Az iparfejlődés

A Múltunk wikiből

A gazdaságpolitika iparfejlesztő célkitüzései és a ténylegesen meg valósult iparfejlődés csak részben fedik egymást. Az egyes tartományok gazdasági egymásrautaltsága erősödött, de a birodalom gazdasági egysége nem valósult meg. Ha tehát át akarjuk tekinteni a Habsburg Birodalom iparfejlődését a 18. század második felében, ezt országonként és tartományonként kell megtennünk. Az összehasonlító vizsgálatot rendkívül megnehezíti a forrásadottságok tartományonként eltérő volta, és ami ebből szükségszerűen következik, a történeti feldolgozások különböző szintje. Még a manufakturális fejlődés számadatait sem tudjuk megnyugtató alapossággal összehasonlítani, mert a különböző források, de az egyes történészek is más és más kritériumok alapján tekintenek egy-egy üzemet manufaktúrának. Manufaktúra-tabellák ugyan a birodalom minden egyes országában készültek, de nem mindig azonos szempontok szerint, adatközlésük pedig, különböző országokban végzett forráskritikai vizsgálatok egybehangzó eredménye szerint, csak tájékoztató és nem statisztikai értékű. A különböző iparágak történetének feldolgozása is egyenetlen. Általában jól vagyunk tájékoztatva a textilipar, részben a vasipar és a cukorgyártás történetéről, de számos más iparág, így a bőripar, a luxusipar, a kezdeteit élő vegyipar története még feldolgozatlan. Jelentőségükhöz mérten viszonylag keveset tudunk a céhes iparokról, mert a kutatók érdeklődése ebben a korszakban már természetszerűen a születőben levő új termelési formára irányul, vagy ha mégis egyes céhek felé fordul, rendszerint megmarad a helytörténet keretei között. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a manufaktúrák elszaporodása ellenére az előállított összes ipari termék nagyobbik részét ekkor még mindig a céhek és a céhen kívül dolgozó magános kézművesek állítják elő. A céhkereteken kívül folyó, nem manufakturális termelés adatai csak hozzávetőlegesen becsülhetők, és itt olyan jelentős iparágak teljesítményeiről van szó, mint a céhkényszer alól felszabadított textil- és vasipar. Ezért az itt következő áttekintés, bár elkészítését néhány, éppen a legutolsó negyedszázadban megjelent alapvető fontosságú munka nagyon megkönnyítette, végül mégis csak tájékoztató értékű lehet.

