Az elnyomott népek összefogásának szorgalmazói

A Múltunk wikiből
1855. december 15.
A telekkönyvi rendszer felállítása.
Klapka közreadja a magyar–délszláv–román államszövetség megteremtésére vonatkozó javaslatát.
1856.
Kemény Gábor báró: A nemzetek fejlődéséről című tanulmánya.
1857.
Táncsics Mihály: Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezete.
1858.
Mocsáry Lajos: Nemzetiség című röpirata.

1848–49 tragikus belső konfliktusai és az önkényuralom erre is alapozó elnyomó politikájának tanulságai olyan nyilvánvalóak voltak, hogy az együtt élő népek szolidaritásának követelményét úgyszólván minden kiútkereső hangoztatta. De értelmezésében óriási különbségek mutatkoztak.

A Habsburg-hatalom és a konzervatívok megbékélését szorgalmazó Török János által szerkesztett Pesti Napló egyik 1853-ban megjelent vezércikkében például üres frázisként kongott a magyarországi nemzetiségeket „testvérnépekként” emlegető, egykorúan elterjedt demokratikus ihletettségű fordulat, miközben arról beszélt, hogy „visszahódítja régi tekintélyét a magyar, kalauza, vezére lehet a testvérnépeknek”[1] Kemény Gábor báró viszont 1856-ban kiadott, A nemzetek fejléséről című tanulmányában nemcsak amellett foglalt állást, hogy joguk van „a nemzeteknek saját közös tulajdonaikat kiösmerni, kifejteni és a nemzetiség tanai szerint választani a jólétnek számokra a legczélirányosabb útját”, hanem – Magyarország adott viszonyai között különösen elgondolkoztató – történelmi elemzés alapján rámutatott, hogy a nemzetiségek és nemzetek egymáshoz való viszonya, különállásuk, illetve „tömörülésük” érdekeiktől is messzemenően befolyásolt történelmi folyamat eredménye. Igaz, hogy hozzátette, „sem most, sem ezután, nemzet és állam és nyelv merőben egyenkörűek nem lehetnek, és nem azok”.[2] Ez egyértelműen jelezte a több nemzetiség által lakott Magyarország integritása fenntartásának, illetve helyreállításának az igényét. Figyelmeztetésének lényege azonban így is világosan az maradt, hogy az együtt élő népek nemzeti törekvéseit nem elhallgatva, hanem nagyon is számításba véve lehet csak reális magyar politikai koncepciót kialakítani.

A Kemény Gáborhoz – különösen annak Eötvös Józseffel folytatott polémiája kapcsán – sokban közelítő Mocsáry Lajos 1858-ban kiadott röpiratában, a Nemzetiségben is túllépett az osztrák beolvasztó törekvések elleni puszta tiltakozáson, amikor általános érvénnyel így fogalmazott: „a szabadság elérhető mások leigázása és folyton fékentartása nélkül is, sőt egyes nép szabadságának legfőbb garantiája más népek szabadsága – az általános szabadság”. Felszólította a magyarságot: „mondjunk le örökre azon szándékról, hogy nemzetiségünket a többi, honunkban létező nemzetiségek rovására terjesszük”, annál is inkább, hiszen „egy hazának emelkedésén közösen munkálkodhatik több nemzet is”.[3] Viszont alapfeladatnak minősítette Magyarország integritásának helyreállítását, és élesen ellenezte föderalizálásának még a gondolatát is. Mocsáry, aki Kemény Gáborhoz hasonlóan vitába szállt Eötvösnek azzal a felfogásával. hogy a nemzeti érdekeket alá kell rendelni a birodalmi egység követelményeinek, éppen a magyar nemzeti törekvések érvényesítési lehetőségeinek biztosítékait vizsgálva olyan útra lépett, amely fokozatosan vezetett annak felismeréséhez, hogy a nemzetiségeket szövetségesül kell megnyerni.

