Az országgyűlés törvényalkotó munkája

A Múltunk wikiből

A márciusi fiatalok tekintélyének öregbedése már csak azért is igen fontos fejlemény volt, mert az ancien régime-nek a forradalmi – s kivált a jobbágyfelszabadító – vívmányok becikkelyezése által érdekeikben leginkább sértett hívei, akik március 18-án még kényszerű hallgatásba burkolóztak, a következő napokban ismét mozgolódni kezdtek. S tudván, hogy a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatása rendkívül gyorsan ismeretessé lett az egész országban (nem utolsósorban Batthyány érdeméből, aki a 18-án elfogadott törvénycikkek szövegét, elejét veendő mind a jobbágyfelszabadítás utólagos megmásítására irányuló esetleges jobboldali próbálkozásoknak, mind a paraszti elégedetlenség lehetséges kirobbanásainak, azon melegében kinyomatta és szétküldötte a megyékbe), a feudális viszonyok felszámolásának ellenségei továbbra is óvakodtak ugyan vállalni a nyílt fellépés kockázatát, a kulisszák mögött viszont most már annál buzgóbb szervezkedésbe fogtak a jobbágyfelszabadító intézkedések elerőtlenítésére.

Így például a katolikus püspöki kar feje, Hám János szatmári püspök 21-én püspöktársainak a nevében is felterjesztést intézett az uralkodóhoz, s ebben tőle kért „védelmet a papi tized megszüntetése által jogaikba történt erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkentése ellen”.[jegyzet 1] Az ország legnagyobb latifundiumának a birtokosa, Esterházy Pál herceg pedig (aki március 16-án maga is az országgyűlés követeléseinek elfogadása mellett kardoskodott Bécsben, mert István főherceghez hasonlóan maga is attól tartott, hogy a Habsburgok különben teljesen elveszíthetik Magyarországot, s akit ezért Batthyány konzervatív létére is alakítandó kormányának tagjává szemelt ki a Konzervatív Párt más vezetőivel, Szécsen Antal gróf pozsegai adminisztrátorral, az osztrák titkosrendőrség első számú magyarországi munkatársával és Dessewffy Emil gróffal, a legfőbb konzervatív szócső, a Budapesti Híradó „lapvezérével” egyetértésben arra készült, hogy Sopron megyével, amelynek örökös főispánja volt, pótutasítást fog küldetni Pozsonyba, s ebben olyan utólagos törvénymódosítás kieszközlésére fogja köteleztetni a megye országgyűlési követeit, amely szerint „az úrbéri tartozásokat megszüntető törvény a megváltási mód és idő meghatározásátúl feltételeztessen”.[jegyzet 2]

Ezeknek a kulisszák mögötti próbálkozásoknak egyelőre persze vajmi kevés esélyük volt a sikerre. Várható volt azonban, hogy a jobbágyfelszabadítás károsultjai kezdeti fejvesztettségük csillapultával előbb-utóbb magán az országgyűlésen is kísérleteket tesznek majd a már elfogadott törvénycikkek élének utólagos letompítására. Már csak ezért is kívánatosnak látszott tehát, hogy megvalósuljon a márciusi fiatalok terve, az országgyűlés mielőbbi Pestre költöztetése és a pesti forradalmi tömegekkel való szembesítése. Ebből a tervből azonban semmi sem lett. Mert az országgyűlés áttelepítésének az ötletét első hallásra Batthyány, sőt Széchenyi is helyeselte ugyan, Kossuth viszont a leghatározottabban ellenezte.[1] Mi több: Kossuth nemcsak ellentmondást nem tűrően szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel, hanem 19-én, amikor a középponti választmány küldöttsége az alsótábla elé járult, a küldöttek szavaira válaszolva, kötelességének érezte kinyilatkoztatni: „…Én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Majd ezt a nagyobb nyomaték kedvéért még avval is megtoldotta, hogy „csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és… ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna”.[jegyzet 3]

