Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 3., 13:41-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A kulturális közeledés e típusa mind magyar, mind pedig nemzetiségi oldalról, a század második feléhez képest, viszonylag szegényes volt. A különböző irodalmi folyóiratok rendszeresen nem tájékoztatták az olvasókat az egymás mellett élő népek irodalmáról. E jelenség összetett okai között az éleződő ellentéteket, a szlávoknál a szláv irodalmi kölcsönösség kibontakozását, a románoknál a Havasalföld és Moldva kulturális tevékenysége iránti érdeklődést említhetjük. Csatlakozott ehhez – nem utolsósorban éppen a magyaroknál – a nyugati irodalmak felé forduló figyelem. Igaz, ezek a tényezők a század második felében is hatnak majd, s a viszályok hullámai így akkor még magasabbra csapnak. Ugyanekkor azonban a differenciáltabb társadalomban már megjelentek azok az erők, amelyek a politikai életből kiszorulva az egymásra utalt népek kulturális összefogását tűzték zászlaikra. Az 1840-es évekre viszont jellemző példának tekinthető, hogy a legnagyobb hatású magyar költőnek, Petőfinek egykorú nemzetiségi visszhangja jóformán nem volt; a szláv nemzeti mozgalmak renegátnak tartván őt, eleve elfordultak tőle. Hosszú évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy e helyzet megváltozzék.

Noha nem volt rendszeres visszhang, az öntudatos nemzetiségi értelmiség egy része – s erről a személyes kapcsolatok is tanúskodnak –, ha nem is mindig népszerűsítette, de jól ismerte a magyar irodalmat. A kedvezőtlen politikai légkör ellenére mégis számot adhatunk a réteg sokszínű irodalmi érdeklődéséről. A sorban ismét a szlovákok állnak az élem. A Bernolák kodifikálta nyelvi-irodalmi normát elfogadó költők – bár nem hivatkoztak rá – jól ismerték a magyar irodalom latin iskolája szerzőinek műveit, az időmértékes verselés magyar kézikönyvét, Rájnis A magyar Helikonra vezérlő Kalauzát.

Kollár esetében természetes volt, hogy kitűnően ismerte a kor magyar irodalmát, s a legfontosabb folyóiratokat, köztük a Tudományos Gyűjteményt, amelyről nemcsak elmarasztaló, hanem elismerő szavakat is mondott. A köréhez tartozó szlovák pesti pap és költő, Bohuslav Nosák a Česká Wčela (Cseh Méh) című prágai cseh lapban 1844-ben a pesti irodalmi életről tájékoztatót is adott. A pest-budai együttélés és érintkezés következménye volt, hogy Martin Hamuljak és pesti körének 1835-ben induló vállalkozása, a Zora mintaképének vallotta a magyar Aurórát, amelynek nevét is átvette.

Gyakori és kedvelt témája irodalomtörténeti és históriai kutatásoknak Petőfi és Král' kapcsolata. A személyes ismeretséget – eltérően Ignjatović esetétől – eddig sem sikerült bebizonyítani, noha egy időben mindketten Pesten tevékenykedtek, s azt tudjuk is, hogy Král' megfordult a Pilvax körben.

A két plebejus szellemű költőt napjaink jó szándékú kutatói nagy örömmel hozták volna össze, elválasztotta azonban őket a nemzetiségi kérdés, szükségszerű nemzeti türelmetlenségük. Mindketten kiemelkedő egyéniségek voltak, sajátos költői vonásokkal, így kétségtelen költészetük közeli rokonsága is. Közelségüket egyrészt forradalmiságuk, rokon plebejus gondolataik magyarázzák, másrészt a szlovák költő több verse nyilvánvalóan bizonyítja, hogy figyelemmel kísérte Petőfi költészetét, amely hatással volt rá. Az is kétségtelen, hogy Král' jól érezte magát Pest pezsgő szellemi légkörében. Benyomásairól írt levelében (1845) a tettekre sarkalló, problémáktól izzó atmoszférát dicsérte a Liptó megyei „dermedt, tétlen” világgal szemben. Leveléből arra is lehet következtetni, hogy kapcsolatban állt. magyar írói körökkel, ahol elismeréssel hallgatták meg egynéhány magyar nyelvű költeményét.

A szerb érdeklődést és visszhangot Vitkovics munkássága, közvetítése példázza; ami pedig a románt illeti: Ioan Barac lefordította Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, amelyet román környezetbe ültetett át. De Faludi Ferenc hatása is kitapintható, műveit a román értelmiségiek szívesen olvasták. A románok körében a legnagyobb népszerűségnek azonban Fazekas Mihály Lúdas Matyija és Csokonai költészete örvendett. E két magyar író széles körű népszerűségének alapja plebejus népiességük volt; ők is segítettek a felvilágosodás eszméit közvetíteni a magyarországi és erdélyi románokhoz. Csokonai művei az erdélyi protestáns iskolák révén jutottak el a románsághoz. A 19. század elején több versét átültették románra, a Békaegérharcot pedig egy magyar színész, Kontz József fordította le. Számos adatunk van arra is, hogy a magyarul tudó román értelmiség jól ismerte és szerette Csokonait. Szabadon fordította Csokonait (például Szemrehányás című versét) szerbre Vitkovics Mihály. Hasonló okokból volt népszerű Csokonai a szlovákoknál is. Ján Chalupkának Csokonai volt költő ideálja, a magyar írók közül a legnagyobb tekintély.