Az 1849-et követő évtized keserű tapasztalatai és az összefogás lehetősségére építő reményei tükröződtek Madáchnak 1850-ben papírra vetett A civilizátorában. Madách patriárkálissá szépítette ugyan a magyarság és a nemzetiségek múltbeli együttélését, de világosan jelezte, hogy az elnyomó hatalom közös erővel történő felszámolása után korántsem a régi viszony változatlan helyreállítását tartja kívánatosnak. Az elnyomás elleni küzdelemben kialakult „szakadhatlan pánt: az egyetértés” szerinte olyan „drága vívmány”, amit új „szerződéssel” kell megpecsételni. Mégpedig olyan szerződéssel, amelynek jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Madách általa kívánta képletesen felváltani a feudális gyökerű történetszemléletben oly nevezetes szerepet betöltő „vérszerződést”.

A magyarság és a „testvérnépek” megbékélésének, egymásra találásának igénye közvetettebben is tükröződik a kor irodalmában. Arany János például az 1855-ben írt Szibinyáni Jankban Hunyadi Jánost a szerb és a magyar nép emlékezetében egyaránt méltóképpen megőrzött közös hősként idézte fel. Erdélyi János az erőszakos germanizálás folytán olyannyira szükségesnek érzett védekezést a fejlettebb irodalom alárendelő hatása ellen azzal is kívánta szolgálni, hogy „a velünk egy sorban levő népszakadékok szellemirányait mind inkább szőnők be míveltségünkbe”. A magyar irodalmi népiesség reformkori programadója immár a szomszéd népek kultúrkincseivel is gazdagodó magyar költészettől remélte, hogy „a Duna völgyén új, erőteljes harmónia” kibontakoztatója lesz.[4] Programjának gyakorlati érvényesítését – többek közt – annak az Ács Károly volt forradalmi kormánybiztosnak a kísérlete példázta, aki minden bizonnyal világosan felismerte a kulturális közeledés politikai jelentőségét is. Ácsot hosszú és kalandos bujdosás után fogták el, és 1852-ben előbb halálra, majd hat esztendei várfogságra ítélték. A rendkívüli nyelvtehetségként emlegetett Ács, aki a szomszéd népek nyelvére is tanította rabtársait, szabadulás után a román és szerv népköltészettel kezdett foglalkozni, s már 1858-ban ki is adta első gyűjteményét. Hangsúlyozta, hogy annak a román népnek a költészetével kívánja megismertetni magyar olvasóit, ”melynek millióival évezredes történeti kapocs fűz bennünket össze”.[5]

Az 1850-es évek elején létrehozott titkos szervezetek irányítói egyik legfontosabb feladatuknak tekintették a nemzetiségiek támogatásának a megnyerését. Gál Sándor az erdélyi felkelés katonai előkészítésével foglalkozó emlékiratát azzal a mondattal kezdte, hogy „mindenekelőtt az oláhokkal való kibékülést kell megkísérteni”.[6] A szervezkedés vezetőinek számos felhívása és utasítása sürgette a kapcsolatteremtést a románokkal, a horvátokkal, a szerbekkel, sőt az erdélyi örményekkel, a szászokkal és a bánáti németekkel is. Makk ezredes a maga – egyébként egzaltált hangvételű – kiáltványában arról beszélt, hogy a nemzetiségek „ezer esztendeig voltak testvéreink”, s ha „egy percig” engedték is magukat megtéveszteni, „ma ismét testvéreink”. Ugyanúgy megfenyegette azt, „aki merészeli a rácot, horvátot, az oláht, hazánkbani németet, a zsidókat, a cigányokat hazafiságukért gyalázni”, mint azt, aki „a magyart” gúnyolja. Nem kevés illúzionizmussal már befejezett tényként hirdette: „Ezen népfajok még jobban gyűlölik közös zsarnokunkat, mint ti magatok. Szövetkezendenek veletek, nem többé ellenetek, veletek harcolandnak.”[7] Valójában tényleges kapcsolatteremtésre a titkos szervezkedés felgöngyölítéséig idehaza alig került sor, s így az sem tisztázódhatott, hogyan fogadják a hazai nemzetiségiek azokat a magyar emigráció által kidolgozott, a megbékélést és összefogást célzó konkrét javaslatokat, amelyeket a hazai mozgalom irányítói korántsem torzításmentesen közvetítettek.

