Az országgyűlés első szakasza

A Múltunk wikiből
1847. november 22.
A kerületi ülésen megkezdődik a válaszfelirati vita.
Kossuth javaslata élesen kiemeli az utolsó évek törvénytelen kormányintézkedéseit.
1847. november 26.
A válaszfelirati vitában Széchenyi közvetítő indítványt nyújt be.
1847. november 27.
A kerületi ülés elfogadja Kossuth válaszfelirati javaslatát.
1847. november 30.
A kerületi ülés elfogadja a háziadó és az országos pénztár terheinek közös viselését. A hadiadóban való nemesi részesedést az alsótábla elveti.
1847. december 1.
Az országos ülés elfogadja a válaszfeliratot.
1847. december 2.
A kerületi ülés országos választmányt kíván, hogy az kidolgozza az elvállalandó adóban való nemesi részesedés arányát.
1847. december 6.
A kerületi ülés elfogadja a kényszerítő örökváltság elvét.
1847. december 9.
A kerületi ülés választmányt küld ki az ősiség eltörlésének, illetve módosításának kidolgozására.
1847. december 10.
Az örökváltság ügyében kiküldött választmány feladatkörét kiterjesztik a nem úrbéri szerződések megváltása lehetőségének megvizsgálására is.
1847. december 11.
A főrendek elvetik a válaszfeliratot.
1847. december 17.
Kossuth javaslatára a kerületi ülés kimondja, hogy a főrendek ellenkezése miatt nem küld válaszfeliratot.
1847. december 21.
Országos ülésen megbukik a nem úrbéri szerződések megváltása.

A három világosan elhatárolható szakaszra bomló országgyűlési tárgyalás során a polgári átalakulás sajátlag politikai megközelítése már a megnyitással induló első szakasz kezdetén, a királyi előadásokra adandó válaszfelirat tervezetének szövegezése körül nyilvánvalóvá vált. A kormánypárt jól látva, hogy az adminisztrátori rendszer – a megyék nagy többségének utasításában szereplő – nyílt elítélése, s ennek megfelelően felszámolása a kormánypolitika alapjait rendítheti meg, a feliratban a királyi javaslatok megköszönésén túl a kormány elleni vádak sérelemként történő felemlítését mellőzni javasolta. Az ellenzék, melynek álláspontját Kossuth nagy beszéde fejtette ki, ezzel szemben szükségesnek tartotta, hogy a felirat mutasson rá részint az örökös tartományok abszolutisztikus kormányzására, részint a magyar érdekeknek ezek érdekei alá rendelésére, valamint a régi sérelmek orvosolatlanságára. Utóbbiak közül kiemelte Kossuth az adminisztrátori rendszert, a horvát tartománygyűlés átszervezését, valamint azt, hogy a vallás és a váltótörvénykezés tárgyában kelt új törvények a határőrvidéken nem kerültek kihirdetésre. Ezek alapján javasolta, hogy a válaszfeliratban mindezek említtessenek meg azzal, hogy fenntartásuk az uralkodó által javasolt reformok végrehajtását gátolja. Több napos dühödt vita után a kormánypárt álláspontja végül Széchenyi kompromisszumos megfogalmazásában került szavazásra. Ez egyetértett Kossuthtal az örökös tartományok abszolutista kormányzatának és a diszkrimináló gazdaságpolitikának az elítélésében, de a sérelmeket csak általában akarta megemlíteni, s a fő hangsúlyt az országgyűlés állandósításának kérésére helyezte, mint ami alkalmas a törvénytelenségek elhárítására. A szavazásban 26:22 arányban mégis az ellenzék javaslata fogadtatott el, ami a kormány konkrét vereségén túl azt is világossá tette, hogy az országgyűlés alsótáblájának többsége kész az ellenzék oldalán szavazni. A helyzet a kormány számára azonban még nem látszott nyugtalanítónak: a felirati javaslat ilyen ellenzéki megfogalmazású tervezetét ugyanis a főrendi tábla csak december 4-én kívánta tárgyalni. Azonban a főrendi ellenzék már határozott profilú csoportjának kialakulása ellenére a kormány nem kételkedett a felirat ilyetén megfogalmazásának a főrendek részéről történő határozott visszautasításában.

