Az első honvédzászlóaljak létrehozása

A Múltunk wikiből

A nemzetiségi kérdés elmérgesedése ilyeténképpen rendkívül súlyos helyzetbe sodorta a magyar forradalmat, ámbár pillanatnyilag hasznot is hajtott számára. A Batthyány-kormány ugyanis – mint láttuk – még május második hetében is húzódozott olyan határozottabb intézkedések foganatosításától, amilyeneket a Bécsben folyó ellenforradalmi szervezkedésre hivatkozva a radikálisok próbáltak kipréselni belőle, mivel a miniszterek többsége még ekkor is kételkedett abban, hogy az udvart csakugyan ellenforradalmi szándékok vezérlik. Aminek a megtételére azonban a radikálisok érvei emiatt még május második hetében sem vehették rá a kormányt, annak szükségességéről néhány napon belül Batthyányékat is egyszerre meggyőzte a nemzetiségi mozgalmak magyarellenes irányba fordulása.

Amikor tehát május 15-én Pesten is ismeretessé lett, hogy Karlócán, 13-án megnyílt a szerb nemzeti kongresszus, s a Délvidékről érkező jelentések arról is számot adtak, hogy a kongresszuson magyarországi szerbeken kívül szerbiai alattvalók is megjelentek, méghozzá fegyveresen, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisok önálló magyar hadsereg teremtésére irányuló követelését, most azon melegében kimondotta, hogy haladéktalanul létre kell hozni azt a 10 ezer főnyi reguláris sereget, amelynek esetleges felállítását már az egyik április végi minisztertanács határozatba foglalta (akkor azonban még nem e sereg tényleges megszervezésének, csupán a bécsi uralkodó körök megpuhításának szándékával). 19-én pedig, amikor Pesten olyan álhírek terjedtek el, hogy a Bécsből Innsbruckba menekült uralkodó onnan Prágába szándékozik áttelepülni, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisoknak a népképviseleti országgyűlés mielőbbi megalakítására irányuló követelését is, immár azt sem mulasztotta el kimondani, hogy nem később, mint július elején csakugyan meg kell nyitni az országgyűlést.[1] És május 16-án már napvilágra is került az önkéntesek jelentkezését szorgalmazó miniszterelnöki felhívás, 20-án pedig megszülettek az országgyűlés egybehívásáról intézkedő nádori rendeletek is.

A kormány azonban, bármennyire elkerülhetetlennek ismerte el most már maga is, hogy megkezdje egy Önálló magyar reguláris haderő kiépítését, továbbra is minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy szándékai felől megnyugtassa az udvart. Nemcsak azt hangsúlyozta tehát, hogy a megszervezendő tíz gyalogoszászlóaljjal és egy lovasüteggel csupán a nemzetiségek szeparatisztikus mozgalmai elleni védekezés a célja, de azt is, hogy a kérdéses alakulatok nem a szó igazi értelmében vett katonai testületek, hanem csak a pusztán karhatalmi feladatok ellátására hivatott nemzetőrség kiegészítő részei lesznek. S ténylegesen megnyugtatni az udvart a Batthyány-kormány persze a legnagyobb óvatossággal sem tudta, de mivel a kenyértörést az udvari körök még mindig idő előttinek ítélték, a magyar fegyveres erők növelését ezek a körök végül mégis szó nélkül tudomásul vették, jóllehet a valóságban az új zászlóaljak kezdettől fogva teljes értékű katonai alakulatokként szerveződtek, s ez annyira nyílt titok volt, hogy az első napok elteltével már nemcsak magánbeszélgetésekben, de hivatalos iratokban sem „rendes nemzetőrsereg” néven, hanem – különállásukhoz illően – honvédzászlóaljakként emlegették őket.