Az 1850-es évek elején a magyar emigráció tevékenysége nem merült ki az önkényuralom-ellenes szervezkedés katonai és diplomáciai előkészítésében. Politikai téren is jelentős erőfeszítések történtek. Az együtt élő népek megbékélésének, sőt abszolutizmusellenes összefogásának megteremtésére irányuló törekvés elkerülhetetlenné tette annak tisztázását, hogy milyen jellegű és szerkezetű állam feltámasztását tekintik céljuknak a magyar száműzöttek. Irányt szabó politikusaik mind azt kívánták, hogy Magyarország a nemzetközi helyzetben remélt kedvező fordulat esetén fegyveres felkeléssel állítsa helyre függetlenségét, s azt a Habsburg-uralom, illetve a török fennhatóság alól felszabaduló más nemzetekkel szövetségben szilárdítsa meg. Bíztak abban, hogy a szomszéd népek, mindenekelőtt a románok és a délszlávok is keresni fogják a szövetségkötés lehetőségét Magyarországgal, hiszen az – mint Kossuth fejtegette – jellegzetes középhatalomként gyenge ahhoz, hogy a társulást beolvasztásuk eszközévé tegye. Velük szövetkezve viszont elég erős az ő függetlenségüket is fenyegető hódító szándékú nagyhatalmak távoltartására. Arra is törekedtek, hogy a függetlenség kivívása után alakítandó államszövetség tervével nyugtassák meg a nagy befolyású angol kormányzatot, hogy a Habsburg-birodalom felbomlása és a balkáni török uralom felszámolása után sem marad az európai hatalmi egyensúly rendszerét megingató űr az egységesülő Németország és a cári Oroszország között. Az 1850-es évek második felében tartott angliai előadásaiban Kossuth sokoldalú történeti és politikai érveléssel igyekezett alátámasztani azt, hogy ellentétben a Habsburg-birodalom dinasztikus eszközökkel kialakított, természetes összetartó erőt nélkülöző, sőt ellentétektől feszülő, s így csak elnyomással fenntartható államtömbjével, amely belső gyengesége folytán nem elriasztani, hanem éppenséggel vonzani fogja a hódítókat, a függetlenségüket elnyert nemzetek Magyarországgal együtt alkotandó szabad szövetsége a békés fejlődés biztosítója lehetne a hatalmi ellentétek délkelet-európai ütközőzónájában.

Államszövetség, konföderáció majdani létrehozásának szükségessége tekintetében a vezető magyar emigráns politikusok lényegében egyetértettek. (Az elgondolásnak volt távoli, a magyar jakobinusok 1794-es alkotmánytervéig visszanyúló és közvetlenebb hazai hagyományalapja is. Wesselényi 1843-ban Habsburg—vezetéssel ajánlotta föderalizálni a birodalmat, 1849-ben pedig azt tartotta kívánatosnak, hogy szövetségi államokból szervezendő köztársasággal váltsák fel.) Teleki László már 1849-ben pártfogolta a szövetkezésre irányuló lengyel, illetve román javaslatokat. Kossuth 1850-ben részletezte a maga konkrét konföderációs tervének alapelveit, Klapka György pedig egy 1855-ben kiadott munkájának függelékében közölte javaslatát egy magyar–délszláv–román államszövetség megteremtésére. (Hozzájuk hasonló meggondolások késztették 1857-ben az üldözői elől nyolc éven át pesti búvóhelyén rejtőzködő Táncsics Mihályt. Hét nemzetiség szövetsége című konföderációs tervezetének fölvázolására.)

