Az ellenforradalom programja és jelszavai

A Múltunk wikiből

A hatalomra került ellenforradalomnak világosan megfogalmazott programja nem volt, rendszerbe foglalt ideológiával a későbbiekben sem rendelkezett. Mégis már 1919 őszén megfogalmaztak néhány alapelvet, amelyek kifejezve az uralkodó osztályok céljait, a rendszer fennállásának egész időszakában meghatározták a hivatalos politikát, az uralkodó körök magatartását. Az ellenforradalmi hatalom a Tanácsköztársaság tagadásaként, annak megdöntése útján jött létre. Az ellenforradalom célja az volt, hogy az uralkodó osztályok gazdasági és politikai hatalmat a számukra lehetséges legkisebb veszteséggel állítsa helyre, a forradalmak minden vívmányát felszámolja. Ezért azokat a valóságos társadalmi ellentéteket, amelyeknek feszítőerejét éppen a forradalmak bizonyították, s amelyek – újakkal gyarapodva – továbbra is megmaradtak, vakvágányra kellett terelniük. Ennek szolgálatába állították propagandájukat.

A Tanácsköztársaságot követően az ellenforradalom a munkásosztályt csak igen korlátozottan és meghatározott keretek között befolyásolhatta szociális jelszavakkal. A rendszert oly módon kívánták indokolni és elfogadtatni, hogy a tömegek társadalmi mozgósítását elkerüljék; a cél éppen a tömegek leszerelése volt.

A forradalom- és szovjetellenesség, valamint az új megfogalmazásban propagált nacionalizmus voltak az ellenforradalom legáltalánosabb, legjellemzőbb vonásai. Az ellenforradalom programjának ezeket az alappilléreit nem érintették az uralkodó osztályok törekvéseit egyébként keresztező csoportérdekek sem.

A forradalomellenesség a Tanácsköztársaság, a kommunista mozgalom elvetésén és brutális üldözésén túl szembefordulást jelentett mindazokkal a társadalmi erőkkel, eszmei, ideológiai áramlatokkal, amelyeknek akár a munkásmozgalommal, akár a polgári demokráciával kapcsolatuk, érintkezési pontjuk volt. A kommunista, a szociáldemokrata mozgalom mellett így került az ellenforradalmi támadások kereszttüzébe a polgári demokrácia, a polgári radikalizmus, sőt az 1918 előtti liberalizmus is. A történeti Magyarország felbomlásáért, e „nemzeti katasztrófáért” nemcsak a munkásmozgalmat, hanem a polgári progressziónak a liberalizmusig terjedő táborát is egyetemlegesen felelőssé tették.

Új és tágabb tartalmat adott az ellenforradalom a nacionalizmusnak, amely a revíziós törekvések, valamint az antiszemitizmus forrásává és táplálójává vált. A forradalomellenesség és a nacionalizmus szorosan összekapcsolódott. Már a dualizmus időszakában is jelentkező jobboldali konzervativizmus a tőkés viszonyokért, az azokból fakadó társadalmi-gazdasági ellentétekért az „idegen”,a „zsidó” tőkét tette felelőssé, a kapitalizmust a zsidósággal azonosította. A forradalmak után, midőn a fasiszta eszméket is tartalmazó konzervativizmus politikai-ideológiai súlya döntővé vált – e gondolatsor lényegét továbbfejlesztve –, magukért a forradalmakért is részben a nemzetietlennek bélyegzett munkásosztályt, részben az ugyancsak „idegennek” tekintett zsidóságot tették felelőssé. Az antiszemita propaganda hivatalos szintre emelkedett, és a zsidóság elleni „társadalmi” akciókig, valamint állampolgári jogaik törvényi korlátozásáig jutott el. Kelet-Közép-Európa más országaiban (Lengyelországban, részben Romániában) ez nem volt ismeretlen jelenség, de Magyarországon nemcsak új volt, hanem a kormánypolitika, a törvényhozás szintjén erőteljesebben is jelentkezett.

A gazdasági és társadalmi problémák megoldására a magyar ellenforradalom nem hatékony reformokat, hanem felfokozott nacionalizmust, antiszemitizmust kínált, és ezt a területi revízió programjával kapcsolta egybe.

Bármennyire idegenkedett is azonban az uralkodó osztály mindennemű reformtól, az ellenforradalom általános programja számára döntő volt a földkérdés, a parasztság megnyerése. Egy földreform kilátásba helyezése a rendszer társadalmi bázisának kiszélesítését szolgálta. A parasztság ily módon való befolyásolását megkönnyítette, hogy a forradalmak idején nem került sor tényleges földosztásra. A „keresztény”, a „magyar” paraszt – szembeállítva a „nemzetközi” munkásosztállyal – az ellenforradalmi propagandában nemzetfenntartó erővé lépett elő. Hasonlóképp a társadalmi bázis kiszélesítésére, a városi polgári, kispolgári, hivatalnoki rétegek megnyerésére irányult a „keresztény”, a „magyar” középosztály megerősítésének jelszava.

