Az ellenforradalom szervezkedése

A Múltunk wikiből

A januári események, a Berinkey-kormány megalakulása azt jelentette: meghiúsult a jobboldal kísérlete, hogy belülről, a Károlyi-pártot felhasználva hódítsa meg a kormányhatalmat.

A válság ilyen módon való megoldása, a szociáldemokraták előretörése, a függetlenségi párton belül az ellentétek elmélyüléséhez, majd nyílt szakadáshoz vezetett. A január 25-i pártértekezleten a kormány támogatói kisebbségben maradtak, és Függetlenségi Károlyi-párt néven új pártot alakítottak. A többség Lovászy vezetésével ellenzékbe vonult. A Lovászy-féle Függetlenségi Párt a továbbiakban az ellenzékhez közeledett, a jobboldallal próbált szövetségre lépni.

A jobboldali ellenzék pártjai egyrészt régi, már a forradalom előtt is fennállott pártok voltak, másrészt olyan alakulatok, melyek új cégérrel, új keretek közt próbálták a régi célokat képviselni. A különböző elnevezések alatt fellépő, eltérő követeléseket hangoztató ellenzéki csoportok közös vonása az volt, hogy valamennyien a nagybirtok, a nagytőke, a régi államapparátus még jelentős erőt képviselő hatalmasságainak támogatását élvezték.

A Keresztényszocialista Pártnak (mely 1918. február 3-án a Katolikus Néppárt és a Keresztényszocialista Párt egyesüléséből alakult) az adott súlyt és jelentőséget, hogy mögötte állt a katolikus egyház, számíthatott a klérus anyagi és erkölcsi segítségére. Ezzel függött össze, hogy a kormány és az egyház közti viszony elmérgesedésével, a nagy számmal alakuló, különösen a Dunántúlon előretörő keresztényszocialista szervezetekben a hang egyre élesebbé vált, és a mozgalmon belül a pacifista, a népek békeszövetségét hirdető elvekkel szemben mindinkább a jobboldal, a soviniszta irányzat, a faji gyűlölködésre uszító agitáció került előtérbe. A püspöki kar, mely novemberben még lojálisnak mutatkozott, az idő előrehaladtával eltávolodott a kezdeti, beilleszkedést színlelő vagy kereső állásfoglalásától. December végén Glattfelder csanádi püspök a földművelésügyi miniszterhez és a hercegprímáshoz írt leveleiben a készülő földreformot már jogfosztásnak és fosztogatásnak nevezte. Még inkább kiéleződött a helyzet, amikor a Berinkey-kormány a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot kettéválasztotta, és napirendre tűzte az egyház és állam szétválasztásának, valamint a kötelező vallásoktatás megszüntetésének kérdését.

Az új alakulatként december elején zászlót bontó Országos Földmíves Pártot – parasztfogó célzattal – az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és a Gazdaszövetség hívta életre. Irányításában gróf Pallavicini Györgynek (Andrássy vejének és munkatársának), valamint az említett, a nagy- és középbirtok érdekeit védő szervezetek funkcionáriusainak jutott a vezető szerep.

A földmíves párt legfőbb feladatának a szocialisták elleni agitációt tekintette, röplapjai azt állították, hogy a szocialisták a parasztokat „árendásokká” és „állami jobbágyokká” kívánják változtatni. A földmíves párti program a földet „öröktulajdonba” javasolta adni, elsősorban „a hazáért vérzett hős katonáknak” és azoknak a kisgazdáknak, akik földjeiket „családi érdekből szaporítani – esetleg középbirtokká fejleszteni – kívánják”[1] Hogy ennek során mennyi föld kerülne felosztásra, mennyiért, milyen összegű kártérítés mellett, a programból nem derült ki.

Új alakulat volt a Magyar Polgári Párt is. E pártot nagytőkések, iparosok, kereskedők alapították 1919. január elején. A megalakuláskor kiadott felhívást, mely az „anarchia” elleni küzdelem fontosságát, a magántulajdon elvét és a kapitalizmus előnyeit hangsúlyozta, 200-nál több ismert nagytőkés írta alá.

