Az irodalom és a művészet változásai

A Múltunk wikiből
1868.
Országos Közegészségügyi Tanács létesítése.
Budapesten megjelenik a Borsszem Jankó című élclap, valamint a Slovenské Noviny című szlovák és a Federaţiunea című román újság.
Resicán megindul a Bessemer-acélgyártás.
Debrecenben megkezdi működését a mezőgazdasági középiskola.
Megalakul a Magyar Államvasutak, az Angol–Magyar Bank és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.
A diósgyőri állami vasmű és a salgótarjáni vasfinomító építése (1868–71).
Pesten megalakul a Nemzeti Torna Egylet.
1869.
Megindul a Természettudományi Közlöny.
A Földtani Intézet létesítése.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye.
1875. október 15.
A Népszínház megnyitása Pesten.
1896.
Vikár Béla első népdalgyűjtő körútja.

Szemben a társadalomhoz csak közvetve elérő tudományos területeken mutatkozó, ha nem is ellentmondások nélküli, de kétségtelen és viszonylag akadálytalan haladással, a társadalommal legalábbis elvben (de jórészt gyakorlatban is) legközvetlenebbül érintkező irodalom, és a művészetek szféráiban a kultúra útja korántsem volt problémamentes. A kultúra 1848 előtt, a reformkor polgárosodásának alapjain kialakult s a társadalom reális igényeit sokban még az önkényuralom éveiben is kifejezni és értelmezni képes eszményei és eszközei a tőkés fejlődésnek a kiegyezés után gyorsan kibontakozó sodrában ugyanis egyre alkalmatlanabbakká váltak korábbi funkcióik betöltésére. Nem meglepő módon, hiszen láthattuk: a forradalom és a kiegyezés között eltelt két évtized alatt – s még inkább az után – a hazai társadalom a polgárosodás útján már 1848 előtt megindult vagy megindulni kész rétegeinek polgárosulása megrekedt és csekély kivételtől eltekintve nem is jutott el odáig, hogy a modern tőkés fejlődésben ténylegesen valamilyen súllyal is részt vehessen. Ez pedig nemcsak e rétegek és csoportok funkcióját, helyét és súlyát változtatta meg a társadalom szerkezetében, hanem szükségképpen befolyásolta annak a képnek, s az azt kialakító módszernek, irányító eszménynek valóságértékét is, melyet e réteg kultúrája a múlt vagy a jelen valóságáról kialakított. Az 1848 előttről indult s ki nem is bontakozott nemesi és az árnyékában mozdulni kezdő paraszti polgárosodás, illetve kispolgárosodás kultúrája így lassanként képtelenné vált a teljes valóság érzékelésére és még inkább feldolgozására. A kiegyezéstől a 90-es évekig nyúló esztendők irodalmi-művészeti művelődésének így lesz egyik általánosan jellemző vonása a még 1848 előtt kibontakozott vagy bontakozni kezdő fejlődés egyfajta beszűkülése – ami azonban még sokáig nem akadályozza jelentős értékek létrejöttét. E beszűkülő és egészében hanyatló kultúra hatása csak azért is sokáig eleven és jelentős marad, mert a tőkés fejlődés már új viszonyainak talaján kibontakozó irodalom és művészet még a 80-as évek végéig is csak részben jut el az egyre bonyolultabb valóság olyan erőteljes és gazdag bemutatásáig és értelmezéséig, mint amilyent az előző korszak ilynemű művelődése saját letűnő koráról még az új korszak tudatát is befolyásolni képes erővel nyújtani tudott. A kor irodalmi és művészeti művelődésének képét így alapvetően az időben elhúzódó hanyatlás és a még határozatlan, lassú fejlődés kettőssége határozza meg. E kettősség kiegyenlítéseképpen egészében a kép a reformkor kétségtelenül igen magasra emelkedett irodalmi-művészeti kultúrájának ívéhez képest a valóság észlelésében éppúgy mint kifejezésének színvonalában most nagyjából három évtizeden át, az 1880-as évek legvégéig mintegy stagnálást mutat és elbizonytalanodást, nagy alkotók hiányát. Ám, hogy irodalom és művészet stagnálásának e jelei mögött új nagy alkotók generációi nőnek fel a megváltozott valósághoz, azt a következő, a 90-es évekkel megnyíló évtizedek világosan meg fogják mutatni.

