Az orosz–török háború és a Monarchia

A Múltunk wikiből
1877. december 10.
1877:XXVI. tc. a határőrvidéki vasutak kiépítéséről.
Az orosz és román győzelem Plevnánál.
1878. január 31.
Orosz–török fegyverszünet.
1878. február 24.
A közös minisztertanács elutasítja Andrássy javaslatát az Oroszország elleni háborúra.
1878. március 3.
San Stefano-i béke Oroszország és Törökország között.

A Monarchiának a küszöbön álló orosz–török háborúval szemben kialakított magatartása sok kockázatot rejtett magában. A budapesti szerződés megszabta ugyan az orosz hódítás maximális mértékét, kijelölte a Monarchia számára nyújtandó területi kárpótlást is, de semmiféle biztosítékot nem nyújtott arra az esetre, ha a valószínűen győztes Oroszország nem tartja meg ígéreteit. Kockázatos volt a szerződés a Monarchia részéről, de ezt a kockázatot Andrássy mégis elviselhetőbbnek tartotta, mint azt, hogy a Monarchia Törökország oldalán elvérezzék. A katonai tekintetben gyengébb Ausztria–Magyarországra a német tartózkodás és az angol határozatlanság mellett könnyen ilyen sors várhatott. A várakozó semlegesség viszont nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy orosz szószegés esetén a Monarchia kedvezőbb feltételek mellett mégiscsak fellépjen érdekei megvédéséért.

Az események alakulása egyelőre az Andrássy-féle politika helyességét igazolta. II. Sándor 1877 áprilisában aláírta a Törökország elleni hadüzenetről szóló kiáltványt. Ekkor az addig kulisszák mögött tevékenykedő Anglia került nehéz helyzetbe. Az orosz–török háború kimenetele nem lehetett kétséges. Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, a közelkeleti brit érdekek sarkpontjait nagyobb veszély fenyegette, mint a krími háború idején. A brit kabinet, amely korábban minden osztrák–magyar közeledést elutasított, most riadtan kopogtatott a bécsi külügyminisztérium ajtaján. Disraeli miniszterelnök, aki a brit külpolitika oroszellenes irányzatát képviselte. diplomáciai, sőt katonai együttműködésre tett ajánlatot. Bécsben elégtétellel, de egyben nagy fenntartásokkal fogadták a londoni felajánlkozást. A katonai együttműködés kockázatos: ha Ausztria csapatmozdulatokat hajt végre, a felvonuló egész orosz hadsereg ellene fordulhat, az angol flotta pedig sem Erdély, sem Galícia határain nem segíthet. Az angol elszántságban különben sem nagyon hittek: attól tartottak, hogy a kritikus pillanatban a fogadkozó szövetséges majd ismét magatartást változtat. Disraeli ajánlata viszont lehetőséget adott Andrássynak, hogy miután a budapesti szerződésben Oroszországgal szemben biztosította a Monarchiát, most Angliánál víszontbiztosítsa magát. 1877 nyarán a Monarchia és Anglia szerződést kötött, amelyben körvonalazták az orosz hódítás megengedhető mértékét. Ha Oroszország nem állja szavát, a Monarchia kijátszhatja az angol ütőkártyát.

Időközben megindultak a hadműveletek. Az oroszok a régi hadi úton, Románián keresztül közeledtek Törökország felé. Júliusban már bolgár földön nyertek csatát az ellenük küldött első török sereg ellen. A győzelem után nem sokkal orosz kézbe került a Balkán-hegység uralkodó átjárója, a Sipka-szoros. Úgy látszott, hogy az oroszok első lendületből Konstantinápolyig fognak hatolni. A félsziget különböző részeiből összegyűjtött török csapatok azonban erősen befészkelték magukat Plevna várába és a támadó orosz alakulatokra súlyos vereséget mértek. Az orosz hadsereg a teljes felzárkózás után sem volt képes arra, hogy Plevnát rohammal bevegye. Kénytelenek voltak a vár módszeres ostromához kezdeni. A háború állóháborúvá változott, az ostrom, amely mindkét fél részéről óriási véráldozatokat követelt, alaposan elhúzódott. Végül 1877 december közepére sikerült – román csapatokat is bevonva – megtörni a törökök makacs ellenállását. Plevna eleste után az orosz csapatok lavinaként zúdultak le a Balkán hegyeiből. 1878 januárjában a balkáni törökök ellenállása teljesen megszűnt. Az oroszok előtt szabad volt az út Konstantinápoly felé.

A fényes katonai győzelmek után logikusan merült fel a gondolat Pétervárott, hogy a korábbi kötelezettségvállalással ne számoljanak, a sikereket a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák. Bécs még december közepén újabb orosz jegyzéket kapott, amely jelezte, hogy Oroszország az új helyzetnek megfelelően szándékozik eljárni. Törökország felbomlott, a Balkánon új nemzeti államok alakulnak és a jelenlevő orosz hadsereg tartós segítséget ad a balkáni népeknek – ez volt az orosz jegyzék lényege. A Ballhausplatzra nehéz napok következtek. Andrássy határozott jegyzékkel tiltakozott. Figyelmeztette szerződő társát, hogy a korábbi megállapodások értelmében nem állíthatja kész helyzet elé Európát. Egyidejűleg segélykiáltással fordult Berlinhez és Londonhoz és az európai orosz túlsúly riasztó kilátásaival fenyegetett. A német fővárosban nem hatódtak meg az osztrák–magyar aggodalmaktól, hanem most is azt tanácsolták, egyezzenek meg Oroszországgal. Londonban teljesen osztották Andrássy aggályait. A Pétervárnak küldött angol jegyzék komoly figyelmeztetést és fenyegetést tartalmazott Konstantinápoly megszállása esetére. Az együttes osztrák–angol nyomás némi eredményt hozott. Az orosz főparancsnok utasítást kapott, hogy szüntesse be a hadműveleteket, álljon meg a török főváros kapuinál. 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet. A békekötést illetően azonban Gorcsakov külügyminiszter sem volt hajlandó megnyugtató nyilatkozatot adni. A húr tovább feszült, már csak kevés kellett ahhoz, hogy elpattanjon. Angliában fontolóra vették az Oroszország elleni háborút. A földközi-tengeri brit flotta február 15-én parancsot kapott, hogy fusson be a Boszporuszba. Az angol hajóágyúk farkasszemet néztek a Márvány-tenger partján álló oroszokkal. Londonban már a tűzparancsot is elhatározták, csupán arra vártak, hogy Ausztria–Magyarország is színt valljon.

A kedvező feltételek hatására Bécsben a háborús barométer higanyszála rohamosan emelkedni kezdett. Andrássy február 24-én határozott háborús javaslattal lépett a közös minisztertanács elé. A fellépés közvetlen indoka az orosz szószegés volt – a cárizmus a budapesti szerződés mellőzésével akart berendezkedni a Balkánon –, de Andrássy elsősorban a nemzetközi helyzet kedvező fordulatát akarta kihasználni. Ilyen helyzet, mint a mostani – mondotta –, egy évszázadban csak egyszer áll elő. Megállapításait súlyos katonai és diplomáciai érvekkel támasztotta alá és figyelmeztetett, hogy ez az utolsó alkalom, amikor a Monarchia a szlávokkal való nézeteltérését Európa segítségével rendezheti. A közös minisztertanácson azonban csak egyetlen résztvevő támogatta Andrássy javaslatát: Tisza Kálmán. A magyar miniszterelnök a magyar közvélemény álláspontjának adott kifejezést, amely a keleti válság kezdete óta az oroszellenes fellépést sürgette. Andrássy azt állította, hogy az Oroszország elleni háború a Monarchia népei között népszerűségre számíthat. Pedig az oroszellenességben kifejezésre jutó magyar nemzeti politikát, a lengyeleket leszámítva, a birodalom egyetlen népe sem támogatta. A csehek és a délszlávok határozottan oroszbarátok voltak, az osztrák-németek pedig alapjában véve közömbösek. Az osztrák liberális pártnak a közös minisztertanácson jelen levő képviselője kétségét fejezte ki az osztrák–szláv összecsapás elkerülhetetlenségét illetően. Ilyen körülmények között a katonai érvekkel ugyancsak bőségesen rendelkező udvari körök álláspontja győzött, Andrássy háborús javaslatát elvetették. A külpolitikai célok egységének hiánya a nemzetközi helyzet kedvező fordulata ellenére is megbénította a soknemzetiségű Monarchiát. Hiába állt rendelkezésére az angol pénzügyi támogatás, osztrák–magyar mozgósításra nem került sor. Ausztria–Magyarország passzivitása következtében az angol hajóágyúk is némák maradtak.

Pétervárott persze nem tudhatták, mi történt a Hofburgban, a közös miniszteri értekezlet színhelyén. Az a körülmény azonban, hogy a Monarchia nem mozgósított, a pánszláv körök pozícióit erősítette. 1878. március 3–án San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, és ebben Oroszország kizárólag saját elképzeléseit juttatta érvényre. Törökországot alaposan megcsonkították. Oroszország a Kaukázus vidékén magához ragadta Batum és Karsz környékét, Kelet-Európában pedig annektálta a párizsi béke óta Romániához tartozó Dél-Besszarábiát. A balkáni államok közül Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget nyert, a két utóbbi területileg is megerősödött. A Balkán keleti felén pedig 160 ezer négyzetkilométer területen, közel ötmillió lakossal megalakult az autonóm Bulgária, a „nagy délszláv állam”. A békeszerződés azt is kilátásba helyezte, hogy Bulgária két esztendeig orosz megszállás alatt marad.

A San Stefanó-i béke alapjában véget vetett a balkáni török uralomnak. A porta csupán Albánia és Bosznia-Hercegovina fölött őrizhette meg fennhatóságát, de a területi kapcsolat híján (az önálló Bulgária elvágta Törökországot a Nyugat-Balkántól) az amúgy is forrongó tartományok megőrzése reménytelennek látszott. Törökországnak az volt a szerencséje, hogy a Balkán orosz érdekek szerint történt átrendezése a nagyhatalmi érdekekkel is szögesen ellenkezett. A San Stefanó-i béke Londonban is, Bécsben is határozott elutasításba ütközött. Angliában különösen Nagy-Bulgária létrehozása keltett aggodalmat, Bécsben a két évre kilátásba helyezett orosz megszállás miatt nyugtalankodtak. Törökország alávetette magát a győztesnek, de a cári külpolitika irányítói nem lehettek biztosak dolgukban.


A keleti kérdés és az osztrák–magyar külpolitikaDiószegi István
A balkáni kérdés kiéleződése Tartalomjegyzék A berlini kongresszus és a kettős szövetség