Az országgyűlés mérlege

A Múltunk wikiből

Ülésjegyzőkönyvek, naplók, irományok: mennyiségi adataikon túl döntően minőségi, tartalmi vonatkozásaikban összehasonlítva akár az előző országgyűlésével is, mind egybehangzóan bizonyítják a reform igényének rendkívüli megerősödését, nemcsak általában, hanem immár az átalakulás konkrét részletkérdéseinek viszonylatában is. A feudális viszonyok lebontására törekedve, az ellenzék most már nem csupán sérelmek, kívánságok elvi deklarációival vagy apróbb-nagyobb egyedi sérelmekkel lép elő, hanem – s mint már azt a büntetőtörvény tervezete is mutatta – az új, a polgári viszonyok konkrét működésének egyre több területen és részletesen kidolgozott szabályaival. Hatalmas, több száz paragrafusból álló törvényjavaslatok, jól átgondolt szakszerű munkálatok készülnek nemcsak előzetesen, az országos bizottságok számára még 1840-ben kiadott tárgykörökben, hanem az országgyűlés ülésekkel zsúfolt napjai alatt is, méghozzá nemcsak a királyi propozíciókban foglált tárgyak (szabad királyi városok rendezése, megyegyűlési tárgyalási rend szabályozása, közlekedésügy szervezése, hitelintézet felállítása) megoldására, hanem az alsótábla saját kezdeményezésére is. Így születnek meg a törvényjavaslatok többek között a bányaügy rendezésére, a szabad kerületek belszerkezetének rendezésére, a harmincadügynek az országgyűlés hatáskörébe utalására, az ország gazdasági problémáinak megoldására, a zsidók emancipációjára, a szerzői jogvédelem biztosítására és a népnevelésre, az egyetem oktatási rendjének némi átszervezésére stb. Mindezek és az itt nem is említett egyéb más, az országgyűlés által tárgyalt munkálatok, javaslatok (számuk összesen 100 felett volt, a legmagasabb az összes reformországgyűlés közül) egyértelműen mutatták, hogy a reformellenzék a polgári átalakulásra fel van készülve, végrehajtásához részleteiben is jól átgondolt szakszerű programmal rendelkezik. De az összefüggések, melyekbe beállítva mindez megjelenik, jól mutatják, hogy e felkészültség csak eszköz egy sokkal konkrétabb: a büntetőtörvény, a városi belszerkezet vagy a szerzői jog reformján túlmutató cél megvalósítása érdekében. Mert ha mindezen javaslatok két irányba mutatnak is, legmélyükön szorosan összefüggenek. Az egyik irány új, a feudalizmus kereteiből ténylegesen vagy még csak jogilag, egészen vagy félig, de már kilépni kezdő társadalmi erők bevonulását készíti elő a politikai hatalom irányainak befolyásolói közé a politika minden fokán: községben, városban, megyében. A másik irány célja az, hogy e polgári átalakulás (hiszen végül is a fenti javaslatokban már ez készülődik) végrehajtása során, annak sikere érdekében az államélet minden lényeges területe, így az állam pénzügyi-gazdasági politikája is, kivonassék az udvar befolyása alól. A két irány ott egyesül, ahol a reformpolitika az udvar és a központosított bürokrácia (benne a gazdasági irányítás) hatáskörét részint az országgyűlésre, részint a törekvéseinek megfelelően szélesen demokratizált területi önkormányzatokra kívánja ruházni. Mindez azonban végső fokon nagyban érintette az országot az ausztriai császársághoz fűző kapcsolatokat: e törekvések megvalósítása részint lazította volna azokat, részint e kapcsolatokon belül megnövelte volna a magyar államfél súlyát. Ezt célozta különben az Erdély unióját és kivált a Partium visszacsatolását kimondó 1832–1836:XXI. tc. végrehajtásának szenvedélyes követelése is. Metternich aggodalmai, melyekkel az országgyűlés munkája elé nézett, nagyon is beigazolódtak: a reformok a fejlődés adott szakaszában már szükségszerűen mind a polgári átalakulás irányába mutattak túllépve az abszolutizmus reformkészségén. Fenyegető módon annak számára már csak azért is, mert az országgyűlés lefolyása még világosabbá tette az abszolutizmus társadalmilag és politikailag sokáig és joggal legszilárdabb bázisának tartott arisztokrácia soraiban már az 1839–1840. évi országgyűlés alatt megindult polarizálódást és annak gyors előrehaladását. S e főrendi ellenzék már 1839–1840-ben kialakult csoportja az országgyűlés folyamán nemcsak hogy egyre jobban, s nem csupán politikai (antiabszolutista), hanem társadalmi vonatkozásaiban is azonosult az alsótáblai ellenzék programjával, de szervezettségében is tovább erősödött – nem utolsósorban vezérének, gróf Batthyány Lajosnak rendkívüli energiája révén. Önmagában az a tény, hogy ez a magánérintkezésében és általában emberi magatartásában a született (az ország egyik legnagyobb családjának nevét viselő s emellett igen gazdag) nagyúr sokszor kíméletlen és sértő fölényét, gőgjét levetkezni teljesen soha nem képes arisztokrata magát határozottan a köznemesi indítású reformpolitika mellé állította, nagy hatással volt a főúri közvéleményre: Széchenyivel szemben a polgárosodás lehetséges nagybirtokosi útjának, az újkonzervatívokkal szemben az udvarral együttműködő politikának csábítását gyengítve.