Kossuth ugyanis a pesti forradalmi mozgalmat sokkal erősebbnek ítélte, mint Batthyány vagy Széchenyi, s ezért benne Batthyányval és Széchenyivel ellentétben nem az a hit élt, hogy az országgyűlés Pesten a maga járószalagjára tudná fűzni az ottani mozgalmat, hanem az az aggodalom, hogy Pesten éppen az országgyűlés kerülne az ottani mozgalom uszályába, s ennek folyományaként azután olyan messze vezető újításokat kényszerülne becikkelyezni, amilyen messze a nemesség zöme már semmi esetre sem volna hajlandó elmenni, amely újítások becikkelyezése tehát a nemesség zömét valósággal belekergetné az ellenforradalom karjaiba.[2]

Amennyire fontosnak tartotta azonban Kossuth, hogy az országgyűlés túl ne menjen a nemesség zöme számára még éppen elfogadható újítások határain, annyira fontosnak tartotta azt is, hogy ezekig a határokig viszont okvetlenül elmenjen. Bármilyen gátlástalanul fenyegetőzött is hát március 19-én a pesti forradalmi mozgalom felszámolásával, a mozgalom tényleges felszámolására egyetlen pillanatig sem gondolt, ellenkezőleg: amint gondosan ügyelt arra, hogy az országgyűlés továbbra se kerüljön a pesti forradalmi mozgalom közvetlen nyomása alá, úgy gondosan ügyelt arra is, hogy magáról e mozgalom létezéséről az országgyűlés tagjai a véle való mindennapi érintkezés híján se feledkezhessenek meg, sőt – ha csak távoli fenyegetésként is – folyvást számoljanak a népharag lehetséges kitörésével, s ettől is ösztönöztetve, a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb ingadozással alkossák meg azokat a törvényeket, amelyek becikkelyezése már semmiképpen sem engedhető el.

Azt tehát, hogy Pest nem parancsolhat az országnak, mert az ország sorsáról csak a nemzet egészét képviselő testület, azaz egyedül az országgyűlés dönthet, Kossuth odadörögte ugyan a diétát felkereső pestieknek, az országgyűlés tagjainak Viszont ugyanő azt vágta a szemükbe, hogy valójában ők sem beszélhetnek a nemzet egészének a nevében, mert amint a középponti választmány csupán egyetlen város lakóit képviseli, úgy ők is csupán „egy osztály képviselői”, s ezért elképzelhetetlen, hogy „a haza fölött még soká intézkedhessenek”.[jegyzet 4] És a pestieket Kossuth megfenyegette ugyan azzal, hogy ha mégis megkísérelnék magukhoz ragadni az irányítást, a nemzet letiporná őket, de ugyanő az országgyűlés tagjait sem késett figyelmeztetni, hogy ha közülük bárki is hátráltatni próbálná a polgári átalakulás keresztülvitelét, „az illyen embert e nemzet” szintén „el fogná tiporni”.[jegyzet 5] Ennek a Kossuth által egyszerre kétfelé vívott harcnak pedig meg is lett az eredménye: az országgyűlés padsoraiban helyet foglaló liberálisok közül még a feudális viszonyok felszámolása folytán leginkább károsulók is megértették, hogy nem szabad engedniök a készülő törvények élét letompítani vágyó konzervatívok törekvéseinek, mert ellenkező esetben újabb forradalmi népmegmozdulások kirobbanásának lehetnének előidézőivé. Így azután az országgyűlés liberális követi csoportja a továbbiakban is viszonylag egységesen és az első napokéhoz hasonló igyekezettel küzdött a polgári átalakulás elemi biztosítékainak törvénybe iktatásáért.

