Az irodalmi-nyelvi norma ösztönző példája és a bilingvizmus hatása

A Múltunk wikiből

A magyar és a nemzetiségi mozgalmak érdeklődésének középpontjában az irodalmi nyelv művelése, ápolása állt. Nem véletlen tehát, hogy ezen a területen jelentős kölcsönhatás érvényesült a magyar és a nemzetiségi mozgalmak között. A horvát Tomo Mikloušić nyelvújítási tevékenységében elsősorban a magyar példát tartotta szem előtt. Drašković említett, 1832-ben írt értekezésében felhívta a horvátokat: „a magyarok jó példáját követve mutassák meg ők is, hogy van nemzeti nyelvük, amely minden kiművelésre képes és érdemes”,[1] amelyet be kell vezetni a horvát közigazgatásba, és alkalmassá kell tenni a közéleti és az irodalmi szükségletekre.

A magyar nyelvművelés eredményei ösztönző például szolgáltak a szerb hazafiak számára is. A szerb Matica évkönyve így írt 1829-ben: „Csak pillantsunk a magyarokra, hogy milyen forró szívvel melengetik nyelvük művelőit, minden erejüket közösen megfeszítik, hogy anyanyelvüket hervadásból virágzásba, sötétségből világosságra, a feledésből dicsőségre emeljék és mekkorát haladtak már!”[2] A magyar tudományos élet is rokonszenvvel érdeklődött a szerb nyelv művelése, problémái iránt. A Hasznos Mulatságok című folyóirat 1834-ben a haladó szerb nemzeti mozgalom Karadžić által kidolgozott nézetét követve elfogulatlanul számolt be Šafáriknak arról a megállapításáról, hogy a szerb nyelv önálló és nagy múlttal rendelkező szláv nyelv, nem pedig az egyházi szlaveno-szerb nyelv megromlott dialektusa. A Tudománytár című lap 1835-ben sajnálkozott azon, hogy a szerb fejedelem, Obrenović Miloš megtiltotta a Karadžić által irodalmi fokra emelt szerb népnyelvnek és új ortográfiájának használatát.

Az erdélyi és még inkább a magyarországi román értelmiségiek egy része pedig a magyar irodalomban való tájékozódás érdekében igyekezett elsajátítani a magyar nyelvet; nagy érdeklődéssel, rokonszenvvel figyelték a magyar nyelvújítást, s nem utolsósorban Kazinczy ízlésformáló munkásságát. Az érdeklődést mutatta, hogy a harmincas és a negyvenes években több magyar nyelvtan is jelent meg román nyelven. De ennek fordítottját is megfigyelhetjük.

Még a szlovák nemzeti mozgalom is, amely pedig – a horváthoz hasonlóan – a harmincas évektől éppen a nyelv területén igen élesen szemben állt a magyarral, követte annak példáját. Több hasonló vonás figyelhető meg a szlovák és a magyar nyelvművelés között. Gyakran találkozunk mind a magyar, mind pedig a szlovák konzervatív közvélemény részéről azzal a rosszindulatú nézettel, hogy sem a magyar, sem pedig a szlovák nyelv nem alkalmas a tudomány és a szépirodalom magas színvonalú művelésére. Erre a vádra a magyar és a szlovák mozgalom képviselői azonos módon válaszoltak.

Említésre méltó tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia adta ki 1348-ban Jancsovics István szarvasi evangélikus pap magyar–szlovák, illetve szlovák–magyar szótárát, s a mű elé írt nyelvtant. E kiadvány a magyar nyelv országos terjesztésének szolgálatában állt ugyan, de Jancsovics nagy érdeme volt, hogy az új irodalmi nyelv, a Békés megyében is beszélt középszlovák nyelvjárás szótárát és nyelvtanát elkészítette. Mindez magyarázza, hogy a szótárt az északnyugati megyék szlovák nemzeti mozgalmának több vezetője és nagyszámú résztvevője is előfizette és terjesztette. A szótár előfizetőinek túlnyomó többsége nem Békés és Pest megye, hanem éppen a szlováklakta megyék olvasóiból került ki. A magyar liberális nemzeti közvélemény tehát – a magyarosító törekvések ellenére – az irodalmi normáért folytatott küzdelemben a modern polgári irányzatot támogatta.

A szlovákok – éppúgy, mint a horvátok és a szerbek – a magyar példát felhasználva, azon felbuzdulva harcoltak a magyarosítás ellen, amely különösen az ő nyelvük művelését, fejlesztését akadályozta, sőt fenyegette. A magyar nemzeti célokért küzdő magyar középnemesség és értelmiség nem mért azonos mércével: határozott és előremutató harcot vívott a magyar nyelv műveléséért és a közéletben való érvényesítéséért, de a hazai nem magyar népek esetén ugyanezt, sőt még a nemzeti mozgalmak sokkal szerényebb törekvéseit sem hagyta érvényesülni.

Már utaltunk arra, hogy a szlovákok között nem volt olyan irodalmár, aki ne tudott volna magyarul. Ezt a megállapítást kiegészíthetjük azzal, hogy az értelmiség nem jelentéktelen, irodalmat kedvelő hányada ismerte a magyar nyelvet. Ez a kétnyelvűség a szlovák irodalom belső életében, s a magyar–szlovák literatúrák kapcsolatában sajátos következményekkel járt. Ez az összehasonlító irodalomtörténet szóhasználatával élve az úgynevezett kettős irodalmiság, amely a két literatúra bizonyos interferenciájával, átfedésével jár. Hogy csak néhány szembetűnő példára hivatkozzunk: a szlovák irodalomban viszonylag kevés a fordítás, sok jelentős mű ugyanis magyarul hozzáférhető volt. Ha a szlovák irodalomból hiányzott valaminő műfaj, azt a szlovák olvasó a magyarban gyakran könnyen megtalálta.

Magának a kétnyelvűségnek és a kettős irodalmiságnak a felvetése során sem hagyható figyelmen kívül e jelenségnek a magyarosodásból fakadó indítéka. A kétnyelvűség és a kettős irodalmiság a jól ismert okok következtében a szlovákoknál honosodott meg a leginkább. A sorban azután a magyarországi és erdélyi románok, a szerbek, valamint a horvátok következtek.

Az irodalmi kölcsönösség kibontakozásában nagy szerep jutott a német nyelvnek. Bécs közvetítéséről más összefüggésben már tettünk említést. A német nyelvnek ez a szerepe egész Kelet-Európában figyelemre méltó és pozitív volt. Az érdeklődő magyar literátorok jórészt német nyelven ismerkedtek meg a nemzetiségi, illetve kelet-európai irodalmakkal.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 135–136.
  2. Ugyanott 136.


Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között
Tartalomjegyzék A személyes érintkezés