Az országgyűlés utolsó ülésszaka

A Múltunk wikiből

Az előbbiekben vázolt, nagyon is feszült, de a felszínen még viszonylag nyugodtnak tűnő helyzetben ült össze az országgyűlés – október 16-án – kül- és belpolitikai kérdések megvitatására.

A parlament sürgős összehívását a Károlyi-párt kezdeményezte, azonnal a bolgár eseményekről érkező hírek vétele után. A kormány és a kormányt támogató pártok azonban – kedvezőtlennek ítélve a körülményeket – nem tartották fontosnak, hogy e követelésnek sürgősen eleget tegyenek.

Hosszas huzavona után a Wekerle-kormány újbóli kinevezését követő és a császári proklamációt megelőző napok látszottak végül is elfogadhatónak arra, hogy a kormány az országgyűlésen vitába bocsátkozzon.

Wekerle a régi politikai gyakorlatnak megfelelően úgy vélte, hogy az adott helyzetben a legokosabb politika a nemzeti követelések előtérbe állítása. Úgy gondolta, ezzel lehet kifogni a szelet az ellenzék vitorlájából, ezzel lehet elterelni a figyelmet a megoldatlan szociális kérdésekről, ezzel lehet növelni a király és a fennálló rendszer népszerűségét. Wekerle a császári manifesztum kiadása körüli tárgyalások során kieszközölte az uralkodó jóváhagyását a perszonálunió bejelentéséhez, tehát a függetlenségi pártok régi jelszavával, a közös ügyek felszámolásának ígéretével állhatott a képviselők elé.

Az október 16-i ülésen Wekerle azonnal szólásra emelkedett. Bejelentette: miután Ausztria föderatív alapon igyekszik. belügyeit rendezni, elkerülhetetlen, hogy „mi is a perszonálunió alapjára helyezkedjünk” Beszéde további részében a nemzetiségeknek „egyéni jogot” ígért, a horvátoknak kilátásba helyezte a velük 1868-ban kötött kiegyezés revízióját. Ugyanakkor a végrehajtást illetően hangsúlyozta: nem gondol rohamos, erőszakos szakításra, az átalakulás gondos előkészítést igényel. „Egyesüljünk mindannyian az önálló független Magyarországnak nemcsak kinyilvánításában, hanem megteremtésében”[1] – fejezte be felszólalását.

Wekerle és az őt támogató Munkapárt elgondolása – nacionalista jelszavakkal elébe vágni a forradalomnak, a nemzeti törekvések maximális kielégítését ígérve megnyergelni és levezetni az elégedetlenséget – hasonló volt ahhoz a politikához, amit a nemzeti burzsoázia a Monarchia területén kialakuló új államok létrehozása során mindenütt sikerrel alkalmazott. Amíg azonban a környező területeken többnyire olyanok vállalkoztak e politika megvalósítására, akik addig mindig ellenzékiek voltak, és ebből következően többé-kevésbé tiszta lappal foghattak új feladatuk megoldásához, addig Magyarországon olyanok próbáltak az utolsó pillanatban új színben, radikális nemzeti jelszavakkal fellépni, akik már régóta kompromittálva voltak, és akiket az egyszerű emberek nem alap nélkül soroltak a háború okozói közé.

A Wekerle után felszólaló Károlyi Mihály, aki jól látta nemcsak a kormány manőverének célját, hanem gyengéjét is, azzal utasította vissza a miniszterelnök közlését, hogy ne olyanok deklarálják a perszonáluniót, akik tegnap még a dualizmus elszánt hívei voltak.

Emlékeztetett arra, hogy Wekerle gyakran tett olyan ígéreteket, amelyeket később nem tartott be. Aggályosnak ítélte a rohamos végrehajtás elleni állásfoglalást, mert a sürgető helyzetben nincs idő halogatásra. „A háborút elveszítettük. Most az a fontos, hogy a békét ne veszítsük el” – mondta Károlyi, és felsorolta mindazt, amit egy előnyös béke eléréséhez szükségesnek látott: új külpolitikai orientáció (szakítás Németországgal, pacifista állásfoglalás), radikális, demokratikus irány a belpolitikában (általános, egyenlő, titkos választójog, demokratikus birtokpolitika). A nemzetiségi kérdés új módon való kezelése, „hogy Magyarország területi integritása megóvassék”.

