Az európai segély megnyeréséért

A Múltunk wikiből
1527
február 3. Az özvegy királynét, Máriát I. Ferdinánd magyarországi helytartóvá nevezi ki. (Tisztségét augusztusig viseli.)
1528
október 28. I. János és I. Ferenc francia király között szövetség jön létre Fontainebleau-ban.

A budai országgyűlésen megmutatkozó egységes állásfoglalás nem jelentette egyúttal János uralmának belső szilárdságát. A király tulajdonképpen csak saját családi birtokai jövedelmével rendelkezett önállóan. A vagyondézsma végül nem folyt be kincstárába, mert a behajtásával megbízott szervezet a nagybirtokosok, a vármegyék és a városok ellenében erőtlennek bizonyult. Híveitől függött, hogy mekkora hadsereg fölött rendelkezett.

Királyságának nemzetközi helyzete látszólag nem volt kedvezőtlen. Elsősorban I. Ferenc francia király látta meg benne a lehetőséget a Habsburg-hatalom terjeszkedésének megakadályozására. Antonio Rincon francia követ, aki a Balkánon át jött Magyarországra, Jánosnak rendszeres anyagi támogatást és francia feleséget ígért. VIII. Henrik angol király Magyarországra küldött követét viszont Prágában feltartóztatták. Szapolyainak ekkor a lengyel király követe útján sikerült ismételt segélykérését Angliába eljuttatnia, de még csak biztató válasz sem érkezett.

A távoli országok uralkodóinál fontosabb volt, hogy hogyan foglalnak állást a Német-Római Császárság választófejedelmei János és Ferdinánd vitájában. Magyarország megmentése, a török feltartóztatása a Német Birodalomnak is érdekében állt; így onnét lehetett a leggyorsabban komoly segítséget várni a szultán ellen. A segítségadást azonban megnehezítette a két király ellentéte. Másrészt a birodalom belső vallási-politikai ellentétei a külpolitikában is tükröződtek. János már közvetlenül Ferdinánd királlyá választása után, 1526 decemberében levélben kérte a választófejedelmeket, hogy ne a Ferdinánd szította belső háborút, hanem az ország törökellenes küzdelmét támogassák.[1] Szapolyai ügyét felkarolta Lajos és Vilmos bajor herceg, akik már Ferdinánd cseh királyságát is igyekeztek akadályozni, és nem akarták, hogy a Habsburgok kiterjesszék hatalmukat Magyarországra. A hercegek követe 1527 elején megjelent Szapolyai udvarában, és felajánlotta, hogy a tavasszal összeülő birodalmi gyűlésen Szapolyai adjon tájékoztatást török elleni terveiről. Ha a birodalmi rendek látják, hogy török hadjáratra készül, nem fogják segíteni Ferdinándot ellene, hanem a két király közötti megegyezés létrehozására törekszenek. Ugyancsak a béke ügye mellett szólt a pfalzi választó Szapolyai követe előtt.

A bajor hercegek biztatására Szapolyai márciusban Bánffy Jánost és András esztergomi prépostot küldte a birodalmi gyűléshez. Követeinek több külön utasítást adott. Az elsőben drámai hangon ismertette a mohácsi vereséget és azt a veszélyt, amit a nyugati országok számára Magyarország bukása jelentene. Gyors segítségért könyörgött; a török az előző hadjáratban szenvedett veszteségeit még nem heverte ki, és az újonnan elfoglalt várakat még nem tudta megerősíteni. Leszögezte, hogy ö maga a birodalmi sereg oldalán akar harcolni a hadjárat végéig. Második utasításában valótlannak minősítette a Ferdinánd által terjesztett rágalmakat, melyek szerint ő kapcsolatban állana a törökkel. Kérte, hogy ne Ferdinándot tegyék a birodalmi sereg fővezérévé, mert célja nem a török megtámadása, hanem Magyarország elfoglalása. A harmadik utasításban János király kifejtette, hogy az elszenvedett sérelmek ellenére kész a megegyezésre, de ennek az az előfeltétele, hogy Ferdinánd visszaadja a két elfoglalt nyugat-magyarországi várost; rendezik magyar királyt megillető Morvaország, Szilézia, Lausitz és hat város kérdését; továbbá visszaválthatja a Ferdinánd kezében levő, már régebben elzálogosított nyugat-magyarországi helységeket. Ugyanitt felvételét kérte a Sváb Szövetségbe, ily módon is igyekezvén elszigeteltségéből kitörni és a Habsburgokkal szemben a délnémetet fejedelmekben még áldozatok árán is segítőtársakat szerezni.