A beszűkülés és hanyatlás legvilágosabban annak a klasszikus liberális politikai gondolkodásnak sorsában volt megfigyelhető, mely az 1848 előtti nagy reformnemzedék politikailag legképzettebb, legszélesebb látókörű nemzedékét jellemezte, de melyet e nemzedék végül is soha nem ültethetett át a politikai gyakorlatba. Ahogy ugyanis a tőkés fejlődés kibontakozása a birtokos nemesség tömegeinek elszegényítésével végleg átalakítja azt a gazdasági alapot, melyből e gondolkodás annak idején kinőtt (s átalakítja az állam elé állított feladatokat is), úgy válik az 1848 eszményeiből táplálkozó képviselőinél is a liberális ideológia a valósággal szemben egyre tartózkodóbbá (jellemző példája ennek Arany Lászlónál A délibábok hőse) vagy (mint legvilágosabban Asbóth Jánosnál) konzervatívvá, végül – mint sokban már Eötvösnél is – megkeseredetté, kiábrándulttá.

Hasonló a helyzet az irodalomban is, ahol a reformkor utolsó évtizedére oly dinamikusan kibontakozott népi-nemzeti irányzatról derül ki alkalmatlansága a kifejlődő új valóság fő folyamatainak művészi kifejezésére és ezáltal értelmezésére. A folyamat itt – kivált a költészetben – talán még világosabb, mint a politikai gondolkodás esetén volt. Az, hogy Petőfi útja Petőfi halála után az ő szintjén nem folytatható, már az abszolutizmus korára nyilvánvalóvá vált: a polgári forradalommal megnyílt új társadalmi-gazdasági viszonyok, ha még csak igen tökéletlenül is, de szélesen és gyorsan megindították a 48 előtti egész hazai világ átalakulását, s ezzel együtt az annak kifejezésére szolgáló költői látás és formanyelv befulladását is. Nem is véletlen, hogy Petőfi egyetlen lehetséges méltó folytatója, Arany is évtizedekre eposzok és balladák különben ugyancsak korszerűtlen és folytathatatlan (s e művek minden látszólag népszerű formájának, és nyelvi-kifejezésben tökélyének ellenére is egyre ezoterikusabb) zsákutcájába fog beléveszni. Öregkori lírája azután már kilép a nép-nemzeti keretekből, valójában ekkor már inkább a későbbi Reviczkynek, illette a legtisztábban annak költészetében kifejeződő újfajta világlátásnak – Reviczkynél persze a költői erőben sokkalta nagyobb és mélyebbre látó – előfutáraként, mintsem Petőfi folytatójaként.

De ugyanezt a törést tapasztalhatjuk a prózaírásban is: (az egy Jókait kivéve) a még 48 előtt indult nagy prózaíró nemzedék: Jósika, Eötvös és Kemény a kiegyezés éveire elnémul, oeuvre-jük lezárul anélkül, hogy a kor megváltozott valóságát a prózában hosszú időre bárki, akár történeti mezben is, képes lenne az ő színvonalukon ábrázolni. És nem más a helyzet a drámai műfajokban sem: a kiegyezés évei az előző korszakban pályája csúcsára felért népszínművet már hanyatlásában találják. A népszínmű, tulajdonképpen legközvetlenebb irodalmi rokona a nép-nemzeti költészetnek, hasonlóan ahhoz, maga sem rendelkezett elégséges belső erőtartalékkal, megfelelően differenciálódott valóságalappal (ráadásul művelői között a költészetben még meglevő színvonalat akárcsak megközelítő tehetségekkel sem) a parasztságban vagy mezővárosi kispolgárságban 1848 után végbemenő társadalmi mozgás kifejezésére. Így még egyetlen lehetséges polgárias folytatása, a népdráma felé való fejlődése is csak lassan, kínosan, már a hanyatlási folyamat sodrában, későbben jelentkezik majd.

De világossá lesz: nemcsak a már a reformkor végére – látszólagos polgárosodása ellenére is – végérvényesen kifulladt verbunkos, de az azt nemzeti zenei nyelvként felváltani hitt csárdás és (a korban pedig még nagyon is élő, sőt még fejlődni is képes) népies műdal sem alkalmas arra, hogy nemzeti zeneként szerves részévé váljék Európa korszerű zenei nyelvének. Maga Erkel is, aki pedig erre törekedve első operáiban azt a legmagasabbra emelte, e nyelven utolsó sikeres alkotása, a Bánk bán után ugyancsak új utakat keres. Egyelőre azonban ösztönösen tart attól, hogy e törekvés – mint a kiváló, ám korán elhunyt Mosonyi életműve mutatta – az olyannyira német wagneri nyelv uralomra jutását hozza magával; így saját új stílusa majd csak a 60-as évek közepétől fog kibontakozni.

