Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

A Múltunk wikiből

Az augusztus 31-i királyi leiratnak, meg az osztrák kormány hozzá mellékelt 27-i emlékiratának a kézhezvétele István főherceget szintén lázas tevékenységre ösztönözte. Ezekből az irományokból ugyanis ő is azt olvasta ki, hogy az udvar immár elszánta magát a magyar forradalommal való azonnali kenyértörésre. S mert bizonyosra vette, hogy a két irat megismerése Batthyányék előtt is egyszeriben világossá fogja tenni a békés kiegyenlítés lehetőségének feltételezésén alapuló eddigi politikájuk elhibázott voltát, arra következtetett, hogy a Batthyány-kormány most már napokon belül le fog mondani, s azután olyasféle parlamenti kormányzás fog kezdődni Magyarországon, amilyet a francia konvent folytatott 1793–94-ben – hacsak a hatalmat néki magának nem sikerül megragadnia egy gyors ellenforradalmi puccs segítségével már Jellačić csapatainak Pestre érkezése előtt.

Most tehát, miután augusztus utolsó hetében már lépéseket tett annak érdekében, hogy Komáromból, Pozsonyból és Bécsből megbízható csapatokat vezényeljenek Budára az itteni helyőrség megerősítése végett, első feladatául azt tűzte ki, hogy a magyar liberálisokat is megnyerje az erőösszpontosítás ügyének, s ezért sietve hangoztatni kezdte, hogy egy várható baloldali puccskísérlet esetén a budai helyőrség még saját személyes biztonságának a megóvására is elégtelen volna.[1] De tervet dolgozott ki – az egykori magyar kamara utolsó másodalelnökének, a tavaszi hónapok óta Kossuth minisztériumában álladalmi altitkárként szolgáló Duschek Ferencnek a közreműködésével – a pesti Károly-laktanya falai között működő bankjegynyomda kellő pillanatban történendő lefoglalására, s gondolt arra is, hogy bizalmas embereivel idejekorán megszövegeztessen egy, az államcsíny alkalmával nevében az ország népéhez intézendő kiáltványt, amely az ő hatalomátvételét lett volna hivatva megindokolni olyatén magyarázattal, hogy a hatalmat máskülönben a radikálisok ragadnak magukhoz. Végezetül pedig ez a sokak által még ekkor is a magyar nép őszinte jóakarójanak hitt ember a szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszakán magához kérette a kormány Pesten tartózkodó tagjait, hogy most már őket is tájékoztassa a 31-én Bécsből hozzá küldött iratokról, s ezzel kikényszerítse haladéktalan lemondásukat ami azután – úgy vélte – számára meglepetésszerű cselekvést tenne lehetővé, s egyszersmind törvényes ürügyet is szolgáltatna a hatalomátvételhez.

Az azonnali puccskísérlet lehetősége azonban egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek. Mert a Pesten tartózkodó öt miniszter csakugyan azt a következtetést vonta le az általa közöltekből, hogy többé nincs mód elhárítani a császári hadsereg Magyarország elleni támadását, s ez a felismerés mindnyájukat mélységesen megrázta, egyiküket, Széchenyit pedig (aki a kesztyű – egyébként szerinte is elkerülhetetlen – felvételét eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélte) a nemzethalál most rajta eluralkodó sejtelme egyenesen az őrület szélére sodorta, úgy hogy őt társai sietve mentesítették is miniszteri teendőitől;[2] a kormány egészének lemondásáról azonban a minisztertanács pillanatnyilag mindezek ellenére sem hozott döntést, mivel az ülésen részt vevő miniszterek tartózkodni kívántak bárminemű elhatározó lépés megtételétől addig, amíg Batthyány és Deák haza nem tér Bécsből. István főherceg tehát mar csak emiatt sem láthatott hozza máris hatalomátvételi elképzeléseinek megvalósításához. De terveinek elnapolására kényszerült a nádor egyéb okokból is: mert az általa kezdeményezett csapatösszevonás szintén jócskán elhúzódott, s mert Jellačić sem volt képes az ő céljainak megfelelő gyorsasággal kelni át a Dráván.

