Az erőviszonyok 1919 őszén

A Múltunk wikiből

A magyarországi viszonyok konszolidálása európai kérdéssé vált, mert enélkül nem lehetett lezárni a békekonferencia munkáját.

1919 szeptemberére–októberére kitűnt az is, hogy ennek alapvető feltétele a román megszálló csapatok kivonása, valamint egy koalíciós jellegű, a választások megtartására s a békeszerződés aláírására alkalmas kormány létrehozása. A belső kibontakozást a szövetségközi tábornoki bizottság nem tudta kellő mértékben elősegíteni, mert a nagyhatalmak közötti ellentétek egy része, valamint a békekonferencia és a Románia közötti vita szorosan összekapcsolódott a magyarországi helyzet rendezésével. Anglia nem volt ugyan közvetlenül érdekelt a Duna-medencében, Kelet-Európában, azt azonban – hagyományos külpolitikai vonalát követve – meg akarta akadályozni, hogy e térségben a francia befolyás túlságosan megerősödjék, illetve kizárólagossá váljék. Ennek következtében angol részről határozottan sürgették a román kivonulást s egyben azt is, hogy a magyar fegyveres erőt mielőbb megszervezzék. A szeptember 15-én e feladattal ideküldött Yates amerikai alezredes munkáját azonban a belpolitikai nehézségek mellett főként a román katonai parancsnokság akadályozta.

Románia mindaddig nem volt hajlandó Magyarországon levő csapatainak visszavonására, amíg a Besszarábiára és a Bánátra vonatkozó igényeit a békekonferencia nem elégítette ki, illetőleg más módon nem kárpótolta azért, hogy Magyarországgal kapcsolatos és a bukaresti szerződésben kilátásba helyezett területi követeléseit lefaragta. A nagyhatalmakkal folytatott vitában a román kormány másik fegyvere az volt, hogy megtagadta a nemzeti kisebbségek jogait biztosító paragrafusok elfogadását, amelyeket pedig az egyes békeszerződésekbe beiktattak, és Romániára is kötelezőnek tartottak. A franciák sok vonatkozásban (például Bánát) kifogásolták ugyan a román követeléseket, Magyarországról való kivonulásukat azonban nem szorgalmazták. A francia politika Duna-medencei koncepciójával ugyanis a román megszállás mindaddig összhangban állt, amíg a franciák e térségben kellően megvethetik lábukat.

Az ellentétes angol és francia érdekek késleltették a konszolidációt, és befolyásolták annak irányát.

Mindez elsősorban a fővezérségnek, Horthy körének kedvezett. A kormányhatalom ugyanis képtelen volt megfelelő fegyveres erőt biztosítani magának, s így amikor napirendre került a román csapatok felváltása, az országban más fegyveres erő, mint Horthy hadserege, nem jöhetett számításba. A „magyar kérdés” rendezésének halogatása ezenkívül azzal is a szélsőjobboldali ellenforradalmi csoportokat segítette, hogy időt biztosított számukra soraik rendezésére, szilárdabb szervezeti kereteik kiépítésére. Az 1919. augusztustól novemberig bekövetkezett változások tartalmát egyértelműen kifejezte az angol álláspont alakulása: bár az angol politika korábban a szociáldemokrata és a liberális polgári csoportokra jelentős mértékben kívánt támaszkodni, novemberben már elfogadta és támogatta Horthyt, illetve a szélsőjobboldali irányzatot.

1919. októberre–novemberre jelentősen előrehaladt a politikai erőket tömörítő, bár távolról sem végleges pártkeretek kialakulása. E keretek lazaságát s a viszonyok labilitását mutatta azonban, hogy a nagybirtok és a nagytőke reprezentánsai még nem tömörültek érdekeiket egységesen képviselő pártba. Nem volt ilyennek tekinthető a kormányt alkotó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), amelyet Friedrich István hozott létre 1919 szeptemberében saját Keresztény Nemzeti Pártjából, valamint a hozzá csatlakozó Keresztény Szocialista Gazdasági Pártból, Ernszt Sándor, Huszár Károly és Haller István keresztényszocialista csoportjából. A Keresztény nemzeti Egyesülés Pártja – ennek ellenére – gyorsította az úgynevezett keresztény-nemzeti erők tömörülését, s fontos szerephez jutott az ellenforradalom intézményesítésében.