Jelentékeny nézetkülönbségek mutatkoztak azonban az emigrációban a Magyarország föderatív állammá alakítására, tehát „belső föderalizálására” irányuló román és délszláv javaslatok megítélésében. Míg Teleki és Klapka hajlott a Bălcescu által 1850 tavaszán felvázolt föderációs alapelvek elfogadására, Kossuth egyrészt az ország területi integritásának és magyar jellege fenntartásának biztosítására irányuló törekvései miatt, másrészt számot vetve a hazai visszahatással, határozottan ellenezte Magyarország autonóm nemzetiségi területekre való bontását. Emigráns társainak meglehetősen az általánosság szintjén maradó javaslatait elhárítva nagyszabású tervet dolgozott ki a nem csupán soknemzetiségűnek, hanem kevert lakosságúnak is tekintett Magyarország államrendszerének újjáformálására. Hangsúlyozta hogy véleménye szerint általa „lesz megközelítve a belszerkezetben is a föderáció eszméje a lehetőségig”.[8]

Lábjegyzetek

  1. Pesti Napló, 1853. június 30.
  2. Báró Kemény Gábor, A nemzetek fejléséről. Kolozsvár, 1856. 36., 111.
  3. Mocsáry Lajos, Nemzetiség. Pest, 1858. 62., 87–88., 204.
  4. Sőtér István, Erdélyi János (In: A magyar irodalom története. Főszerkesztő Sőtér István. III.) Budapest, 1965. 657.
  5. Vasile Curticăpeanu, A művelődés fejlődése 1848–1918 (In: Erdély története. Szerkesztette Miron Constantinescu. II.) Bukarest, 1964. 508.
  6. Közli: A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában. Kiadta Jánossy Dénes. I. Budapest, 1940. 831.
  7. Ugyanott I. 525., 532–533.
  8. Közli: Kossuth demokráciája. Kiadta Ács Tivadar. Budapest, 1943. 45.

Irodalom

A hazai megnyilatkozásokra lásd: Kemény Gábor báró, A nemzetek fejléséről (Kolozsvár, 1856); Mocsáry Lajos, Nemzetiség (Pest, 1858); Táncsics Mihály, Életpályám (Budapest, 1949); Táncsics Hét nemzetiség szövetsége című kéziratából részleteket közölt Lukács Lajos idézett munkájában és Táncsics Mihály (1799–1884). Kiadta H. Kohut Mária (Budapest, 1974); Dávid Gyula, A román népköltészet első magyar fordítója, Ács Károly (1824–1894) (Út, 1954); Mocsáry Lajos válogatott írásai. Kiadta Kemény G. Gábor (Budapest, 1958); Tóth Ede, Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete (1826–1874) (Budapest, 1967); Fried István, A délszláv költészet magyar recepciója Kazinczytól Jókaiig (Kandidátusi értekezés kézirata. Budapest, 1975); Szabad György, Az újraolvasott Civilizátor (In: Madách Imre ma. Szerkesztette Mezei József. Budapest, 1976).

A magyar és a szomszédos népek emigránsainak törekvéseire R. A. Kann, Kovács Endre és mások már idézett munkái mellett lásd: G. Klapka, Der Krieg im Orient… (Genf, 1855); Deák Imre, Az első magyar–román konföderációs tervek (Magyar Kisebbség, 1932); Bălcescu Miklós válogatott írásai. Szerkesztette I. Tóth Zoltán. Fordította Domokos SámuelKöpeczi Béla (Budapest, 1950); I. Tóth Zoltán, Bălcescu Miklós élete 1819–1852. (Budapest, 1958); R. Wierer, Der Föderalismus im Donauraum (GrazKöln, 1960); Mérei Gyula, Föderációs tervek Délkelet-Európában és a Habsburg-monarchia, 1840–1918 (Budapest, 1965); Dolmányos István, Herzen (Budapest, 1970); J. C. Campbell, French Influence and the Rise of Roumanian Nationalism (New York, 1971).


Politikai magatartásformák az 1850-es években
A nemzetközi helyzet változásai és az emigráció Tartalomjegyzék Kossuth polgári demokratikus átalakulási programja