Az iparosodás akadályai és ösztönzői

A Múltunk wikiből

Magyarország lényegesen elmaradottabb gazdasági-társadalmi struktúrával, a gazdasági fejlettség viszonylag alacsonyabb szintjén érkezett el a modern iparosodás küszöbére, mint azok a nyugat- és közép-európai országok, amelyekben a 18. század végén, illetve a 19. század első felében vette kezdetét az ipari forradalom.[1] A gépi nagyipar technológiai és szervezeti normái viszont az angol ipari forradalom óta – a fejlett ipari országokban végbement gyors fejlődés eredményeképpen – számottevően emelkedtek. A 19. század utolsó harmadában egy korszerű és versenyképes gyáripar kialakulása viszonylag fejlett általános gazdasági környezetet, kiépített vasúti hálózatot, kereskedelmi és hitelszervezetet, jelentős vállalkozói, szervezési és műszaki szakismeretet és tapasztalatot, nagyszámú ipari szakmunkásgárdát s nem utolsósorban nagyarányú tőkebefektetést igényelt.[2] Magyarországon a kiegyezés idején az iparosodás mindezen alapvető feltételei és tényezői hiányoztak, vagy legalábbis nem állottak a megkívánt fejlettségi fokon. Modern iparosodásunk rendkívül szűk és elmaradott hagyományos ipari alapokra épült. A városi és falusi kézművesipar alacsony színvonala, a tőkés ipar preindusztriális formáinak (manufaktúrák, tőkés háziipar) szerény fejlettsége, az iparűzőknek a népességhez viszonyított csekély arányszáma következtében ipari termelőerőink sem mennyiségi, sem minőségi tekintetben nem feleltek meg a gépi nagyipar korszerű követelményeinek.

A belső termelőerők fejletlenségét importált termelési tényezőkkel némiképp ellensúlyozni lehetett ugyan, de a modern nagyipari technológia és szervezet tömeges átvétele, sikeres adaptálása nem volt megvalósítható a belső termelőerők, a nemzetgazdaság nem ipari ágainak, infrastruktúrájának és szolgáltató szektorainak megfelelő fejlettsége nélkül. Bármily jelentős kezdeményezések történtek is egyes iparágakban a gépesítés terén, az ipari forradalom szélesebb sodrású, valamennyi iparágra kiterjedő és tartós kibontakozására nem kerülhetett sor addig, amíg a mezőgazdaság fejlődése, a vasúthálózat, a nagykereskedelmi és hitelszervezet kiépítése, a belső tőkeképződés, valamint az általános és a szakoktatás el nem ért egy bizonyos minimális szintet. A modern iparosodás feltételei nemzetgazdaságunkban – az 1840-es évek óta végbement jelentős gazdasági fejlődés eredményeképpen – az 1880-as évekre értek meg, s ekkor kerülhetett sor a nagyipari fejlődés igazi fellendülésére.[3]

A belső termelési tényezők fejletlensége következtében iparosodásunk kezdeti szakaszában igen fontos – mondhatnánk stratégiai – szerepet játszottak a fejlettebb országokból, jelentős részben a Monarchia nyugati feléből importált tőkék, gépek és termelőberendezések, az onnan átvett műszaki eljárások, üzemszervezési, vállalkozási és finanszírozási formák, s az anyagiaknál jóval fontosabb emberi termelőerők: a külföldről hazánkba jött ipari vállalkozók, mérnökök, művezetők, szakmunkások.

