Az intervenció megindulása

A Múltunk wikiből
Fájl:A magyar Vörös Hadsereg visszavonulása és a Tiszántúl kiürítése.jpg
A magyar Vörös Hadsereg visszavonulása és a Tiszántúl kiürítése
Smuts kiküldetése után a francia vezérkar a békekonferencia formális elutasítása ellenére is folytatta előkészületeit. Miután a későbbi kisantant országai, valamint Görögország és Lengyelország április 10-i titkos értekezletén kitűnt, hogy a Tanácsköztársaság megítélésében egységesek, de saját ellentéteik nem csökkentek, és a támadásra csak Románia van felkészülve és elszánva, Franchet nem várt tovább, elhatározta az egy irányból jövő, román támadás megindítását.

A román uralkodó körök, akárcsak 1916-ban, most is vállalták a kockázatot maximális követeléseik elérése érdekében. A román király Londonba továbbított üzenetében az orosz bolsevizmus előretörésének megakadályozását, a két szovjet köztársaság érintkezési lehetőségének elvágását, a szövetségesek közép-európai szabad mozgásának biztosítását jelölte meg a támadás céljaként, de az sem volt titok, hogy emellett az elhatározás egyik fontos indítéka a végleges román–magyar, illetve román–jugoszláv határ minél nyugatabbra való kitolása volt. A nagyhatalmak abban a tudatban adták meg hallgatólagos hozzájárulásukat a támadáshoz, hogy a határokat Párizsban állapítják meg.

Április 15-én este tüzérségi előkészítéssel megindult a román hadsereg offenzívája, s 16-án kiterjedt a keleti front nagyobb részére. A fő csapás a front északi szárnya, a CsucsaSzilágysomlyóTécső vonalon 130 kilométeres hosszúságban széthúzott székely hadosztály ellen irányult, amely a túlerőnek engedve megkezdte a visszavonulást. A román hadsereg már a támadás első napján jelentős előrehaladást ért el a Szilágyságban. A 39. dandár egyelőre tartotta a csucsai frontot, míg a tőle délre, Honctő körül elhelyezett 6. hadosztály rögtön az első napon visszavonulásra kényszerült. 17-én a 6. hadosztály olyan súlyos csapásokat szenvedett, hogy egészen VilágosNagyzerénd vonaláig húzódott hátra. A székely hadosztály is folytatta visszavonulását Debrecen irányába, míg a román lovasság az odavezető főútvonal elvágására törekedett. Északon az ellenség elfoglalta Técsőt és Szinérváralját.

Ilyenképpen a 39. dandárt a körülzárás veszélye fenyegette, ezért elhagyta a Királyhágót, és Nagyvárad felé vonult vissza. A reménytelennek tűnő helyzetben a csapatok pánikszerűen, rendetlenül özönlöttek nyugat felé.

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes – miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján – már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznak cselekvési szabadságát. Kratochvil végül kénytelen volt belenyugodni a puszta fegyverletételbe, csupán az elvonulásra kötött ki feltételeket, amelyeket viszont az ellenfél nem tartott be. Míg a visszavonulás és a titkos tárgyalások folytak, Kratochvil és tisztjei, akik addig is valóságos katonai diktatúrát gyakoroltak az általuk ellenőrzött területen, nyíltan üldözték a direktóriumokat és komisszárokat, kíméletlenül viselkedtek a „kémgyanús” román lakossággal szemben, s így elérték, hogy a nagyrészt románlakta falvakban a nemzeti kérdés háttérbe szorította a szociális konfliktust, a román parasztság felszabadítóként üdvözölte a királyi hadsereget. A városi direktóriumok hiába kísérleteztek ellenállás szervezésével; erejükből végül csak arra futotta, hogy a mozgatható közvagyont és a beszolgáltatott értékeket átmentsék a Tiszán.

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással. Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra. A kerületi és üzemi tanácsok, az öntudatos munkások lelkesen fogadták a határozatot. A tanácsok katonaviselt tagjai jelentkeztek a kaszárnyákban, a többiek a következő napokban főleg a még mindig magánkézben levő világháborús fegyverek összegyűjtésével foglalkoztak, részben a várható ellenforradalmi veszély miatt, részben a hadsereg felszerelése érdekében. Április végén, amikor a Vörös Hadsereg létszáma 70 ezer fő volt, már a hadsereg jó egyharmada állt Budapest és a környék munkásaiból, tehát a legénység összetétele alapvetően megváltozott.