De ez csak azért történhetett így, mert a pesti forradalmi mozgalom március 19-e után sem omlott össze, s ebből következőleg március 19-e után sem csupán Kossuth szavaiban élt tovább, hanem tovább élt a valóságban is s éppen elégszer hallatott is magáról. A pesti forradalmárok ugyanis, tisztában lévén azzal, hogy ők a gyengébbek, március 19-e után sem törekedtek kenyértörésre vinni a dolgot az országgyűlés liberálisaival. De ha emiatt az országgyűlés átköltöztetéséről első szóra lemondottak is, arról már legkevésbé sem mondottak le, hogy – távolabbról ugyan, mint eredetileg tervezték – ezután is bele ne szóljanak az országgyűlés munkájába. S ebben nem gátolhatta meg őket Batthyány legújabb intézkedése sem.

Batthyány ugyanis – aki úgy vélte, hogy ha az országgyűlés Pestre települ, akkor az ottani forradalmi mozgalom rövidesen minden jelentőségét el fogja veszíteni –, miután az országgyűlés átköltöztetésének gondolatától Kossuth ellenkezése miatt kénytelen lett elállani, más módot Választott arra, hogy a forradalom szülővárosában is biztosítsa a liberálisok hegemóniáját: március 23-án István nádor felhatalmazásával Pestre küldte belügyminiszter-jelöltjét, Szemere Bertalant, s belőle, valamint a már úgyis Pesten tartózkodó Klauzál Gáborból, akire a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium vezetését kívánta bízni, meg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává kiszemelt Pulszky Ferencből megalakította az úgynevezett Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányt azzal a rendeltetéssel, hogy azután Pesten ez a testület ragadja magához az irányítást. A bizottmány pesti működése azonban a várttól nagymértékben eltérő eredménnyel járt: azt lehetővé tette, hogy az alakulóban levő kormány leendő tagjainak egy csoportja a helytartótanácstól már a kormány végérvényes hivatalba lépése előtt is átvegye egy sor fontos kormányzati feladat ellátását; azt viszont, amit Batthyány elképzelései szerint elsősorban kellett volna hogy eredményezzen: a pesti forradalmi mozgalom háttérbe szorulását, Szemeréék vitathatatlan igyekezete ellenére sem vonta maga után. Mert a pesti forradalmárok barátságosan fogadták ugyan a bizottmány tagjait, de hogy a középponti választmány keretei között élvezett hatalmukat önként rájuk ruházzák, arra a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták, Szemeréék pedig erőszakhoz nem folyamodhattak, mivel a pesti tömegek továbbra is kitartottak a márciusi fiatalok mellett.[3]

A pesti forradalmárok tehát március 19-e és március 23-a után is megőrizték március 15-e óta meghódított állásaikat, s ezek birtokában azután újra meg újra felléptek, valahányszor úgy látták, hogy az országgyűlés működése alatta marad várakozásaiknak. Amikor például megtudták, hogy a készülő sajtótörvényben az országgyűlés a lapindítás és a nyomdaalapítás jogát igen magas pénzbeli biztosíték letételéhez akarja kötni,[4] tüstént tiltakoztak ez ellen, a városháza előtt egybeverődött tömeg pedig a törvényjavaslat nyomtatott példányainak egyikét a nagyobb nyomaték kedvéért ünnepélyesen meg is égette. Vagy amikor megtudták, hogy az országgyűlés a népképviseletről szóló törvény tervezetének tanúsága szerint továbbra is minden nemesembert meg kíván hagyni választójogának birtokában, a nem nemesek szavazati jogát viszont magas cenzushoz szándékozik kötni, ezt a különbségtételt ugyancsak a leghatározottabban elítélték. De megbélyegezték a nemzetőri törvényjavaslatot is, amelynek becikkelyezésével az országgyűlés a nemzetőrségben való részvétel jogát hasonló módon próbálta szabályozni; mi több: ezt a tervezetet nemcsak megbélyegezték, hanem teljességgel figyelmen kívül is hagyták, amikor Pesten továbbra sem rekesztették ki a nemzetőrségből azokat a munkásokat, akiknek előzőleg sikerült bejutniuk ebbe a testületbe (jóllehet a pozsonyi elképzelések szerint munkások egyáltalán nem kaptak volna jogot a nemzetőrségben való részvételre), a Pest megyei forradalmi választmánnyal pedig – már e törvénytervezet nyilvánosságra kerülése után s a benne foglaltak ellenére – azt mondatták ki, hogy a vezérmegye nemzetőrségébe még a legkisebb birtokkal rendelkező paraszt is beléphet. Majd, mikor világossá lett, hogy az országgyűlés a jobbágyi viszonyok felszámolását az úrbéres szolgáltatások eltörlésére korlátozta, megint csak a Pest megyei választmány nevében azzal a követeléssel fordultak a diétához, hogy a parasztok allodiális jellegű szőlőbirtokaira nehezedő szőlődézsmát szintén törölje el, a következő országgyűlésnek pedig tegye feladatává a majorsági jobbágyok és zsellérek feudális terheinek megszüntetését is.