A külföldi vállalkozók, mérnökök és szakmunkások fontos szerepére utal az a tény, hogy még a századfordulón is külföldi illetőségű volt a gyártulajdonosok és igazgatók 12%-a, a műszaki tisztviselőknek, művezetőknek és előmunkásoknak pedig 20%-a. A külföldi szakemberek háromnegyed része a Monarchia másik feléből jött hazánkba. 1890-ben 1134 nagyipari vállalat közül 125 volt külföldi egyéni vállalkozó vagy részvénytársaság tulajdonában, s e gyárakban 16 ezer munkás dolgozott, az összes nagyipari munkások 16%-a. 1875-ben a budapesti gyárakban dolgozó 10 ezer munkás 20,4%-a származott a Monarchia másik feléből, 4,4%-a pedig vámkülföldről. A külföldi származásúak részaránya azonban fokozatosan csökkenő tendenciát mutatott: a fővárosi iparban dolgozó férfiaknak 1870-ben 76, 1890-ben pedig 86%-a volt magyarországi születésű. A külföldi – nagyobbrészt osztrák, kisebbrészt francia, német és angol – tőkés vállalkozók részt vettek nagyiparunk legtöbb ágának fejlesztésében: elsősorban a szén- és vasércbányászatban, a kohászatban, a fa-, cukor-, vegyi- és papíriparban, majd később a textiliparban volt jelentős a külföldi tőke részesedése.[4]

A kiegyezés utáni években az ipari alapítások nagyobb része már a hazai vállalkozók, elsősorban az ipar felé forduló kereskedő (főleg termény-nagykereskedő) burzsoázia nevéhez fűződött. A hazai burzsoázia elsősorban a malom-, szesz- és építőanyag-iparban játszott vezető szerepet, de találkozunk velük – az 1880-as évektől egyre növekvő számban – minden egyéb iparágban is, amelyben kezdetben az osztrák tőke dominált. A hazai nagyipari burzsoázia kialakulásának legfőbb területe vezető iparágunk, a malomipar volt. A pesti kereskedőtőkések mintegy 150 főnyi csoportja hozta létre a nagy malomipart, de később e malomalapító terménykereskedők neveivel találkozunk más iparágakban is (szénbányászat, vasipar, textil-, fa- és vegyészeti ipar). A legtöbben egy egész sor – három vagy több – iparvállalatban és egyéb kapitalista vállalkozásban vállaltak részesedést. A kiegyezés után kapcsolódtak be nagyobb mértékben az ipari alapításokba a vidéki kereskedőtőkések is.

A gépi nagyipar kialakulása tehát szoros összefüggésben volt egyrészről a külföldi tőkés vállalkozók magyarországi befektetéseivel, másrészről a hazai mezőgazdasági termékek (gabona, dohány, bor, bőr, fa stb.) forgalmazása során felhalmozódott kereskedelmi tőkének az ipari vállalkozások felé fordulásával. A gyárak alapításának e két uralkodó formájával szemben nálunk alárendelt – de nem jelentéktelen – szerepet játszott a tőkés nagyipar kialakulásának klasszikus, szerves útja, midőn egyes kisipari üzemek – önfinanszírozás, specializálódás és műszaki újítások alkalmazása révén – fokozatosan gyárakká fejlődtek. Erre a legtöbb példát a fém- és gépiparban, valamint a fafeldolgozó iparban találunk. A század végén fennállott gyárainknak mintegy egyharmada volt olyan, amely egykori hagyományos üzemből fejlődött modern nagyüzemmé, kétharmada pedig külföldi vagy hazai tőkések új alapításaként jött létre.

Mind az új gyárak alapításában, mind a kisüzemek gyárrá fejlődésében kitüntetett szerep jutott a részvénytársasági formának, amely lehetőséget nyújtott a tőkefelhalmozás elégtelenségéből fakadó nehézségek áthidalására.