A munkásság hősies talpraállása azonban nem állította csatasorba a nép százezreit. A legforradalmibb paraszti vidék, a Viharsarok három megyéjében április folyamán mintegy 11 és félezer férfi jelentkezett a Vörös Hadseregbe (Csongrádból – Szeged nélkül – 2000, Csanádból 1000, Békésből mintegy 8000), ezeknek azonban már csak egy részét tudták felszerelni. Az április végén megmaradt paraszti vidékeken ennél jóval csekélyebb volt a jelentkezés aránya. Még kisebb volt a jelentkezés az értelmiség, a kispolgárság soraiból; nem mintha többségük elfordult volna a Tanácsköztársaságtól, de a márciusi békés győzelem után most a véres harc napja kelt fel.

A vagyonos osztály és a vele együttérző tisztviselők, tisztek a kiürített területeken mindenütt felléptek az 1918 előtti közigazgatás visszaállításának követelésével, sőt Debrecenben a rendőrlegénységet felbújtva ellenforradalmi lázadást kíséreltek meg; a katonai szolgálatot megtagadó rendőröket a helyi munkásság és az osztrák önkéntesek segítségével verték le. Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel – egyelőre – elég könnyen szétverte.

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak. Hamarosan kitűnt a túszszedés értelmetlensége: a kormányzótanács egyszer sem szánta el magát retorzióképpen túszok kivégzésére, tehát az ellenforradalmi kísérletek szervezőit sorsuk nem aggasztotta, viszont a módszer félelmet és ellenérzést keltett az értelmiség és a középrétegek között. Május végén, mikor a katonai helyzet valamennyire egyensúlyba került, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.

A román támadás után gyorsan – s felemás módon – megpróbálták rendezni a forradalom és az egyházak viszonyát. Április 20-án, húsvét vasárnapján hirdették ki a templomokban a Belügyi Népbiztosság rendeletét a vallás szabad gyakorlásáról, a templomok és felszerelésük sérthetetlenségéről, az önként jelentkezők hitoktatásának jogáról. A direktóriumoknak megtiltották, hogy a papokat leváltsák vagy tevékenységükben zavarják, hacsak nem követnek el bűncselekményt, amiért forradalmi törvényszék elé kell őket állítani. Egyben felszólították a papokat, hogy lépjenek ki az egyházi szolgálatból, és akkor polgári állást kapnak. A visszamaradókat (ez volt a többség) elvben nem részesítették állami támogatásban, de ideiglenesen továbbra is kapták járandóságukat. Ugyanakkor adták ki az egyházi birtokok államosításáról szóló rendeletet; ez különösen a katolikus egyházat érintette érzékenyen, de nem lehetett tovább halogatni, hiszen a latifundiumok jelentős részéről volt szó. A papok kilépésre buzdításával viszont az egyházi vezetésnek tettek szolgálatot, mivel megosztották a mindaddig igen erős egyházi reformmozgalmakat. Az ellenforradalom táborát növelte a hívők soraiban a szekularizáció is, amelyre – mivel a helyi tanácsok sokszor ímmel-ámmal hajtották végre – központi bizottságokat küldtek ki. Bármilyen óvatosan, szabályosan végezték ugyanis e bizottságok a leltározást, a legkisebb visszaélés, sértő szó is propagandaanyagot szolgáltatott ellenük s a Tanácsköztársaság ellen, éppúgy, mint például Csernoch hercegprímás kilakoltatása a prímási palotából.

A mozgósítás eredményei a hadseregben csak május elseje után mutatkoztak meg, hiszen a szervezéshez idő kellett. A sebtében összeállított zászlóaljakat az egyre romló helyzet miatt egyenként dobták a frontra, és így azok nagyrészt felmorzsolódtak, anélkül, hogy a helyzetet megfordíthatták volna. Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentráltak. Minden nélkülözhető egységet DebrecenNyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvét hétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a HusztSzatmárnémetiNagykárolyÉrmihályfalvaNagyváradNagyszalontaKisjenőArad vonalat. A könnyű sikereken felbuzdulva és figyelembe véve a székely hadosztály ajánlatát, a román főhadiszállás új parancsot adott ki: „A megkezdett hadműveleteket maximális energiával kell folytatni, egészen a Tiszától keletre harcoló ellenséges erők teljes megsemmisítéséig.”[1]

Április 22-én befejeződött a román hadsereg átcsoportosítása, és megindult az új támadás. Már 23-án elesett Debrecen is, miután a románok Vámospércsnél áttörték a frontot. Néhány alakulat, elsősorban a bécsi önkénteseké, felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben; a hősi halottak között volt parancsnokuk, Leo Rothziegel nyomdász, az osztrák kommunista mozgalom egyik alapítója is. A front déli szárnyán 24-én elfoglalta az ellenség Gyulát.

Lábjegyzet

  1. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 137.


Katonai intervenció a Tanácsköztársaság ellen
Tartalomjegyzék Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására