Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése

A Múltunk wikiből
1902. április 3.
Fiumei általános sztrájk.
1902. június 22.
A Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének megalakulása.

A magyarországi iparosodás korai szakaszában azok az iparágak fejlődtek nagyipari szintre, amelyek számára a hazai nyersanyagok kitermelése és elsődleges feldolgozása, valamint a számottevő történeti múlt szilárd bázist és komparatív előnyöket nyújtott, és mindehhez még megfelelő exportpiacokkal is rendelkeztek. Ilyenek voltak az élelmiszeripar egyes ágai (malomipar), a faipar (fűrészárugyártás), az ércbányászat, a vas- és fémkohászat. Ennek megfelelően az 1880-as évek magyar gyáriparát az élelmiszeripar túlsúlya, a vas- és a faipar viszonylagos fejlettsége, valamint a könnyűipari ágazatok, különösen a textilipar rendkívüli elmaradottsága jellemezte. 1884-ben az iparban dolgozó gépek teljesítményének 53%-a esett az élelmiszeriparra, 23%-a a vasiparra, 10%-a a faiparra, s csak 14%-a az összes többi iparágra.

Az iparosodás súlypontja a század végén áttolódott a beruházási javakat gyártó nehézipari ágakra, amelyek számára az infrastrukturális építkezések tartós és gyorsan növekvő keresletet biztosítottak. Ennek következtében erősen megnőtt a nehézipari ágazatok – elsősorban a gépipar, az építőanyagipar és a vegyipar – súlya, az élelmiszeriparé pedig csökkent. Az ipari fejlődés vezető szektorának szerepét az élelmiszeripartól átvette a nehézipar.

Az 1880-as években még egyoldalú ipari struktúra tehát az ipari forradalom kiszélesedése során némiképp kiegyenlítődött. E kiegyenlítődési tendencia ellenére nagyiparunk szerkezete az első világháború előtt is eléggé sajátos képet mutatott, mert a nehézipar és az élelmiszeripar a nemzetközi átlagnál nagyobb, a könnyűipar – főleg a textilipar – pedig annál jóval kisebb arányban részesedett a termelésből.

Az ipari keresők %-os megoszlása iparágak szerint (1890–1910)
Iparág Magyarország Ausztria Németország
1890 1910 1910 1910
Bányászat 6,0 5,5 4,3 7,4
Vas-, fém-, gép-, jármű-, műszeripar 17,9 20,5 16,6 20,3
Faipar 8,1 9,1 8,1 8,1
Kő-, föld-, agyagipar 4,5 5,0 6,4 6,9
Vegyipar 0,6 1,5 1,4 2,2
Textilipar 4,1 3,9 14,7 10,0
Bőr- és ruházati ipar 31,4 26,2 21,6 14,6
Papír- és sokszorosító-ipar 1,7 2,8 3,2 4,2
Élelmiszeripar 14,8 12,4 10,1 11,7
Gáz-, víz-, áramszolgáltatás 0,3 0,7 0,4 O,7
Építőipar 11,5 12,5 13,2 13,9

A magyarországi ipari szerkezet másik sajátos vonása volt az a dualizmus, amely egyrészt a nagyszámú hagyományos szervezetű és technikájú kisüzem, másrészt a viszonylag kisszámú, de a legkorszerűbb termelőberendezésekkel ellátott nagyüzem egymás mellett éléséből származott. Ez az erős polarizáltság különösen szembetűnő, ha a magyar ipar üzemi struktúráját egybevetjük a fejlett ipari országok, például Németország struktúrájával.

Fájl:Az ipar üzemi struktúrája Magyarországon és Németországban.jpg
Az ipar üzemi struktúrája Magyarországon és Németországban
Magyarországon feltűnően nagy volt a kisüzemek, s különösen a segéd nélkül dolgozó egyedülálló kisiparosok (22,7%) arányszáma. A nagyüzemek viszonylagos súlya megközelítette a fejlett országokét, s nagyobb volt mint Ausztriában. A kettő között azonban aránytalanul kis mértékben voltak képviselve a középüzemek. Ez a szerkezeti aránytalanság még szembetűnőbb, ha egyes vezető iparágakat vizsgálunk. A magyar gépiparban például az 500-nál nagyobb munkáslétszámmal dolgozó üzemekben koncentrálódott a dolgozók 60%-a, Németországban csak 35%-a, A gépesítés és a koncentráció magas foka elsősorban a vas- és acélgyártásra, a gépiparra, a vegyiparra, a textiliparra, a papíriparra és az élelmiszeriparra (malom, cukor, sör) volt jellemző, ezek mindegyikében a foglalkoztatottak több mint fele száznál nagyobb munkáslétszámú üzemekben dolgozott.

Gyáriparunk csaknem minden ágára az volt jellemző, hogy a gyárak száma a fejlett országokhoz viszonyítva csekély volt, de egy gyárra átlagosan több munkás, gépi erő és termelési érték esett. Az ipari struktúra e dualizmusa és a tőkés nagyipar magas fokú koncentrációja nem magyar sajátosság, hanem jellemző volt valamennyi későn iparosodó országra, s annak következménye volt, hogy a modern nagyipar kialakulására elmaradott gazdasági környezetben, a belső termelőerők viszonylag alacsony fejlettségi szintjén került sor. A nagyipari fejlődés szerves útja – a hagyományos kisipari üzemek fokozatos növekedése és modernizálódása – Magyarországon kevésbé volt járható, mint Nyugat- vagy Közép-Európában. Ámbár a kisüzemek zöme szívósan továbbélt, a kisipar dinamikus ágai nem maradtak meg a hagyományos kézműipar keretei között. Amíg a segéd nélkül dolgozó üzemek száma 18, az egy segéddel dolgozóké 15%-kal emelkedett, addig a 2–5 segéddel dolgozó üzemeknél a növekedés már 45%-os; a 6–20 alkalmazottat foglalkoztató üzemek száma pedig több mint kétszeresére nőtt 1890 és 1910 között. A kisipari üzemek egy része tehát fokozatosan középüzemmé fejlődött, jelezve, hogy – bár melléktendenciaként – nálunk is érvényesült a nagyipar kialakulásának szerves útja. A kisüzemek korszerűsítését nagyban elősegítette az olcsó és kis teljesítményű villamos- és robbanómotorok terjedése.

A kisipar szerkezetében, jellegében, gazdasági funkcióiban a századfordulón jelentős átalakulás ment végbe. Ennek lényege az volt, hogy a hagyományos kézműipar kereteiből kinőve átalakult modern kisárutermelő szektorrá, a tőkés nagyipar szerves kiegészítőjévé. A tőkés nagyipar kialakulása minden országban elsorvasztotta a hagyományos kézműipar legtöbb ágát. Ez a folyamat 1890-ig nálunk is már nagyrészt lejátszódott. Az ország fejlettebb vidékeiről eltűntek az ősi kézműves szakmák (takácsok, tímárok, cserzővargák, gomb- és szitakötők, gyertya- és szappankészítők, szűcsök, kádárok, fazekasok), ámbár az elmaradottabb, a forgalomtól távolabb eső vidékeken még a 20. században is találkozunk velük. Egy sor hagyományos kézműipari tevékenység azonban a termelőerők akkori fejlettsége mellett még nem volt nagyiparilag megszervezhető, ezért ezek művelőinek száma nőtt, annál is inkább, mert a városiasodás és a falusi lakosság önellátó életformájának felbomlása következtében fokozódott az irántuk megnyilvánuló kereslet (szabók, varrónők, cipészek, pékek, hentesek, cukrászok, kovácsok, asztalosok).