A Habsburg Birodalom országai között iparilag – és különösen manufaktúraiparát tekintve – Alsó-Ausztria volt kimagaslóan a legfejlettebb.[1] A 18. század második felében végbement rohamos növekedést bizonyos fokig megalapozták a már csaknem száz évre, Becher és Schröder tevékenységéig visszanyúló ipartörténeti előzmények, de a fejlődés leghatékonyabb tényezőjének a kor gazdasági és társadalmi viszonyai következtében különös erővel érvényesülő kedvező földrajzi helyzet látszik. Az alsó-ausztriai manufaktúrák szinte korlátlan felvevőképességű piacra találtak egyrészt Bécsben, másrészt Magyarországon, élvezték a Bécsben székelő birodalmi kormány támogatását, elsősorban nekik állt rendelkezésükre a bécsi nagykereskedők által közvetített külföldi eredetű tőke, a birodalmi főváros és környékének rohamosan növekvő lakossága biztosította számukra a munkaerőt, úgyhogy viszonylag kevéssé érezték meg az ipar fejlődését másutt gátoló tőke- és szakemberhiányt, s a polgári tőke vállalkozó kedve is erősebb volt itt, mint más tartományokban. Ehhez járult a Bécsi-medence egyenletes éghajlata, a télen-nyáron közel egyforma hőmérsékletű, bővizű folyók, amelyek biztosították az ipari üzemek egész éven át megszakítatlan, egyenletes termelőmunkáját.[2] A bécsi piac nemcsak az áruk elhelyezését, hanem a munkások olcsó élelmezését is lehetővé tette. Alsó-Ausztria manufaktúráinak száma 1762-ben legalább 11, 1783-ban legalább 90, 1790-ben legalább 140 volt. Az 1790-ben számon tartott 109 privilegizált manufaktúra több mint fele (57) textilmanufaktúra volt, ezek több mint 18 ezer munkást foglalkoztattak, nem számítva a közel 90 ezer bedolgozó fonót Alsó-Ausztria és Nyugat-Magyarország különböző uradalmaiban. A textilipar ágazatai között a pamut-, szövet- és a selyemgyártás koncentrálódott erre a területre mintegy 17, illetve 29 manufaktúrával. A pamutszövetgyártásban[3] a schwechati manufaktúra 1762-ig monopolhelyzetben volt, kizárólagos privilégiumának megszüntetése után, 1763-tól kezdve egymás után alakultak a pamutszövet- és kartonmanufaktúrák, amelyek közül a Sankt Pölten melletti Fridauban létesült vállalkozás lett a legjelentékenyebb. Mindezek tulajdonképpen szórt manufaktúrák voltak, maga a központi üzem a fonókörzetekbe szervezett háziipari bedolgozók termékeinek csak a végső kidolgozást adta meg. Általában különböző részvénytársaságok tulajdonában voltak, a részvényeket főleg bécsi bankárok (így a lotharingiai származású, később bárósított Johann Fries) és nagykereskedők[4] jegyezték, de nem maradt távol az udvari arisztokrácia sem. Míg a pamutszövetgyártás Alsó-Ausztria vidéki kisvárosaiban talált otthonra, a selyemipar Bécs kül- és elővárosaiban koncentrálódott.[5] 1790-ben itt 8 ezer selyemszövőszék dolgozott. A bányakincsekben szegény Alsó-Ausztriában jelentős fémipar bontakozott ki, 12 vas-, 8 rézhámorról és mintegy 25 fém-, vas- és acélmanufaktúráról tudunk, amelyek idegen, stájerországi és felső- ausztriai nyersanyaggal dolgoztak. Természetesen képviselve volt a birodalmi fővárosban a luxusipar is, a leoni (arany- és ezüstdrót), nürnbergi (sárgaréz) és galantériaárukat előállító manufaktúrák száma 10 körül járt. 1790-ban Alsó-Ausztriában a Kommerzgewerbe szektorában foglalkoztatottak 38%-a manufaktúrmunkás volt. Az alsó-ausztriai iparfejlődés eredményeinek ismeretében érthető, hogy Bécs uralkodó helyzetre tett szert a birodalom gazdasági életében; megkülönböztetett helyét az udvar Magyarország irányában folytatott vámpolitikája még meg is erősítette: Magyarország pamutszövet-behozatalának 91%-át Alsó-Ausztriából, selyemáru-behozatalának 92%-át Bécsből fedezte 1782-ben.[6]

Felső-Ausztria ipara ehhez képest szegényesnek mutatkozik.[7] 1783-ban 4, 1790-ben 6 manufaktúrát vesznek számba, a fejlődés itt majd csak a századforduló után lendül fel. Egyetlen jelentős manufaktúrája a 18. század második felében is az 1672-ben alapított, 1754 óta állami tulajdonban levő linzi posztómanufaktúra, amelynek virágkora az 1780-as évekre esik.[8] Ekkor évenként több mint egymillió forint értékű árut állított elő. Legfontosabb piaca Bécs és Magyarország volt; a magyarországi posztóbehozatalnak 1748-ban 30%-a, 1782-ben 66%-a származott Felső-Ausztriából, nyilvánvalóan főleg a linzi manufaktúrából. 1790-ben a Kommerzgewerbe szektorában foglalkoztatottak 10%-a volt manufaktúramunkás, a többiek nagy része céhes keretek között vagy azon kívül vászonszövéssel és vasfeldolgozással foglalkozott. A stájerországi Innerbergben kiolvasztott vasércet Felső-Ausztriában közel 300 vashámor dolgozta fel;[9] az ybbsi és kirchdorf-micheldorfi sarló- és kaszagyártók, a steyri penge- és késművesek termékei egész Kelet-Európát elárasztották.[10]