Az izgatott légkörű vitát különösen feszültté tette Lovászy Márton Károlyi-párti képviselő közbeszólása, aki a Károlyit antantbarátsággal vádoló Tisza-párti képviselőknek odavágta: antantbarátok vagyunk.[2]

Fokozta a parlamenti vita nyomán támadt izgalmat, hogy az ülésről távozó, autójába szálló Tisza István ellen merényletet próbáltak elkövetni. A merényletet a forradalmi szocialisták csoportja szervezte, abból a meggondolásból, hogy a háborús politikát megtestesítő Tisza megölése cselekvésre fogja ösztönözni a még mozdulatlan tömegeket – „szikra lesz a nagy, a kikerülhetetlen robbanáshoz”. A merénylet – bár gondosan előkészítették – nem sikerült; a fiatal Lékai János kezében a fegyver a döntő pillanatban csütörtököt mondott.

Ilyen előzmények után került sor másnap, október 17-én Tisza István felszólalására. Tisza felszólalásától a Munkapárt biztatást, útmutatást várt; a beszéd a hozzá fűzött várakozásnak azonban aligha tett eleget.

A perszonálunió kérdésében Tisza nemcsak helyeselt Wekerlének, hanem tovább is ment a miniszterelnök kijelentéseinél; korrigált, határozottabban fogalmazott.

A német szövetség további fenntartását feleslegesnek mondta. Arra hivatkozott, hogy „ezt a szövetséget a hódító, agresszív, autokrata orosz birodalom törekvései elleni védekezés tette szükségessé”, egy olyan veszély, mely már a múlté, mert a cári birodalom a háború folyamán felbomlott.

Tisza a dualizmust és a német szövetséget illetően megváltoztatta álláspontját. Ugyanakkor más kérdésekben – és itt a belső kohézió fontosságára hivatkozott – megpróbált ragaszkodni korábbi nézeteihez. A nemzetiségi kérdésről kijelentette, hogy messzemenő változtatásra nincs szükség, mert „nem voltunk soha a nemzetiségek elnyomói”, és csupán „egy törpe kisebbség” helyezkedik szembe Magyarországon „a nemzeti állam alapgondolatával”. Hasonlóképpen vélekedett az ország demokratizálásáról, a választójog kiterjesztéséről. De Tisza beszéde során nem ezek, a múltat részben megtagadó, részben megőrző kijelentések keltették a legnagyobb feltűnést. A legnagyobb visszhangot az váltotta ki, ami a háború kilátásairól hangzott el. Tisza erről a következőket mondta: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”[3]

Ez a bejelentés bombaként hatott. Igaz, Tisza csak megismételte Károlyi szavait, de másképpen hangzott ez egy ellenzéki politikus beszédében, aki erre vonatkozó nézeteit korábban sem rejtette véka alá, és másképpen hangzott annak a vesetőnek a szájából, aki mindaddig győzelmes békéről beszélt, végsőkig való kitartást hirdetett, és a délszlávokkal még szeptember végén is az erő álláspontjáról próbált tárgyalni.

Tisza bejelentésének híre futótűzként terjedt, hatása felmérhetetlen Volt. A háború szerencsés kimenetelében még bízó polgári, kispolgári rétegek ekkor értették meg, hogy baj van; a gyanútlanokat Tisza nyilatkozata úgy érte, mint derült égből a villámcsapás.

Az országgyűlés üléseiről megjelent tudósításokban Tisza és Károlyi párharca mellett némileg háttérbe szorult a nemzetiségi kérdés, a nemzetiségi pártok állásfoglalása.

A horvátok – bár várták őket – az ülésszakon már nem vettek részt, ezzel is a kormány tudomására hozva, hogy Magyarországhoz fűződő kapcsolataikat megszűntnek tekintik.