Ha azonban a nemzetőri jelleg látszatának megóvásához való ragaszkodás a lényeget nem érintette is, egy ponton mégiscsak okozhatott volna nehézségeket, ez pedig az a magas vagyoni, illetve jövedelmi cenzus volt, amelyhez az 1848:XXII. törvénycikk a nemzetőrségben való részvétel jogát kötötte. A magas cenzus ugyanis, ha ez esetben sem tágítanak tőle, tömegével rekeszthette volna ki a honvédsereg soraiból a fegyverbíró és fegyverfogásra kész embereket. Ezen a ponton azonban a honvédzászlóaljak szervezését személyesen és nagy körültekintéssel irányító Batthyány habozás nélkül túltette magát a törvény szabta korlátokon, helyesebbe: eljárását arra alapozta, hogy kivételképpen maga a törvény is megengedte olyan, a cenzusnak egyébként meg nem felelő honpolgárok besorozását, akiket a hatóságok „az alkotmányos rend fentartásában érdekletteknek… ítélnek”. Batthyány tehát ebből a kivételes engedményből most hallgatólagosan általános érvényű szabályt formált, s ennek megfelelően május 16-i felhívásában egyszerűen mellőzte a cenzusra történő utalást. És ezt annál is inkább megtehette, mert a megyei és a városi hatóságok az igazi nemzetőrségtől erőnek erejével igyekeztek ugyan távol tartani a szegényebb sorú elemeket, ugyanezeknek a honvédzászlóaljakba való felvételét viszont – tudván, hogy e zászlóaljak a valóságban nem otthoni karhatalmi feladatokat fognak ellátni, hanem az ország veszélyeztetett széleinek fegyveres védelmére hivatottak – maguk sem rosszallották, sőt – abban a reményben, hogy éppenséggel a honvédsereg lesz az az eszköz, amely kapuit mindenki előtt válogatás nélkül tágra nyitván, megszabadítja őket a területükön található békétlen tömegektől vagy ezeknek legalább egy részétől – egyenesen örömmel fogadták.

Igaz, nehézségek ennek ellenére is adódtak még. Nehézségeket okozott például az, hogy a kormány, mivel eredeti terveiben nem szerepelt a honvédzászlóaljak tárgyában április végén hozott határozatának majdani tényleges foganatosítása is, a szervező munka érdemleges előkészítéséhez május 15-e előtt nem fogott hozzá, s emiatt a részletes toborzási utasítás csupán kéthetes késéssel látott napvilágot. De az ilyesféle nehézségek, ha zökkenőket okoztak is, a végső sikert semmiképpen sem veszélyeztethették. Így azután az alföldi körzetekben a toborzást a megszabott létszám betelte folytán már június első felében lezárhatták, s utóbb mégis újra kellett ugyan kezdeni (mert a dunántúli és a felvidéki körzetekben nem akadt elég jelentkező, a dunántúli és a felvidéki zászlóaljak létszámának kikerekítéséhez tehát további alföldi önkéntesekre volt szükség), június vége és szeptember eleje között azonban a közbejött fennakadás ellenére is valamennyi zászlóaljat sikerült útnak indítani rendeltetési helyére, a Délvidékre vagy a Dráva mellékére.[2]

Ez a siker pedig nem utolsósorban a vagyoni, illetve jövedelmi cenzus figyelmen kívül hagyásának volt köszönhető. A jobb módú birtokosok, polgárok és telkesgazdák közül ugyanis vajmi kevesen csaptak fel honvédnek. Annál nagyobb számban vállalkoztak viszont fegyverfogásra szegényparasztok és falusi nincstelenek (olyanok is, akiket a forradalom márciusi vívmányai helyzetüknél fogva nem elégíthettek ki, akik számára azonban éppen ezért még a katonáskodás is anyagi emelkedést biztosíthatott), s emezeknél is nagyobb arányban jelentkeztek a seregbe (nemegyszer hasonló okokból: a munkanélküliség elől menekülve, de sok esetben egyszerűen áldozatkészségből) munkások meg értelmiségiek. Amint a nemzetőri szolgálatból nem annyira a cenzus, mint inkább a városi polgárság elutasító magatartása miatt kiszorult zsidók számaránya szintén igen magasra nőtt a honvédzászlóaljakban.

S azok az önkéntesek, akik beléptek az első honvédzászlóaljak valamelyikébe, olyan vállalkozásnak lettek részeseivé, amelynek a jelentősége kezdettől fogva túlmutatott önmagán. Mert a most szervezett alakulatokkal nem pusztán tíz új gyalogoszászlóalj meg egy tüzérüteg jött létre, hanem egyben megteremtődött a magva egy későbbi, sokszorta nagyobb honvédhadseregnek is. S mert ezzel a sereggel a forradalomnak olyan önvédelmi fegyvere keletkezett, amely – hiába korlátozódott eredeti rendeltetése pusztán a nemzetiségi mozgalmak felszámolására – a későbbiekben alkalmas eszközévé lehetett másfelől fenyegető, nagyobb veszélyek elhárításának is.

Irodalom

  1. A Batthyány-kormány május 15-i és 19-i döntéseiről tájékoztat a honvédtoborzást meghirdető május 16-i felhívás, amelyet reprodukcióban közöl RózsaSpira, illetve az országgyűlés egybehívásáról intézkedő május 20-i nádori rendeletek sora, amelyből mutatványt ad BeérCsizmadia.
  2. A honvédtoborzás menetéről és az első honvédzászlóaljak megalakulásáról részletes képet fest Urbán, A nemzetőrség.


Az első honvédzászlóaljak létrehozásától a választásokig
Tartalomjegyzék Az államkölcsön és a magyar bankjegykibocsátás kezdetei