Az alsótábla ellenzéki követei azonban ezalatt megindították támadásukat a társadalmi és gazdasági vonatkozású reformok vonalán is. Szemere november 29-én beterjesztette a közteherviselésre vonatkozó, Lónyay Gábor december 3-án az örökváltságról szóló törvényjavaslatot. December 6-án az alsótábla többsége elfogadta a földesúrra nézve kötelező megváltás elvét. Ezek után december 9-én az ősiség megszüntetésének kimondását már a konzervatívok részéről Somssich javasolta. E javaslatok tárgyalása során (mivel a megyék utasításai az egyes adónemek szerint eltérőek voltak egymástól) a közteherviselést adónemek szerint külön-külön bocsátották szavazásra. A háziadó fizetésének elvállalása azonban így is csak egyetlen szavazattöbbséggel ment át, igaz viszont, hogy az Országos Pénztár felállításának javaslatánál csak 6 ellenszavazat volt. A hadiadó elvállalása ismét megbukott: itt egyértelműek voltak az utasítások is, s ezúttal 32:l5 arányban vetették el: igaz, az ellenszenvben bizonyos esetekben az is szerepet játszott, hogy az adó fizetését egyes megyék csak akkor vállalták, ha az összeg felhasználását illetőleg a kormány felelősségre vonhatása is kimondatott volna. A háziadó elvállalása a főrendeknél ütközött ellenállásba, s a további bonyodalmakkal fenyegető helyzetet a nádor azon javaslata mentette meg, mely szerint a főrendek hozzájárulnak ahhoz, hogy az alsótábla javaslatait egy országos választmány dolgozza ki, s a főrendi döntés csak az egyes adónemek megvitatása után, már konkrétabb alapon történjék meg. Ugyanígy országos választmányt küldtek ki a földesúrra kötelezőnek kimondott örökváltság konkrét lebonyolításának megtervezésére, s – Széchenyi javaslatára – az ősiség felszámolásával kapcsolatos problémák kidolgozására is; maga az ennek alapjául szolgáló határozat egyelőre csak az ősiség rendszerének káros voltát mondotta ki. E határozat kimondásával azonban ismét visszatért a honosítás szabályozásának kérdése, amely már 1844-ben, a zsidók polgárosítása kapcsán is felmerült, megakadályozandó a nemesi birtokok tőkeerős külföldiek kezére jutását. (Erre, mint láttuk, bécsi bankkörök – az Arnstein és Eskeles ház – már az 1840-es törvények kapcsán tettek kísérleteket.) Az országos bizottság kiküldését itt kivált indokolta az a körülmény, hogy a honosítás feltételeit tárgyalni kezdve már a következő napon, december 10-én megjelent a régi ellentét: a feltételek között ugyanis a magyar nyelv ismerete is szerepelt, amit a horvát követek – teljes joggal – Horvátország vonatkozásában jogtalannak és szükségtelennek éreztek. Ezzel a reformok kérdése ismét mellékvágányra kezdett átcsúszni, s a kérdést a vakvágányról csak Kossuth állásfoglalása hozta vissza. Ő ugyanis míg egyrészt mereven tagadta a horvátok jogosultságát az országos törvényen belül más elbánásra, másrészt a nyelvtudást mint a honosítás feltételét szükségtelennek találta, s álláspontját (így a horvátok sérelmét is megszüntetve) sikerült is elfogadtatnia.

Ám a következő napon, minden más kérdést háttérbe szorítva ismét a politika: az abszolutizmus kérdése lépett előtérbe. A főrendi tábla ugyanis egy heti elkeseredett vita után, melyben a főrendi ellenzék Batthyány vezérletével szívósan és okosan helytállt, végül mégis az adminisztrátori sérelemnek a felirati javaslatból történő kihagyása mellett szavazott. A kormány fellélegzett: ezzel a hagyományos huzavona, az utasítások időközbeni megváltoztatása által megnyílni látszott az adminisztrátori rendszer hasznosításának útja, mely a kormány győzelmét ígérte. Annál nagyobb volt azonban megzavarodása, amikor december 15-én a főrendi válasz megérkeztével Kossuth hatalmas beszédben valami egészen váratlant javasolt: mivel a főrendek álláspontja ennyire ellentétes az alsótáblával, legcélszerűbb a felirat e részének teljes félretétele, s a benne összefoglalóan előadni szándékolt sérelmek külön-külön feliratokban való felterjesztése. Olyan taktika kezdetét jelentette ez, mely lehetővé tette az abszolutizmus és intézményei elleni ellenszenvből keletkezett amúgy is nagy politikai feszültségnek nemcsak a fenntartását, hanem immár az országgyűlés egész tartamára való kiterjesztését is.


Az 1847–1848. évi országgyűlés
Előkészületek az országgyűlésre Tartalomjegyzék Az országgyűlés második szakasza