Az idő múlásával pedig az ellenforradalmi puccskísérlet sikerre vitelének az esélyeit tovább rontotta a közhangulat alakulása. Az augusztus 23-at közvetlenül követő napokban ugyanis maguk a pesti liberálisok is széltében-hosszában rebesgették, hogy a baloldal forradalmi diktatúra bevezetésére készül, s ezért valóságos célja a szeptember 8-ára tervezett tömegmegmozdulással nem a katonaállítási törvény utólagos módosításának kierőszakolása, hanem csak az országgyűlés és a kormány megdöntése lehet. Szeptember 3-án azonban az Egyenlőségi Társulat, megértve, hogy az efféle szóbeszéd a liberálisoknak a baloldallal való teljes szembefordulására vezethet, ez pedig leküzdhetetlen akadályokat gördíthet az ellenforradalmi támadásra történő felkészülés útjába, megint csak Vasvári indítványára, lefújta a 8-ára meghirdetett népgyűlést, s ez a lépés igen gyorsan eloszlatta a liberálisok aggodalmait.

S a képviselőház szeptember 4-i ülésén azután végre Kossuth is nyíltan szóba hozta, hogy Batthyányék bécsi tárgyalásainak sikeréhez vajmi kevés remény fűzhető, a várható kudarc pedig teljesen világossá teszi, hogy Magyarország helyzete nemcsak azért kétes, mert az ország ellenségekkel áll szemben, de azért is, mert az ország élén olyan kormány áll, amely a maga tevékenységét a törvények értelmében óhajtja kifejteni, azokhoz a törvényes eszközökhöz viszont, amelyek nélkül az országot nem lehet megvédelmezni, egyszerűen nem jut hozzá. Következésképpen – jelentette ki Kossuth –, ha Bécs nem változtat a maga politikáján, akkor Magyarország számára nem marad más választás, mint „ideiglenesen olly végrehajtó hatalomról gondoskodni, melly végrehajtó hatalom ne legyen kénytelen a maga eljárásának eszközeit a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríteni”.[jegyzet 1] S ezek után ugyanő mindjárt azzal az indítvánnyal is előállott, hogy Bihar megye főispánját, Beöthy Ödönt, ezt a nagynevű liberális politikust, akit a kormány egy héttel korábban veszélyeztetett Délvidék teljhatalmú királyi biztosává neveztetett ki a nádorral, a képviselőház most maga is erősítse meg biztosi tisztségében.[3]

S a képviselők tökéletesen megértették, hogy ennek a csupán jelképes jelentőségű lépésnek a megtételét azért kéri tőlük Kossuth, mert a végrehajtó hatalom feladatkörébe történő ilyetén beavatkozással megmutatnák, hogy szükség esetén csakugyan készek túlmenni a törvény szabta kereteken maguk is. Amikor azonban határozathozatalra került sor, ennek ellenére alig néhány honatya akadt, aki nemtetszésének jeléül ülve maradt, a nagy többség viszont felpattant helyéről, s ezzel kifejezésre juttatta, hogy a magyar forradalom liberális nemesi vezető rétege, bármennyit tétovázott is addig, amíg hitt a kölcsönös engedményeken alapuló békés kiegyenlítés lehetőségében, ha kénytelen lesz kiábrándulni ebből a hitéből, akkor – más európai forradalmak vezető rétegeitől eltérően – nem az ellenforradalommal való elvtelen megalkuvás, hanem az ellenforradalommal való határozott szembeszállás útját fogja választani.

Ám a magyar liberálisoknak most más irányba kellett is fordulniuk, mint amelybe például francia vagy osztrák elvrokonaik fordultak a nyáron, hiszen az ő aggodalmaik forrásai is egészen más természetűek voltak, mint a tavasszal még szintén forradalmi úton járó francia vagy osztrák liberálisokéi. A francia meg az osztrák liberálisok ugyanis a nyár folyamán – láttuk – több vagy kevesebb joggal már arra a meggyőződésre jutottak, hogy az ancien régime hívei egyszer s mindenkorra meghajoltak az ő törekvéseik előtt, s ezért az általuk tavasszal kiküzdött forradalmi vívmányokat többé nem fenyegeti az a veszély, hogy holmi ellenforradalmi támadás martalékaivá lesznek. A magyar liberálisok ellenben, ha a kezdet kezdetén hasonlóképpen ítélték is meg a helyzetet, éppen mostanra nagymértékben elveszíthették ilyetén illúzióikat. Mert azt esetleg még ekkor is feltételezhették, hogy a jobbágyfelszabadítás művét többé a Habsburgok sem próbálnák lerombolni. Azt viszont, hogy a Habsburgok végérvényesen beletörődtek Magyarország kormányzati önállóságába, éppen ez idő tájt hihették legkevésbé. Márpedig a magyar liberális nemességet a jobbágyfelszabadítás kormányzati önállóság nélkül vajmi kevéssé elégíthette ki.

