Az ellenzék koncepciója

A Múltunk wikiből
1843. február 21.
Wesselény befejezi a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című műve írását.

Az 1840-es években a kapitalista fejlődés előrehaladásával megerősödtek a magyarosító törekvések és intézkedések. Az egyetlen – magyar – politikai nemzet koncepciója által – amely már a 18. században is jelentkezett, de most a 19. század elején már bizonyos polgári vonásokkal is kibővült – e törekvések kidolgozott ideológiai alapot is nyertek. E koncepció szerint, amely az államot és a nemzetet azonosította, Magyarországon politikailag csak egy nemzet, a magyar létezik, melyen belül a nem magyar etnikumú lakosok sem mások, mint szerbül, románul, szlovákul, ukránul, németül beszélő magyarok. Ez a felfogás a magyaron kívül csupán a horvátot ismerte el nemzetnek, mivel az ugyancsak rendelkezett feudális privilégiumokkal. A polgárosodással párhuzamosan ez a nemesi fogantatású ideológia tovább telítődött modern tartalommal.

Az egy politikai nemzeti ideológiája alapján a magyar uralkodó osztály a nemzetiségi mozgalmak legszerényebb törekvéseit is a magyar állam integritása elleni merényletnek fogta fel, s természetes, hogy ez az álláspont, amely csak. egy nemzetet ismert el, önmagában is igazolni kívánta a nem magyar népek elmagyarosításara irányuló törekvéseket és természetesnek vette, ha a nemzetiségek elmagyarosodnak.

Az „egy nemzet”, „egy állam” ideológiáját a magyar középnemesség az államalapítással, a dicső nemzeti múlttal támasztotta alá. Ugyanakkor arra hivatkozott, hogy a nemzetiségek nem rendelkeznek szabad múlttal, önálló állammal, következésképp nem alkotnak nemzetet, törekvéseik nem megalapozottak, és a magyar állam ellen irányulnak E felfogás kialakításéhoz nagymértékben hozzájárult az a történeti fejlődés, amelynek során a magyarországi nemzetiségek többsége elvesztette saját uralkodó osztályát A horvátokon kívül ugyanis a magyarországi nem magyar népek nem rendelkeztek privilegizált „történeti” nemesi uralkodó osztállyal, Az ilyen „parasztnépeket” a magyar nemesség nem tartotta képesnek önálló állam alkotására, ennek megfelelően is bánt velük, s tőlük éppen a történetiséget hiányolva tagadta meg a nemzeti egyenjogúságot.

A nemzet és állam, illetve terület azonosításának ideológiájával egybekapcsolódott a magyar ellenzéknek egy másik nézete, amely már a modern polgári fejlődés egyes jegyeit is viselte. Eszerint, ha az elnyomott nemzetiségi tömegek polgári szabadságjogokat kapnak, akkor egy csapásra megoldódik a nemzetiségi kérdés is, anélkül, hogy a polgári szabadságjogokkal együtt meg kellene adni a nemzetiségeknek a nemzeti szabadságot. Ez az álláspont, amint ezt az események bebizonyították, helytelen volt, de demokratikus tartalmánál fogva mégis biztosította a nemzetiségi tömegek egy részének támogatását 1848–1849-ben. Ez egyben azt is jelentette, hogy a magyar politikai nemzetbe a nem magyar népek jobbágytömegeit is befogadták.

A gazdasági mozzanatok is új szint jelentettek a politikai nemzet koncepcióban, s különös mértékben tükrözték e fogalom polgárosodását: „Aki e szót – nemzet – a 19. század exigentiája szerint értelmezni akarja – írta Kossuth – lehetetlen meg nem győződnie, hogy azon nemzet ma már csak népfaj, s nem nemzet, mely a civilizáció önálló emeltyűinek nincs birtokában. Ezen emeltyűk közé tartozik pedig mellőzhetetlenül az önálló nemzeti kereskedés és műipar. Enélkül ma már Európában lehet gyarmat, lehet népfaj, de nemzet nem. A magyar pedig nemzet akar lenni, nemzet a XIX. század kellékeinek értelmében.”[jegyzet 1]

Mindezekkel függött össze az ellenzék optimizmusa: a feudális intézmények helyén létrejövő polgári rendszer magával hozza a nemzetiségek szükségszerű asszimilálódását. Csak egy példa: a nemesség, Széchenyitől és az aulikusoktól eltérően, a birtokképesség jogából nem kívánta kizárni a nem magyar népeket. A Pesti Hírlap 1842-ben kifejtette, hogy a magyar nemesi birtoknak vétel által idegen kézre kerülése a magyar nemzetiséget nem fogja veszélyeztetni, minthogy az ilyen vevő már maga vagy legkésőbben első utódja minden bizonnyal asszimilálódik.