Két Csokonai-vers kéziratos fordítása is fennmaradt; az egyik a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Ez a húszas évek derekán keletkezhetett, s jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az ismeretlen fordító a későbbi irodalmi normát, a népi középszlovák dialektust használta. Tehát a művészi színvonalú átültetés jóval a Štúr kodifikálta norma kialakulása előtt keletkezett, s így a szlovák irodalmi nyelv fejlődésének e szerény előzménye, emléke a plebejus magyar költő nevéhez kapcsolódik.

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése során közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[1] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

Székács fordítói munkássága további széles körű szerb kapcsolatokat eredményezett. Érintkezésben állott például a Matica srpskával és a kor legnépszerűbb magyar újságjaiban, a Társalkodóban, a Figyelmezőben és az Athenaeumban a szerbek irodalmi-kulturális életéről, terveiről adott tájékoztatást. E cikkeiben, híreiben is a szerbeket nemegyszer mint „testvéreinket” aposztrofálta. Nem véletlen tehát, hogy Székács a délszláv közvéleményben mint őszinte, baráti közvetítő volt ismert. 1844-ben például egy bosnyák ferences költő, Gavrilo Matić kérte őt, hogy ismertesse meg a magyarokkal Bosznia-Hercegovina népének szomorú sorsát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a nemzetiségi kérdésben Kollárral viszálykodó Székács ennyire türelmes volt a szerbek irányában. Abban, hogy a negyvenes évek elejétől mégis felhagyott közvetítői tevékenységével, minden valószínűség szerint az éleződő ellentéteknek is nagy szerep jutott.

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szerb népdalok versmértékét, versformáját. Egy fél évszázaddal Kazinczy úttörő kezdeményezése után, 1839-ben az ifjú Petőfi Sopronban Első szerelem című művészi önéletrajzi töredékét „szerbus manier”-ban írta.

Távolról sem volt ilyen méretű a román folklór figyelemmel kísérése. Kazinczyt azonban már megragadta a román népdalok szépsége és tudjuk, hogy az Erdélyi levelekben egyet be is mutatott. A Felső Magyar Országi Mimervában 1831-ben Ponori Thewrewk József (ügyvéd, szerkesztő, historikus) jelentette meg balladafordítását, majd egy évvel később a Sas című lapban ugyanő nyolc román közmondást tolmácsolt. 1842-ben Remellay Gusztáv ügyvéd (aki ismerte a szerb nyelvet is, és érdeklődött a szerb népköltészet után) az Athenaeumban három folytatásban egy román népmesét is leközölt.

Jókai több regényében szeretettel írt a román népről, műveiben román népköltészeti témákat is feldolgozott. Különösen érdekelte a román betyárköltészet, amely nemcsak romantikus alakjai miatt állt közel hozzá, hanem a nemzeti függetlenségi küzdelem iránt érzett tisztelete miatt is.

Jókai vonzódott a magyar betyárvilág felé is, és egyforma elragadtatással nyilatkozott a magyar és a román betyárballadákról. Felismerte a román betyárballadák igazi értékét, jelentőségét; a betyárokban nemzeti hősöket látott. Hadd jegyezzük meg, hogy a román folklór felé forduló nagyobb figyelem az ötvenes évekre tehető.

A szlovák népdalok iránti érdeklődés is a jól ismert személyekhez kapcsolódik. Kazinczy 1803 decemberében zempléni szlovák nyelvjárásban, magyar ortográfiával jegyzett le egy szlovák népballadát, amelyet magyarra. is lefordított. Mi sem természetesebb, hogy Székács ismertetett gyűjteményének előszavában elismerő szavakkal hívta fel a magyar közvélemény figyelmét Kollár szlovák népdalgyűjteményére.

Széles körű figyelmet tükröznek kéziratos magyar énekeskönyveink, amelyekbe magyar dalok mellett szlovák és román népdalok is bekerültek. Nem csodálkozhatunk azon sem, ha Kollár gyűjteményében magyar vonatkozású szemelvényeket is találunk, ami a jól ismert együttműködésen kívül a szlovák–magyar együttélésnek volt a folyománya.

