Az első hazai reformátorok

A Múltunk wikiből
1526
december 1. Luther Márton Vier tröstliche Psalmen című munkáját Mária királynénak ajánlja.
1528
tavasza A bakabányai és selmeci bányamunkások elfoglalják a garamszentbenedeki apátságot. A katolikus szertartást megszüntetik.
1529
Nagyszebenben megkezdi működését a városi nyomda, Erdély első nyomdája. Megjelenik Conrad Cordatus műve: Ursach warum Ungarn verstöret ist…
1530
június 25. A német birodalmi gyűlés elfogadja a Philipp Melanchton fogalmazta lutheri hittételeket (ágostai hitvallás).
1531
november 6. Dévai Bíró Mátyás lutheránus prédikátort az egri püspök elfogatja. (1533-ban szabadul.)
1540
Fischer András anabaptista prédikátort elfogják és megölik.
1544
november Az erdélyi szász nemzet testületileg a lutheri tanításokat fogadja el gyülekezetei hitvallásául.
Sztárai Mihály prédikátor megkezdi reformátori működését Szlavóniában és Baranyában.
Heltai Gáspár megkezdi működését Kolozsvárott; megindul a város reformációja.
Szebenben megjelenik az első román nyelvű könyv, egy lutheránus káté: Intrebarea crestineasca.
1545
A hódoltságbán megkezdi reformátori tevékenységét a külföldről hazatért Abádi Dinper Benedek és Szegedi Kis István.
1547
Petrovics Péter orvosaként Erdélybe jön Francesco Stancaro itáliai teológus. (1557-ig többször visszatér.)
1551
Debrecenben megkezdi működését a reformáció helvét irányzatát követő Kálmáncsehi Sánta Márton.
1553
Sztárai Mihály lutheránus prédikátor és író Tolnán kezd működni.
1554
Az erdélyi magyar lutheránusok Tamás pap, a baranyaiak Szegedi Kis István személyében választanak püspököt.

A hitújítás legelső itthoni terjesztői ismeretlenek. 18. századi adat szól ugyan egy Sziléziából jött, Surdasser nevű ferences rendi barátról, aki állítólag már 1517-ben hirdette Luther tanításait Szebenben. Valószínű azonban, hogy ez éppen annyira felületes hagyomány, mint a reformációt illető 18. századiak általában.[1]

Így az 1521 előtti időből semmit nem tudunk, holott akkor voltak már Magyarországon hívei az új tanításoknak. Werbőczy István mindenesetre 1521 tavaszán szólítja fel II. Lajost a lutherizmus kiirtására. Kétségtelenül létező jelenségről ír; nyilvánvalóan talált volna megfelelő fordulatokat, ha a reformáció csak a jövőben fenyegető veszély lenne az ország felett.[2] A terjesztés vagy a befogadás körülményei azonban nem szerepelnek nála. Az 1520-as évekből viszont már bizonyosan tudjuk, hogy az új tanításokat reformátorok színes összetételű csoportja hirdeti Magyarországon. Az ország vezetőivel szoros kapcsolatban álló és igen képzett értelmiségiek éppúgy vannak közöttük, mint a műveltség alacsonyabb szintjén állók és a szellem dolgaiban valószínűleg nem nagyon jártas laikusok.[3]

Az új tanításokat hirdető laikusokról a lutherizmus ügyében országszerte folytatott vizsgálatok iratai tudósítanak már jóval Mohács előtt. Állítólag asszonyok is működnek ilyen minőségben. Sőt – igaz, jóval később – Szkhárosi Horvát András, az egyik legnagyobb hatású énekszerző, a papok és a deákok, vagyis egyszerűbb világi értelmiségiek mellett a gyermekeket és az énekmondókat is felsorolja a reformáció terjesztői között. Szerémi György pedig, aki az 1540-es években krónikát ír a közelmúltról, a deákok és az udvari emberek ilyen természetű tevékenységéről tud. Nők, gyermekek, deákok és udvari emberek azonban valószínűleg nem prédikálnak, inkább csak a hit dolgairól folytatott beszélgetésekben nyilatkozhatnak az új tanítások mellett. Az énekmondók pedig talán új szellemben fogalmazott bibliai történeteket adnak elő. Bizonyos azonban, hogy vannak laikus prédikátorok is. A királyi országrész diétája hoz róluk törvényt 1548-ban. A X. artikulus mondja ki: „sok helyen sok földesúr és nemes engedékenysége miatt tudatlan emberek, többnyire kézművesek” prédikálnak. Ezeket tiltsák el és térítsék vissza a „régi, igaz hithez”.[jegyzet 1] Nyilvánvaló, hogy a törvényhozók laikus reformátorokról szólnak.

