Az országgyűlés második szakasza

A Múltunk wikiből
1847. december 17.
Kossuth javaslatára a kerületi ülés kimondja, hogy a főrendek ellenkezése miatt nem küld válaszfeliratot.
1847. december 21.
Országos ülésen megbukik a nem úrbéri szerződések megváltása.
1848. január 7.
Kossuth Lajos módosító indítványa következtében az országgyűlés országos ülése lemond a magyar oktatási nyelv kötelezővé tételéről az elemi iskolákban.
1848. január 11.
Az országgyűlés alsótáblája Kossuth Lajos indítványára választmányt küld ki az adminisztrátori rendszer okozta sérelmek megvizsgálására.
1848. január 14.
Kossuth Lajos nagy beszédének hatására a kerületi ülés István főherceg nádor közbenjárását kéri, hogy a kormányzat a Részeket az Erdélyi Nagyfejedelemségtől csatolja vissza Magyarországhoz.
1848. január 22.
A főrendek elfogadják a közteherviselés elvét a háziadó és az országos pénztár vonatkozásában.
1848. február 1.
Az országgyűlésen felolvassák V. Ferdinánd január 30-i leiratát. (Az uralkodó az adminisztrátori rendszer vonatkozásában biztosítja a rendeket törvényes szándékairól.)
Megjelenik Pozsonyban Széchenyi István Javaslat a magyar közlekedési úgy rendezéséről című munkája. (Széchenyi eszméi alapján nagyrészt Kovács Lajos fogalmazta meg.)
1848. február 4.
Az országgyűlés felsőtáblája elvben elfogadja a jobbágyterhek kötelező örökváltságáról szóló törvényjavaslatot.
1848. február 5.
Az országgyűlés kerületi ülése nagy vita után Horvátország szavazatával elfogadja a január 30-i királyi leiratra adandó választervet. (A válasz, az ellenzék mérsékelt szárnyához tartozó Lónyay Menyhért fogalmazásában tudomásul veszi az adminisztrátori sérelem ügyébenn az uralkodó által adott február 1-én felolvasott magyarázatot.)
Az országgyűlés felsőtáblája határozatban mondja ki, hogy Horvátországnak belügye közigazgatási nyelvének meghatározása.
1848. február 7.
Az adminisztrátori rendszer ügyében az országgyűlés előtt február 1-én felolvasott királyi leirat alsótáblai vitájában a Kossuthot támogató Tomcsányi József módosító indítványt nyújt be.
1848. február 12.
Az országgyűlés alsótáblája elfogadja Tomcsányi József február 7-i módosító javaslatát az adminisztrátori rendszer ügyében. (Ezzel az ellenzék meghiúsítja a jobbszárny által tervezett kompromisszumot.)
1848. február 22–25.
Forradalom Párizsban. Lajos Fülöp lemondása.
1848. február 25.
Kossuth az ellenzéki követek konferenciáján bejelenti, hogy a közeljövőben felirati javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelyben ismerteti az elengedhetetlen reformokat, s alkotmányt kér az osztrák és cseh örökös tartományok számára.
1848. február 27.
Az ellenzéki követek többsége ismételt tanácskozás után elveti Kossuth február 25-i felirati tervét.
1848. március 1.
Pozsonyba megérkezik a párizsi forradalom híre.
1848. március 3.
A párizsi hírek hatására megváltozott hangulatban Kossuth nagy beszédben a kerületi ülés elé terjeszti felirati javaslatát. (A közteherviselés kimondását, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a városi kérdés megoldását, a nép politikai jogokkal való felruházását s a reformok biztosítékaként felelős parlamenti kormány kinevezését kívánja.) A kerületi ülés a javaslatot egyhangúlag elfogadja.
1848. március 4.
A pesti Ellenzéki Kör választmánya Kossuth felirati javaslatának támogatását határozza el.
1848. március 5.
Irányi Dániel a pesti Ellenzéki Kör baloldali tagjainak megbízásából Pozsonyba utazik, hogy felajánlja Kossuthnak: a Kör kész az országgyűléshez intézendő petícióval támogatni feliratát. (Kossuth felkéri az Ellenzéki Kört a peticionális mozgalom megindítására.)
1848. március 6.
A kerületi ülés leállítja az örökváltság tárgyában kiküldött választmány munkálatait, mert azonnali törvényjavaslatot kíván erről kidolgozni.

Az országgyűlés december 15-én megkezdődő második szakaszában, párhuzamosan az alapvető reformkérdésekben munkálkodó országos választmányok tevékenységével, az ellenzék megkezdte a visszavett felirati javaslatban összefoglalt sérelmek egyenkénti tárgyaltatását: kezdve tehát – a Pest megyei utasításban felvetett problémákat követve – a horvát tartománygyűlés átszervezésén s a zágrábi nemesek szavazati jogának korlátozásán; folytatva a görög nem egyesült vallást érintő bizonyos kormányintézkedéseken, majd a Partium végre nem hajtott visszacsatolásán – mialatt mindennek az ügyesen egyre fokozott feszültségnek várható végpontjaként egy külön országos bizottmány már készült összeállítani az adminisztrátori rendszer okozta sérelmek hosszú lajstromát. Mivel ehhez 30 megye utasítása adta az anyagot, látható volt, hogy tárgyalása az ellenzék támadássorozatának végére hagyva, az egész abszolutista rendszer elleni általános, és a felfokozott ellenszenv légkörében immár kivédhetetlen rohammá fog változni.

Érthető, ha e helyzet (mely az országgyűlés egész további sorsát bizonytalanná tette) elkerülése a kormánynak mindennél fontosabb volt. István főherceg – akiben ha apja higgadt józansága kevésbé volt is meg, de kétségtelenül rendelkezett bizonyos taktikai ügyességgel és ravaszsággal – a helyzet kiélesedését elkerülendő Lónyay János beregi főispán, s annak fia, az ellenzéki Lónyay Menyhért útján, Apponyival való előzetes megbeszélés alapján azt javasolták Kossuthnak, hogy az ellenzék álljon el az adminisztrátori sérelem felvételétől –, ennek fejében a kormány kész szentesíteni a közös teherviselésről, az örökváltságról és a városok belrendezéséről készítendő törvényjavaslatokat. Kossuth azonban erre csak akkor lett volna hajlandó, ha a kormány az adminisztrátori rendszert önként elejti, s szándéka véglegességének jeleként Apponyit meneszti. Kossuth nem véletlenül követelte ezt: jól látta ugyanis, hogy a kormány e három fontos tárgyat semmiképpen sem hagyhatja már megoldás nélkül: valamilyen törvényt hoznia kell, s ezt a kényszerhelyzetet az ellenzék jól ki tudja használni. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy ha az adminisztrátori rendszer fennmaradhat (márpedig a sérelmek sorából való kihagyása a rendszer elismerését jelentette volna), az udvar mindezen törvények végrehajtását tetszése szerint irányíthatja; s végül tudta, hogy Apponyit nem fogják elejteni. Kossuth célja pedig ekkor már nem a konfliktus elsimítása, hanem végigvitele, kiélezése és így az egész rendszer felbomlasztása volt.

Ez a következetes megoldás – a helyzet végsőkig élezésével – azonban az ellenzéknek elsősorban a jómódú középbirtokosi elemeinél nem talált osztatlan egyetértésre. Az adminisztrátori rendszernek a kormány megbuktatásával egybekötött megszüntetése nekik nem látszott megérni az Ausztriához való kapcsolatnak azt a megromlását, melyet ez a lépés az udvar részéről kiválthat, arról nem is szólva, hogy az abszolutizmus olyan teljes felszámolása, mely – s ezt már Kossuth egyre magabiztosabb, önállósuló politikája is segített érzékeltetni – a hatalmat a Kossuth által elsősorban képviselt szélesebb köznemesi–értelmiségi rétegek kezére juttatná, nem is állott érdekükben. Így az első közvetítő kísérlet kudarca után az ellenzéki középbirtokosok 3 jellegzetes képviselője – Szentkirályi, Pázmándy és Lónyay Gábor – tovább folytatta a tárgyalásokat immár Kossuth és Batthyány háta mögött: a törvényjavaslatok szentesítése és egy, az adminisztrátori rendszer visszavonását, s az ország önállóságának tiszteletben tartását megígérő királyi leirat fejében vállalva az adminisztrátori sérelem elejtését.

A királyi leirat meg is érkezett, s február 1-én kihirdetésre is került. A konfliktus azonban addigra már sokkal inkább elmérgesedett, hogysem az adminisztrátori rendszer megszüntetésére vonatkozó általános ígéret lecsillapíthatta volna a szenvedélyeket. Kossuth, aki az utolsó napokban értesült az alkudozásokról, melyeknek sikere kétségtelenül az ő politikájának (és személyének) félretolását jelentette volna, ezt kihasználva elérte, hogy a február 5-i kerületi gyűlésen az ellenzék olyan választ javasolt, mely részint az adminisztrátori rendszer felszámolásának azonnali megkezdését (gyakorlatban az adminisztrátorok menesztését), részint a helytartótanács jogkörének helyreállítását, s a kormány a megyéket közvetlenül a kancellária útján irányító módszerének megszüntetését, végül a megyei közigazgatás vezetésének (a főispánnak csak felügyelete mellett) a választott funkcionáriusok kezébe való visszaadását követelte. Mivel Lónyay Menyhért ellenindítványa a királyi leiratban foglaltak elfogadását javasolta, a kérdés szavazásra került, és ez – pattanásig feszült légkörben – Lónyay javaslatának egyetlen szavazattöbbséggel történt elfogadását eredményezte. Kossuth azonban ura maradt a helyzetnek, s mint már a felirati javaslatnál is, ismét a sérelmek egyenkénti tárgyalását helyezte kilátásba, javasolva az adminisztrátori ügyben készült munkálat tárgyalás alá vételét. Ezzel – tulajdonképpen teljesen szokatlanul, hiszen szavazással már eldöntött kérdésről volt szó – sikerült elérnie a válaszfelirat szövegének újratárgyalását. A következő napok ezzel teltek el, mindkét oldal fenntartotta álláspontját. Végre február 12-én az új szöveg újból szavazásra került, s ezúttal 13 szótöbbséggel az ellenzéki javaslat ment át, s került a főrendek elé.

