Az ellenforradalom kormányra kerülése

A Múltunk wikiből

1919. augusztus 6-án este egy magát Fehér Háznak nevező kis ellenforradalmi csoport – miközben a miniszterelnökség épülete körül román katonaság helyezkedett el – lemondatta a Peidl-kormányt, és átvette a hatalmat. Habsburg József főherceg, mint kormányzó, Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek, aki első kormányát a puccs résztvevőiből, jelentéktelen politikusokból, hivatalnokokból állította össze.

A mérnöki és jogi diplomával rendelkező, a politika iránt érdeklődő, hatalmi aspirációktól fűtött mátyásföldi gépgyártulajdonos Friedrich István 1918 őszén tűnt fel a magyar politikai életben. A forradalom után a Károlyi-kormány hadügyi államtitkára lett, s a Függetlenségi Párt konzervatív csoportjához csatlakozott. A Tanácsköztársaság idején letartóztatták, de megszökött, s részt vett az ellenforradalom szervezésében. Politikai elképzelései mindenekelőtt a munkásosztály és a baloldal egyértelmű visszaszorítását, a jobboldal legitimista erőinek hatalomra juttatását célozták; szükségesnek tartotta azonban az általános és titkos választójog fenntartását, a munkásmozgalom tevékenységének bizonyos korlátok között való engedélyezését, nemcsak régi politikai hagyományai miatt, hanem külpolitikai okokból is.

Friedrich István elnökletével 1919 novemberéig három kormány követte egymást, viszonylag gyors egymásutánban. A gyors kormányváltozások is kifejezték azt, hogy az ellenforradalom hatalomátvétele döntő kérdések sorát hagyta nyitva. A Friedrich vezette kormányok létalapját elsősorban a kialakulatlan és zavaros politikai viszonyok, valamint a nagyhatalmak közötti ellentétek teremtették meg.

A Tanácsköztársaság rendszerének felszámolása, az új hatalom erőinek kialakulása, az ellenforradalom berendezkedése ugyanis hosszabb és ellentmondásosabb folyamatnak bizonyult, mint azt a nagyhatalmak vagy az ellenforradalom különböző csoportjai feltételezték. E folyamat kimenetelét a belső erőviszonyok és a Duna-medence általános helyzete, valamint – nagymértékben – a nemzetközi erőviszonyok határozták meg.

Az 1918. évi fegyverszünetet követő 3–4 esztendő az egész kelet-közép-európai térségben a nagy politikai és társadalmi mozgások ideje volt. Nemcsak Magyarországon, hanem a szomszédos országokban is hosszabb időre volt szükség ahhoz, hogy a munkások, az agrárproletárok, valamint a nemzetiségi tömegek mozgalmait „pacifikálják”, a Monarchia felbomlása után kialakult államok hatalmi viszonyait stabilizálják, tető alá hozzák a békeszerződéseket, miközben Szovjet-Oroszország ellen még folyt a fegyveres harc.

A magyarországi helyzetnek a – szomszédos országokétól eltérő – sajátosságát az adta, hogy itt a társadalmi ellentétek forradalomban robbantak ki, proletárdiktatúrához vezettek; ennek leverése után a tőkés rendszer restaurációját már nem lehetett változatlan módszerekkel biztosítani.

Az ellenforradalom, amely a Friedrich-féle puccs révén vette át a hatalmat, nem volt egységes. Valamennyi ellenforradalmi csoport egyetértett abban, hogy vissza kell állítani a tőkés magántulajdon rendjét, és fel kell számolni a proletárdiktatúra társadalmi, politikai vívmányait. A közöttük levő ellentétek, amelyek a következő években a belpolitika mozgását meghatározták, főként abban mutatkoztak meg, hogy milyen módon állítsák vissza a régi gazdasági-társadalmi viszonyokat, kik, illetve milyen csoportok tartsák kezükben a politikai hatalmat.

A magyarországi helyzet alakulására döntő befolyással levő nagyhatalmak között nézetazonosság állt fenn abban, hogy a proletárdiktatúra minden visszatérési kísérletének megakadályozására szilárd politikai rezsimre van szükség. Végső fokon egységes és határozott felfogás mutatkozott a tekintetben is – s ezt a csehszlovák, a román, a jugoszláv kormányok minden erővel támogatták –, hogy a Habsburgok magyarországi visszatérését meg kell akadályozni.

Miután Friedrich kormányai egyik követelménynek sem feleltek meg, a békekonferencia nem ismerte el Friedrich egyetlen kormányát sem, s nemcsak Habsburg József lemondását, hanem a kormány kiszélesítését, valamennyi politikai irányzat bevonását követelte. Egyébként azonban az angol és a francia politika a legélesebb ellentétben állt egymással; az olasz álláspont ingadozó volt. A franciák a velük kapcsolatban álló s még mintegy augusztus derekáig működő szegedi ellenforradalmi kormány hatalomba való bevonását szorgalmazták, míg angol részről inkább az angol orientációjú szociáldemokrata és liberális polgári elemek bevonását tartották kívánatosnak. 1919 augusztusában még nem dőlt el, hogy a „magyar kérdés” rendezését a francia vagy az angol politika fogja-e irányítani.

Az 1919 őszén mind teljesebbé váló politikai káoszban, az egyre élesebbé váló hatalmi harcban elsősorban a román megszálló hatóságoknak, valamint a Horthy mögött sorakozó katonai csoportnak jutott döntő szerep. A katonai csoport augusztus elején függetlenítette magát a szegedi kormánytól, s „nemzeti hadsereggé” alakuló fegyveres erejével a románok által meg nem szállt Dunántúlra vonult.

A román katonai szervek szinte teljesen ellenőrzésük alatt tartották a Friedrich-kormányt: sajtócenzúrát alkalmaztak vele szemben, lehallgatták a miniszterek és a minisztériumok telefonjait. A kormány csak személyi futárok révén, szóbelileg tudta továbbítani bizalmas utasításait; vidékre ez úgyszólván lehetetlen volt. A miniszterelnök dunántúli körútjához is a román katonai parancsnokság engedélye volt szükséges.

A román katonai parancsnokság a szövetségközi tábornoki bizottság számos tiltakozása ellenére nagy tömegben szállított ki az országból gyári felszereléseket, élelmiszereket, egyéb értékeket. A román katonai hatóságok az általuk megszállt területeken brutálisan üldözték, bántalmazták, tömegesen végezték ki a direktóriumi tagokat, kommunistákat, vöröskatonákat; az ország több pontján internáló táborokat állítottak fel. Debrecent és a Tiszántúlt román katonai kormányzó hatáskörébe utalták, a magyar közigazgatási apparátust román ellenőrző bizottság alá helyezték.

A Friedrich-kormány több alkalommal tiltakozott a román megszálló csapatok magatartása, törvénytelen eljárása miatt, de jórészt eredménytelenül.

A román csapatok kivonulása Magyarországról az ellenforradalmi rendszer konszolidálásának alapvető feltétele volt, de ezt a nagyhatalmak csak hónapok múltán tudták elérni.


Az ellenforradalom győzelmeL. Nagy Zsuzsa
A Peidl-kormány Tartalomjegyzék A fővezérség szerepe