Az első konföderáció és az Udvari Tanács

A Múltunk wikiből

Hatalmi forrna, országos irányítás, kormányzási metódus egységében 1704 legelején alakultak ki az új magyar állam körvonalai. Rákóczi, noha sokat hivatkozik a régi szent királyok törvényeire, nem a régi Magyarországra, hanem kora nyugati államaira, főleg Franciaországra és Hollandiára tekintett. Kiskorától fogva uralkodásra nevelték. Sárospatakon és Munkácson még az erdélyi fejedelmek és Zrínyi Miklós elveinek légkörében tanult, jezsuita tanárai viszont már a Habsburg-állam központi hivatalainak vezetésére szánt tudnivalókkal látták el. Ifjúkorának eltitkolt szenvedélye az országkormányzás tudománya. Machiavelli, Richelieu, Justus Lipsius elveit alaposan ismerve kezdte el a szabadságharcot, de a kiépülő állam szerkezetét, formáját, jellegét a gyakorlati követelmények és a lehetőségek szabták meg. Hatalmának a nemzetközi fórumokon is elfogadható formáját Rákóczinak mielőbb meg kellett találnia, de súlyos belpolitikai okok, a táborába áramló köznemesek, vármegyei és városi testületek elvárásai is az államforma meghatározására kényszerítették. Már első államfői intézkedéseiben az „országos érdek”, „közügy”, „a haza szabadsága”[1] kívánalmaival indokolta döntéseit. Az államhatalom kiépítésének gyakorlati és elméleti munkájában két erőre támaszkodhatott: a jobbágyságból, végvári katonaságból kialakuló hadseregre és egy erős politikai pártra. Ez főleg a köznemesség egy szűk rétegéből alakult ki. Tagjai nagyrészt vármegyei, városi és magasabb állami hivatalokban nőttek fel, országos áttekintéssel, korszerű államelméleti műveltséggel rendelkeztek.

Az önállóságért fegyvert fogott Magyarország hatalmi közösségét jelenlegi ismereteink szerint 1704 elejétől fogva nem következetesen, de nagyon gyakran „az confoederált nemes vármegyék”[2], „az confoederált magyar státusok”[3] kifejezéssel nevezik. Rákóczi maga is a confoederált vármegyékről beszél, majd feltűnik Bercsényi címében is: ”Confoederati Regni Hungariae Supremus Generalis”.[4]

Magyarországon és Európában a konföderációnak gazdag hagyományai vannak. A konföderáció lehetett az anarchia, a megosztottság forrása, de a közös cselekvés biztosítéka is. Justus Lipsius szerint nem több annál, mint hogy résztvevői elfogadják a központi akaratot, közös cselekvésre kötelezik magukat. A Rákóczi-állam konföderációs formája az 1700. évi összeesküvésben már felmerült, 1703–1704-ben a megyék csatlakozásával öltött formát. Több fejedelmi kiáltvány hivatkozik 1704-ben a konföderált vármegyékre, Rákóczi pedig többször is a „hatalmas confoederalt belgiumi respublicát”[5] mint példaképet állítja a vármegyék elé.

A konföderáció 1704-ben még átmeneti megoldásnak tűnik. Kifejezi, hogy nem „privátus” érdekből fogtak fegyvert, és biztosítja a fegyvert fogottak közösségét. Jelentősége az, hogy a szabadságharc első szakaszában kötelezte tagjait, hogy elfogadják a központi döntéseket.

Már korai pátenseinek kezdő soraiból kiderül, hogy Rákóczi nem tartományúrnak vagy a törvényes uralkodó ellen lázadók vezérének, hanem uralkodókkal egyenrangúnak tekinti magát: „Mi Fejedelem”, „Mi Isten Kegyelméből Fejedelem…”[6] – és tudatosítja személyének karizmatikus voltát. Országfői méltóságának társadalmi-politikai forrását pedig így jelöli meg: „Kit a Confoederált Nemes Vármegyék ezen magyar ügy kormányzásának homagialiter recognoscaltak”.[7] Az első kiáltványok és követi utasítások a szabadságért fegyvert fogottak közösségét általában a magyar nemzetnek nevezik, Rákóczi státusát „a magyar nemzet vezére” kifejezéssel jelölik, s ezt igazítja át Ráday „a magyar ügy kormányzójá”-ra.[8] 1704 novemberében a vármegyéknek szóló körlevélben már nemcsak az „a velük confoederált ország” kitétel jellemzi a konföderációs államforma kikristályosodását, hanem Rákóczi fejedelmi címe is: „Mi Fejedelem… minden… felső, közép s alsó confoederált rendeknek”.[9]

Míg az államhatalom formáját a rendi fogantatású „konföderáció” határozta meg, a kormányzás módszerében szigorú központosítás szándéka érvényesült. A rendeletek végrehajtását intézményesen az Udvari Tanács és a hadsereg biztosította.

