatokból olykor csak egy-egy lobbanásra, önigazoló gesztusra futotta. A vérmes színész nemzetiszínű csokorral tüntetett, merész ifjak azzal hogy a Ferenc József születésnapján rendezett díszelőadáson lepisszegték a Gotterhaltét, Lévay József úgy, hogy e „rendbontás” és a kemény megtorlás hírét becsempészte a Pesti Napló hasábjaira. A Trattner-Károlyi kiadó megkockáztatta, hogy a tankönyvcseréig az elemi iskolák ezreiben használt Hármas Kis-Tükör 1850. évi kiadásában a tavaszi hadjárat csatahelyeinek a nevei nyelvtani példaként szolgáljanak, és a tanítandó megszólítások sorából ne hiányozzék a „Kormánybiztos Úr!” sem. A fiatal Greguss Ágost az egyik vidéki kalendáriumba közreadott versciklusának kezdőbetűivel üzente olvasóinak 1852-ben, hogy „A forradalom győzni és boldogítani fog”.[1] Ezért börtönbe is vetették. Egerben egy birtokosokból, nemesi és polgári értelmiségiekből álló társaság tagjait azért ítélték rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre, mert Petőfi-versek szavalatával, Erkel-áriák éneklésével, a Klapka-induló eljátszásával ünnepeltek 1851. március 15-én. A kemény megtorlás ellenére hamarosan kiáltvány szólította fel az egri „polgárokat”, hogy készüljenek „a zsarnokság” megdöntésére.

Azt a lelkiállapotot, amely az indulatok fel-fellobbanását érthetővé teszi, de némiképpen azt a létbizonytalanságot is, amely az ellenállás aktivizálására, s olykor a józanság határát súroló vakmerőségre késztetett nemcsak heves vérű fiatalokat, hanem érett férfiakat is, jól tükrözik Madách ez idő tájt papírra vetett sorai: „Ilyen viszonyokról, mint a mieink… más népeknek fogalmuk sincsen. Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők csak a jólét s jobb lét közt küzdenek.” Madách, akinek a birtokán rejtették el a katonai vereség után a nógrádi nemzetőrök fegyverzetének egy részét, aki csesztvei otthonában átmeneti búvóhelyet biztosított a császáriak ellen küzdő gerilláknak, majd Kossuth egyik legközelebbi munkatársának és rokonának, Rákóczy Jánosnak a bújtatása miatt börtönbe is került, a törvényességnek az önkényuralom által „lázadóvá” gyötört híveként ítélt úgy, hogy „aki jogát csak erőre alapítja, feljogosít erőt használni ellene”.[2]

Az 1850-es évek elején alakított titkos szervezetek résztvevőit, jobbára volt honvédtiszteket, létfeltételeikben is megtámadott nemesi és polgári értelmiségieket elsősorban az elkeseredés mozgatta. Többségüknek nem volt birtoka vagy más olyan jövedelemforrása, ami a passzív ellenállás anyagi alapját biztosította volna, ugyanakkor az elnyomó hatalom szolgálatára nem vállalkoztak Súlyos egyéni helyzetükben is a féltett nemzeti közösség sorsát látták tükröződni, s elégtelennek ítélve a tüntető gesztusokat igyekeztek kapcsolatot teremteni egymással, majd az emigrációval, mindenekelőtt Kossuthtal, akitől a felszabadító küzdelem megindításának kezdeményezését várták.

A forradalom és az önvédelmi háború sok száz résztvevője az életét, több ezer katonája a szabadságát török földre meneküléssel mentette meg. A török kormányzat, érezve a brit kormány támogatását, amely a közhangulat nyomására és a cári intervenció idején tanúsított magatartása feledtetésére is igen határozottan lépett fel a menekültek biztonsága érdekében, megtagadta Bécs és Szentpétervár kardcsörtető kiadatási követelését. Az osztrák kormány ügynökeit azonban beengedték a menekülttáborokba, és azok az elcsigázott katonák jelentős részét hazatérésre bírták. Bem vezetésével a lengyel tisztek nagy része és több magyar száműzött is – felvéve a muzulmán hitet – egy közeli orosz-török háború lehetőségében reménykedve török szolgálatba lépett.

