Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

A Múltunk wikiből

Osztrák történészek megítélése szerint I. Lipót gazdaságpolitikája eredményesebb volt, mint a fiaié. Szívesen idézik I. József császár kaján megjegyzését, hogy tudniillik legeredményesebb gazdasági intézkedése a bécsi zálogház létesítése volt, VI. Károly gazdasági terveit pedig, éppúgy, mint politikáját, mértéket nem ismerő, irreális voltuk miatt marasztalják el.[1] Az elképzelések és a valóság közötti ellentmondás valóban lenyűgöző; de ha figyelmünket arra fordítjuk, ami megvalósult, a reális lehetőségeknek megfelelő iparfejlődést látunk.

A Habsburg Birodalom valamennyi tartománya közül Szilézia volt iparilag a legerősebb. Az Udvari Kamara már 1698-ban kameralista szemmel mérte fel a tartomány szükségleteit; a textilipar további fejlődését mozdította elő I. József 1708-ban, majd VI. Károly 1718-ban és 1738-ban kibocsátott vámrendelete, amely megnehezítette a külföldi áruk behozatalát, és ugyanakkor exportra ösztönzött. Az 1720-as években új vászon-, posztó- és bőrgyártó manufaktúrák keletkeztek (Neustadt, Brieg, Glatz, Breslau), a posztóipar termelése 1720 és 1735 között 59 ezer végről 95 700 végre, tehát jó másfélszeresére nőtt, s a tartomány egy évi exportjának értéke az 1730-as évek elején elérte a 8 millió tallért. Minthogy azonban Szilézia rögtön az osztrák örökösödési háború elején végleg porosz kézre jutott, I. József és VI. Károly helyes gazdaságpolitikája nem a Habsburg Birodalom számára hozott maradandó eredményeket.[2]

Az osztrák tartományok iparának fejlesztésében az 1720-as és 1730-as években fontos szerephez jutott az 1719-ben Bécsben megalapított Orientalische Compagnie. Ennek a társaságnak a feladata tulajdonképpen az lett volna, hogy a pozsareváci békét követő kereskedelmi szerződés révén uralkodó helyzetet foglaljon el a balkáni és levantei kereskedelemben. Ezért a Törökországgal való kereskedelemre kizárólagos privilégiumot kapott, s hogy ezzel élni is tudjon, ipari vállalkozásokba kezdett. A társaság működéséhez fűzött kereskedelmi reménységek nem teljesültek, ipari vállalkozásaival mégis hozzájárult a Habsburg Birodalom gazdasági fejlődéséhez.[3]

Az Orientalische Compagnie első ipari létesítményei az 1720-as évek elején a trieszti hajóépítő műhely, valamint a csak néhány évig működő fiumei gyertyaöntő és hajókötélverő manufaktúrák voltak.[4] Valóban jelentős vállalkozásnak a linzi posztómanufaktúra megvásárlása (1722) és a schwechati textilmanufaktúra megalapítása (1724) bizonyult.[5]

Érdemes röviden megismerkednünk a linzi posztómanufaktúra tulajdonviszonyainak alakulásával, mert ennek a kimagasló fontosságú üzemnek a viszontagságai rendkívül szemléletesen mutatják az ausztriai iparfejlődés tőkehiány okozta nehézségeit; sorsának majd minden fordulatához más manufaktúrák története kínál párhuzamokat, úgyhogy fejlődésmenetét joggal tekinthetjük tipikusnak.[6]