Az új hitet terjesztő kézművesekről azonban, éppúgy, mint a reformáció élén tevékenykedő többi laikusról, semmit nem tudunk. Nem ismerjük beszédük szövegét sem. Csak feltételezhető: tanulatlanságukban a reformáció bonyolult eszmerendszeréhez aligha férnek hozzá. De mégis korai lenne róluk bármilyen értelemben is nyilatkozni. A jövő kutatásainak kell tisztázniuk a hazai reformáció első periódusában is a kézműves prédikálók problémáját.

A befogadás időszakában tevékenykedő reformátorok túlnyomó többsége viszont természetesen a katolikus egyháziak közül került ki. Azon a túl azonban, hogy volt szerzetesek vagy sokszor az új tanítások érdekében működő világi papok, róluk sem sokat derített ki eddig a tudomány. Néhányuknak esetleg a neve ismert, de személyükről közelebbit nem tudunk. A 16. század első felének szegényes forrásviszonyai csak nagyon gyér felvilágosításokat adnak. Később, már a századutótól kezdve elszaporodnak aztán a korai reformátorokra vonatkozó közlések. Ezekről az utólag feljegyzett értesülésekről azonban nagy többségében az derül ki, hogy az alapos forráskritika előtt nem állják meg a helyüket.

Tények, legendák és rosszindulatú híresztelések bonyolult szövevényét kell módszeresen szétfejteni a jelenleg még közelebbről ismeretlen, illetőleg kevésbé jelentős magyarországi reformátorok körülményeinek pontos számbavételéhez. Ezen a téren azonban váratlan felfedezések sincsenek kizárva. A szisztematikus munka könnyen feltárhat jelenleg még csak nem is feltételezett, nagy szervező egyéniségeket.

A reformáció első szakaszának ma számon tartott magyarországi főszereplői kiválóan képzett egyházi férfiak. Többnyire a közép-európai humanizmus központjaiban, Bécsben és Krakkóban, esetleg Padovában tanultak. Wittenbergbe tőlünk 1522-ben mennek az első tanulók, de már a befogadói időszakban sokan fordulnak meg ott.

Ehhez a társasághoz tartozik a budai Kresling János[4] és a morva származású Conrad Cordatus[5], az első hazai reformátorok közül a legismertebbek. Mindketten 1521 őszén kezdenek lutheri szellemben működni. Valószínűleg Mária főhercegnő ideköltözésével lehet kapcsolatban fellépésük, aki már otthon az új tanítások támogatójának hírében állt. Kreslingék az ő segítő jóindulatára számíthatnak. Budán azonban, különösen Nándorfehérvár eleste után, annyira kiélezett a hangulat, hogy Mária saját, lutherizmussal vádolt papját sem tudja maga mellett tartani. Cordatus valószínűleg a királyi udvarból kiűzött pap, de még neki is, Kreslingnek is tekintélyes katolikus egyházi állása van Budán, amikor 1525 tavaszán elhatározzák, hogy vándorprédikátorokként mennek a bányavárosokba, a lutheri tanokat hirdetni. Úgy látszik, nagy hatású, tömegkapcsolatokat jól építő reformátorok, mert amikor az esztergomi érsek elfogatja őket, a besztercebányai bányászok nyíltan fellépnek az érdekükben. Kiszabadulásuk után mindketten külföldre mennek. Cordatus ott is marad; tizenhat éves magyarországi tevékenységét lezárva, Luther egyik közvetlen munkatársa lesz. A budai Kresling viszont visszajön Magyarországra. 1549-ben bekövetkezett halála előtt nyolc éven át igen megbecsült prédikátor Selmecbányán.

Dévai Bíró Mátyás,[6] aki mint humanista tudós lesz elszánt reformátor, valamivel Cordatusék után, 1531 legelején kezd lutheri szellemben működni, előbb Budán, majd Kassán. Ő írta az első magyar nyelvű tankönyvet; a magyar nyelvészet egyik megalapítója. Tevékenységében mégis az új hit terjesztése a döntő. A krakkói egyetem anyakönyvében a következő bejegyzés olvasható a neve mellett: „Ez a Mátyás vitte a magyarok közé Luther pestisét, a bűn embere, a veszedelem fia."[jegyzet 2] Az indulatos kifakadás természetesen túloz, mert Magyarországon már előtte is ismerték, magyarok és nem magyarok, Luther tanításait. Igaz viszont, hogy Dévai Bíró szerény és rokonszenves egyéniségével, alapos tudásával a legnagyobb hatású reformátorok közé tartozik. Az ő esetében azért fontosak a személyi tulajdonságok, mert inkább lebilincselően fordulatos életútja, mint különböző teológiai tételekről írt, kevéssé olvasmányos művei miatt vált minden magyarországi reformátorok példájává. Kortársai tudják róla, hogy „nagyon buzgó” katolikusból lett „fő lutheránus”.[jegyzet 3] Aztán pedig üldözik, fogságba esik, szökik – egész élete olyan, mint valami reneszánsz novella. A sok hányattatás közepette azonban soha nem inog meg. Komoly tudós és beteg ember létére inkább vállalja az állandó menekülést, semhogy térítő tevékenységét feladja. A katolicizmustól való elfordulása után előbb lutheránus felfogású, de 1545-ben bekövetkezett halála előtt a svájci reformációhoz hajlik.

Sztárai Mihály[7] a befogadási időszak másik reformátor kiválósága Dévai Bíró Mátyás mellett, de Sztárai 1575-ig terjedő munkássága már túlnyúlik a reformáció következő szakaszára. Talán ő is tudósnak készült eredetileg, mert a magyarországiaknál egyáltalán nem szokványos padovai tanulmányokat abszolválta. Aztán a tudomány művelésénél izgalmasabb sorsot választ; a hódoltsági reformáció munkása lesz. Saját elbeszélése szerint hét év alatt, 1544 és 1551 között, 120 gyülekezetet szervez a Dráva két partján. Gyerekkora óta beszél szlávul, azért talál könnyen kapcsolatot Dél-Magyarország elsősorban szláv nyelvű lakóival. Csak 1564-ben költözik nyugalmasabb vidékre, Sárospatakra, majd Pápára. Sztárai nagyon érdekes ember: vallási felfogásában rendkívül szigorú és következetes, igen kemény vitapartner, életvitelében azonban derűs, rendkívül jó humorérzékkel. Katolikusokkal szemben éppen olyan kíméletlenül erőszakos, mint a lutheritől eltérő hitújítás képviselőivel szemben. Nyugtalan szellem, aki örökké foglalkoztatja a környezet fantáziáját. Egyetlen kortárs sem szerepel annyiszor különböző feljegyzésekben, mint Sztárai Mihály. Ezekben az előkelő egyetemen végzett tudós és reformátor mint valami garabonciás szerepel. Úgy tűnik azonban, az ellenségei gyűlöletéből és a hívei figyelméből keletkezett népszerűség nincs ellenére. Valószínűleg szerette a feltűnést.

Kálmáncsehi Sánta Márton[8] egészen különleges helyet foglal el a magyarországi reformátorok között: ő az első, protestánsok által üldözött protestáns nálunk. Katolikus pályán a gyulafehérvári káptalan tagjává emelkedett. Valamikor az 1540-es években válik aztán el a régi egyháztól, rögtön a svájci reformációhoz közel álló nézeteket hirdet. Az istentiszteleti szertartások szinte hivalkodóan szélsőséges leegyszerűsítésének híve, de hasonló beállítottság mintha elméleti felfogásában is megjelenne; állítólag még az imádkozás ellen is fellép. Nagyon veszélyes és kíméletlen vitatkozó. Úgyannyira, hogy a lutheránusok – jóllehet Kálmáncsehi 1557-ig terjedő működése idején bizonyosan ők vannak a hazai reformáción belül többségben – szinte rettegnek tőle. Ezért is üldözik. Petrovics Péter védnöksége alatt 1556-ban mégis püspökké választják, körülbelül a későbbi tiszántúli egyházmegyére érvényes illetékességgel. Így lesz Kálmáncsehi az első nem lutheránus egyházi elöljáró nálunk, de tanításai valószínűleg szélsőségesebbek, mint a svájci reformáció bármelyik irányzata, erős leegyszerűsítés a református egyház hazai megalapítójának tekinteni; ezt csak a lutheránusokkal való nagyon éles szembenállás indokolja.

Szegedi Kis István[9] a ma számon tartott nagy magyarországi reformátorok között az utolsó, aki még a befogadás periódusában kezdte meg működését. Tevékenységének nagyobb része azonban már a szerveződés időszakára esik. Sajátos szerepe van viszont az itthoniak között, mert egyedül ő alkot a nemzetközi tudományosságban is figyelembe vett, tekintélyes teológiai műveket, melyek elsősorban Svájcban jelennek meg, de az egyiket kiadják Londonban is. Nagyon jelentős szellemi teljesítménye ellenére sem válik azonban szobatudóssá. Igen szoros kapcsolatban él híveivel; amikor 1561-ben török fogságba kerül, szinte országos mozgalmat indítanak a kiszabadításáért. Szegedi Kis kizárólag a hódoltságban működik, ennek viszont egész területét bejárja; Gyulán, Cegléden, Temesvárott, Tolnán tevékenykedik viszonylag hosszabb ideig. Sorsa azonban állandó hányattatás. Csak öregen, többszöri fogság után talál nyugalmat Ráckevén. Ekkor már a helvét irányú reformációt tette magáévá, azt hirdeti. Előzőleg azonban, valószínűleg az 1550-es évek végéig a lutherizmus híve. Erős egyéniségének hatása alatt ugyanezt az utat teszi meg egyházkerülete is; amikor 1554-ben baranyai püspök lett, a prédikátorok is lutheránusok voltak, Szegedi Kissel együtt állnak a svájci reformáció táborába.

Lábjegyzet

  1. II Corpus Iuris Hungarici 1548: X. törvénycikk
  2. ETE I. 535. I. 4. j.
  3. Szerémi György, Magyarország romlásáról. Kiadta Székely György. Budapest, 1961. 4:12.

Irodalom

A reformáció befogadásának tényei a már felsorolt összefoglalásokon kívül: Bunyitay VinceRapaics RajmundKarácsonyi János, Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából I–V (Budapest, 1902–1912) I–II.

  1. Surdasserről: Országos Széchényi Könytár Kézirattára Oct. Lat. 324. 11;
  2. Werbőczy István szövege: Bunyitay VinceRapaics RajmundKarácsonyi János, Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából I–V (Budapest, 1902–1912) I. 95.
  3. A laikus prédikátorokat 1548-ban az anabaptistákkal szokták kapcsolatba hozni, de a lutherizmusról folyó első vizsgálatokban is hangsúlyozottan van szó róluk: Bunyitay VinceRapaics RajmundKarácsonyi János, Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából I–V (Budapest, 1902–1912) I. 245, 564, 592. Szűcs Jenő, Sárospatak reformációjának eredete (Ráday-gyűjtemény Évkönyve (Budapest, 1982) című munkája tanulmányozta az első időkről fennmaradt adatok egy csoportját, és igen sok forráskritikai problémára bukkant; a tapasztalat általánosíthatónak látszik.
  4. Kresling Jánosra: G. Hamman, Jahrbuch für Schläsische Kirchengeschichte, 1965 (44);
  5. Konrad Cordatusra: ugyanő, Jahrbuch des Oberösterreichischen Musealvereins, 1964. (109) 250.
  6. Dévai Bíró Mátyásra: Révész Imre, Dévai Bíró Mátyás első magyar reformátor életrajza és irodalmi művei (Pest, 1863);
  7. Sztárai Mihályra: Nagy Sándor, Sztárai Mihály élete és művei (Egyetemes Philologiai Közlöny 1883);
  8. Kálmáncsehi Sánta Mártonra: Nagy Géza, Kálmáncsehi Sánta Márton (Budapest, 1930);
  9. Szegedi Kis Istvánra: Földváry László, Szegedi Kis István élete és a Tisza–Duna mellékiek reformációja (Budapest, 1894).


Vegyes vallású ország
A reformáció befogadása Tartalomjegyzék A szerveződés időszaka