János követei a török elleni háború eshetőségeire vonatkozólag is vittek magukkal utasítást. Ha olyan hadsereget küld a Német Birodalom Magyarországra, amely nyilvánvaló fölényben lesz a törökkel szemben, akkor nemcsak megverik a szultán seregét, de a Balkán oszmán rabságban élő népeinek segítségével felbomlaszthatják európai hatalmát. Ez persze túlzott várakozás volt; de János király azt is számba vette, hogy kisebb seregekkel milyen reális hadicélt lehetne kitűzni. 40-50 ezer gyalogossal, 8 ezer nehézlovassal és a magyar katonaság csatlakozásával vissza lehet foglalni Belgrádot és Sabácot is. Viszont 20 ezer gyalogosból és 5 ezer nehézlovasból álló seregtől, ha a magyarországi erőkkel kiegészül, legfeljebb a nemrégen elesett Duna és Száva menti várak visszavételét lehet várni. A gyalogságot vízi úton, Dunán akarta a hadműveleti területre szállítani, a lovasságot pedig a Drávához, a török várak közelébe irányítani. A hadsereg szállításán kívül egyéb célokra is nagyszámú hajóra van szükség, továbbá élelmiszert is kell hozni, mert Magyarországot nagyon kiélte az előző évi háború. Sok múlik várfalak törésére alkalmas ágyúkon: ha ugyanis a várak gyorsan elesnek, a szultán nem tartja érdemesnek, hogy a tengeren túlról áthozza csapatait, és meginduljon seregeivel. Külön is kitért az utasítás a magyar katonaság szerepére. Nem ígért meghatározott számú sereget, de jelezte, hogy komoly külső segítség a magyarokat is nagyobb mérvű csatlakozásra fogja serkenteni.

János udvarában tehát átgondolták az európai hatalmi viszonyok adta tehetőségeket. Számításba vették a török elleni háború különféle formáit, és felhasználták azokat a tapasztalatokat, amelyeket az eddigi harcokban szereztek. – Ezek a gondolatok azután ismét és ismét felmerülnek majd a 16 – 17. század folyamán, amikor az egymást váltó nemzedékek újra és újra szembe találják magukat a török háború gyötrő kérdéseivel. János király javaslatai azonban nem juthattak el Regensburgba, az áprilisban összeült birodalmi gyűlésre. Ferdinánd parancsára a követeket Ausztriában feltartóztatták, és őrizetbe vették. Csak később, a lengyel király közbenjárására, dolguk végezetlenül térhettek haza. A követek feltartóztatásának oka nyilvánvaló: regensburgi szereplésük ártott volna Ferdinánd érdekeinek.

A török veszedelem növekedtével már 1526 decemberében összehívták Esslingenbe (Württemberg) tizennyolc birodalmi fejedelem gyűlését, hogy hozza meg a halaszthatatlan rendelkezéseket, és nagyobb „töröksegélyt” (Türkenhilfe) – lényegében hadiadót – szavazzon meg. Ferdinánd követei itt János megvádolásával egyrészt azt szerették volna elérni, hogy a töröksegélyt ne csak a török ellen lehessen felhasználni, másrészt azt, hogy a gyorssegély (eilende Hilfe) mellett tartós segélyt (beharrliche Hilfe) megszavazásával növeljék a birodalom hozzájárulását. A tizennyolc fejedelem gyűlése azonban úgy határozott, hogy a töröksegélyt csak a török támadása esetén lehet mozgósítani, a tartós segély ügyében pedig a döntést a legközelebbi birodalmi gyűlés számára tartotta fenn.[2]

Ferdinánd nem nyugodott bele a kudarcba, 1527 januárjában a birodalmi rendek elé terjesztette, hogy Magyarországot és Ausztriát, a Német Birodalom védőbástyáját meg akarja védelmezni, ezért tavaszra törökellenes hadjáratot szervez; a Szapolyai elleni támadást, mint részletkérdést, a törökbarát magyarok megbüntetéseként igyekezett feltüntetni. Ferdinánd követei a birodalmi rendeket egyenként is megkeresték, és hat hónapra pénzt vagy csapatokat kértek, ha másként nem lehet, hosszú lejáratú kölcsön formájában. A felhívásnak csak részben lett eredménye. A megkeresettek közül mindössze kilencen vállalták a segélyt, a nagy többség viszont megoszlott: sokan függőben tartották döntésüket a birodalmi gyűlésig, még többen nem is válaszoltak.