S miközben az az aggodalom, amellyel a francia vagy az osztrák burzsoá körök az ellenforradalmi törekvésekre tekintettek, apránkint egyre inkább elült, azonközben – tudjuk – egyre inkább fokozódott az az aggodalom, amellyel ezek a körök a kezdet kezdetén még az övéikkel rokon célokért harcba indult más forradalmi csoportok törekvéseit szemlélték; így a francia burzsoá körök esetében kivált az az aggodalom, amellyel ezek a proletariátus antikapitalista, az osztrák burzsoá körök esetében pedig az az aggodalom, amellyel” ezek az olasz meg a magyar forradalmi mozgalom szeparatisztikus törekvései iránt viseltettek. A magyar liberális nemesi körök ilyen jellegű aggodalmai viszont eleve is kisebbek voltak, a későbbiekben pedig még kisebbek lettek. Hiszen a magyarországi munkásság, társadalmi és politikai fejlettségét tekintve, nemcsak a franciaországival, de még az ausztriaival sem vetekedhetett S elégedetlenség ettől függetlenül élt a munkásságban Magyarországon is, és elégedetlensége ehelyütt is a polgárság ellen irányult, de itt a munkásság haragjának legfőbb tárgya éppen ezért nem a forradalom vezető rétege volt. Nem beszélve arról, hogy a nyár folyamán Magyarországon még a munkástömegeknek a polgárság ellenében kirobbant megmozdulásai is elcsendesedtek. A magyar birtokos osztály és a magyarországi parasztság ellentétei pedig élesek voltak ugyan, de szintén jóval alattuk maradtak például a francia burzsoázia és a francia proletariátus ellentéteinek. Végtére is a parasztság, mint sehol másutt, úgy Magyarországon sem valamiféle, a tőkés renden túlmutató társadalmi berendezkedésért harcolt, csupán a polgári átalakulás folyamatának – azaz egy önmagában a magyar birtokos osztály jobbik része által is igenlett folyamatnak – a kiszélesítéséért. És a nyári hónapokban ez a harc is kezdett alábbhagyni.

S igaz, a magyar liberálisoknak a munkás- és parasztmozgalmakon kívül számolniuk kellett a nemzetiségi mozgalmakkal is. A nyár folyamán azonban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy ezek a mozgalmak céljaikat a követeléseik meghallgatása elől elzárkózó magyar liberális vezető körök ellenében nem a szóban forgó vezető körök baloldali ellenzékét képező, de a nemzetiségi mozgalmakra ugyancsak görbe szemmel néző magyar radikálisok, hanem a nemzetiségi törekvések iránt egyelőre megértést mutató Habsburgok oldalán próbálják meg kiharcolni, s ezért a nemzetiségi mozgalmak keltette gondok, bármennyire foglalkoztatták is a magyar liberálisokat, a Habsburg-ellenforradalomhoz való közeledésre éppen nem ösztönözhették őket. Ami meg magukat a magyar radikálisokat illeti: köztük már akadtak olyanok, akiknek – mint például Petőfinek vagy Vasvárinak – a távolabbi elképzelései – tudjuk – a magántulajdon minden formáját tagadó „szociális köztársaság”-ban csúcsosodtak ki; a radikálisok nagy többsége azonban még ilyen távolabbi elképzelés gyanánt sem melengette magában egy, a polgári berendezkedésen túlmenő rend képét, s csupán a polgári átalakulás ügyének sikerre vitele érdekében alkalmazandó eszközök kitűzése, a forradalmi módszerek igenlése tekintetében tért el a forradalom liberális vezető rétegétől, amely a polgári átalakulás ügyét mind ez ideig szigorúan a törvény szabta keretek között maradva igyekezett sikerre vinni. Arra pedig, hogy a „szociális köztársaság”-ért már most harcot indítsanak, Petőfiék sem gondoltak, jól tudván, hogy annak a feltételei még teljességgel hiányoznak.[4] S a baloldal szervezkedése mindezek ellenére is nyugtalanította a magyar liberálisokat, a baloldal ereje azonban távolról sem látszott elegendőnek ahhoz, hogy az ő hatalmi helyzetüket ténylegesen is megingathassa. Akkora félelmet tehát, amekkora a magyar forradalom liberális vezető rétegét az ellenforradalom karjaiba kergethette volna, ennek a rétegnek a soraiban a baloldali szervezkedés szintén nem kelthetett – s kivált nem kelthetett most, az Egyenlőségi Társulat szeptember 13-i visszakozása után.