A közös múlt, az azonos elnyomó ellen vívott együttes harcok a népi művelődési hagyományok egész sorának rokonságát eredményezték. Amikor a magyarok és nem magyarok nemzeti mozgalma a nemesi öntudat erősítésére a múlthoz nyúlt vissza, nem egy alkalommal azonos vagy egymással rokon népmondai hagyományt dolgoztak fel. Magyarok és nemzetiségek a népi kultúra valamennyi területén számos közös tradíciót mondhatnak magukénak; gyakori, hogy magyar és nem magyar nyelven ugyanazon vagy rokon változatok egyaránt elterjedtek. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy e rendkívül gazdag folklór feltárása és irodalmi felhasználása a nemzeti mozgalmak kibontakozásának idején történt. Idáig nyúlnak le tehát a kölcsönös (és a más vonatkozásban észlelhető irodalmi visszhanghoz képest nagyobb arányú) vonzódás gyökerei. Mindehhez még hozzátehetjük a magyar és nemzetiségi mozgalmak soraiban egyaránt jelentkező antifeudális célt, amely a népiességnek nevezett jelenségként élt és egyre erősödött valamennyi irodalomban

A folklór mezejét elhagyva, s továbbra is a nemzetiségi irodalmak felé irányuló magyar érdeklődést vizsgálva, figyelmünket Eperjesre kell irányítani. A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Lőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat. A kivétel Eperjes volt, ahol a harmincas években és a negyvenes évek elején békés együttélést figyelhetünk meg. Kazinczy írta: e várost nevezetessé teszi az a négy nyelv, amelyet falai között használnak. Ebben a környezetben az Eperjes líceuma mellett működő két (magyar és szlovák) önképző társaság is békében élt egymással. E két kör még a húszas évek végén jött létre, de tevékenységük fellendülése csak a harmincas években következett be. A két kör közötti szoros együttműködés a harmincas évek elejétől figyelhető meg, amikor Sárosi Gyula, a későbbi magyar költő diákéveit töltötte Eperjesen. Ennek az együttműködésnek a kikovácsolására különösen alkalmas volt Sárosi Gyula, aki alföldi szlovák iskolákban – Szarvason és Mezőberényben – tanult, ahol elsajátította a szlovák nyelvet, aminek később, más szláv irodalmi művek fordításakor is hasznát vette.

Sárosi azért tökéletesítette szlovák tudását, hogy csökkentse az ellentétet szlovákok és magyarok között, s hogy e két népet egymáshoz közelítse.

Rendszeresen eljárt a Szlovák Tudós Társaság üléseire is, részt vett annak munkájában, és az akkor a szlovákok körében használatos cseh nyelven is írt költeményeket. E néhány kisebb költeménytől eltérően Kollár jelentős költői műve, a Slávy dcera előhangjának fordítása sajnos nem maradt fenn. Az a tény, hogy Sárosi annak a szláv összefogást megéneklő költeménynek fordításához nyúlt, amelyről az egykorú magyar nemesi közvélemény csak gyűlölettel és megvetéssel emlékezett meg, mutatja, hogy Sárosi valóban mentes volt a nacionalista elfogultságtól.

Említésre méltó vonzódása a cseh és a lengyel irodalomhoz is. S hogy figyelme a szerb literatúra felé is fordult, azt Székács eperjesi tartózkodásával is magyarázhatjuk. Székács egy ideig a Magyar Társaság elnöke volt Eperjesen, s népdalfordításait Sárosi lelkesen üdvözölte, hiszen az ilyen irányú munkálkodás programjába, céljai sorába tartozott. Sárosi maga is fordított szerb dalokat, s ebben bizonyára Székács támogatta őt.

Az eperjesi körhöz tartozott Lisznyai Kálmán, aki innen hozta szerb érdeklődését. E líceumban tanult – igaz, csak rövid ideig – a lengyel és orosz irodalom felé különösen vonzódó Kazinczy Gábor, akinek párját ritkító türelmes koncepciójáról már szóltunk.

A szlovák irodalomról és kulturális életről az egykorú magyar lapok is tájékoztattak. Így írt a többi között 1841-ben a Tudománytár Safárik Szláv régiségek című jelentős művéről, s ugyanebben az esztendőben az Athenaeum, nem ellenszenvesen, Kollárról, valamint 1842-ben a Társalkodó a Štúr-iskola irodalmi almanachjáról, a Nitráról.

Ami a román irodalmat illeti, Erdélyben több román munka magyarul is megjelent. Kazinczy Gábor pedig a Tudománytárban (1841) – külföldi források alapján – a román irodalomról is tájékoztatott és messzemenő rokonszenvvel. Kiemelte Bariț Gazeta de Transilvania című erdélyi lapjának jelentőségét, amely nagymértékben segíti „az oláh nyelvfaj tökéletesítését s mívelését”. A cikk konklúziója is megértésről tanúskodott: „a kezdet szép és sokígéretű, s a vetemény csírái jeles gyümölcsöket reményltetnek”[2]

Lábjegyzetek

  1. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.
  2. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 342.


Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között
A személyes érintkezés Tartalomjegyzék Kapcsolatok a színművészetben