„Más országokban a nagy gyáripar fejlődése jelentékeny részben annak tulajdonítható, hogy az iparűzés által szerzett tőkék nemzedékről nemzedékre megmaradtak az iparban, és nem föld- vagy házbirtokba, hanem az üzem kiterjesztésére, a vállalat nagyobbítására fordíttattak. Így a nyugaton mindenütt nagy számmal találunk egyéni tulajdont képező óriási iparvállalatokat, amelyek fokozatosan fejlődtek, és rendkívüli tőkevagyont képviselnek.[5] A gyáripar fejlődése hazánkban is jórészt ilyen belterjes módon ment végbe, de az így keletkezett gyárak nagy része is, midőn fejlődésük bizonyos fokot elért, részvénytársulati tulajdonba ment át, mert az egyesek nem rendelkeztek a vállalat folytatásához és megnagyobbításához szükséges tőkével és hitellel.”[jegyzet 1] A részvénytársaságok nyújtják nálunk jelenleg majdnem az egyedüli módot nagyobb gyárvállalatok alapítására. A nagytőke nálunk még ritka, ősrégi családok, melyekben valamely iparág űzése apáról fiúra hagyományszerűleg átszáll, még nincsenek, a töretlen s ennélfogva ismeretlen útra a nagy kockázat miatt egyesek nemigen mernek lépni. Sokkal hamarabb találkozik nálunk száz ember, ki 50–60 ezer forintnyi tőkét 50–60 különböző vállalatokba fektetni kész, mint 2–3 ember, ki eltökéli magát ugyanannyi tőkét egy vállalatba fektetni, mely ha bukik, azonnal tönkre juttatja tulajdonosát… Minél újabb valamely országban az ipar, annál nagyobb a risico, annál szükségesebb a risico megosztása; végre annál kevesebb a hagyományszerű gyáros, ki úgyszólván a gyárban nőve fel, maga képes vezetni valamely gyárvállalatot.”[jegyzet 2]

A kiegyezés előtt az ipari részvénytársaságok száma alig haladta meg a tucatot. 1867 és 1873 között 170 új részvénytársaság alakult, ezek jelentős része azonban nem bizonyult életképesnek, 1876-ban 110, 1885-ben 131, 1890-ben pedig 157 ipari részvénytársaság működött hazánkban. Ezeknek mintegy a fele volt új alapítás, másik fele pedig korábbi egyéni cégek átalakítása és kibővítése révén jött létre. Alaptőkéjük 1885-ben 59,3 millió forintra, 1894-ben 125,8 millió forintra rúgott. A 136 hazai és 21 külföldi részvénytársasági üzemben 1890-ben 31 ezer munkás dolgozott, az összes nagyipari munkásság 30%-a.

Iparunk átalakulása szerves része volt a Habsburg-monarchia egészében végbemenő ipari forradalomnak, tehát a közös vámterületen kialakult gazdasági kapcsolatok és kölcsönhatások – ösztönözve vagy fékezve, segítve vagy akadályozva, de mindenképp meghatározó módon – befolyásolták iparosodásunk útját, kialakuló nagyiparunk szerkezetét, termelési feltételeit, fejlődési lehetőségeit. Ismeretes, hogy Nyugat- és Közép-Európa legtöbb országának ipari forradalmában a textilipar töltötte be a dinamikus vezető szektor szerepét, de kezdettől fogva fontos, s idővel egyre jelentősebb szerep jutott a vas- és gépiparnak is, különösen Közép-Európában, ahol az ipari forradalom időben egybeesett a vasutak kiépülésével. A magyarországi iparosodás ágazati modellje – az időbeli késés, az alacsony indulási szint, a nemzetközi tőkés gazdaságban, s mindenekelőtt a Habsburg-monarchia gazdasági munkamegosztásában elfoglalt helyzetünk következtében – eltérően alakult. A textilipar, s általában a tömegfogyasztási cikkeket gyártó könnyűipari ágak nálunk a 19. század végéig nem játszottak szerepet az iparosodásban. A tőkés textilipar ipari forradalom előtti formai – a manufaktúrák és a tőkés háziipar – Magyarországon viszonylag későn és szerény mértékben alakultak ki, s nem szolgálhattak alapul a későbbi nagyipari fejlődés számára. Ezen a téren jelentkezett legkorábban és a legerőteljesebben a már kifejlett nyugat-európai és lajtántúli gyáripar versenye is.

Magyarországon az ipari forradalom először azokban az iparágakban bontakozott ki, amelyek a nyersanyagbőség révén komparatív előnyökkel, a fejlett ipari országok kereslete révén széles és dinamikus piacokkal rendelkeztek, s amelyek biztos és nagy profitot ígérve befektetésre vonzották a külföldi és a hazai tőkét. Ilyenek voltak mindenekelőtt az élelmiszeriparok, amelyek nálunk a modern iparosodás vezető ágának funkcióját töltötték be. Malomiparunk már az 1860–70-es években világviszonylatban az élre került, s nemzetközi mértékkel mérve is jelentősen kifejlődött a szesz-, cukor- és dohányipar és a fűrészárugyártás is. Mivel az ipari forradalom kezdetei egybeestek a nagy vasútépítkezésekkel, viszonylag korán gyors fejlődésnek indultak a nehézipar ágai: a szén- és vasércbányászat, a vaskohászat és a gépgyártás; az utóbbiakat a vasútépítésen kívül a mezőgazdaság gépesítése és az építkezések konjunktúrája is ösztönözte. A vas- és gépiparnak nálunk történeti hagyományai is voltak, s ezen a téren az osztrák–cseh ipar versenye sem jelentkezett oly elnyomó erővel, mint a könnyűipari ágakban. Élelmiszeripar, faipar, szén- és ércbányászat, vaskohászat: ezek korai iparosodásunk vezető iparágai, amelyekben az ipari forradalom már az 1850–60-as években jelentős eredményeket ért el, s a kiegyezés utáni években már uralkodóvá vált a gépi technika és a nagyüzemi szervezet.

A kiegyezés után bontakozott ki igazán a nagyipari fejlődés a gépiparban, a téglagyártásban és a papír- és nyomdaiparban. A legjelentősebb a gépipar fejlődése volt: ez az iparág már a 60–70-es évek fordulóján felzárkózott modern iparosodásunk vezető iparágai közé. A többi iparágban még két évtizeden át a hagyományos üzemformák és technikák uralkodtak, a hazai termelés a fogyasztásnak csak kis részét fedezte, s a piac jelentős részét a külföldi – elsősorban az osztrák–cseh – gyáripar tartotta lefoglalva. Ezekben az iparágakban is létesült egy-egy korszerű, gépesített üzen, de az iparág egésze még nem nőtt ki a hagyományos keretek közül. A 80-as évek második felében figyelhetjük meg a nagyipari fejlődés újabb kiszélesedését: ekkor vette kezdetét a bőr- és üvegipar korszerű átalakítása, ekkor indult meg a gyáripar több új ágának fejlődése (pamut- és jutaipar, cellulózgyártás, olajfinomítás, műtrágyagyártás, elektrotechnikai ipar), s végül ekkor kapott új lendületre a már meglevő nagyipar néhány ága is (cukoripar, téglagyártás, söripar, kohászat, gépgyártás).

A magyarországi iparosodás történetében tehát a kiegyezés utáni két évtized még ahhoz az átmeneti jellegű korszakhoz tartozik, amely 1848 után kezdődött. Egyfelől tovább folytatódott a hagyományos szervezetű és technikájú kézművesipar válsága, felbomlása és átalakulása, amely már az önkényuralom éveiben megindult. Másfelől – 1867 után hirtelen fellendülve, majd 1873 után évekre erősen lelassulva – előre haladt a tőkés gépi nagyipar kialakulása, amely már 1848 előtt megkezdődött, de az 1880-as évekig csak néhány vezető iparágra korlátozódott.

Az 1880-as években meginduló nagyipari fejlődés már az iparosodásnak egy új szakaszát jelentette, az ipari forradalom kibontakozását. A szervezeti és technikai átalakulás valamennyi fontosabb iparágra kiterjedt, s egy évtizedes gyors növekedés után a századfordulóra már a gyáripar vált uralkodóvá az ipari termelésben. Az iparosodás fellendülésében – számos más tényező mellett – fontos szerepet játszott az állami ipartámogatás is.[6]

