Az ipari munkásság

A Múltunk wikiből

Az iparfejlődés közepes ütemének megfelelően a kiegyezés utáni két évtizedben viszonylag lassan nőtt az ipari munkásság létszáma is. 1869-ben 369 ezer munkás dolgozott a bányászatban és az iparban, 1890-ben pedig 474 ezer, a növekedés tehát mindössze 27%-ot tett ki. (A következő két évtizedben megkétszereződik az ipari munkások száma, a nagyüzemieké pedig több mint háromszorosára növekszik.) 1890-ben a 474 ezer munkásból csak 144 ezer (30%) dolgozott a 20-nál több munkást foglalkoztató nagyüzemekben. 53 ezren dolgoztak (11%) a 6–20 munkást foglalkoztató középüzemekben, s az ipari munkásság nagyobb része (59%) a kisipari műhelyekben volt segéd vagy tanuló. Bizonyos mértékig ide sorolhatjuk a szállításban foglalkoztatott munkásokat is, akiknek száma 14 ezerről 45 ezerre emelkedett 1869 és 1890 között, s akiknek túlnyomó része a nagy vasúti, hajózási vállalatoknál és a postánál dolgozott.

A magyarországi nagyipari munkásság kialakulása, összetétele és helyzete sok tekintetben eltért a korábban iparosodó nyugat-európai országokétól. Ez részben a magyarországi korai iparosodás sajátos útjával és struktúrájával, részben a hazai munkaerő-kínálattal állt összefüggésben. A nyugati nagyipari munkásság bölcsője a textilipar és a tömegfogyasztási cikkeket gyártó könnyűipar egyéb ágai voltak, ezek az iparágak pedig a magyarországi iparosodás korai szakaszában alig játszottak szerepet. 1890 előtt nálunk az élelmiszeripar, valamint a nehézipari ágak, a vas- és gépipar és a bányászat jártak élen a nagyipari fejlődésben. Ennek megfelelően alakult a nagyipari munkásság iparági megoszlása is. 1890-ben a 144 ezer nagyüzemi munkás közül 42 ezer dolgozott a bányászatban és a kohászatban, 32 ezer a vas- és gépiparban, 26 ezer az élelmiszeriparban, vagyis ebben a három iparágban együttesen a nagyipari munkásság 70%-a. Az építőipar 9, az építőanyag- és a faipar 8–8, a textil-, a bőr és ruházati, valamint a papír- és nyomdaipar 5–5, a vegyipar 4 ezer munkást foglalkoztatott. A vas- és gépipar viszonylag elég nagy számú és sokféle szakmunkást, az élelmiszeripar aránylag kevés szakmunkást és gépészt, mindkét iparág pedig közepes számú tanulatlan segédmunkást és napszámos idénymunkást igényelt. A textilipar hiánya miatt szinte teljesen hiányzott nálunk a fejlett ipari országok nagyüzemi munkásságának tömegeit adó betanított gépmunkások rétege. Ugyancsak ezért volt viszonylag csekélyebb a nők és a gyermekek ipari foglalkoztatása (1890-ben az ipari munkások 14%-a volt nő, de a vendéglátóipar leszámításával csak 10%-a). A nők főleg a dohánygyárakban és a ruházati iparban, kisebb számban a téglagyárakban, textilüzemekben és a nyomdákban dolgoztak. A magyarországi iparosodás korai szakaszában olyan iparágak fejlődtek gyors ütemben, amelyeknek a munkaerőigénye a tömegfogyasztási cikkeket gyártó könnyűipari ágakhoz viszonyítva csekélyebb volt. Az iparosodás munkaerőigényét a hazai munkaerő-kínálat több okból kifolyólag nem volt képes sem mennyiségi, sem minőségi szempontból kielégíteni. A gépi nagyipar előtti tőkés üzemformák – a manufaktúra és a tőkés háziipar – csekély és késői elterjedtsége következtében igen gyenge volt nálunk az úgynevezett előproletariátus, amely nyugaton a gyári munkásság egyik fő forrását jelentette. A hagyományos kézműipar alacsony technikai színvonala miatt szintén csak kismértékben tudott hozzájárulni a gépi nagyipar szakmunkás-utánpótlásához. A kézműiparból azért sem áramlottak tömegesen munkások a gyáriparba, mert ebben az időszakban az önálló kisiparosok száma gyorsabb ütemben növekedett, mint a munkásoké. Az ipari munkásság fő forrása az agrárproletariátus és a szegényparasztság volt, ez azonban alacsony műveltségi szintje és az ipari munkában való teljes járatlansága miatt a szakmunkás-utánpótlás szempontjából alig jöhetett számításba, s főleg tanulatlan segédmunkásokat, nagyrészt idényjellegű napszámosokat adott a nagyiparnak. Az agrárproletariátus és a szegényparasztság ipari munkássá válása különben hosszadalmas, több generációs folyamat, amely nálunk a kiegyezés után éppen csak kezdetét vette. A mezőgazdasági munkaerő-felesleg egyelőre túlnyomórészt nem a gyáriparba áramlott, hanem a vasútépítéssel és a folyószabályozásokkal kapcsolatos földmunkákhoz, a városi építkezésekhez, a vasúthoz, s egyre növekvő részét szívta el a kivándorlás.