A románok nevében Vaida-Voevod szólalt fel. Felolvasva a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága október 12-én Nagyváradon megfogalmazott deklarációját, önrendelkezési jogot követelt a magyarországi és erdélyi román nemzet számára, kétségbe vonta a magyar kormány és a magyar parlament jogát, hogy a román nemzet nevében szóljon. Leszögezte, hogy a románok képviseletére a jövőben kizárólag a román nemzetgyűlés, illetve annak létrejöttéig a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága jogosult.

A felolvasott kiáltvány és a hozzá fűzött megjegyzések kétségkívül igen messzire mentek, de azért továbbra is óvatosan megkerülték az elszakadás és a Romániához való csatlakozás kérdését. Vaida a szociális haladás, a demokratikus átalakulás problémáit sem feszegette. E feladatokról úgy vélekedett, hogy először a nemzeti kérdést kell megoldani, „mert csak nemzeti alapon és a nemzet keretén belül lehetséges, hogy a szociális rektifikáció normális irányban fejlődjék”.[4]

A Szlovák Nemzeti Párt nevében Ferdinánd Juriga fejtette ki álláspontját, egy nappal később, október 19-én. Nyilatkozatában, melyet a magyarországi szlovákok nemzeti tanácsa nevében olvasott fel, a románokhoz hasonlóan önrendelkezési jogot követelt a szlovákok számára. (A szlovák néptörzs – letelepedési területén – saját állami közösséget kíván alkotni, nem ismeri el a magyar parlament és kormány jogát, hogy magát a szlovák nemzet képviseletének tekintse; a szlovák nemzetgyűlésen – jelenleg a Szlovák Nemzeti Tanácson – kívül senki sincs feljogosítva, hogy a szlovákok ügyében tárgyaljon.)

Juriga hosszúra nyúló beszédében a továbbiak során többek közt azt fejtegette, hogy a Károlyi-párttal szemben is bizalmatlan, mert Magyarországra nézve a Károlyi-párt sem fogadja el azokat az elveket, amelyeket a császári kiáltvány Ausztriára vonatkozóan már leszögezett.

Október 22-e és 23-a, a parlamenti ülésszak utolsó két napja is bővelkedett feltűnést keltő felszólalásokban, izgalmas jelenetekben.

Október 22-én Károlyi Mihály újra szót kért, sürgette a békét, ha kell, az azonnali különbékét. Szenvedélyes hangon jelentette ki: „visszafojtott lázadás hangulata van az országban.” „Cselekednünk kell” – mondotta, és hozzáfűzte –, „ha a kormány nem cselekszik, én cselekedni fogok.”[5]

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte. Az ülést felfüggesztették.

A hosszan tartó szünet alatt előbb az ellenzéki képviselők tartottak rögtönzött gyűlést a kupolacsarnokban, majd a pártvezérek ültek össze értekezletre a miniszterelnök szobájában. E tanácskozásokon Andrássy Gyula is részt vett, aki előtte való nap érkezett vissza svájci tárgyalásairól. Az izzó hangulat hatása alatt Andrássy a kormány lemondása mellett foglalt állást, Tisza is úgy vélte, hogy jobb, ha az egyre zavarosabbá és kilátástalanabbá váló helyzetben az ellenzék veszi át az ügyek intézését. Bízott abban, hogy a kormány lemondása után pártja támogatásával a vezetést a balközép (Andrássy, Apponyi) magához tudja ragadni, és így elkerülhető lesz Károlyiék felülkerekedése. Tisza a mérsékelt ellenzékkel való együttműködés érdekében ekkor már a választójog kiterjesztésébe is hajlandó volt beleegyezni.

A miniszterelnöki szobában zajló megbeszélés végeredményeként Wekerle végül is elszánta magát a lemondásra. Szándékát az ülésterembe sietve a türelmetlenül várakozó képviselők megnyugtatására azonnal be is jelentette.

Lábjegyzetek

  1. Az 1910. évi június hó 21-re hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi napló. XLI. Budapest, 1918. 275–276.
  2. Ugyanott, 279.
  3. Ugyanott, 292.
  4. Ugyanott, 316.
  5. Ugyanott, 359., 362.


A politikai helyzet alakulása Magyarországon. A forradalom győzelme.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke Tartalomjegyzék A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.