Az 1873-as válságot követő tartós depresszió, majd a gabonaértékesítési nehézségek jelentkezése ráirányította a figyelmet nemzetgazdaságunk egyoldalú agrárjellegének, az ipar elmaradottságának hátrányaira. Az 1870-es évek második felében a gazdasági kiegyezés megújításával kapcsolatos vitákban egyre inkább előtérbe kerültek az iparfejlesztés kérdései, különösen midőn nyilvánvalóvá vált, hogy általánosabb gazdasági és politikai érdekek nem teszik lehetővé az önálló vámterület megvalósítását s védővámok alkalmazását az osztrák–cseh iparral szemben. Egy sor röpirat és cikk kereste annak módozatait, hogyan lehetne a közös vámterület adottságai között is eredményesen fejleszteni a magyar ipart. Egyöntetűen az a vélemény alakult ki, hogy az államnak kell közvetlenül beavatkoznia, s különböző kedvezményekkel és iparfejlesztő intézkedésekkel ellensúlyoznia egyrészt az ipari védővámok hiányát, másrészt gondoskodnia azon „módokról és eszközökről, a melyek segítségével különösen a külföldi tőke… előnyösnek találja nálunk a megtelepedést”.[jegyzet 3] Az ipari nagy- és középburzsoázia érdekképviseleti szervezi emlékiratokban fejtették ki nézeteiket és kívánságaikat „egy nagyszabású gyáripar létesítése”, valamint „a hazai iparnak állami kedvezmények által való emelése tárgyában”.

Az első állami ipartámogató törvény – az 1881:XLIV. tc. – ezeknek a kívánságoknak egyelőre csak egy részét teljesítette, midőn a fejlesztendő iparágakban már létező vagy újonnan felállítandó, s „a technika jelen fejlődése szerint berendezett” gyárak számára 1895 végéig terjedő adó- és illetékmentességet engedélyezett. 1887-ben ezeket a kedvezményeket a bányavállalatokra is kiterjesztették. Az egyéb javasolt ipartámogató intézkedések (vasúti szállítási kedvezmények, a külföldről behozott gépek vámjának visszatérítése, a közszállításoknál a hazai üzemek előnyben részesítése, az üzemek közvetlen anyagi segélyezése) csak később kerültek megvalósításra. Az 1881-es törvény alapján csaknem 200 ipari üzem – több mint felerészben új alapítás – és 302 mezőgazdasági szeszgyár részesült kedvezményekben, főleg textil-, gép-, építőanyag- és vegyipari üzemek.

Az 1881:XLIV. tc. csak az első lépés volt az állami iparfejlesztés útján, amelyen Magyarországot hamarosan egyéb elmaradott európai országok, – elsősorban a balkáni államok – is követték.

1886-ban megalakult „a hazai iparnak a közlekedési vállalatok és állami gyárak részéről nagyobb igénybevétele érdekében szervezett állami bizottság”, majd 1887-ben Baross Gábor közlekedésügyi miniszter bizalmas körrendeletben hívta fel a közlekedési vállalatokat, hogy részesítsék előnyben azokat a hazai gyártmányokat, amelyek megfelelő mennyiségben, minőségben és árakon kaphatók. A felhívás nyomán a vasutak és az állami gyárak ipari szükségleteik 85%-át itthon szerezték be. Azt is sikerült elérni, hogy a magyar ipar nagyobb arányban részesüljön a közös hadsereg megrendeléseiben. Az államvasutak vonalain 1890-ben olyan díjszabást vezettek be, amely a hazai gyárak termékeit előnyben részesítette az importált iparcikkekkel szemben. Az 1890:XIII. tc. kiszélesítette mind az állami kedvezmények, mind a kedvezményezett vállalatok körét, az 1890:XIV. tc. pedig adókedvezményt biztosított a hazai ipart támogató pénzintézeteknek. 1890-ben a kormány kezdeményezésére megalakult a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank azzal a célkitűzéssel, hogy támogassa ipari vállalatok alapítását és fejlesztését.

Lábjegyzetek

  1. Magyarország gazdasági statisztikája. Szerkesztette Láng Lajos. Budapest, 1887. 272.
  2. Halász Imre, Kisebb iparosainkhoz. Anyagi Érdekeink, 1868. október 17.
  3. A kolozsvári kereskedelmi és iparkamara jelentése kerülete gazdasági… viszonyairól. 1883–1885. Kolozsvár, 1886. 148.