A modern iparosodás és városiasodás és az ezzel kapcsolatos építkezések új kisipari szakmákat is létrehoztak, részben a nagyipar kiegészítő mellékágaiként, részben a lakosság új szükségleteinek kielégítésére. Ezek voltak a leggyorsabban növekvő kisipari ágak: a különböző szerelő-, javító és szolgáltató iparok, a fémtömegcikk-ípar, valamint az építőipari szakmák.

Az ipari struktúrának ugyancsak az elmaradottságból következő sajátsága volt az a jelenség, hogy az egyes iparcsoportokon belül elsősorban azok az ágak fejlődtek ki, amelyek nyers- és alapanyagok kitermelésével, elsődleges feldolgozásával, félkész gyártmányok készítésével foglalkoztak. A finomabb, bonyolultabb termékeket, készárukat gyártó ágak fejlődése elmaradt, lassú volt. Vasércet és nyersvasat, nyersfát és fűrészárut, cellulózt és papíranyagot, nyersselymet és fonalakat exportáltak. Jelentős behozatali többlet volt viszont vasárukban, gépekben, bútorokban és egyéb faipari árakban, kész papírban, textilanyagokban. A legtöbb iparág egyszerűbb, durvább és közepes finomságú készárukat gyártott. A feldolgozóipar alsóbb fokainak túlsúlya mindvégig jellemezte a gyáripart, ámbár ezen a téren is határozott tendencia mutatkozott a kiegyenlítődésre.

Az üzemi struktúrához hasonló egyoldalú koncentráltságot mutatott az iparosodás regionális szerkezete is. Talán egyetlen más országban sem összpontosult a modern nagyipar oly mértékben a fővárosban és közvetlen környékén, mint Magyarországon. 1910-ben a mai Budapest területén élt az ország lakosságának 5,1%-a, az összes ipari keresőknek viszont 18%-a; a gyári munkások 27,7%-át adta a főváros és környéke, ahol 1100 gyártelepen 113 ezer munkás dolgozott.

A bányászatból és az iparból élők arányszáma az ország 63 vármegyéje közül 1910-ben csak 11-ben haladta meg a lakosság 20%-át (Liptó, Zólyom, Turóc, Szepes, Gömör, Borsod, Nógrád, Brassó, Pest, Esztergom, Sopron), a Tiszától keletre és az északkeleti Felvidéken – Brassó, Szeben, Háromszék, Hunyad és Krassó-Szörény megyék kivételével – sehol sem érte el még a 15%-ot sem. 1890 és 1910 között azonban az iparilag legelmaradottabb országrészekben gyorsabb ütemű volt a fejlődés, mint a Dunántúlon és a Felvidéken, így az ország nyugati és keleti fele között mutatkozó szintkülönbségek némiképp kiegyenlítődtek. Gyors ütemben haladt a Bánság iparosodása is.