Kossuth helyzete azonban győzelme ellenére még nem stabilizálódott teljesen: a veszély most más oldalról fenyegetett. Az országgyűlés ugyanis a közlekedési tervezetek tárgyalása előtt állt.

A vukovár-fiumei vasút megvalósításának ügye látszólag biztos volt, hiszen támogatása 47 megye utasításában szerepelt. Az alsótábla január 11-én már bizottságot is kiküldött (tagjai között Széchenyivel) a vasúttársasággal történő alkudozásra, s a vonalvezetést, úgy látszik, kénytelen-kelletlen már a kormány is tudomásul vette. De a terv ellen most – teljesen váratlanul – maga Széchenyi lépett sorompóba Kovács Lajosnak az ő intenciói alapján készített és neve alatt február 1-én közzétett nagyszabású tervével, mely egy teljesen Pest-Budára központosított fő vonalakból álló (s ilyenként tetszés szerint továbbfejleszthető) hálózat fonalait feszítette rá Magyarország térképére. A bizottság ennek ismeretében megindult tárgyalásainak eredménye alapján február végére bizonyosnak látszott, hogy Széchenyi koncepciója – mely mögött ott állt Pest kereskedő polgársága is – országgyűlési tárgyalásra kerülve a Kossuth által éveken át szenvedélyesen védett vukovári vasútterv teljes vereségét fogja eredményezni, a mérsékelt liberálisok Kossuth háttérbe szorítását célzó régi szívós törekvésének megfelelően. Amit ugyanis a nagy kérdésekben nem tudtak elérni, az ebben a – minden fontossága ellenére is az adott helyzetben önmagában már csak másodrendű – kérdésben most hirtelen elérhetőnek látszott. Nem a vasút, Kossuth presztízse és vele az egész reform jövője körül indult meg tehát a játék, Kossuthra annál veszélyesebben, mert a tervezett vasúthoz kapcsolódó személyes anyagi érdekeit ebben a játékban – úgy látszott – jól ki lehetett használni ellene.

Egyelőre azonban más kérdések vannak a napirenden: bizonytalan még a válaszfelirat sorsa a főrendi táblán s az alsótábla is csak a polgári átalakulást szolgáló intézmények tárgyalásánál tart. A városi reform kérdésének tárgyalása során – mely sokáig a cenzust szűkíteni, illetve tágítani akarók vitáin vesztegelt – Kossuth bejelenti, hogy megtalálta a módját centralizmus és municipalizmus ellentéteinek feloldására, amely mellett a helyi autonómiák és a parlamentáris országgyűlés működése összehangolható. Döntő fontosságú bejelentés ez: kifejtve alkalmas lehet egy az ellenzéken belüli régi konfliktus megszüntetésére is. De a közvélemény ekkor már nemcsak a hazai fejlemények, a reform bizonytalan kimenetele miatt nyugtalan: mint 1830 júniusában, ismét Párizs felől érkeznek a nyugtalanító hírek, ám ezúttal Lajos Fülöp uralmának megdöntéséről s a köztársaság kikiáltásáról. Olyan hírek, melyek hatására értelmetlenné válik az országgyűlés munkájában – a feladatok megoldását keresve – a láthatólag a csőd előtt álló feudalizmus rendszere által felállított ideológiai vagy formai korlátokhoz való alkalmazkodás. Március első napjaira ennek jegyében zárul az országgyűlés második és nyílik meg harmadik, a magyar feudalizmus történetének is utolsó szakasza; de ez már szervesen a forradalom történetéhez tartozik. Nem is véletlen, hogy e napokban három kortárs is Lamartine könyvét olvassa: A Girondeiak történetét. Ketten közülük a forradalomra készülnek; lelkesen az egyik: ő Petőfi; aggódva a másik: az Széchenyi. A harmadik, XVI. Lajos során könnyezve, már az ellenforradalmon gondolkodik: ő Ferenc József főherceg.


Az 1847–1848. évi országgyűlés
Az országgyűlés első szakasza Tartalomjegyzék