A linzi posztómanufaktúra felvirágoztatását a bécsi kormány szinte megalapítása óta szívén viselte; polgári tulajdonosait megnemesítette, és következetesen védte az üzemet a felső-ausztriai rendeknek a linzi céheket támogató politikájával szemben. Fenntartotta az udvar a manufaktúra érdekében kibocsátott behozatali tilalmakat is, nem engedve ebben a kérdésben sem a bécsi kereskedők, sem az általuk közbelépésre biztatott bécsi angol követ nyomásának. Mindez nem biztosította azonban az üzem fenntartásához szükséges tőkét. Ezért az 1710-es években az Udvari Kamara rávette két zsidó hitelezőjét, hogy folyósítsák a kormány szemében legfontosabb két ausztriai manufaktúra, a linzi posztó- és a neuhausi tükörgyártó üzem számára a szükséges tőkét. Így lett Simson Wertheimer Neuhaus,[7] Abraham Spitz[8] pedig Linz Verlegere. A zsidó uzsoratőke befektetése az iparba oly messzire előremutató, haladó lépés volt, amilyenre az ausztriai feudális társadalmi viszonyok még nem voltak megérve. Zsidó tőkések ipari vezető szerepe az érintett kézművesek és kereskedők középkori hagyományokban gyökerező mentalitása számára elképzelhetetlen volt, így a kormányzat hamarosan más megoldásra kényszerült. A neuhausi manufaktúrát 1725-ben az állami bank szerepét betöltő Wiener Stadtbanco vette át, a linzi posztómanufaktúrát pedig 1722-ben az Orientalische Compagnie-val vásároltatták meg. Minthogy zsidó tőkések nem lehettek a társaság tagjai, a polgári kereskedőtőke pedig egyrészt erőtlen volt, másrészt tartózkodó, s 217 ezer forint alaptőkét is csak úgy tudtak összeszedni, hogy a Wiener Stadtbanco kormányutasításra 100 ezer forintot adott, az Orientalische Clompagnie lottóspekulációba kezdett, rövid ideig virágzott, de az 1730-as évek közepére fizetésképtelenné vált. A társaság két textilmanufaktúrája a lottó hitelezőinek tulajdonába ment át, akik a schwechati üzemet 1740-ben eladták egy bécsi kereskedőkből alakult társaságnak; a linzi posztómanufaktúrát 1754-ben az állam vette át. (A schwechati manufaktúra 1819-ig, a linzi 1851-ig állt fenn.)

VI. Károly uralkodása alatt az Orientalische Compagnie ipari vállalkozásain kívül is szép számmal keletkeztek manufaktúrák különböző tartományokban, Szilézia mellett elsősorban Bécsben[9] és környékén, valamint Csehországban. A teljesség minden igénye nélkül, csupán a fejlődés érzékeltetésére soroljuk fel a megítélésünk szerint fontosabbakat.

1717-ben alapította meg a hollandi Claude du Paquier Európának – az úttörő szászországi meisseni (1708) után – második porcelán- és majolikaedény-manufaktúráját Bécsben.[10] A következő évben kizárólagos privilégiumot kapott, egy Meissenből odaszökött mester[11] szakmai irányítása alatt kiváló minőségű árut állított elő, mégis veszteséges vállalkozásnak bizonyult, úgyhogy az üzem fennmaradását csak állami kezelésbevételével (1744) sikerült biztosítani. Ugyancsak külföldi vállalkozó, a genfi Francois Dunant alapította 1717-ben az első bécsi tafotamanufaktúrát, Lyonból hozatott szakmunkásai és a számára folyósított jelentős állami támogatás ellenére is nagy nehézségek között. Alsó-Ausztriában az Orientalische Compagnie schwechati textilmanufaktúrája mellett és privilégiuma sérelmével néhány kisebb üzem is működött, így Pottendorfban, Trumauban, Hainburgban; ez utóbbi (1727) magyarországi nyersanyagot dolgozott fel a magyar piac számára. A magyarországi dohány feldolgozására alapították a hainburgi (1722) és a stájerországi fürstenfeldi (1723) dohánymanufaktúrát, az 1730-as években pedig két papírgyártó manufaktúra is létesült Alsó-Ausztriában. Csehországban ezekre az évtizedekre esik néhány főúri textilmanufaktúra születése: Martinitz gróf 1710-ben Plánicén, Waldstein gróf 1715-ben Horní Litvínovban fejlett munkamegosztással dolgozó, néhány száz munkást foglalkoztató posztómanufaktúrát alapított; ugyanekkor Gallas gróf posztómanufaktúrája a schwechati üzem kizárólagos privilégiumának esett áldozatul. Városi kereskedők vállalkozásai közül megemlíthetjük a prágai damaszt- és az olomouci posztómanufaktúrát az 1720-as évek végén.

