Az ellenség magyar segítőtársai

A Múltunk wikiből

Mindebben előkelő szerepet játszottak a vezető magyar konzervatívok is, akiknek a zöme kezdettől fogva türelmetlenül várta az ellenforradalom nyílt fellépését s olykor magán Windisch-Grätzen is túltett. Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[jegyzet 1]

Ám a konzervatív vezérférfiak korántsem csupán tanácsokkal igyekeztek lendíteni az ellenforradalom szekerem, hanem szorgos mindennapi munkával is: amint Szőgyény László, Mailáth György és Almásy Móric Windisch-Grätz oldalán serénykedett, úgy vállalta például Pozsony megye császári biztosságát a helytartótanács egykori elnökhelyettese, Zichy Ferenc gróf, Pest megyéét meg az utolsó rendi országgyűlés konzervatív követi csoportjának egyik vezérszónoka, Babarczy Antal s a többi megyéét is csupa ismert konzervatív politikus. Amikor pedig a Schwarzenberg-kormány február elején elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarország beolvasztására irányuló terveihez kikérje a magyar konzervatívok hozzászólását, a konzervatívok véleményének kidolgozására hivatott bizottmányba szóló meghívást a bizottmány elnökéül kiszemelt volt magyarországi kancellár, Apponyi György gróf[1] és egykori erdélyi hivataltársa, Jósika Samu báró éppúgy készségesen elfogadta, akár Dessewffy Emil vagy Schwarzenbergék többi választottja.

S igaz, munkája során azután ez a bizottmány egy lényeges ponton már szembefordult a Schwarzenberg-kormány elképzeléseivel, amennyiben maga is elismerte ugyan, hogy a magyarországi nemzetiségek az ellenforradalomnak tett szolgálataikért viszonzást érdemelnek, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy viszonzás gyanánt elegendő lesz nyelvhasználati egyenjogúságban részesíteni őket, s kiváltképpen ellenezte azt a tervet, hogy Magyarországot is rendeljék alá egy összbirodalmi törvényhozó testületnek. Apponyiék tehát amellett törtek lándzsát, hogy mind Ausztria, mind Magyarország rendelkezzék a jövőben is önálló parlamenttel, a birodalom mindkét részét egyaránt érintő ügyekkel pedig egy, a két fél képviselőiből vegyesen alakítandó szenátus foglalkozzék. Ennél tovább viszont már Apponyiék „liberalizmusa” sem terjedt, s kivált nem terjedt ki Magyarország jövőbeli beligazgatási rendszerét érintő javaslataikra, mi több: javaslataiknak ez a csoportja annyira óvott mindennemű szabadelvűségtől, hogy még az osztrák kormánykörökben is megütközést keltett.

Akadtak azonban a császáriaknak Magyarországon olyan magas állású segítőtársaik is, akik vitába még részletkérdésekben sem szálltak soha vélük, s ezek a magyar egyházfejedelmek köréből kerültek ki. Mert a magyar püspökök közül ” jóllehet tisztségüknél fogva mind a felsőház tagjai voltak – 1849 januárjában mindössze ketten érezték kötelességüknek, hogy az országgyűlést Debrecenbe is elkísérjék, a többiek ellenben bevárták az ellenséget, s azután mindent meg is tettek, amit a császáriak csak kívánhattak tőlük; így a nékik alárendelt lelkészeket többek között arra kötelezték, hogy a császári kiáltványokat a szószékről olvassak fel híveiknek, magukat a híveket pedig pásztorleveleikben arra intették, hogy „ne késsenek I. Ferenc József törvényes királyunk s urunk őfelsége iránt szóval és tettel hűséget s engedelmességet tanúsítani”, minthogy „Üdvözítőnk nyíltan parancsolja megadni a császárnak, mi a császáré; az apostolok fejedelme pedig II. levelében arra inti a keresztényeket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek, akár magának a fejedelemnek, mint legfellebb valónak, akár a helytartóknak, kik tőle küldetnek”, s eszerint a császáriaknak szolgálni magának „az Istennek akaratja”.[jegyzet 2]

És ez az előzmények ismeretében meglepetést persze nem okozhatott. Most azonban már olyan emberek is csatlakoztak az ellenforradalom szekértolóihoz, akik eddig a polgári átalakulás ügyének a hívei közé voltak számíthatóak, ha a forradalom táborának a jobbszélén helyezkedtek is el. Mert – ha a békepártiak többsége nem is (hiszen a többség céljait még mindig a forradalom táborán belül igyekezett érvényre juttatni) – a békepártiaknak egy része most már – feladván a békés megegyezés eshetőségéhez fűzött korábbi reményeit, a harc végigharcolását pedig eleve is teljes kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélvén – bizony hátat fordított a forradalom táborának, sőt hódolatát is nyilvánította az ellenforradalom előtt. S ezek között az eltántorodók között a forradalom ellenségeinek nagyobb örömére még a honvédelmi bizottmány tagjainak egyike, id. Pázmándy Dénes is ott volt!

Nem beszélve arról, hogy a forradalom ügyét ekkortájt cserben hagyók soraiban olyanok is akadtak, akik nem csupán behódoltak az ellenségnek, hanem –talán azért, hogy az utolsó gongütés mindenképpen a győzők oldalán találja majd őket – magához az ellenforradalom táborához csatlakozni sem átallottak. Így például sietett most behódolni Ghyczy Kálmán, akit Batthyány szeptemberben még alakítandó második kormányának tagjává szemelt ki, meg ifj. Pázmándy Dénes is, aki szilveszter estéjén még ott ült a Redout elnöki emelvényén; s azután ez a két férfiú egy közös munkával kidolgozott emlékiratban mindjárt tanácsokkal[2] – mégpedig az Apponyiékéihoz fölöttébb hasonlító tanácsokkal – is szolgált arra nézve, miként szabályozzák a Habsburgok Magyarország jövőbeni helyzetét. S efféle pálfordulásra számos példa akadt a megyékben is, hiszen voltak megyék, amelyek tisztikara a császári csapatok bevonulása után teljes egészében vagy csaknem teljes egészében helyén maradt és elkötelezte magát az ellenforradalomnak. És mégha ez egyedül a reakció fészkének ismert Sárosban esett volna meg! De megesett az ellenzéki múltjáról nevezetes Zemplénben és Beregben, sőt megesett magában a forradalom kitörésekor még a liberális ellenzék vezérmegyéjeként számon tartott Pest vármegyében is – jeléül annak, hogy a forradalom ügyét immár korántsem csak az ellenforradalom táborában tekintik menthetetlennek.

Lábjegyzetek

  1. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  2. Így a püspöki kar Pesten, 1849. január 20-án kibocsátott pásztorlevele. Közölve: ugyanott II. 376–378.

Irodalom

Az ellenséget támogató magyar politikusok tevékenységét megvilágító visszaemlékezések közül legfontosabbak: Idősb. Szőgyény-Marich László … emlékiratai. II. Szerkesztette Thallóczy Lajos és Jungerth Mihály (Budapest, 1917); Fiáth Ferencz, Életem és élményeim. II. (Budapest, 1978); valamint Hám János már idézett emlékiratai; a működésükkel foglalkozó feldolgozások közül pedig Andics, Az egyházi reakció és Andics, Kossuth harca.

  1. Az Apponyi-féle bizottmány javaslatait tartalmazó aláíratlan és keltezetlen emlékiratot közli Andics, A nagybirtokos arisztokrácia III. 143–149.,
  2. ifj. Pázmándy Dénes és Ghyczy Kálmán 1849. január 29-án kelt emlékiratát pedig lásd ugyanott II.


Windisch-Grätz betörése
Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein Tartalomjegyzék