Ugyanígy hal el a kiegyezés éveire nemcsak az előző fél évszázad oly jelentős mondanivalókat kifejezni képes képző- és iparművészeti és építészeti klasszicizmusa, hanem az a rövid életű nemzeti romantika is, mely a 40-es évek közepétől kezdve, szélesebben éppen a klasszicizmus hanyatlásával párhuzamosan, az abszolutizmus éveire kibontakozva, elsősorban éppen e három területen egy sajátos magyar stílus megteremtését ígérte. Mintegy jelképnek is tekinthető, hogy éppen a kiegyezés évében hal meg a klasszicista építészet utolsó nagy hazai mestere, Hild József, hogy halála után az ő (és a hazai klasszicizmus) utolsó monumentális igényű alkotásának, a pesti bazilikának kupolája is beomoljék.
Hungary-0083 - St. Stephen's Basilica (7278304546).jpg
Hungary-0083 - St. Stephen's Basilica (7278304546)
Épp így a legtisztábban és legszebben a Feszl még a kiegyezés előtt elkészült pesti Vigadója,
A megújult Vigadó
A megújult Vigadó
vagy Izsónak még a 70-es évek elején alkotott táncoló parasztjai által kifejeződő nemzeti romantika sem fog a 70-es évek közepétől már közvetlen folytatókra találni. S a század utolsó negyedére a romantikus történelmi festészetnek elsősorban Székely Bertalan oeuvre-jében az 1860–70-es évekre kibontakozott csúcspontja után a festészetben is megszűnik vagy legalábbis háttérbe szorul e formanyelv és a kifejezéséhez elsősorban ezt igénylő tematika szerepe. Egy egész társadalmi fogékonyság megváltozásának olyan jelei ezek, melyek sokban magyarázzák a zenében vagy az építészetben bekövetkezett változásokat is. A letűnő stílus utolsó színvonalas nyomai már csak a tájkép bizonyos típusaiban élnek tovább, de ott is inkább az öregebbek: Ligeti vagy Telepy a kései Markó olasz klasszicizáló tájképeinek hagyományait őrző nagyszabású vedutáin.

A népi-nemzeti irodalmi, a verbunkosra, népies műdalra, illetve csárdásra épülő zenei, a klasszicizmus és a nemzeti romantika jegyében álló képzőművészeti nyelv a 60-as évek végéig bekövetkezett hanyatlása: ha mindez a fenti irodalmi-művészeti ágazatokban természetesen nem jelenti is az őket fenntartó ízlésnek és társadalmi pszichikumnak ugyanilyen gyors és főleg teljes megváltozását (hiszen mindaz, amit eltűnni látunk a magas színvonalon, végül is szívós és szorgos epigonok, és egy nehezen mozduló társadalmi tudat közös munkájaként még sokáig szívósan tovább élhet a kultúra alsóbb szféráiban, a tömegműveltségben), az kétségtelen, hogy a kultúra mindezen területein nemcsak a régi, annak idején a polgári forradalom felé vezető, s az abszolutizmusnak is sikerrel ellenállva, legalább a kiegyezést kikényszerítő fejlődést kísérő eszmények, de az őket kifejező művészi formák uralma is véget ért. A 19. század első felének nagy kísérlete a magyar polgárosodásnak egy formájában is sajátosan magyar nemzeti kultúrában való kifejezésére, kudarcot vallott: a polgárosodás folyamatát vezetni elsősorban képes társadalmi réteg kultúrája minden gyors fejlődés és szép részleteredményei ellenére is egészében, éppen nemzeti-polgári sajátosságaiban nem bizonyult eléggé mélynek és kifejlettnek ahhoz, hogy a 19. század második felével kibontakozó, mélyen megalapozott és dinamikus európai polgári kultúrába az (elsősorban a zenei és részben – tematikailag – a festői) egzotikum szintjén túl folyamatosan, szervesen és önállóságát megtartva tudjon bekapcsolódni. Ami egyben azt is jelenti, hogy képtelenné vált a kapitalizmus gyors kibontakozásával megváltozott hazai világ újonnan kibontakozó valóságának reális tükrözésére is. Ennek teljes izgalma helyett a kiegyezés körül lezáruló s ettől kezdve már csak epigonjaiban élő kultúra így – még kritikai megfogalmazásban is – sokáig inkább egy nagy történelmi múlt méltóságát s egy letűnő életforma nosztalgiával nézett (bár talán ilyenként soha nem is létezett) humánumát és intimitását tükrözi, ezekre reagál, a jelen bontakozásától – valóban nagy alkotót végül már se nem ihletve, se nem teremtve – ha nem is elfordulva, de egyre inkább elmaradva. Méghozzá végül már oly alaposan, hogy mindazok, akik a nemzeti kultúra itt elejtett fonalát már korszakunkon túl, a századfordulótól kezdve újból felveszik, a valóság nemzeti formákban való tükrözhetését keresve a társadalom más: szélesebb és mélyebb rétegeinek e korban még jórészt ismeretlen élményeihez, hagyományaihoz kell hogy visszanyúljanak.