Az Udvari Tanács (consilium aulicum) minden bizonnyal 1704 elején Miskolcon alakult meg, s 1705 szeptemberéig ez volt az új államszervezet legfontosabb központi testülete. Tagjai Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Brenner Domokos, Platthy Sándor, Török András, Radvánszky János, Bulyovszky Dániel, Prileszky Pál, Labsánszky János, Hellenbach János Gottfried, Radics András, Vay Ádám, Sréter János voltak. Hajdan valamennyien tehetős, de elszegényedett vagy gyarapodó nemes családok sarjai voltak, akik tanultságukkal, látókörükkel, politikai tapasztalataikkal messze kiemelkedtek osztályos társaik közül. Rákóczi gyakran ministeriumnak hívta a tanácsot, ministereknek tagjait, így nevezték a vármegyék és nemegyszer Bercsényi is.[10]

Az Udvari Tanács kettős feladatot látott el: tanácsadó testületként működött a fejedelem mellett a döntések kialakításában, és tagjai – mint fejedelmi biztosok – az ország különböző vidékeire kiszállva, fegyveres kísérettel szereztek érvényt a központi rendeleteknek. Hetenként többször tartott üléseiken a szakosodás tendenciái már 1704 elején feltűntek. A fejedelem és a kancellária, az Udvari Tanács, a hadvezetőség között Ráday állt, Rákóczi titkos secretariusának nevezte. Csécsi János azonban találóbban az „ország titkára”[11] címmel tisztelte meg, jól kifejezve az uralkodó és az államhatalmi szervek között helyet foglaló államférfi státusát.

Az erős központi hatalom megteremtésén munkálkodó fejedelemnek a consilium tagjaival ellenjegyzett rendeleteit a vármegyék kelletlenül, nemegyszer csak a fegyverek kényszerének engedve teljesítették. 1703 novemberében Máramaros vármegye tisztújításán Kajali Pál fejedelmi biztos katonai segítséggel választatta meg Rákóczi jelöltjeit a helyi kandidáltakkal szemben, s 1704 elején hasonló módon folytak le a vármegyékben és a városokban a tisztújító gyűlések. Nem egy főúri tábornok értetlenül, féltékenyen tekintett a consilium tagjaira. Az ország erőforrásit összefogó központi szervezet sértette a helyi és a rendi érdekeket.

1703 kora őszétől kezdve épült ki a fiskális birtokok, a bányák, a pénzverdék. a sószállítás, a kereskedelem apparátusa. A fiskális adminisztráció élére, az uradalmak irányító tisztségeibe köznemesek kerültek. Az alsó-magyarországi főkamaragrófság adminisztrátora – a bányagazdaság igazgatója – Hellenbach János Gottfried báró lett, német polgárcsaládból származó gazdag bányatulajdonos és orvos, a kora kapitalista vállalkozók Közép-Európa keleti régióiban feltűnő típusának megtestesítője. A hadi commissariatus működési alapelveit az 1703. november 9-i fejedelmi utasítás fektette le. A hadseregellátás gyakorlati irányítója és lebonyolítója a kerületi hadi commissáriusok és inspectorok sokasága volt: vezetője majd Csáky István gróf lesz. A gazdasági irányítás központi hivatalának, a Consilium Oeconomicumnak a terve 1705 elején készült el. Rákóczi központosító elveire jellemző a Nógrád, Hont és Kishont vármegyék fiskális birtokai élére kinevezett Kajali Pál számára adott utasítás: „Mindenekben tőllünk fügjön, és ha mi parancsolatink az nemes ország szolgálatjában lesznek, magát, úgy alatta való tiszteket is, ahoz alkalmaztassa.”[12]

Államirányításban, hivatalszervezetben szigorú szekularizáció érvényesült. Rákóczi 1704. január 27-i rendeletében szabad vallásgyakorlatot biztosított az országban élő különböző felekezeteknek, engedélyezte, hogy bármely vallási közösség iskolát, templomot építhessen, de az ellenreformáció során elkobzott templomokat önhatalmúlag senki nem foglalhatta vissza. A vallásügy rendezése államhatalmi ügy volt. Vallásügyi rendeletének érvényét 1704 őszén a Dunántúlra is kiterjesztette.

Rákóczi és köre reálisan számolt vele, hogy a háború sikere mindenekelőtt azon múlik, rendelkeznek-e elégséges anyagi bázissal. Az ország várható jövedelmeit már 1700–1701-ben számba vették. Franciaország 1703. november 15-től 1705. május 15-ig havi 10 ezer tallér segélyt adott, de az 1705 májusában 16 666 és kétharmad tallérra felemelt összegből is csupán 4 ezer katona eltartására futotta. A szabadságharc első hónapjai után pedig bebizonyosodott, hogy az ország anyagi erejét is túlbecsülték.

Európa államai háborús kiadásaikat ebben az időben egytől egyig kölcsönökből fedezték. Rákóczi számottevő külföldi kölcsönre nem számíthatott, mert a magyar- és erdélyországi réz- és híganybányák, valamint az adók a Lipót császárnak nyújtott kölcsönök fejében Hollandiának, Angliának és az Oppenheimer-bankház örököseinek voltak lekötve. Gyakorlatilag csak lengyel főurak jöhettek szóba mint külföldi hitelezők. Magyarországon néhány főúr, köznemes, város és mezőváros adott az új magyar államnak kisebb-nagyobb kölcsönöket. Mindez természetesen kevés volt. 1704 elején Rákóczi és köre felmérte, hogy a katonai kiadásokra évi 4 millió forint volna szükséges. Az ország gazdasági erőinek összefogására törekedő Rákóczi egyelőre nem vethetett ki rendszeres adót. A Habsburg-adórendszer elvitte a tartalékokat is, a monópoliumok rendszere pedig éppen az adókötelesek előtt torlaszolta el a készpénzjövedelem-szerzés útját. Azzal is számolni kellett, hogy a Magyarországon adóra kötelezett osztály, a parasztság számottevő része a hadseregben szolgál, s az otthonmaradottakra több teher hárul. A hagyományos, a porták szerint kivetett, csak a jobbágyságra építő adórendszer elavult. Korszerű adószisztéma kialakítása államgazdasági, társadalmi reformokat, erős központi hatalmat és mindenekelőtt időt kívánt.

Rákóczi reálisan számolva a viszonyokkal, áthidaló megoldásokkal próbálkozott. Esetenként beszedette az 1702–1703. évi adóhátralékot, azt viszont, hogy a vármegye egyedül a jobbágyra vessen készpénz közterheket, szigorúan tiltotta. A természetbeni adóról nem mondhatott le, nem tudta volna különben hadait ellátni. A legsúlyosabb tétel az élelmiszeradó volt: először 1704. február 15-én, majd országos érvénnyel Forgách Simon tervezete alapján módosítva, az 1704. november 13-i fejedelmi rendelet szerint portánként vetették ki és havonként szedték. Az élelmiszeradót a katonák hozzátartozóitól is megkövetelték. Fuvar, közmunka, a katonaság téli kvártélya viszont egyedül a termelő parasztságot terhelte,

Rákóczi 1704. április 20-án országos levélben jelentette be a vármegyéknek és a városoknak, hogy rézpénzt bocsát ki. A rézmonétákat rövidesen nemesfém pénzre váltják majd be.

Európában ekkor már jó ideje fizetési eszközül használták a rézpénzt. Magyarországon Lipót császár 1693-tól veretett rézpénzt. Rákóczi Udvari Tanácsában talán éppen ezért többen ellenezték, hogy rézpénzt verjenek, a vármegyék és a városok viszont elfogadták. Az 1704 májusában 1 millió forint értékben kibocsátott rézpénzt az év végén újabb 2 millió, majd 1705 elején további 4 millió követte. Katonák, mesteremberek, bányamunkások fizetésére és a belső forgalom lebonyolítására szolgált. Közvetett úton az árutermelő rétegeket, mezővárosokat, kereskedő nemeseket, polgárokat is terhelte. Rákóczi és kormányzóköre az adó áthidalására, a jobbágyságra háruló közterhek enyhítésére, lényegében államkölcsönnek szánta.