Más tartományokban csak egy-két manufaktúráról tudunk ezekben az évtizedekben. Grácban néhány kereskedő barhentszövő manufaktúrát alapított[12] 1720-ban a stájerországi szükséglet kielégítésére; az üzem ennek a feladatának megfelelt, egyébként nem volt jelentős, exportra nem termelt, s valószínűleg 1760 körül szűnt meg. Karintiában és Krajnában a tartományi rendek foglalkoztak posztómanufaktúra alapításával: a klagenfurti üzem nem bizonyult életképesnek, a ljubljanai 1728-tól termelt. Görzben kamarai selyemfilatórium működött.

Ez a kétségkívül hiányos áttekintés is tanúsítja, hogy az osztrák és cseh tartományok manufaktúraipara a 18. század első négy évtizedében határozottan fejlődött; szó sincs stagnálásról, nem hogy visszaesésről a 17. század utolsó évtizedeihez képest. Ennek ellenére nem beszélhetünk ekkor még a Habsburg-monarchia manufaktúra-korszakáról. A kereskedelem és ipar céltudatos fejlesztésére – mint erről már említés történt – csak tartományi szinten alakultak Commerz-Collegiumok, iparral foglalkozó központi kormányszerv VI. Károly egész uralkodása alatt nem jött létre. Az új iparágak meghonosítása, a céhek elzárkózásának leküzdése terén a kormányzat a manufaktúraalapítások nem mindig kielégítő támogatása mellett fokozottan élt az udvari mentesítő- és védlevelek kibocsátásának hagyományos eszközével. A Hofbefreite, Niederlagsverwandte s hasonló céhen kívüli iparosok sorában 1725-ben új színfoltként jelenik meg a Schutzverwandte kategória: VI. Károly bizonyos pénzösszeg lefizetése ellenében évről évre 4–5 ezer kontárnak és protestáns vallása miatt céhen kívül maradt kézművesnek engedélyezte az iparűzést, s 1733-tól kezdve arra kényszerítette a céheket, hogy e védlevéllel rendelkező kézműveseket fokozatosan fogadják be a mesterek sorába.

Országos érvényű iparstatisztikai adatokkal a 18. század első feléből nem rendelkezünk. Nem tudjuk megmondani, hány manufaktúra működött a Habsburg-monarchiában, a manufaktúrák munkáslétszámáról is csak egyedi adataink vannak, üzemenként tízestől ezres nagyságrendig; a céhes és céhen kívüli kézművesség számáról pedig még becsléseink sincsenek. Bécsnek és elővárosainak kézműveseit azonban 1736-ban összeírták, s ezek a hiteles statisztikai adatok azt mutatják, hogy a birodalmi főváros iparosnépessége az 1670-es évek óta megnégyszereződött; az akkor közel 6 ezer iparűzővel szemben 1736-ban mintegy 12 ezer kézművesmestert vettek számba, s a mellettük dolgozó segédek és inasok körülbelül ugyanennyire becsülhetők. A 12 ezer mesternek csupán egyharmada volt céhpolgár, a többiek különböző udvari védlevelek birtokában, mintegy 3 ezren pedig nyilvánvaló kontárokként folytatták mesterségüket.[13]

VI. Károly halála után az osztrák örökösödési háború alapjaiban rendítette meg a Habsburg-államot. Hogy Mária Terézia birodalma fennmaradt, gazdasági ereje, ipari potenciálja Szilézia elveszítése ellenére is megnövekedett, nem utolsósorban a magyarországi ezüstbányászat felvirágzásának következménye volt. A magyarországi bányászat rekonstrukciója volt VI. Károly gazdaságpolitikájának legnagyobb horderejű, szinte egyedül maradandó teljesítménye.

Irodalom

Az osztrák történetírásban 1740 annyira általánosan elfogadott periódushatár, s annyira nyilvánvaló, hogy Mária Terézia reformjaival Ausztria történetének új szakasza kezdődött hogy helyesnek látszott az osztrák és cseh tartományok iparfejlődését itt csak lényegében VI. Károly uralkodása idejére korlátozni, s az osztrák manufaktúra-korszakot összefüggően a következő részben tárgyalni. VI. Károly uralkodása három évtizedének iparfejlődéséről rövid és világos tájékoztatást ad E. Zöllner, Geschichte Österreiche (Wien, 19663. 282–289).