A számkivetett Kossuth személyi biztonságát orgyilkos kísérletek, lelki egyensúlyát pedig az önvédelmi háború leverése okozta megrázkódtatás veszélyeztette. Tudta, hogy menekülésével magára vonta a polgári átalakulás ellenfelei mellett a nemzetre kényszerített létküzdelem idején félrehúzódottak vádjait és a bűnbakot keresők átkait is. Hosszabb időbe telt, amíg levonta a lefolyt küzdelemnek önkritikus elemektől sem mentes legfőbb tanulságait: nélkülözhetetlen az önrendelkezési törekvések hatalmi hátvédjének és az együtt élő népek szolidaritásának biztosítása. Közvetlenül menekülése után a tragikus végkifejletért a cári intervenció mellett mindenekelőtt a polgári kormányzattal hosszú időn át ujjat húzó, majd nyíltan szembeforduló Görgeit tette felelőssé, aki a parancsnoksága alatt álló főseregre támaszkodva a hatalom átadását – 1849. augusztus 11-i levelének tanúsága szerint is – azzal is kényszerítette ki, hogy a Kossuth vezette kormányzat lemondását „a kívánt s közös hazánk jövőjét biztosító czél elérése”[3] követeli meg. A teljhatalom megszerzése után azonban, mégis „feltétel nélkül,” tette le a fegyvert. Kossuth, aki már 1848 szeptemberében kész volt távol maradni az újjáalakítandó Batthyány-kormányból, ha a forradalmi vívmányokat s a nemzeti önrendelkezést ténylegesen biztosító kompromisszumnak ez lenne a feltétele, 1849 augusztusában nem akarta útját állni egy, a menthető mentésére irányuló kísérletnek. A feltétel nélküli fegyverletétel és az azt követő önkényuralom viszont értelmet adott a számkivetettségnek, küzdelemre sarkallt a meg nem hódolt, meg nem békélt, csak erőszakkal földre tiport és rabságba döntött nemzet szabadságának visszaszerzésére, forradalmi vívmányainak kiteljesítésére. Kossuth néhány hónapot török fennhatóság alatt álló bolgár földön, majd másfél nehéz esztendőt a kisázsiai Kütahyában töltött el. Csak 1851 őszén nyerte vissza a szabadságát, s hagyta el egy érte küldött amerikai hadihajó fedélzetén a török birodalmat.

Kossuth még kisázsiai internáltsága idején ismételten felszólítást kapott Giuseppe Mazzinitól, a római köztársaság száműzött elnökétől, az olasz republikánus egységmozgalom vezetőjétől, hogy csatlakozzék az általa 1850 nyarán Londonban több más polgári demokratikus forradalmárral együtt alakított Európai Központi Demokrata Bizottsághoz. Kossuth, ha fenntartásokkal élt is Mazzini túlságosan elvontnak talált céljai és egyes vonatkozásaiban taktikátlannak ítélt módszere iránt, sokat tett magáévá az európai elnyomó hatalmak rettegett ellenfelének „forradalomcsináló” nézeteiből. Mazziniék – magukra vonva Marx éles bírálatát – a forradalmi helyzet kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeit mellőzve, terveikben annak reményére építettek, hogy a fegyverhez juttatott tömegek titkos szervezetek irányításával olyan felkeléseket robbanthatnak ki, amelyek – kellő politikai időzítés esetén – sikeres felszabadító háborúba vonhatják az elnyomott európai népeket. Kossuth a legnagyobb jelentőséget az olasz–magyar együttműködésnek tulajdonította, tekintettel arra, hogy mindkét nemzet felszabadulási törekvéseinek útjában a Habsburg-hatalom állt, s az uralmát nem kevéssé éppen az elnyomott nemzetek fiaiból toborzott hadseregek egymás területén való állomásoztatásával tartotta fenn. Kossuth megbízottak útján meggyőződött arról, hogy olasz földön valóban igen előrehaladt a titkos szervezkedés. Annál is inkább engedett az emigrációból és a hazulról érkező sürgetéseknek, járuljon hozzá a hazai ellenállási szervezkedés megindításához, mert maga is égett a tettvágytól. Nem kevéssé Mazzini eszméinek hatására bízott a forradalmi kezdeményezés sikerében. Azt azonban Kossuth határozottan helytelenítette, hogy Mazzini előre, mégpedig 1851-re, de legkésőbb 1852-re kívánta időzíteni a felkelések sorozatának egyidejű kirobbantását. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy kezdeményezésük időpontjának meghatározásában mindenekelőtt az orosz–török viszony alakulására kell figyelemmel lenniök, mivel a két hatalom közti feszültség háborús konfliktust érlel. Tekintettel a nyugati nagyhatalmak érdekeltségére a tengerszorosok megvédésében, ha az elnyomott népek a háborús konfliktus megfelelő fázisában kezdik meg egybehangolt akciójukat, a cári hatalom minden bizonnyal képtelen lesz intervenciós szerepét megismételni. Kossuth tehát a nemzetközi helyzet remélt kedvező fordulatáig nem magának a felkelésnek, hanem a fegyverfogás előkészítésének a politikai és katonai megszervezését tekintette a közvetlen feladatnak.