De ha azok az aggodalmak, amelyekkel a magyar liberálisok a forradalom táborán belüli ellenlábasaikra tekintettek, eszerint nem nőhettek is fölébe annak az aggodalomnak, amelyet az ellenforradalmi támadás veszélye keltett bennük, magától értetődő volt, hogy e liberálisok, akik eddig elképzelhetetlennek tartottak, hogy a forradalmi átalakulást ne törvényes átalakulás formájában vigyék keresztül, a törvényes uralkodó ellenében még a legújabban történtek után is csupán akkor lesznek hajlandóak a végső eszközökhöz nyúlni, ha előzőleg végérvényesen megbizonyosodnak arról, hogy egyéb eszközökkel csakugyan semmire se mennének. És ezzel Kossuth is tökéletesen tisztában volt. Éppen ezért ő a képviselőház szeptember 4-i ülésén sem egyedül Beöthy kinevezésének megerősítésére tett javaslatot, hanem többek között arra is, hogy a kormányhoz hasonlóan most az országgyűlés szintén menesszen egy küldöttséget Bécsbe, s ez szögezze neki a kérdést az uralkodónak: „akarja-e ő felsége megtenni azt, mi a nemzetnek megtartására szükséges?”[jegyzet 2] Kossuth ugyanis tudta, hogy erre a kérdésre a küldöttség megnyugtató választ semmiképpen sem kaphat majd, a megnyugtató válasz elmaradása pedig újabb csapást fog mérni a liberális politikusok maradék illúzióira is.

Az országgyűlés persze ezt az indítványt sem késett elfogadni, úgy hogy a küldöttség másnap már útra is kelt Bécs felé. A pestiek pedig ettől kezdve mind magasabbra hágó izgalommal várták, milyen eredménnyel fog visszatérni. Tétlenül azonban az itthonmaradottak addig sem vesztegették az időt. Kossuth például 6-án önhatalmúlag megkezdte a nemesfémfedezet nélküli pénzjegyek (egyelőre ötforintos címletekben történő) közzétételét, majd 9-én megszervezte a bankjegynyomda fegyveres őrizetét is. Szemere pedig ugyanezen a napon váci táborából Pestre rendelte a Dunán inneni törvényhatóságokban szervezett önkéntes nemzetőri had egyik zászlóalját.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban Kossuth Lajos összes munkái). XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Budapest, 1957. 882.
  2. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái XII. 885.

Irodalom

Szeptember első felének politikai fejleményeit részletesen tárgyalja továbbá Spira, Pest a negyvennyolcas forradalom szeptemberi fordulatának kezdetén, s e fejlemények bemutatása során kötetünk is főleg erre a tanulmányra támaszkodik.

  1. Az István főherceg kezdeményezte budai csapatösszevonásra a szakirodalom által már feltárt adatokon kívül továbbiakkal is szolgál a szeptember elején Móga, Latour és Lamberg tábornokok között e tárgyban lezajlott levélváltás: Österreichisches Staatsarchiv Kriegsarchiv (továbbiakban: Kriegsarchiv), Zentralstellen des Heeres (továbbiakban: Zentralstellen des Heeres), Wiener Hofkriegsrat, Präsidialakten (továbbiakban: Präsidialakten), MK-Akten 1848:4809, 4820, 4831 & 4841, 4900.
  2. Széchenyi összeomlásáról képet ad Spira, 1848 Széchenyije.
  3. Beöthyt jellemzi Csengery Antal, Beöthy Ödön (In: Csengery, Történeti tanulmányok II.), az ő biztosi felhatalmazásáról pedig bővebben ír Szőcs, A kormánybiztosi intézmény.
  4. Petőfi szeptemberi vonalvezetését értelmezi Spira György, Petőfi életéről és történelmi szerepéről (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).


A szeptemberi fordulat
Tartalomjegyzék A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása