Az olasz fasizmus

A Múltunk wikiből

Miközben Közép- és Kelet-Közép-Európában még folyt a küzdelem a baloldali, a hagyományos konzervatív és a szélsőjobboldali erők között, s még csak Magyarországon jutott uralomra a véres ellenforradalomtól kísért új politikai rendszer, Olaszországban 1922. október 29-én a király Benito Mussolinit, az olaszországi fasiszta mozgalom vezetőjét nevezte ki miniszterelnöknek. Ezzel megkezdődött annak az új típusú diktatúrának, a fasizmusnak a kiépítése, mely a következő évtizedben úgyszólván minden más hasonló diktatórikus törekvés számára vagy mintául szolgált, vagy legalábbis hatással volt reá.

Az olasz fasiszta mozgalom sikerének titka a háború után Olaszországban kialakult sokoldalú, az élet minden területére kiható válság körülményeiben keresendő: a gazdaság súlyos megrendülésében, a hatalmas szocialista előretörés miatti félelemben, a hagyományokkal alig rendelkező olasz parlamentarizmus politikai megingásában, valamint az igen széles körű nemzeti elégedetlenségben, mely amiatt uralkodott el, hogy a békés rendezésnél az olasz háborús erőfeszítéseket nem a remélt mértékben jutalmazták. A mozgalom elsősorban a politikától korábban távol álló középrétegekre támaszkodott; vezető csoportja politizáló értelmiségiekből – volt szocialisták, szindikalisták, Marinetti futurista csoportja –, valamint katonatiszti elemekből rekrutálódott. E csoport különböző elemeit kezdetben egyetlen közös vonás, a nacionalizmus fűzte egybe. A vezetők egy részének baloldali múltjára való tekintettel az olasz fasizmus korai programja a baloldaltól származó politikai és szociális követeléseket is tartalmazott.

A mozgalom felemelkedése és győzelme több tényező következménye volt. A polgári parlamentarizmust védelmező erők számos pártra szakadtak, s belső gyengeségüket csak fokozta egymás közötti rivalizálásuk, ami egyébként magát az államapparátust is mind sebezhetőbbé tette. Különleges helyet kapott az erők játékában a katolikus befolyás alatt álló néppárt, amely szemben állt ugyan a fasiszta párttal, de – egyrészt a forradalom, a szocialisták elleni fellépésével, másrészt a liberális kormányzat gyengítése útján – nem egy akciójával objektíve mégis növelte a fasiszták esélyeit. A széles baloldalt képviselő szocialista párt frakciókra bomlott. A német reformista csoportnak megfelelő rész elenyésző töredék volt; de a centrum sem volt hajlandó vagy képes az egyébként 1919–1920-ban igen erős spontán forradalmi mozgalmat döntő támadásra vezetni. A tehetetlenség és ingadozás eredményeként a forradalmi mozgalom felfelé ívelése megszakadt. A következetes baloldal 1921-ben a livornói kongresszuson elhagyta a szocialistákat, és létrehozta a kommunista pártot.

A gyenge államhatalmi szervek örömest támaszkodtak a „vörösökkel” szemben a fasiszta osztagokat; egyes állami intézmények, továbbá nagyiparosok és pénzintézetek rendszeres anyagi támogatásban részesítették azokat. A fasiszta mozgalom 1921 folyamán akkor lendült fel igazán, mikor a földbirtokosokkal szövetkezett, megtorló hadjáratokat vezetve a földfoglaló dél-olaszországi parasztok ellen. Az 1919 elején még csak mintegy 500 tagú fasiszta pártnak 1921-ben már 300 ezer főnyi tagsága volt. Mindez egyre nagyobb befolyást gyakorolt a végre „rendet” – és az ipari tőke érdekeit szolgáló politikát – óhajtó nagytőkére. Mussolini pártja azzal szilárdította meg véglegesen tekintélyét a nagytőkések szemében, hogy 1922 augusztusában a szocialista párt által kezdeményezett általános sztrájkot 3 nap alatt leverte.

Ezt követően Mussolini ultimátumot intézett a kormányhoz. Facta miniszterelnök a rendkívüli állapot kihirdetését ajánlotta a királynak. II. Viktor Emánuel azonban rövid habozás után ezt elutasította, 28-án elfogadta Mussolini ultimátumát, és másnap őt bízta meg kormányalakítással. A Marcia su Roma, Mussolini fasiszta osztagainak bevonulása Rómába így teljesen békésen történt meg.

Az olasz fasizmus uralmának első szakaszában Mussolini koalíciós kormány élén gyakorolta a hatalmat; megmaradtak a hagyományos pártok, szervezetek, bár az államhatalom ellenséges nyomása alatt egyre nagyobb nehézségekkel küszködtek; fennmaradt egyelőre a korábbi parlamenti többség. A fasiszta párt azonban, mely ügyes demagógiával eléggé kiterjedt – főként kispolgári – rétegeket tudott maga mögött felsorakoztatni, a párt irányítása alatt álló milícia segítségével Mussolini számára mégis a hatalom csaknem korlátlan gyakorlását tette lehetővé. Frontális támadásba akkor ment át a formálisan még meglevő parlamentarizmus ellen, mikor az 1924. évi választások után Matteotti szocialista képviselőnek egy fasiszta csoport által történt kegyetlen meggyilkolása miatt az ellenzék a rendszer megdöntésére irányuló akciót kezdeményezett. A belpolitikai harcot totális eszközökkel vívó fasiszta rezsimmel szemben az ellenzék a parlamenti szabályoknak megfelelő eszközökkel kívánt fellépni. Ez nem lehetett eredményes, ezért az ellenzék tömörüléséhez – az úgynevezett Aventinusi Blokkhoz – kezdetben csatlakozó kommunisták hamarosan el is hagyták ezt az ellenzéki tömböt.

Miután világossá vált, hogy a küzdelemben az ellenzéknek sem a királyt, sem az egyházi köröket nem sikerült megnyernie, Mussolini felülkerekedett. Bosszút állt politikai ellenfelein: börtönbe zárta azokat, akik nem emigráltak idejében, így például Antonio Gramscit és más kommunista vezetőket, vagy Lipari szigetére internálta őket. Megkezdte a pártok, majd a szakszervezetek felszámolását, a parlament kiiktatását s ezzel együtt a gyülekezési, sajtó- és szólásszabadság megszüntetését. 1925-ben kezdetét vette az olasz fasizmus második, totális szakasza.


A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
Forradalom és ellenforradalom Európában Tartalomjegyzék A munkásosztály nemzetközi szervezetei