  1. VI. Károly kedvezőtlen megítélése: G. Otruba, Zur Entstehung der „Industrie” in Österreich und zu deren Entwicklung bis Kaiser Joseph II (Österreich in Geschichte und Literatur 1957. 231) és H. L. Mikoletzky, Österreich. Des grosse 18. Jahrhundert (WienMünchen, 1967. 155).
  2. Szilézia fejlődéséről itt 156, 230, továbbá Th. Schönborn, Die Wirtschaftspolitik Österreichs im 17. und Anfang des 18. Jahrhunderts (Jahrbücher für Nationalökonomie und Statistik, 1884. 295–340) és H. Fechner, Der Zustand des schlesischen Handels vor der Besitzergreifung des Landes durch Friedrich den Grossen (Ugyanott 1885. 209–236).
  3. Az osztrák tartományokról F. M. Mayer, Die Anfänge des Handels und der Industrie in Österreich und die orientalische Compagnie (Innsbruck, 1882);
  4. az adriai kikötőkről F. M. Mayer, Zur Geschichte der österreichischen Handelspolitik unter Kaiser Karl VI (Mittheilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 1897. 129–145) és P. Gasser, Die Handelsbeziehungen des Litorale zu den Ländern der böhmischen Krone im 18. Jahrhundert (Mitteilungen des Österreichisehen Staatsarchivs 1961. 88–99); legújabban J. Kalmár, Seehandelspläne über Triest aus der Regierungszeit Karls VI. (Sous le signe des Lumieres, Articles rédigés a l'occasion du VIIe Congres International des Lumieres. Budapest, 1987).
  5. a schwechati textilmanufaktúráról V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte. II. Die Anfänge der österreichischen Baumwollwarenindustrie in den österreichischen Alpenländern im 18. Jahrhundert (Archiv für österreichischen Geschichte CX. 1926. 477–491);
  6. A linzi posztómanufaktúráról V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte. I. Die Wollenzeugfabrik zu Linz an der Donau (Archiv für österreichischen Geschichte CVIII. 1920. 355–417,
  7. a neuhausi manufaktúráról H. Srbik, Die kaiserliche Spiegelfabrik Zu Neuhaus, 1701–1725 (Mittheilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 1911. 294–317, benne Wertheimerről);
  8. Abraham Spitzről 375. sk);
  9. Egyéb bécsi és alsóausztriai manufaktúrákról: Mikoletzky 94; Takáts Sándor, Az első tafota- és szövő-gyár Ausztriában (Magyar gazdaságtörténelmi szemle, 1899. 437); Geschichte der Stadt Wien. IV. (Wien, 1911. 424); Takáts Sándor, A haimburgi posztógyár és Magyarország (Magyar gazdaságtörténelmi szemle, 1902. 285–286); Takáts Sándor, Az első magyar dohány-monopólium bajai (Magyar gazdaságtörténelmi szemle, 1902. 393). A csehországi manufaktúrákról A. Klíma, Über die grössten Manufakturen des 18. Jahrhunderts in Böhmen (Mitteilungen des Österreichisehen Staatsarchivs 1959. 146–148); A. Klíma, Die Textilmanufaktur in Böhmen des 18. Jahrhunderts (Historica, 1967. 128. sk.).
  10. a bécsi porcelánmanufaktúráról Mikoletzky 157–158,
  11. a meisseni szökött mesterről R. Forberger, Die Manufaktur in Sachsen vom Ende des 16. bis zum Anfang des 19. Jahrhunderts (Berlin, 1958. 45).
  12. A grazi barchentszövő manufaktúráról V. Hofmann (Archiv für österreichischen Geschichte CX. 1926. 462–476).
  13. A bécsi kézművesek kategóriáiról és számukról: Geschichte der Stadt Wien. IV. (Wien, 1911. 419–430).


Bányászat és iparHeckenast Gusztáv
Tartalomjegyzék Magyarország bányászatának rekonstrukciója