Irodalom

  1. A lajtántúli iparfejlődésre lásd: Entwicklung von Industrie und Gewerbe in Österreich in den Jahren 1848–1888 (Wien, 1888); Die Gross-Industrie Österreichs. I–VI. (Wien, 1898); Herbert MatisKarl Bachinger, Österreichs industrielle Entwicklung (In: Die Habsburgermonarchie 1848–1918. I.); Richard L. Rudolph, Quantitative Aspekte der Industrialisierung in Cisleithanien 1848–1914 (ugyanott) és The Pattern of Austrian Industrial Growth from the Eighteenth to the Early Twentieth Century (Austrian History Yearbook, 1975); Jaroslav Purš, The Industrial Revolution in the Czech Lands (Praha, 1960); Bernard Michel, La révolution industrielle dans les Pays tchéques au XIXe siecle (Annales, 1965. 5.).
  2. A modern iparosodás problémáira, különösen a 19. századi Európa országaiban lásd: Rostow, Gerschenkron, Hagen idézett művein kívül W. G. Hoffmann, Stadien und Typen der Industrialisierung (Jena, 1931) és The Growth of Industrial Economies (Manchester, 1958); Paul Bairoch, Revolution industrielle et sous-développement (Paris, 1963); Wirtschafts- und sozialgeschichtliche Probleme der frühen Industrialisierung. Hrsg. von Wolfram Fischer (Berlin, 1968); David S. Landes, The Unbound Prometheus. Technological Change and Industrial Development in Western Europe from 1750 to the Present (Cambridge, 1969); Tom Kemp, Industrialization in Nineteenth Century Europe (LondonHarlow, 1969); Sidney Pollard, Industrialization and the European Economy (Economic History Review, 1973. 4.); Franklin Mendels, „Proto-Industrialization”: The First Phase of the Industrialization Process (Journal of Economic History, 1972. 1.).
  3. A keleteurópai iparosodás problémáira lásd: W. Kula, Some Observations on the Industrial Revolution in Eastern European Countries (Ergon, 1958); BerendRánki, Az ipari forradalom kérdéséhez és Katus László, A kelet-európai iparosodás című idézett tanulmányait.
  4. A külföldi vállalkozókra, szakemberekre és munkásokra vonatkozó adatokat lásd: Kőrösi József, Pest szabad királyi város az 1870. évben (Budapest főváros statisztikai hivatalának közleményei. IV. Pest, 1871); Körösy JózsefThirring Gusztáv, Budapest fővárosa az 1891. évben. III. (Budapest főváros statisztikai hivatalának közleményei XXV/3. Budapest, 1898); Magyar Statisztikai Közlemények. Új Folyam II., és Új sorozat 12., 15., 27.
  5. Az európai országok ipari termelésének növekedésére vonatkozó adatokat lásd: S. J. Patel, Rates of Industrial Growth in the Last Century 1860–1958 (Economic Development and Cultural Change, 1961. 3.); legújabban Mitchell idézett történeti statisztikájában.
  6. Az iparpolitikára és az állami ipartámogatásra Matlekovits, GyömreiVértessy idézett művein kívül lásd: Gelléri Mór, Ötven év a magyar ipar történetéből (Budapest, 1892); Ráth Károly, Országos iparosgyűlések 1872–1899 (Budapest, 1899); Ugyanő, A magyar iparkiállítások a múltban és a jövőben (Budapest, 1882); Mudrony Soma, Iparpolitikai tanulmányok a hazai ipar emelése tárgyában (Budapest, 1877); Kubinyi Lajos, Iparunk. Az iparosság hiányának okai és fejlődésének kellékei hazánkban (Budapest, 1877); Galgóczy Károly, Az ipar fontossága Magyarországon (Budapest, 1880); Gróf Zichy Jenő, Emlékirat a magyar ipar fejlesztése érdekében (Budapest, 1880); (Edvi) Illés László, A magyar ipar és az iparpártolás feladata. Állapotaink és teendőink az iparügy terén (Arad, 1880); Bobula János, Magyarország iparügye (Budapest, 1888); Heltai Ferenc, Az állami beavatkozás határai az iparfejlesztés körül (Nemzetgazdasági Szemle, 1889. november); Szterényi József, Iparfejlesztés (Budapest, 1902); Emlékirat a hazai kis- és gyáripar fejlesztéséről (Budapest, 1909).


Az ipar fejlődése
Tartalomjegyzék Ipari foglalkoztatottság és üzemi struktúra