Az iparosodás regionális eltérései (1890–1910)
Országrész Az ipari keresők száma (ezer fő) Növekedés %-ban 1890– Ipari keresők az összes foglalkoztatott %-ában 1910-ben 10 000 lakosra jutó
1890 1910 1890 1910 gyári munkás és alkalmazott gépi lóerő
Budapest 105,1 220,0 109,4 36,7 44,6 1226 1494
Duna–Tisza köze 117,7 229,7 95,1 12,6 19,8 147 221
Dunántúl 158,6 223,0 40,6 12,8 17,1 138 156
Északnyugati Felvidék 119,8 178,8 49,3 14,2 19,6 309 418
Északkeleti Felvidék 85,8 131,3 53,0 13,0 18,2 234 447
Tiszántúl 85,9 135,5 57,9 9,8 13,2 97 115
Bánság 91,2 135,8 48,8 11,3 14,7 188 297
Erdély 92,0 159,9 73,8 9,1 13,6 125 189
Horvátország 81,4 115,4 41,8 7,4 9,6 103 141
Fájl:Bánya- és gyári munkások Magyarországon 1910-ben.jpg
Bánya és gyári munkások Magyarországon 1910-ben
A főváros utáni legnagyobb ipari régió a Felvidék középső, hegyes vidékén alakult ki. A fűtő- és nyersanyagok (szén, vasérc, fa) szerencsés találkozása a számottevő ipari múlt és a viszonylagos mezőgazdasági túlnépesedés ezt a vidéket valóban iparosodásra késztette. A táj középső hegyvidékein, a Hernád, Garam, Sajó és Ipoly völgyében összpontosult az ércbányászat és a vasolvasztás, míg a nagy vas- és acélipari üzemek (Diósgyőr, Ózd, Nádasd, Salgótarján) a táj déli peremén, a barnaszénmedencékben létesültek. A vas- és fémipart jelentős fa- és építőanyagipar egészítette ki, a táj északi-északnyugati szegélyén pedig textilipari központok jöttek létre, részben a hagyományos posztó- és lenipar alapjain. E jelentős ipari régió déli és délkeleti peremén élelmiszeripari üzemek láncolata sorakozott: Hatvan, Eger, Miskolc, Szerencs. Csaknem kizárólagosan nehézipari vidék volt a Krassó-Szörény és Hunyad megyei ipari táj szén- és vasércbányászatával, kohóival, vas- és acélüzemeivel, gépgyáraival. E tájhoz csatlakozott Temesvár és Arad, amelyek az ország legjobban iparosodott vidéki városai közé tartoztak.

E két hegyvidéki nehézipari tájunktól eltérően elsősorban az élelmiszeripar, s részben a textilipar játszott szerepet a nyugatmagyarországi kisalföldi iparvidék kialakulásában, ahol viszonylag erős kézműipari hagyományok is éltek. A nehézipart Győr, Pozsony és Magyaróvár gépgyárai képviselték.

Erdélyben a szász városokban, s főleg a Barcaságban, valamint Csíkben és Háromszékben találunk ipari gócpontokat (főleg faipar, részben textil- és élelmiszeripar). Rendkívül elmaradt az iparosodásban az Alföld, a Dunántúl középső és keleti része, az északkeleti Felvidék, valamint Erdély északi és középső része. Ezeken a tájakon szinte szigetként emelkedett ki egy-egy iparosodó város: Pécs, Szeged, Debrecen, Nagyvárad.

A vidéki városokban a helyi kereskedőtőkések, a külföldi vállalkozók, s kisebb részben a helyi iparosok által alapított középipari üzemek közül főleg azok tudtak meggyökeresedni és prosperálni, amelyek a helyi fogyasztás igényeit elégítették ki (élelmiszer- és építőanyag-ipar), vagy a technikai fejlődés élvonalával lépést tartva, folytonos újításokkal biztosították versenyképességüket mind a külföldi, mind a budapesti nagyiparral szemben. A századforduló után mindenesetre megfigyelhető a vidéki iparfejlődés meggyorsulása, életképes középüzemek alakulása, sőt néhány vidéki nagyüzem létrejötte is. A vidéki városok közül Pozsony, Temesvár, Fiume, Győr, Arad, Pécs és Nagyvárad haladtak leginkább előre az iparosodásban.

Irodalom

Az állami ipartámogatásról: Emlékirat a hazai kis- és gyáripar fejlesztéséről (Budapest, 1909). A kisipar fejlődéséről: Ránki György, A kisipar szerepe a magyar kapitalista fejlődésben (Történelmi Szemle, 1964. 4). Az iparfejlődés regionális problémáiról: Berend T. IvánRánki György, A Budapest környéki ipari övezet kialakulásának és fejlődésének kérdéséhez (In: Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. Budapest, 1961); Ruzsás Lajos, A kapitalista iparfejlődés útja a Délkelet—Dunántúlon 1848–1900 (Pécs, 1957).


Az iparosodás fellendülése
Az iparosodás tényezői és problémái Tartalomjegyzék Az egyes iparágak fejlődése