A fejedelem az állami adójövedelmet először úgy próbálta helyettesíteni, hogy már 1703 novemberében bevezette a sóegyedáruságot, 1704 elején pedig Erdélyben is a kincstár számára monopolizálta a sókereskedelmet. Mivel azonban kiderült, hogy így az északkeleti országrész jobbágyait, kis- és köznemeseit megélhetési forrásuktól fosztja meg, 1704. november 242-én feloldotta a monopóliumot.

Rákóczi első harmincadkezelési utasításait már kereskedelmi politikájára jellemző merkantilista elvek hatják át. A külkereskedelmet az állam érdeke szerint szabályozza. Ellenőrzése alá vonja az árakat és bizonyos áruk minőségét. Tiltja a nemesfém és a salétrom kivitelét, a lengyel só behozátalát, állami monopóliummá teszi a tábori borkereskedelmet és a salétromeladást. Ezeken kívül mindennemű áru kivitele és behozatala szabad, ha megfizetik a vámot. Vámmentességet egyedül a szabad királyi városok polgárai élveznek a bor- és marhakivitelnél. Főúr és nemes majorsági bora, állata, vásárolt árui vámkötelesek.

A rossz technikai feltételekkel és súlyos munkaerőgondokkal küszködő bányákon kívül a fejedelem a fiskális uradalmakat tekintette az egyik legfontosabb jövedelmi forrásnak. Bercsényi, már 1704 elején, készpénzért, gyorsan ki akarta árusítani a fiskális birtokokat, ezzel szemben Rákóczi igyekezett őket az állam vagyonaként megtartani, s csak ritkán és nehezen engedett a főurak és nemesek birtokkérelmeinek. Inkább kölcsönök fejében kötött le vagy adott bérbe egyes uradalmakat. Előfordult, hogy adósságot egyenlített ki velük.

Rákóczi 1704 folyamán összeíratta, majd 1704. december 13-án kelt rendeletével kivette a helységek és egyes földesurak kezéből a dézsmabérleteket, s leszögezte, hogy a dézsmaszedés joga egyedül az államot illeti meg. Ez súlyosan sértette az egyházi és földesúri érdekeket.

A földesúr–jobbágy viszonyba határozottan szólt bele a fiatal államhatalom. A fegyvert fogott jobbágyok – mint láttuk – az államfő védelme alatt állnak, a földesurak az otthonmaradott családtagokat nem terhelhetik, sőt tilos a katonáskodó jobbágyok kötelezettségeit a termelő jobbágyságra áthárítani. Rendeletek tiltják, hogy a földesurak növeljék az úrbéri terheket, és keressék vagy visszahurcolják szökött jobbágyaikat. Az úrbéri viszonyt régi megállapodások szerint rögzítik, ha a földesúr ezeket megszegi, hadbíróság elé kerül; a szolgáló jobbágyot viszont nemegyszer a fiskális birtokon is katonai erővel szorították engedelmességre. A jobbágyságnak panasztételi jogot és lehetőséget biztosított az új magyar állam.

A posta Szepesi János, majd Kosovics Márton főpostamester irányítása alatt működött. Korszerűbb volt, mint a Habsburg királyi posta, nem a köznépet terhelte, hanem az állam fedezte a költségeket.

Lábjegyzetek

  1. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Folia Hungarica 978. pag. 32/a.
  2. Ráday Pál Iratai I. Budapest, 1955. 188.
  3. Ugyanott 332.
  4. KrA Fasc. 7/8. fol. 226–229.
  5. Ráday Pál Iratai I. Budapest, 1955. 188.
  6. Ugyanott 189. — Rákóczi kiáltványa a hajdúvárosokhoz, Nyírgyulaj, 1703. július 24. Kiadta Balogh István, II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben. Nyíregyháza, 1976. 7. sz.
  7. Rákóczi Szatmár vármegyének, Eger, 1705. április 25. Kolozsvári Állami Levéltár, Szatmár vármegye levéltára. Egykorú másolatát kiadta Géresi Kálmán A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára V. Budapest, 1897. 186.
  8. Ráday Pál Iratai I. Budapest, 1955. 188.
  9. Ugyanott 189.
  10. AR I: IV. 491.
  11. Rákóczi Tükör
  12. Közli: Heckenast Gusztáv, Kajali Pál (1662–1710) kuruc szenátor, országos főhadbíró válogatott iratai. (Folia Rákócziana 3.) Vaja, 1980. 24.


Szabadságharc az állami önállóságértR. Várkonyi Ágnes
Magyarország és az európai háborúk Tartalomjegyzék Erdély