„Az európai államrendszer kialakulása” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(Irodalom)
a (egy változat)
 
(Nincs különbség)

A lap jelenlegi, 2016. december 26., 15:05-kori változata

1609
április 9. Fegyverszünet Spanyolország és az Egyesült Németalföldi Tartományok között. (Ez gyakorlatilag Hollandia függetlenségét jelenti.)
1634
szeptember 5. A császári csapatok Nördlingennél győzelmet aratnak a protestáns szövetségesek felett.
1640
december 1. Portugália a spanyol Habsburgok trónfosztásával nemzeti királyt választ János braganzai herceg személyében.

A kereskedelem és a háború merkantilista elméletéhez és gyakorlatá­hoz szorosan kapcsolódott az abszolút állam további fontos külső tevé­kenysége és intézményi újítása: a diplomácia kiépítése.

A középkori Európa nem állott homogén és elhatárolt politikai egysé­gekből; éles államhatárok helyett különböző jogi fennhatóságok sokrétű földrajzi egybefonódása, plurális elkötelezettségek bonyolult egymásra rétegződése jellemezte politikai térképét. Az ilyen viszonyok nem tették lehetővé nemzetközi diplomáciai hálózat képződését, mert hiányzott hoz­zá a partnerek elhatároltsága és egyenrangúsága. Éppen a feudális poli­tikai hatalomnak a centralizált monarchia alakjában való újjászervezése teremtette meg – Velence és a pápai állam korábbi kezdeményeit tovább­fejlesztve – az államközi érintkezés formalizált rendszerét: a kölcsönös külföldi követségek állandósításával (a területen kívüliség új fogalmának védelme alatt, titkos diplomáciai jelentésekkel) és a külügyekkel foglal­kozó államkancelláriák intézményesítésével, amelyeknek folyamatos, hi­vatásszerű feladatává vált az állam környezetében föllelhető gyenge pon­tok kipuhatolása s a más államok részéről fenyegető veszélyek előre jel­zése. A kora újkori diplomácia azonban – eltérően a későbbi polgári nem­zetállamokétól -– még nem annyira a nacionalizmus eszmeköréből, mint inkább a feudális-dinasztikus ideológiából merítette érveit és eszközeit. Egyik fő módszere az uralkodócsaládok tagjai közötti házasságkötések ki­tervelésében állt; kevésbé költséges útja volt ez a területi terjeszkedésnek, mint a háború, de nemegyszer kerülő útnak bizonyult, s visszavezetett a „közvetlen” módszerhez: a fegyverek bevetéséhez („örökösödési hábo­rúk”).

A diplomáciai hálózat kiépülésében egyik jellegzetes jegyét ismerhet­jük fel az európai nemzetközi államrendszer létrejöttének, amely az abszo­lút állammal egy időben született és fejlődött, s amelynek a 17. század közepén a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke vált mintegy mul­tilaterális alapokmányává.

De nemcsak diplomáciai hálózatról, az államközi érintkezés intézmé­nyesített formáiról van itt szó. Maguknak az egyes abszolút monarchiák­nak a kialakulását is csak kölcsönhatásaikban – mint egy nemzetközi államrendszer kialakulásának láncszemeit, részeit: összetevőit és egyben eredőit – lehet igazán megérteni. A gazdasági-társadalmi változások öntörvényű következményeinek kibontakozását ugyanis – ami a politi­kai felépítmény síkján a centralizáció irányába mutatott – ösztönözte és siettette az a feszítő hatás, az a hatalmi nyomás, amelyet egyes államok másokra gyakoroltak, s amellyel az utóbb érkezetteket példájuk követé­sére serkentették.

Ilyen nemzetközi hatása volt mindenekelőtt a spanyol monarchia lökésszerű felemelkedésének a 16. században – a gazdagság és hatalom ama rendkívüli összpontosításának, amelyet egyrészt a dinasztikus házassági politika, a Habsburg-család trónöröklése hozott létre, a spanyol állam területi-uralmi szféráját félelmetes méretűre terjesztve; másrészt az új­világ gyarmati meghódítása, a nemesfémek korlátlannak tűnő bőségét árasztva. Miközben spanyol flották szelték az Atlanti-óceánt, és cirkáltak a Földközi-tengeren, spanyol seregek, kasztíliai „terciók” táboroz­tak-meneteltek az európai kontinensen Antwerpentől Regensburgig és Nördlingentől Palermóig. Ugyanabban az évben, amikor Lepantónál spa­nyol hadvezér diadalmaskodott a török tengeri erők felett, vette birto­kába a spanyol hajóhad a Fülöp-szigeteket a Csendes-óceánon (1571).

A Habsburg-Spanyolország expanziója azonban végül is meggyorsította azoknak az államoknak a védekezését és erőkoncentrációját, amelyeket veszélyeztetett, s amelyek felsorakoztak ellene. Ekképpen a spanyol monarchiának mintegy elindító, rendszeralakító szerep jutott a nyugat-európai abszolutizmus egész keletkezési-vajúdási folyamatában, a köz­pontosítás nemzeti formáinak megvalósulásában. Ám a spanyol hatalom külső forrásokból táplálkozó, a burzsoáziának szűk mozgásteret nyújtó, felszínes és szertelen felemelkedése hovatovább korlátjává vált saját továbbfejlődésének, belső centralizációja végigvitelének, és hosszabb tá­von hanyatlásra ítélte önnönmagát azon a nemzetközi államrendszeren belül, amelyet létrejönni segített. Spanyolországnak a 17. század közepén már meg kellett hajolnia a szervesebb belső alapokon nyugvó, fejlettebb szintű, kiérlelt francia abszolutizmus előtt. S ha nemrég a spanyol, most immár a francia diplomácia szövevényes hálózata fonta körül az összes európai udvarokat.

Az első polgári forradalmak győzelme, a kapitalista „tengeri hatalmak” , kiváltképpen Anglia időközbeni felnyomulása viszont útját állta annak, hogy a Bourbon-monarchia a spanyol Habsburgok örökébe lépve, átvegye a nyugat-európai hegemóniát. A történelem_sajátos játékaként ugyanis az európai nemzetközi államrendszer nemcsak az abszolút monarchiák­kal, hanem az első burzsoá államokkal is egy időben született, és további sorsát éppen ez: a két különböző társadalmi-gazdasági rendszer – a feu­dalizmus és kapitalizmus – egymás mellett létezése, e koegzisztencia történetileg szükségszerű mozgásiránya határozta meg. Ilyen módon az 1660-1670-es években delelőjéhez érkezett francia abszolutizmus a kö­vetkezőkben már hanyatló szakaszába lépett; de így is a nemzetközi ál­lamrendszer egyik alakító tényezője maradt: számos európai ország, köztük – a polgári forradalomtól, burzsoá rendtől még százados messze­ségben rekedt – kelet-európai államok kormányzati modelljeként.

Irodalom

A 17. század második felét a francia hegemónia időszakának tekinti (és csak a 18. század első felét a – Franciaország és Anglia között – „megosztott hegemónia” korának), többekkel együtt: P. Chaunu, A klasszikus Európa (Budapest, 1971).

A nemzetközi erőviszonyok átrendeződése
Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika Tartalomjegyzék