Az udvar számára azonban a politikája országgyűlési bázisában így erősödő szakadáson túl az igazi veszélyt az jelentette, hogy az ellenzék érdekegyesítési politikájában – nem utolsósorban éppen Kossuth befolyása alatt – képes lett túllépni saját osztálykorlátain, gyanakvásán és előítéletein, s e főrendi oppozíciót nemcsak saját mozgalmába olvasztotta, hanem – s nem is csupán formálisan – annak vezetésében is egyre nagyobb szerepet juttatott neki. Kossuth már 1843-ban Batthyányt választatja az Iparegyesület elnökévé, s ez az együttműködés éppen az országgyűlés lezártakor fog újabb formákban még szorosabbra fűződni.

Ha azonban e bonyodalmak és színvonalas viták, a törvényalkotási buzgalom és a mögöttük álló szándékok ismeretében megvizsgáljuk az országgyűlés tényleges, törvényekben realizálódó eredményét, azt kell megállapítanunk, hogy az mindehhez képest tulajdonképpen csekély: mindössze 13 törvénycikk. Közülük a II. tc. végre, számos üzenetváltás, viták után országgyűlésben, közigazgatásban (kivéve a kamara és alárendelt hivatalai belső ügyvitelét) és igazságszolgáltatásban egyaránt államnyelvvé emelte a magyart (a kapcsolt részek követeinek még 6 évet adva a latin nyelv országgyűlési használatára, de fő- és középiskoláikban tantárgyként máris kötelezővé téve a magyar nyelv tanítását), annak meglehetősen homályosan kifejezett perspektívájával, hogy az ország határain belül a közoktatási nyelv is a magyar lesz. A III. tc. (1839-ig visszamenően is) törvényesnek ismerte el a protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságokat, s így megszüntette a római katolikus papság monopóliumát törvényes vegyes házasságok kötésére (ezzel azonban megkerülve a továbbra is követelhető reverzálisok kérdésében való állásfoglalást), és lehetővé tette a római katolikusról a protestáns vallásra való áttérést. A IV. és V. tc. kimondta a nem nemesek képességét nemesi javak birtoklására és minden közhivatal betöltésére (bár ezek realizálása nehezen volt elképzelhető addig, míg az ősiség fennáll, és a megyei állásokra való választás jogával továbbra is csak a nemesek rendelkeznek). A VI. tc. az 1840-es váltótörvény hiányaiból előállt számos probléma nyomására a váltójog, a VII. tc. a csődtörvény rendelkezéseit pontosította; a VIII. tc. növelte a felsőbíróságok tárgyalási napjainak számát; a IX. tc. szabályozta a közmunkák mennyiségét (egész telkes jobbágynál 12 napban állapítva meg azt), feltételeit és adminisztrálását; a XI. tc. az országgyűlési szállások nagyságát és az ezután értük kötelezően fizetendő bér kiszámításának módját állapította meg; a XII. tc. az országgyűlési költségek nemesség által, a hagyományos, szabad ajánlat formájában való vállalását mondta ki. Könnyű átlátni, hogy e tizenhárom törvénycikk – a fentieken kívül: koronaőr-választás (I. tc.), a futóhomok okozta károk megtérítése (X. tc.) és a Hrabovszky-alapítvány körüli ellentétek kiegyenlítése (XIII. tc.) – még az országgyűlés elé kitűzött királyi propozíciók közül is csupán a váltótörvények kiegészítését és az országgyűlési szállások bérfizetését rendezte, a többi – köztük a rendek által felvetett problémák tömege – elintézetlen maradt.


Az 1843–1844. évi országgyűlés
A gazdasági reformjavaslatok Tartalomjegyzék A kudarc oka: az udvar taktikája