A kialakuló magyar gyári munkásság vezető rétege, a nagyipari proletariátus magva a túlnyomórészt a vas- és gépiparban dolgozó szakmunkásság volt. Mivel – különösen a kiegyezés utáni évek nagy fellendülése idején – a hazai munkaerő-kínálat nem tudta kielégíteni a gyorsan növekvő szakmunkásigényt, a kvalifikált, tanult munkások jelentős része külföldről – túlnyomóan a Monarchia másik feléből – települt át hazánkba. 1875-ben Budapest 10 ezer gyári munkásának 24,8%-a, a főleg helybeli nőket foglalkoztató dohánygyárak leszámításával 29,6%-a volt külföldi születésű. A malmokban 27,6, a vas- és gépiparban 34,5, a téglagyárakban 66,8, egyéb iparágakban 24,7% volt a külföldi munkások aránya; a nyomdákban viszont csak 11,5%, jelezve, hogy a sok évtizedes múltra visszatekintő fővárosi nyomdaiparban már kialakult a hazai szakmunkásgárda. Az ipari szakoktatás fejlődése következtében a század végére már túlnyomórészt hazai forrásokból nyert utánpótlást a szakmunkásság, de 1900-ban országos viszonylatban még mindig 10% volt a külföldi születésűek aránya.[1] Az ipari munkásság hazai munkaerőforrásai közül kitüntetett szerep jutott a komolyabb ipari hagyományokkal rendelkező Északi-Felvidéknek, valamint egyes iparos városoknak. Ezért volt igen nagy a németek és a szlovákok arányszáma a hazai eredetű ipari munkások között. 1875-ben a budapesti gyári munkások 22%-a szlovák anyanyelvű volt. A vidéki nehézipari központok kialakulása többnyire úgy ment végbe, hogy az üzem felépültekor külföldről és az ország iparosodott vidékeiről szakmunkásokat telepítettek oda, mert a helybeli munkaerőt legfeljebb fuvarozásra, favágásra, szénégetésre és egyéb kisegítő munkákra lehetett alkalmazni.

A nagyipari munkásság másik számottevő rétegét a tanulatlan segédmunkások alkották, akik túlnyomórészt az agrárproletárok soraiból kerültek ki, s többnyire csak alkalmilag, idényjelleggel vállaltak munkát a gyárakban, munkacsúcsok idején pedig visszatértek a mezőgazdaságba. A szakmunkás törzsgárda és az erősen fluktuáló, kétlaki napszámos réteg között életmódban, magatartásban, öntudatban egyaránt elég nagy különbségek voltak. Csaknem teljesen hiányzott nálunk a nagyipari munkásság e két pólusa közötti átmenetet alkotó, azokat mintegy összekapcsoló betanított gépmunkások rétege.

A nagyipari munkásság jelentős része a fővárosban összpontosult. 1890-ben Budapesten 80 ezer ipari munkás dolgozott, s közülük 37 ezer a nagyüzemekben. Míg az ország lakosságának csak 3,3%-a élt Budapesten, addig az ipari munkásoknak 18,5%-a, a nagyipari munkásoknak pedig (a bányászok nélkül) 26%-a dolgozott a fővárosban. Az ország gépipari munkásságának 70, nyomdaipari munkásságának 85, a textilipari nagyüzemek dolgozóinak pedig 37%-a jutott a fővárosra. Jelentős számú nagyipari munkás koncentrálódott az Északi- és Északkeleti-Felvidéken is, ahol 1890-ben összesen 47 ezer bányász és gyári munkás dolgozott (33%).

A nagyipari fejlődés – az említett sajátságok következtében – Magyarországon távolról sem járt oly kiélezett szociális problémákkal és konfliktusokkal, a munkásság tömeges elnyomorodásával, mint a nyugati országok ipari forradalma idején. A gyári munkássá válás nálunk nem jelentett deklasszálódást, hanem éppen ellenkezőleg: emelkedést a jövedelemben és az életszínvonalban mind az önálló kézművesek, kézműipari segédek, mind az agrárproletárok számára. Szakmunkásokban mindig hiány volt, ezért viszonylag jól fizették őket, különösen a külföldieket, de a hazai segédmunkások bére is magasabb volt, mint a kisiparosok jövedelme, vagy a mezőgazdasági munkások bére. Lakás, ruházkodás és táplálkozás tekintetében a gyári munkások magasabb színvonalon éltek, mint az agrárproletárok és a szegényparasztok sokmilliós tömegei. 1875-ben a budapesti iparban a szakmunkások hetibére 8 és 17 forint között ingadozott (a nyomdászokat és a vasmunkásokat fizették a legjobban), a napszámosok átlagos bére 7 forint, a női munkásoké 5–7 forint, a gyermekeké pedig 2 forint volt hetenként. Vidéken – különösen Erdélyben – az ipari munkabérek alacsonyabbak voltak, mint a fővárosban. A munkaidő a gyárakban 10 és 12 óra között ingadozott, a bányákban átlag 12 óra volt.[2]

Az ipari munkásság összetétele és helyzete tükröződött a magyarországi munkásmozgalom korai szakaszában. Ezzel magyarázható egyrészt a kisipari munkások fontos szerepe, másrészt az a körülmény, hogy a szocialista munkásmozgalom 1890 előtt túlnyomórészt az igen öntudatos, szervezett, de viszonylag kisszámú külföldi eredetű szakmunkásrétegre korlátozódott. Az erősen fluktuáló, kétlaki napszámosréteg nehezen volt szervezhető, s az ipari munkás öntudata is lassan alakult ki benne, ezért a munkásmozgalom tömegbázisa 1890-ig meglehetősen szűk maradt.

Irodalom

Az ipari munkásságra vonatkozóan lásd: Rézler Gyula, A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867–1914 (2. bővített kiadás Budapest, 1945) és Lackó Miklós, Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867–1949 (Budapest, 1961) című munkáit.

  1. A külföldi munkásokra: Néhány adat a budapesti munkások származásáról és nemzetiségéről (Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Kimutatásai, 1877).
  2. A munkabérekről, a munkaidőről és a gyári munkások életkörülményeiről lásd Weisz Béla, Munkások és munkabérek a budapesti gyárakban (Budapest Főváros Statisztikai Hivatalának Havi Kimutatásai, 1875., 1876. 29., 41.); Somogyi Manó, Az óbudai hajógyár munkásainak helyzete (Ugyanott 1888. 177–178.); Jelentés az 1887. és 1888. évben foganatosított gyárvizsgálatokról. Kiadta a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium (Budapest, 1888–1889).


Az ipar fejlődése
A könnyűipar Tartalomjegyzék