Az első királypuccs

A Múltunk wikiből

A konszolidáció tartalma, iránya körül folyó hatalmi harc erői és irányzatai csaptak össze a királykérdésben is. Ennek a külpolitikai szempontból különösen kényes problémának a megoldását a legitimista nagybirtokosok, arisztokraták egy csoportja – támogatva más társadalmi rétegektől – azért sürgette, hogy háttérbe szorítsa Horthyt, s a Gömbös GyulaEckhardt TiborKozma MiklósZsilinszky Endre-féle fasiszta jellegű csoportosulást, a konszolidációnak pedig más irányt adjon.

A királykérdésben kialakult két főbb irányzat: a legitimistáké és a szabad királyválasztóké, egyaránt nem volt egységes. A legitimisták között a legtekintélyesebb, legnépesebb csoport IV. Károly visszahozatalát kívánta, bár már ekkor felmerültek tervek fiával, Ottóval kapcsolatban is. A nagybirtok és a klérus tekintélyes része a legitimista felfogást, annak karlista vonalat támogatta, s egyes kispolgári rétegek is rokonszenveztek ezzel (pl. Vázsonyi pártja). Szabad királyválasztó volt viszont a Gömbös vezette csoport, a Kisgazdapárt, a liberális ellenzék túlnyomó többsége. Az adott helyzetben a szabad királyválasztó álláspont a kormányzó pozícióját erősítette – a korábban legitimista kormányzó még nem foglalt egyértelműen állást a királykérdésben –, annak ellenére, hogy a szabad királyválasztók tekintélyes része belpolitikailag nem állt Horthy mögött. Gyakorlatilag ugyanebben az irányban hatott az uralkodó osztályok ama csoportjának állásfoglalása is, amely elvileg legitimista alapon állva, egyelőre nem kívánta e kérdést napirendre tűzni, mert az kül- és belpolitikailag egyaránt súlyos konfliktusokra vezethet. A nagytőke, a burzsoázia többsége meglehetősen passzív maradt, mivel számára a konszolidáció tartalma, s nem formája volt elsőrendű jelentőségű.

1920 végétől a legitimisták és a szabad királyválasztók egyaránt végleges döntésre, vagyis a hatalmi túlsúly megszerzésére, a konszolidáció irányítására törekedtek. A kormánypárti koalíció 1920. december 2-i értekezletén a szabad királyválasztók és a döntés elodázását kívánó Teleki összecsapása a miniszterelnök leszavazásával, a kormány lemondásával, majd ismételt kinevezésével végződött. A kormánypárti koalíció bomlásnak indult, s ezt az 1921. február 3-i újabb, s az előzőhöz hasonló következményű értekezlet tette teljessé. Korábban Teleki ellenzéke hagyta el a kormánypártot: második leszavaztatása után viszont Teleki és 36 társa (jó néhány miniszter, keresztényszocialista képviselő) távozott. Ezzel a kormánypárti koalíció felbomlott. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja az Andrássy Gyula gróf vezette legitimisták gyülekező helye lett, míg Nagyatádi Szabó pártja a szabad királyválasztók tekintélyes részét tömörítette. A Nagyatádi Szabóval szembekerült kis baloldali ellenzéki csoport Rassay Károly ekkor alakult liberális ellenzéki pártjához csatlakozott. A legitimista tábor megkezdte IV. Károly visszahozatalának előkészítését.

Mindez a baloldali ellenzék helyzetére is kihatott. Rassay pártjának létrejöttével, Vázsonyi Vilmos hazatérésével és a Nemzeti Demokrata Párt egységének helyreállításával sorai viszonylag megerősödtek. 1921. február 18-án, a Polgárok és Munkások Szövetségének megalakításával sikerült létrehozni a liberális polgári ellenzék, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt blokkját. A szövetséget a Habsburg-ellenesség, a konszolidáció liberális tartalmú programja fűzte össze. Ezért Rassay pártja korábban, míg Vázsonyié csak később csatlakozott hozzá.

Az első nagy összecsapást IV. Károly első visszatérési kísérlete jelentette 1921 márciusában. Ezzel a magyar belpolitikai küzdelmek nemzetközi fontosságot nyertek, mert a Habsburg-restauráció kísérlete a megdöntött Monarchia visszaállításának veszélyét idézte fel, s mert egyes francia politikai körök ezt a maguk javára kívánták kamatoztatni. IV. Károly útjáról Horthynak, a magas klérusnak, a kormány egyes tagjainak előzetes tudomásuk volt; bátorította őt a Vatikán, s nem akadályozta meg hazatérését az egyébként éber angol diplomácia sem.

IV. Károly megjelenésére a szomszédos államok március 28–29-i tiltakozása, valamint a részleges csapatmozgósítások elrendelése volt a válasz. A nagyhatalmak április 3-án végül is egységesen és határozott hangú jegyzékben szögezték le: Habsburg-restaurációt nem tűrnek el. IV. Károllyal szemben foglalt állást Horthy, a hadsereg zöme, a Kisgazdapárt. IV. Károly április 6-án kénytelen volt elhagyni az országot. A legitimizmus, IV. Károly visszahozatala nem lehetett célravezető program Horthyval és körével szemben, mert az antant egyértelműen kiállt Horthy mellett.

A királypuccs belpolitikai következményeként megerősödött Horthy és a királypuccs ellen aktívan fellépő szélsőjobboldali katonai csoport pozíciója. A nemzetközi tiltakozás lehetővé tette számukra, hogy IV. Károly visszautasítását, a legitimisták elleni lépéseiket a „külső kényszerre” hivatkozva hajtsák végre.

Teleki magatartása a puccsal kapcsolatban, Horthyval kiéleződött ellentéte s az egész belpolitikai válság elkerülhetetlenné tette kormányának végleges távozását.


A konszolidáció kezdetei
A Teleki-kormány Tartalomjegyzék