A reformkorban meginduló polgárosodásra épülő kulturális fejlődés a 60-as évek utáni befulladásának menetét legszemléletesebben talán a népművészet (helyesebben: a sajátos paraszti kultúra mint autonóm fejlődés) hanyatlása mutatja be: éppen annak a forrásnak elapadása, melyhez erőért – vagy legalábbis (bár főleg külsőleges) ihletért – e kultúra nemzeti igényei elsősorban kívántak visszanyúlni. A paraszti polgárosodás, illetve elsősorban kispolgárosodás a 19. század első felében jelentkező szerény lehetősége és az abszolutizmus alatt viszonylag kiszélesedő, meggyorsuló menete döntően a hagyományos paraszti termelési technika lehető racionalizálására, a családi munkaszervezés kezdődő átalakítására, ugyanakkor az emberi fizikai munkateljesítménynek a korábbihoz képest szokatlan fokozására, és kíméletlen takarékosságra épült, hiszen más forrása vagy tartaléka nem is volt. A 19. század harmadik harmadára azonban világossá vált, hogy a kibontakozó tőkés fejlődés viszonyai között mindez önmagában már nem elégséges nemhogy a polgárrá, de még a kispolgárrá váláshoz sem, tehát a hagyományos forrásokból táplált paraszti emelkedés útja végképp lezárult. Ezzel összefüggésben állt meg az a már szinte túlérett népművészet is, mely az életmód anyagi kereteinek: háznak, bútorzatnak, ruházatnak, eszközkészletnek polgárosítását, modernizálását a gazdasághoz hasonlóan ugyancsak a maga hagyományos módszereivel, igényeihez mérten és nyelvén kísérelte meg. Végül is azonban sikertelenül: a népművészet e kereteknek a gyakorlat követelte modernizálását már semmiféle vonatkozásban, sem technikailag, sem stilárisan nem, vagy egyre kevésbé tudta követni. Amire a népművészet továbbfejlődve végül is korlátozza magát, annak művészi értéke a legtöbb területen fordított arányban áll gyakorlati felhasználhatóságával. A népművészet érvényesülése a díszruhára, a tárgyak díszítő elemeire vagy a dísztárgyakra szorul vissza, míg a mindennapok viselete csakúgy, mint a bútorzat, s még inkább a használati, s főleg a termelőeszköz előbb-utóbb formailag is megváltozik. Ennek során a parasztot környező, sokban hagyományos anyagi valóságnak és a kispolgárosodás európai ízléskövetelményének sajátos szintézise jön létre, s annál gyorsabban és tökéletesebben, minél inkább lesz képes e megváltozó keret gazdája rátérni egyféle paraszti kispolgárosodás útjára, vagy azt legalább már igényeivel szimbólumainak átvételéig elérve megközelíteni. Az új bázisú szimbólumok átvétele legteljesebben a népi zenei kultúrában megy végbe, ahol a század második felében a népies műdal (vagy maga, vagy a stílusa) oly átütő erővel szorítja ki a régi dallamkincset, hogy annak utolsó nyomait a 20. század elejére Vikár Béla, majd Bartók és Kodály már csak a fejlődésből kiesett, isten háta mögötti falvakban, s ott is főleg idősebb emberek ajkáról tudják összegyűjteni.


A művelődés tartalma
A társadalomtudományok Tartalomjegyzék A kultúra új jelenségei