1851 júniusában hazai ellenállók ajánlásával Makk József tüzérezredes kereste fel Kossuthot Kütahyában, aki megbízást kért és kapott tőle titkos szervezet kiépítésére. A sokágú szervezkedés, amelynek keretében összehangolni kívánták az országban működő csoportok tevékenységét egymással és a birodalom más területén létrehozottakkal, gyorsan lelepleződött. A német földön állomásozó magyar ezredek soraiban megindított szervezkedést csírájában fojtották el. Ezt követte a magyar mozgalommal együttműködő, 1849-ben a honvédseregben harcoló Johann May alezredes bécsi előkészületeinek, majd egy galíciai lázítási kísérletnek a felszámolása, és megkezdődött a magyarországi szervezet, illetve a vele kapcsolatban álló csoportok felgöngyölítése is. Pesten letartóztatták a Jubál Károly ipartanodai tanár vezetésével szervezkedők egész sorát, köztük Kossuth nővéreit és Gasparich Kilit volt tábori lelkészt. Kézre került Noszlopy Gáspár, az 1849-es dunántúli népfelkelés vezetője, aki Tolnában már szabadcsapatot is alakított. De leleplezték a pesti központ kapcsolatát egy tiszántúli és egy Mátra-vidéki fegyveres csoporttal is.

Legelőrehaladottabbnak a több száz főt számláló erdélyi szervezkedés bizonyult, amelyben fontos szerepet játszott az 1848–49. évi népképviseleti országgyűlés több képviselője, a honvédsereg számos tisztje, az erdélyi világi és egyházi értelmiségiek egész sora, köztük tanárok a marosvásárhelyi kollégiumból. 1852 januárjában mintegy 60 szervezkedőt tartóztattak le árulás következtében a Székelyföldön. Rajtuk kívül 1852–53-ban kisebb-nagyobb ellenálló csoportok egész sora került a császári hatóságok kezére. Legalább 25 szervezkedőt végeztek ki, míg a rövidebb-hosszabb időre fogságba vetettek száma ennek sokszorosára rúgott. A megtorlás kíméletlenségét fokozta, hogy a haditörvényszéki ítéletek zömének kimondására a Mazzini által 1853. február 6-án kirobbantott sikertelen milánói felkelés és Libényi János néhány nappal később Ferenc József ellen elkövetett bécsi merénylete után került sor. A titkos szervezkedés tragikus felszámolása és a milánói felkelés vérbefojtása mind a hazai elégedetlenek zömét, mind az emigráció Kossuth vezette törzsét a mazzinista „forradalomcsináló” taktika elejtésére késztette. Az ellenállás aktivizálásának kudarcba fulladt kísérlete, amely legfeljebb az önkényuralom áldozatául esett szervezkedők iránti részvétet biztosíthatta odahaza, és csak annak a jelét adhatta a világnak, hogy Magyarország népe nem tűri szótlanul a jogfosztó és beolvasztó intézkedéseket, az emigrációt – a tényleges előzmények ismerete híján – honfitársaik sorsa könnyelmű kockáztatásának vádjával terhelte. Olyan váddal, amellyel a legkönnyedébben az önkényuralom kiszolgálói dobálództak, de amely nagyon is súlyosan nehezedett a lehetőségek elmulasztását kockáztató túlzott óvatosság és a veszélyekkel járó kezdeményezés felelősségének dilemmájával oly sokat küzdő Kossuthra s legjobb társaira. A szervezkedés felszámolása nagy hátránnyal járt, annál is inkább, hiszen a nemzetközi helyzetben kedvező fejlemények lehetőségét is magukban rejtő változások érlelődtek.

Lábjegyzetek

  1. Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Kiadta Angyal Dávid. Budapest, 1925. 132.
  2. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 762„ 766.
  3. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: OL) R 90. (Kossuth-gyűjtemény) I. 516.