Csehországot, Morvaországot és Osztrák-Sziléziát helyesnek látszik együttesen tárgyalni, mert az iparfejlődés menete és jelenségei e három tartományban nagyon hasonlóak.[11] Középponti helyet itt is a textilipar foglalt el, a Kommerzgewerbe szektorában foglalkoztatottaknak több mint 80%-a valamelyik textilipari ágazatban dolgozott, de csak 5%-uk volt manufaktúramunkás. A manufakturális fejlődés tehát gyengébb volt, mint Ausztriában. A manufaktúrák száma Csehországban 1780–1781-ben 30 körül járt, a nyolcvanas évek nagy fellendülésében megháromszorozódott, 1794-ben 89 volt, ehhez jön Morvaországban 19, Sziléziában további 3, a manufaktúra-tabellákból kimaradtakkal együtt tehát összesen mintegy 130–140, mintegy kétharmaduk textilmanufaktúra. Ezek mellett változatlanul virágoztak a Verlag hagyományos formái is. A textilipar ágazatai között a posztó- és a vászonszövés volt a legfejlettebb, a pamutszövetgyártás csak a nyolcvanas években lendült fel, a selyemgyártás mindvégig háttérbe szorult. Csehország legnagyobb posztómanufaktúrája, az 1715-ben Horní Litvínovban alapított gróf Waldstein-féle üzem, az egész 18. századon át virágzott. A példát követve, főleg a század harmadik negyedében sok nagybirtokos alapított posztómanufaktúrát; ezek bérmunkásai legnagyobbrészt a jobbágyi függésben élő zsellérek közül kerültek ki, sőt a földesurak éppen ebből a megfontolásból kiindulva szaporították zselléreik számát. A cseh nagybirtok iparosodására jellemző, hogy az 1750-es évek második: felében a földesúri jövedelmek 43%-a sörfőzésből és más ipari vállalkozásból eredt, míg a földművelésből 38 %-a, robotból és illetékekből csak 19%-a. Ennek ellenére sem indult meg a feudális földesúr átalakulása ipari tőkéssé: az üzemek csupán a földbirtok jövedelmezőbb kihasználását célozták, s az örökös jobbágyság megszüntetésével (1781) észrevehetően alábbhagyott az arisztokrácia iparosító tevékenysége. A polgári eredetű tőke posztómanufaktúra-alapításai az 1760-as évektől kezdve szaporodtak el, főleg Morvaországban, elsősorban Brünnben. Nem hozott létre manufaktúrát a kereskedőtőke a kézműves posztószövés hagyományos városi központjaiban, de a libereci vagy a jihlavai takácsok termelése több virágzó manufaktúráéval is felért. A vidéki háziipar széles bázisán szervezett vászonszövést pedig csak kivételesen lehetett manufaktúrák köré csoportosítani, mint Lotharingiai Ferenc császár potštejni üzemében, amelyet 1761-ben az addigi igazgató, Chamaré gróf vásárolt meg, s itt sem tartós eredménnyel. Megindult a manufaktúrafejlődés a hagyományosan fejlett cseh papír- és üvegiparban, és új jelenségként a textiliparnak fehérítő- és festőanyagokat szolgáltató vegyiparban. Cseh- és Morvaország manufaktúra- és kézművesmunkásainak száma a felgyorsuló iparfejlődést tükrözi: az 1780. évi 72 ezerről 1798-ig több mint kétszeresére, közel 150 ezerre nőtt, ezen belül a mesterek száma 58, a segédeké 91, az inasoké 136 %-kal növekedett, a tanulatlan segédmunkásoké megháromszorozódott. Az ipar mellett a bányászat háttérbe szorult. A nemesfémbányászat eljelentéktelenedett, a vaskohászat fejlődött, egymásnak ellentmondó statisztikai adatai egybehangzóan növekedésről vallanak, de a termelés nem fedezte a szükségleteket, így a cseh vasipar rá volt utalva az osztrák, a morva és a magyarországi vasexportra. A cseh-morvaországi bányászat történetének legnagyobb horderejű eseménye a 18. század második felében az ostravai széntelepek felfedezése.

Tirol és Vorarlberg távoli, az iparfejlődésben elmaradott, az 1775. évi egységes osztrák-cseh vámterületből kihagyott tartományok voltak; a birodalom gazdasági vérkeringésébe csupán a dél-tiroli selyemfilatóriumok kapcsolódtak be, részben ők látták el Bécs selyemiparát finom minőségű nyersanyaggal.</ref>A többi tartományról H. Hassinger, Der Stand der Manufakturen… 166. skk.</ref>

Az ipar tekintetében egyébként fejletlen Stájerország, Karintia és Krajna (Szlovénia) gazdasági jelentőségét vastermelésük határozta meg.[12] Az Itáliába és a kelet-európai országokba irányuló vasexport az állami bevételek nem elhanyagolható tétele volt, s a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas hegyvidékeken is lehetővé tette jelentős számú lakosság megélhetését. A vastermelés rendje (Eisensystem) Stájerországban középkori alapokon nyugodott, a bányahatóságok a mindenkori piaci szempontokat mellőzve bürokratikusan ragaszkodtak a pénzügyi szempontokhoz; elképzelhetetlennek tartották például az áraknak a piaci viszonyokhoz igazodó változtatását. Karintiában, közelebb lévén az itáliai piachoz, az ilyenfajta megkötöttségek csak Mária Terézia 1759. évi rendeletének végrehajtása során jutottak érvényre. Stájerország és Karintia vastermelési rendjének ez az egymáshoz közelítése a karintiai vasexportra gátlóan hatott, ugyanakkor Stájerországban lehetővé tette a középkori munkamódszerekkel való szakítást, az indirekt eljárás meghonosítását. Így került sor az első nyersvasolvasztásra Stájerországban 1760 táján, majdnem kétszáz évvel később, mint Karintiában. A vasbányászat és vaskohászat időszerűtlenné vált megkötöttségeit II. József 1781-ben hatályon kívül helyezte. Véletlenül ugyanebből az évből maradt ránk az egyetlen 18. századi összesítő vastermelési kimutatás. Eszerint Stájerország kb. 320 ezer, Karintia 155 ezer, Krajna 20 ezer bécsi mázsa (tehát 17 920, 8680, illetve 1120 tonna) nyersvasat állított elő. A következő évek részleges termelési adatai szerint a vastermelés, különösen Karintiában, tovább növekedett. A manufaktúraipar ezekben a tartományokban gyengén fejlett maradt, csak Klagenfurtban és környékén alakult ki egy kisebb textilipari centrum az 1760-as évektől kezdve; 1792-ben itt 7 textilmanufaktúra működött, ezek már használták a jenny kézzel hajtott, egyszerűbb változatát. Ugyancsak angliai eredetű fonógépekkel dolgozott Batthyány Károly gróf textilmanufaktúrája (1790–1808) a stájerországi Burgauban, a magyar határon.

Az Adriai-tenger vidékén Görzben selyemfilatóriumok és néhány selyemmanufaktúra, Triesztben szappanfőző-, textil- és bőrmanufaktúrák működtek, és volt néhány különböző méretű manufaktúra az 1776-ig Ausztriához tartozó Fiuméban is, amelyek közül az 1752-ben alapított, nyugat-indiai őrölt cukornádat feldolgozó cukorfinomító, egy antwerpeni bankárok tőkéjével működő vállalkozás volt a legjelentősebb.[13]

A Habsburg Birodalom osztrák és cseh tartományainak iparfejődése a 18. század második felében ezek szerint változatosan egyenlőtlen volt. A fejlődés legszembeötlőbb jele a manufaktúrák számának növekedése, 1780 után rohamos szaporodása volt, úgyhogy a legmértéktartóbb számítás szerint is 1790 körül legalább 280, de valószínűleg ennél több manufaktúra működött a birodalom nyugati felében, mintegy 50%-uk Alsó-Ausztriában, 30%-uk Csehországban. Ebben nincsenek benne az egész korszakon át jelentős s 1781 után ugyancsak fellendülő stájer, karintiai és krajnai vaskohászati üzemek, s az ipar fejlődésének nem a manufaktúra az egyetlen lehetséges formája. A sokoldalúan fejlődő Alsó-Ausztria és Csehország mellett mindenesetre megtaláljuk az egy iparagban kiemelkedő Stájerországot vagy az általában visszamaradt Tirolt és Vorarlberget, amelyek csak ezután lépnek majd a modern iparosodás útjára. A Habsburg-tartományok e színes együttesét történetírásunk eddig így nem vizsgálta. Nekünk meg kellett ezt tennünk, hogy tudjuk mihez hasonlítani, és képesek legyünk reálisan értékelni a magyarországi iparfejlődést.

Irodalom

Az iparfejlődés országonkénti áttekintéséhez H. Hassinger, Der Stand der Manufakturen in den deutschen Erbländern der Habsburgermonarchie am Ende des 18. Jahrhunderts (Die wirtschaftliche Situation in Deutschland und Österreich… Stuttgart, 1964) szolgált alapul. A manufaktura-tabellák forrásértékéről Přibram 403. sk. és Hassinger mellet J. Purš, Struktur ind Dynamik der industriellen Entwicklung in Böhmen im letzten Jahrhunderts (Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 1965. I. 160–168). Hasonló a helyzet a magyarországi tabellákkal is.