Utolsóként léptek színre az addig inkább háttérben tevékenykedő volt munkapárti és alkotmánypárti politikusok. Február 19-én megalakították a Nemzeti Egyesülés Pártját (NEP), vezérként gróf Bethlen István szerepelt. Az alakuló ülésen ő mondta a toborzót: a „nemzethez való hűségről”, a „nemzeti érzés” fontosságáról. Bethlen tagadta az ellenforradalmi szándékot: „Nem a forradalom ellen küzdünk – mondotta –, hanem a forradalom kinövései ellen.”[2] A Népszava Bethlen beszédét szemérmetlen népámításnak minősítette, és úgy vélte – nem alaptalanul –, hogy a Nemzeti Egyesülés Pártjában a Munkapárt „reakciós agráriusai”, a Magyar Polgári Pártban pedig a Munkapárt „reakciós kapitalistái” tömörülnek.[3]

A felsorolt pártok mellett, részben fedőszervként, részben a tömegbázis kiszélesítése érdekében az ellenforradalmi tömegszervezetek egész sora tevékenykedett Székely Nemzeti Tanács, Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége stb.

Az aktív ellenforradalmárok többsége a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) keretében szervezkedett. A vezetést itt a „12 kapitány” elnevezésű titkos szervezet ragadta magához. Január közepén Gömbös Gyulát választották a MOVE elnökévé.

Katonatisztek hívták életre január elején az Ébredő Magyarok Egyesületét (EME), melynek tömegbázisát diákok, kispolgári elemek, a Magyarországtól elszakadóban levő területekről menekülő köztisztviselők, értelmiségiek alkották.

Ellenforradalmi szervezetek alakultak az egyetemi fiatalság körében is. Az új jobboldali ifjúsági egyesületek elvetették a régi módszereket, szembefordultak a kiöregedett vezérekkel, az idők szelleméhez igazodtak: a konzervatív jobboldaliságot új, „cselekvőbb jobboldalisággal” kívánták felváltani.

A nagytőke, a nagybirtok és az egyház zsoldjában álló sajtó az ellenforradalmi megmozdulásokat – élve a sajtószabadsággal – egyre nyíltabban támogatta.

Egykorú adatok szerint a budapesti napilapok közül január végén már csak három állt a forradalom vívmányai mellett, a többi „az álcázott vagy nyílt ellenforradalom politikáját csinálta”.[4]

A MOVE és az EME január második felében nacionalista, antiszemita tüntetéseket robbantott ki, melyeket a szervezett munkásság és a főkapitány engedélye nélkül is kivonuló népőrség vert szét.

Január 29-én a reakció egyik fellegvára, a budapesti tudományegyetem, az egyetemi autonómiára hivatkozva megtagadta az új, haladó szellemű tanárok kinevezésének elismerését.

Az ellenforradalom január végén, február első napjaiban egyes vidéki városokban is nyíltan és leplezetlenül lépett fel, elsősorban ott, ahol a vezetők úgy vélték, hogy megfelelő fegyveres erő felett rendelkeznek.

Makón, ahol a déli területek elszakadása után nagyszámú csendőr gyűlt össze, a reakció megkísérelte a munkástanácsot támogató katonaság lefegyverzését. Január 30-án a csendőrök és az ellenük felvonuló katonák, nemzetőrök, felfegyverzett munkások között harc tört ki. Az összeütközés a csendőrök megfutamodásával végződött, de halálos áldozatokat követelt.

Székesfehérvárott, ahol az ellenforradalmi tisztek befolyása alatt álló fehérvári huszárezred állomásozott, február 3-án összeült a régi vármegye. A megyegyűlés Károlyi József gróf indítványára a kormánytól megvonta a bizalmat.

Gyöngyösön a régi képviselő-testület helyezkedett szembe a kormánnyal. A február 5-i közgyűlésen a helybeli plébános, Bozsik Pál, a kormány intézkedéseit a keresztényszocialista frakció zajos helyeslése mellett törvénytelennek bélyegezte.

Lábjegyzetek

  1. Az Országos Földmíves Párt programja. Közli: Mérei Gyula, A magyar októberi forradalom és a polgári pártok. Budapest, 1969. 193–198.
  2. Bethlen István gróf beszédei és írásai. I. Budapest, 1933. 153.
  3. Új párt alakult. Népszava, 1919. február 20.
  4. Magyar Lajos, A forradalmi sajtó. Az Ember, 1919. január 28.


Kormányzati válság
A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása. Tartalomjegyzék