Az elmondottak értelmében nevezte magát az ellenforradalom „kereszténynek” és „nemzetinek”, s a rendszer alapvető politikai irányvonalát az első esztendőkben „keresztény kurzusnak”. A nagybirtok és a nagytőke a maga régi hatalmát éppúgy forradalomellenes, nacionalista alapon kívánta helyreállítani, mint ahogyan a középrétegek is e jelszavakkal akartak nagyobb részt szerezni maguknak a gazdasági és politikai hatalomból.

Az ellenforradalom törekvéseinek megfogalmazásában és képviseletében – mint később még részletesen szó lesz róla – döntő szerepük volt a dzsentri-katonatiszti-államhivatalnoki csoportoknak. A középrétegeknek e képviselői – kihasználva a megváltozott viszonyokat s a restaurációban játszott tényleges szerepüket – önálló hatalmi, politikai igényt támasztottak a hagyományos uralkodó osztályokkal szemben.

Legszélsőségesebb irányzatuk azonban nem elégedett meg a hatalomban való részesedéssel, hanem rétegérdekeit „össztársadalmi”, az uralkodó osztályok általános érdekeiként feltüntetve, irányító szerepet követelt magának a rendszer egész mechanizmusában.

A középrétegek e szélsőjobboldali, az ellenforradalom általános törekvésein és érdekein belül elkülönülő csoportjának programját fejezte ki a „szegedi gondolat”, amely elnevezését képviselőinek legjelentősebb szervezkedési helyétől, kiindulási pontjától vette. A „szegedi gondolat” két legfontosabb tényezőjét a csoport vezetője, Gömbös Gyula fogalmazta meg: „Az egyik a keresztény gondolat, amelyet röviden fajvédelemnek nevezünk, a másik pedig az agrárius gondolat.”[1]

A szegedi program bizonyos antikapitalista elemeket, a nagybirtok korábbi nagytőkeellenes törekvéseit úgy igyekezett egységes, új formába önteni, hogy az a középrétegek (dzsentri-katonatiszti-közhivatalnoki rétegek) gazdasági, politikai, vagyis hatalmi térnyerését szolgálja. A program úgy irányult a tőke, a nagytőke ellen, hogy annak csupán zsidó szárnyát támadta, a zsidóság kezében levő gazdasági pozícióknak „keresztény”, vagyis általuk való kézbevételét követelte. Ez az antiszemitizmus már ekkor agresszív és egyértelmű beavatkozást sürgetett a gazdasági életbe. Ezzel függött össze a „magyar föld” védelmének követelése a „zsidó”, ipari, kereskedelmi s főként banktőkével szemben. A „magyar föld” primátusának hangsúlyozása azonban egyúttal arra is irányult, hogy sürgesse az úri középbirtok megerősítését a nagybirtokkal szemben, ugyanakkor a földreform-demagógiát sem mellőzve maga mögé állítsa a birtokos parasztság széles tömegeit.

A „szegediek” a legélesebben fordultak szembe a liberalizmussal, annak minden dualizmus kori megjelenési formájával. A kormányzatban, a hivatalos politikában 1918 előtt érvényesülő liberális elemeket úgy értékelték, mint a régi uralkodó osztályok vezetési képtelenségének bizonyítékát s egyben a forradalmak felidézéséért felelős tényezőt. Ezzel tehát teljes szakítást követeltek. Azt a polgári liberalizmust pedig, mely a radikalizmussal érintkezett, s a demokratikus átalakulás érdekében tevékenykedett, nemcsak mint szellemi irányzatot akarták megsemmisíteni, hanem teljes mértékben lehetetlenné akarták tenni azoknak a társadalmi rétegeknek a politikai tevékenységét, azoknak a szervezeteknek a működését, amelyek azt képviselték. A liberalizmust idegen, importált, nemzetellenes irányzatnak bélyegezték.

A fentiekkel összefüggésben e szélsőjobboldali csoport a kormányzat terén minden régi elem teljes mellőzését követelte. A hagyományos formák helyett diktatórikus, katonai vezetést kívánt alkalmazni saját irányítása alatt, társadalmi befolyását pedig központilag szervezett és irányított, új típusú fasiszta jellegű tömegszervezetek révén kívánta biztosítani.

A „szegedi gondolat”, amely rendszerességgel megfogalmazott programmá soha nem vált, az ellenforradalom legszélsőségesebb, legagresszívebb csoportjának vezéreszméje volt, azé a csoporté, amelynek jellegét, tevékenységét és céljait fasiszta jegyek határozták meg; ezen túlmenően azonban lényegesen formálta a korszak egészének politikai, állami és ideológiai berendezkedését.

Lábjegyzet

  1. Gömbös beszéde 1923. december 17-én. Képviselőházi Napló. 1922–1927. évi ciklus. XVIII. 159.


Az ellenforradalom győzelmeL. Nagy Zsuzsa
A munkásmozgalom a fehérterror idejénSzakács Kálmán Tartalomjegyzék