  1. Alsó-Ausztriára: H. Hassinger, Der Stand der Manufakturen… (Die wirtschaftliche Situation in Deutschland und Österreich… Stuttgart, 1964. 130–147),
  2. a bécsi medence éghajlati tényezőiről F. Tremel, Wirtschafts- und Sozialgesehichte Österreichs (Wien, 1969. 263),
  3. a pamutszövet-manufaktúrákról V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte. II. (Archiv für österreichischen Geschichte CX. 1926, 574–684),
  4. a bécsi nagykereskedők szerepéről G. Otruba, Die Wirtschaftspolitik Maria Theresias (Wien, 1963. 233),
  5. a bécsi selyemiparról M. Bucek, Geschichte der Seidenfabrikanten Wiens im 18. Jahrhundert, 1710–1792 (Dissertationen der Universität Wien. 105. Wien, 1974. 151. sk., 182),
  6. Bécs uralkodó helyzetéről Magyarországgal szemben: H. Hassinger, Der Außenhandel der Habsburgermonerchie in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts (Die wirtschaftliche Situation in Deutschland und Österreich um die Wende vom 18. zum 19. Jahrhundert. Forschungen zur Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Hrsg. Fr. Lütge. 6. Stuttgart, 1964) 89, a magyarországi importadatok ugyanott 88.
  7. Felső-Ausztriáról H. Hassinger, Der Stand der Manufakturen… 148; H. Hassinger, Der Außenhandel der Habsburgermonarchie… 88;
  8. a linzi posztómanufaktúráról V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte. I. (Archiv für österreichischen Geschichte CVIII. 1920. 345–778); A. Hoffmann, Wirtschaftsgeschichte des Landes Oberösterreich. I. (Salzburg, 1952. 322, 414, 447–448),
  9. a hámor-adatok: K. Přibram, Geschichte der österreichischen Gewerbepolitik… (Leipzig, 1907. 406),
  10. vasfeldolgozás: A. Hoffmann, Wirtschaftsgeschichte des Landes Oberösterreich. I. (Salzburg, 1952. passim) és F. Tremel, Wirtschafts- und Sozialgeschichte Österreichs (Wien, 1969. 260, sk).
  11. Csehországról, Morvaországról és Osztrák-Sziléziáról Hassinger két sokat idézett tanulmánya mellett és egyes kérdésekben (mint például az 1781. évi jobbágyrendelet értékelésében az iparfejlődés szempontjából) vele szemben is a következő munkákat használtam: A. Klíma, Manufakturní období v Čechách (Praha, 1955); A. Klíma, Über die größten Manufakturen des 18. Jahrhunderts in Böhmen (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs 1959); A. Klíma, Die Textilmanufaktur in Böhmen des 18. Jahrhunderts (Historica, 1967, benne Horní Litvínov és Potštejn üzemtörténete); H. Freudenberger, Industrialization in Bohemia and Moravia, in the Eighteenth Century (Journal of Central European Affairs, XIX. 1959/60. 347–356) ; H. Freudenberger, The Woolen-Goods Industry of the Habsburg Monarchy in the Eighteenth Century (The Journal of Economic History, 1960. 383–406); H. Freudenberger, The Waldstein Woolen Mill (Boston, 1963); J. Purš, Struktur und Dynamik der industriellen Entwicklung in Böhmen im letzen Viertel des 18. Jahrhunderts (Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 1965. 1. 160–196, II. 103–124, a munkáslétszámok innen). Fenti irodalom kiválasztásában nagy segítségemre volt J. Kočí, Nové práce k dějinám manufaktur v Čechách v 18. století (Československý Časopis historický, 1970. 318–324) című áttekintése.
  12. A vastermelésről: E. Reiner, Karl von Zinzendorf und das Eisenwesen in Innerösterreich (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs 1960. 258–330); az 1781. évi vastermelési adatok: H. Hassinger, Der Außenhandel der Habsburgermonarchie… 73.
  13. A fiumei cukorfinomítóról: V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte. III. Die Anfänge der Zuckerindustrie in Österreich und Ungarn (Archiv für österreichischen Geschichte CXII. 1932. 1–210).


A manufaktúra-korszak első szakasza Ausztriában
A gazdaságpolitika Tartalomjegyzék