Irodalom

A hazai ösztönös, illetve az emigrációval kapcsolatot tartó szervezkedésekre és mozgalmakra lásd Berzeviczy Albert összefoglaló műve mellett átfogóan Lukács Lajos, Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867 (Budapest, 1955); a részletekre lásd: Hentaller Lajos, A balavásári szüret (Budapest, 1894); Figyelmessy (Fülöp) ezredes emlékiratai. Kiadta Kacziány Géza (Magyarország, 1914); Noszlopy Antal visszaemlékezései. Közli: Vörös Károly (Századok, 1953. 2–3.); Molnár József, Heves- és Külső-Szolnok megye alkotmányos és függetlenségi mozgalmai I. 1849–1867 (Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve, 1959); Teleki Blanka és köre. Kiadta Sáfrán Györgyi (Budapest, 1963); Deák Farkas, Fogságom története. Kiadta Kovács József (Bukarest, 1972); Károlyi Dénes, Székely vértanúk 1854 (Bukarest, 1975).

A magyar emigráció irathagyatéka túlnyomó részében kiadatlan. A kiadott iratok, emlékezések és feldolgozásuk így is könyvtárnyi anyagában az eligazodást könnyíti többek között: Nagy Márta, Az 1848–1849-es emigráció memoire irodalma (Budapest, 1936); Ács Tivadar, A magyar légionistak életrajzgyűjteménye, valamint Gátiné Pásztor Mária, A Risorgimento magyar bibliográfiája (In: Magyarok és a Risorgimento. Budapest, 1961); J. Széplaki, „The Nation's Guest” 1852–1972. Bibliography on Louis Kossuth… with special reference to his trip in the United States. (Athens, Ohio, 1972).

Az emigrációval foglalkozó legfontosabb forráskiadványok és feldolgozások közül itt a működésüket átfogóan, illetve annak 1853-ig terjedő szakaszát tárgyaló műveket említjük: Authentic life of … Kossuth… with… his speeches delivered in England. Ed. Bradbury and Evans (London, 1851); F. W. N. Newman, Select Speeches of Kossuth (London, 1853). Marxék 1851–1853 közötti, a magyar emigráció mazzinista kapcsolatait bíráló írásait lásd: MarxEngels művei. 8. (Budapest, 1962); lásd továbbá: Veress Sándor, A magyar emigratió Keleten. I–II. (Budapest, 1978); László Károly, Napló-töredékek… (Budapest, 1887); A Kossuth-emigráció Törökországban. I. Kiadta Hajnal István (Budapest, 1927); E. Kastner, Mazzini e Kossuth (Lettere e documenti inediti) (Firenze, 1929); Lengyel Tamás, Klapka György emlékiratai és emigrációs működése (Budapest, 1936); A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában I–II. Kiadta Jánossy Dénes (Budapest, 1940–1948); Buchinger Manó, Titkos akták negyvennyolcas emigránsokról (Budapest, 1948); Kossuth Lajos levelei nemeskéri Kiss Miklóshoz (1851–1854). Kiadta Kun József és Böhm Jakab (Hadtörténelmi Közlemények, 1957–58); Pulszky Ferenc, Életem és korom. I–II. Kiadta Oltványi Ambrus (Budapest, 1958); Koltay-Kastner Jenő, A Kossuth-emigráció Olaszországban (Budapest, 1960); Teleki László válogatott munkái. I–II. Szerkesztette Kemény G. Gábor. (Budapest, 1961); Horváth Zoltán, Teleki László 1810–1861 (Budapest, 1964); Kovács Endre, A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak (Budapest, 1967); Kakuk Zsuzsa, Kossuth kéziratai a török nyelvről (Budapest, 1967); Z. Vas, Kossuth in England (The New Hungarian Ouarterly, 1968. 29.); Iványi Emma, Klapka György iratai 1848–1892 (Levéltári Közlemények, 1969); L. E. Tako, Louis Kossuth Hungary's Advocate and the American Response (Bölcsészdoktori értekezés kézirata. Budapest, 1972); J. H. Komlos, Louis Kossuth in America 1851–1852 (BuffaloNew York, 1973).


Politikai magatartásformák az 1850-es években
Deák és a passzivitás politikája Tartalomjegyzék A nemzetközi helyzet változásai és az emigráció