Az ilyen és hasonló fellépések persze kevés közvetlen eredménnyel jártak (így például azzal, hogy az országgyűlés a lapindításhoz és a nyomdaalapításhoz szükséges óvadék tervezett összegét felére csökkentette s valamelyest mérsékelte a nem nemesekre nézve megállapított választójogi cenzust is, a nemzetőri törvényben meghatározott cenzust pedig végül a nemesekre is kiterjesztette). De ha közvetlen hasznot keveset hajtottak is, mégis nagy jelentőségűek voltak annyiban, amennyiben a pozsonyi törvényhozók előtt újra meg újra igazolták, hogy a pesti forradalmi mozgalom nemcsak Kossuth figyelmeztetéseiben, hanem a valóságban is létezik. Ha tehát azt nem eredményezhették is, hogy a polgári átalakulás biztosítékainak kodifikálása a pesti forradalmárok igényeit mindenben kielégítő módon bonyolódjék le, azt igencsak elősegítették, hogy ez a munka ne az országgyűlés jobboldalának szóló lényeges engedményekkel, hanem a liberális nemesség legjobbjainak az elgondolásai szerint folyjék az első napok riadalmának elülte után is. Kiváltképpen nagyra nőtt a pestiek fellépéseinek jelentősége március legvégén, mikor a polgári Magyarország kiépítésén fáradozó pozsonyi liberálisok ellen hirtelen támadásba lendültek a magukat eddig sorsuknak megadni látszó udvari körök is.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Andics Erzsébet, Az egyházi reakció 1848–49-ben (In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849). Budapest, 1948. 327.
  2. Lásd: Esterházynak Sopron vármegye következő közgyűlésére készített beszédfogalmazványát. Országos Levéltár, Családi levéltárak, az Esterházy hercegi család levéltára G-III-c-2.
  3. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 19-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 675.
  4. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 18-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 667.
  5. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 23-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 689.

Irodalom

  1. A forradalom táborán belüli pártharcokról márciusi fellángolásuktól egészen a forradalom bukásáig terjedő részletes (de pontatlanságoktól sem mentes) ismertetéssel szolgál Mód Aladár, Pártharcok és a kormány politikája 1848–49-ben (In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849), valamint Spira György, Kossuth Lajos forradalmi szövetsége a radikális baloldallal és a népi tömegekkel (In: Kossuth-emlékkönyv. II. Budapest, 1952).
  2. A pesti baloldal fellépéseinek előrelendítő voltát megvilágítja Spira György, A magyar negyvennyolc és baloldala (Történelmi Szemle, 1974).
  3. Szemeréék pesti működéséről képet ad Meszlényi, A Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottság,
  4. a sajtótörvény pozsonyi tárgyalásáról pedig Both Ödön, Az 1848. évi sajtótörvény létrejötte (Szeged, 1956).


A forradalmi és az ellenforradalmi tényezők első erőpróbái
A forradalmi baloldal állásainak megerősítése Tartalomjegyzék Az udvar első támadó próbálkozása