A magyar reformellenzék nemzetiségi politikájának egyik sajátos vonása a szláv népek együttműködésétől, a „pánszlávizmustól” való félelem volt. A haladó magyar közvélemény azt hitte, hogy a cári Oroszország – vagy ahogy az egykorúak nevezték: az „éjszaki kolosszus” – a szlávok összefogásának élére állt, és a maga érdekében használja ki a szlávok nemzeti mozgalmát. Az ettől való félelem hatotta át Wesselényi Miklós báró 1843-ban megjelent munkáját (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében), amely nagy szerepet játszott a középnemesség magatartásának megformálásában. Wesselényi és a magyar közvélemény azonban nem mérlegelte reálisan a külpolitikai helyzetet, s eltúlozta a cári Oroszország részéről fenyegető veszélyt.[1]

A magyar középnemesség a szláv, mindenekelőtt a horvát, szlovák és ukrán mozgalmak szerény nyelvi-kulturális törekvéseiben is „pánszláv veszélyt” látott, s könyörtelen harcot hirdetett ellenük. E küzdelem azt mutatta, hogy a magyar középnemesség attól tartott: az oroszok balkáni politikájának példájára, amely Oroszország és a balkáni szlávok valóságos politikai és katonai kapcsolatairól tanúskodott, a cári Oroszország és az ausztriai, illetve magyarországi szlávok között is hasonló együttműködésre kerül sor. Pedig a cári birodalmat szövetségi szerződések kapcsolták össze Ausztriával és Poroszországgal, s ehhez a Szent Szövetséghez a cár rendkívül lojális volt. Igazságtalanok lennénk azonban a magyar reformellenzékhez, ha nem látnánk, hogy ezt az állásfoglalást nem utolsósorban a reformnemesség külpolitikai tapasztalatlansága magyarázza. Ismeretes ugyanis, hogy önálló magyar külpolitika nem volt, a külügyek irányítása teljes egészében az udvar kezében összpontosult, nem beszélve arról, hogy a Szent Szövetséget összefűző konvenciók titkosak voltak.

A magyar liberális nemesség körében – a század első évtizedéhez hasonlóan – továbbra is gyakori volt a nemzetiségi tömegek, a nemzetiségi nyelv, nemzetiségi kultúra lebecsülése. Általános volt az a vélemény a magyar uralkodó osztály körében, hogy a szlávok majdnem kivétel nélkül kétszínűek, mint ilyenek alázatosak, de nem megbízhatók és műveltségre képtelenek.

A nemzetiségek lebecsülése is számtalan indokot adott a magyarosításra. A Századunk című liberális lap egyik cikke kifejtette, hogy helytelen „különajkú hazánkfiainak” megátallkodott ragaszkodása anyanyelvükhöz. A mgyar nemzetnek – írta –, amely ura e honnak, nemcsak saját nemzetiségét kell megóvni, hanem joggal kívánhatja azt, „hogy minden honi lakos magyarrá legyen”.[jegyzet 2]

A nemzetiségek erre a nacionalizmusra hasonló nacionalizmussal válaszoltak. A nemzetükre szórt rágalmakat, nemzetük lebecsülését többek között úgy utasították vissza, hogy hasonló módszerrel támadták a magyarokat, s őket kulturálatlan „ázsiai hordának” nevezték. Így csapott magasra a negyvenes években a már korábban szított nacionalizmus lángja!

Az országgyűléseken hozott törvények nagy jelentőségűek voltak a magyar nyelv érvényesülése szempontjából. Nem lehet azonban vitás, hogy a magyar nyelvnek ez a megérdemelt győzelme akadályozta a nemzetiségek nemzetté válását, nemzeti mozgalmaik fejlődését. A magyar középnemesség mégis helyesen cselekedett – nem is tehetett másképpen –, amikor az állam hivatalos nyelvévé a magyar nyelvet tette. A problémát az okozta, hogy a középnemesség a magyar hivatalos nyelv elsőbbsége mellett nem engedélyezte a nem magyar megyékben a nemzetiségi nyelvek használatát. Sértette a nemzetiségek érdekeit – különösen azért, mivel a polgári értelmiség jó része papi és tanítói értelmiség volt –, hogy az anyakönyveket 1847-től mindenütt magyarul kellett vezetni, és papoknak csak olyan személyeket alkalmazhattak, akik a magyar nyelvet is tudták.

Türelmetlen magyarosítás folyt az evangélikus egyházban, s ez elsősorban a szlovák nemzeti mozgalmat sújtotta. A magyarosítás elindítója és mozgatója az 1840-ben megválasztott főfelügyelő, Zay Károly gróf volt. Beiktatásakor mondott beszédében hirdette meg a szlovákok elmagyarosításának programját. A magyarosítás a szlovák mozgalmat két érzékeny ponton érintette: az iskola és az egyházi élet területén. Zay szlovák szuperintendenseit a szlovák nyelvi törekvésekkel szembeni állásfoglalásra és a magyar nyelv terjesztésére buzdította.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth, Selyemkelmegyártás, Hetilap, 1845. 12. sz.
  2. Idézi: Arató Endre, A nemzetiségi kérdés története Magyarországon II. 1840–1848 (továbbiakban: Arató, [A nemzetiségi kérdés… II].) Budapest, 1960. 44.

Irodalom

Az ellenzék állásfoglalására a nemzetiségi kérdésben: Kosáry Domokos, A Pesti Hírlap nacionalizmusa 1841–1844 (Századok, 1943. 7–10). Wesselényi Miklós Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (Lipcse, 1843) című munkáját 1943-ban adták ki újra;

  1. Wesselényire lásd még: Trócsányi Zsolt, Wesselényi Miklós (Budapest, 1965).

Eötvösre: Sőtér István, Eötvös József. 2. kiadás (Budapest, 1967).


A magyar nemzetiségi politika irányzatai a negyvenes években
Tartalomjegyzék Széchenyi és a konzervatívok felfogása