A regensburgi gyűlés nem fogadta el Ferdinánd előterjesztését, hogy a gyorssegélyt János ellen is fel lehessen használni, a tartós segély kérdésének tárgyalását pedig ugyancsak elhalasztotta. Ferdinánd törekvése tehát meghiúsult, de a regensburgi gyűlés állásfoglalása egyúttal azt is jelentette, hogy János király sem várhat segítséget a török ellen a Német Birodalomtól.

Ferdinánd, akit 1527. február 24-én Prágában cseh királlyá koronáztak, más területeken is igyekezett felvenni a harcot Szapolyai ellen. Már februárban valamennyi magyarországi megyéhez és városhoz körlevelet intézett, amelyben a meghódolóknak védelmet és kegyet, ellenfele kitartó híveinek pusztulást ígért. Hogy ezeknek a felhívásoknak nem volt komoly foganatja, megmutatkozott János király márciusi budai országgyűlésének már ismertetett állásfoglalásában. Eredményesebbnek bizonyult Ferdinánd politikája a magyarországi nagybirtokosok körében, akiket ígéretekkel és megállapodásokat kötve nyert meg. Ezek egyelőre titokban maradtak, hatásuk csak akkor mutatkozott, amikor 1527 nyarán Ferdinánd csapatai Magyarország földjére léptek.

A háborús előkészületek közben Ferdinánd a törökkel való megállapodásra is kísérletet tett. Már 1527 februárjában utasítást íratott a szultánhoz készülő követeinek, kérve, hogy ismerje el magyar királyságát, és ne segítse Szapolyait; a határszéli szandzsákokon keresztül pedig menlevelet kért Konstantinápolyba induló követsége részére. Ferdinánd a korabeli diplomácia sokféle eszközét és módszerét használta fel a János király elleni küzdelemben, de legváratlanabb próbálkozása éppen a törökkel való kapcsolat keresése volt, miközben Szapolyait a világ előtt törökbarátsággal gyanúsította. Két vasat tartott egyszerre tűzben: vetélytársát minden eszközzel igyekezett megfosztani a nyugati segítségtől, ugyanakkor török részről való elismerését is szerette volna megakadályozni. János kérésére Zsigmond lengyel király vállalkozott rá, hogy a két király között mint közvetítő a megegyezés útját egyengesse, és békét szerezzen. 1527. március 26-án Prágában a lengyel követeknek sikerült is megegyezniük Ferdinánd megbízottaival a két uralkodó közötti közvetlen tárgyalás feltételeiben. Június 1-ig fegyverszünetben állapodtak meg, mely időpontra mindkét király elküldi megbízottait Olmützbe, hogy a lengyel király követeinek jelenlétében megkíséreljék elsimítani az ellentéteket. Minthogy ezeket a feltételeket április 14-én János is elfogadta, komolyabban számolhattak a megegyezés lehetőségével.

Az olmützi tárgyaláson Ferdinánd küldöttei az örökösödési szerződések, a pozsonyi királyválasztás és a feleség útján szerzett trónöröklési jog alapján követelték Szapolyai visszalépését. Szapolyai megbízottja viszont mind a három jogalapot kétségbe vonta, és a fehérvári királyválasztás jogosságát bizonygatta. A tárgyalásokat nem tudták időre befejezni, ezért a fegyverszünetet előbb június 15-ig, majd július 1-ig meghosszabbították. Megegyezés azonban nem jött létre, s ezért utóbb mindkét király a másikat tette felelőssé.

Irodalom

A német birodalmi gyűlés állásfoglalására és Ferdinándnak adott segítségére: [2] VII. Band, 1–4. Halbband (Göttingen, 1963).

  1. Szapolyai János kapcsolata a német birodalmi rendekkel: [1] VIII (Göttingen, 1970–1971).
  2. Az állandó és a gyorssegélyre: W. Steglich, Die Reichstürkenhilfe in der Zeit Karls V. (Militärgeschichtliche Mitteilungen, 1972).


Ferdinánd birtokba veszi az országot
Tartalomjegyzék Újabb koronázás Fehérvárott