Ugyanakkor a nagybirtokos, agrárius körök szempontjából veszedelmesen megnőtt a Nagyatádi Szabó István vezette Független Kisgazda és Földműves Párt befolyása. A párt az 1910-es évek óta működött, de jelentős politikai szerephez csak az ellenforradalom első éveiben jutott. Bár Nagyatádi Szabó pártja nemcsak az 1918. évi polgári forradalomtól határolta el magát, hanem általában a polgári demokratikus törekvésektől is, a keresztény pártok konzervativizmusát is elutasította, mert szükségesnek tartotta a földkérdés gyors rendezését, a birtokos parasztság gazdasági és politikai megerősítését a nagybirtokkal szemben. Nagyatádi Szabó pártja a birtokos parasztságra épített, de szerette volna tömöríteni a kispolgárság városi rétegeit, az értelmiséget is, s nem idegenkedett néhány demokratikus, illetve liberális reformtól sem. A párt vidéki társadalmi bázisának határozott ellenzékisége, belpolitikai súlya a legkomolyabb veszélyt jelentette a hagyományos uralkodó osztályok politikai terveire, Növelte e veszélyt, hogy Nagyatádi Szabó pártjának mérsékelt nagytőke- és arisztokráciaellenessége nem különült el a fővezérség, illetve a Horthy mögött sorakozó szélsőséges csoport jelszavaitól, s a társadalmi bázisát alkotó rétegek is részben ugyanazok voltak. Igaz, a diktatúrára törekvő, a hatalmi rendszert politikailag szűkíteni kívánó csoport és a bizonyos társadalmi reformokra, a politikai hatalom mérsékelt demokratizálására törekvő Kisgazdapárt között mélyreható ellentét volt, ez azonban nem zárta ki a taktikai találkozást. A hagyományos uralkodó osztályok mindenesetre a paraszti bázisú Kisgazdapártot félre kívánták állítani, illetve befolyását csökkenteni akarták. E célból a nagybirtokos-agrárius körök 1919 szeptemberében Egyesült Kisgazda és Földműves Párt néven újraélesztették az 1918 decemberében alakított Országos Földműves Pártot. Ennek élére egy politikailag jelentéktelen gazdagparasztot, Sokorópátkai Szabó Istvánt állították, de a párt vezetését arisztokraták, Országos Magyar Gazdasági Egyesület-vezetők és egyes szélsőjobboldali politikusok tartották kezükben.

Politikailag, társadalmi bázisát tekintve gyenge, szervezetileg szétforgácsolt volt a liberális polgári ellenzék, amely Vázsonyi Vilmos emigrációja idején Bárczy István, Ugron Gábor, Pakots József, illetve Lovászy Márton vezetésével szervezkedett. Elfogadva az ellenforradalmat a Tanácsköztársaság reakciójaként, a politikai berendezkedésben liberális, bizonyos fokig polgári demokratikus módszerek alkalmazását szerették volna elérni. Ebben a vonatkozásban együtt léphettek fel az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, s egy ilyen minden liberális, demokrata erőt tömörítő összefogást az ellenforradalmi rendszer konzervativizmusával, fasiszta tendenciáival szemben a Garami vezette szociáldemokrata emigráció is elengedhetetlenül szükségesnek tartott.

A keresztény tábort, valamint a szociáldemokrata és liberális ellenzéket számos belső ellentét bontotta meg. Friedrich és köre a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártját akarta megtenni a kibontakozás bázisául, s ez ellen nemcsak a legális (szociáldemokrata, liberális) baloldal tiltakozott, hanem a ”keresztény” politikusok tekintélyes része is. Horthy és köre szembeszállt a kormány „liberalizálásával”, de Friedrichhel is, míg a politikai csoportok zöme a hadsereg háttérbe szorítását szerette volna elérni.

A rendkívül labilis politikai viszonyok következtében igen nagy súllyal esett latba Nagyatádi Szabó pártjának magatartása, mivel mind a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, mind a liberálisok megpróbálták a maguk oldalára állítani. Nagyatádi Szabó elutasította a liberális és a szociáldemokrata táborral való együttműködést, megpróbálta megtartani pártja önállóságát, mert erre akarta alapozni a konszolidációt. Így lehetetlenné vált egy széles alapon nyugvó, a városi és falusi kispolgári demokrácia erőit egyesítő politikai tömörülés létrehozása, a politikai erőviszonyok alapvetően a ”keresztény-nemzeti” irányzat javára tolódtak el, annál inkább, mert a Kisgazdapárt végül a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával lépett kormánykoalícióra.


A rendszer törvényesítése — L. Nagy Zsuzsa
Tartalomjegyzék A Clerk-misszió