Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

A Múltunk wikiből
1843. március 15.
V. Ferdinánd május 14-re összehívja a magyar országgyűlést.
1843. március 19.
A büntető- és javítórendszer kidolgozásával megbízott választmány befejezi munkálatát.
1843. április 4.
Véres közgyűlésen megbukik a háziadó közös viselése Zala megyében.
1843. április 10.
Zágráb vármegye közgyűlése a horvát–szlavón helytartótanács visszaállítását kéri.
1843. április 12.
Véres követválasztás Gömör megyében.
1843. április 19–20.
Véres követválasztás Szatmár megyében, Az ellenzékiek kiverik Nagykárolyból a szintén erőszakoskodó konzervativokat.
1843. április 22.
1843. december 9.
Zágrábban a horvát–magyar pártot támogató nemeseket fegyverrel kiüldözik a városból.
1843. december 28.
V. Ferdinánd megparancsolja Zágráb vármegye közönségének, hogy engedelmeskedjen tisztikarának.

Ilyen körülmények között és előkészületek után került sor 1843. március 15-én az országgyűlést 1843. május 14-re összehívó királyi meghívólevél kibocsátására. A kor politikai történetének második felvonása megkezdődött.

Az előzmények ismeretében nem lehet meglepő, ha azt látjuk, hogy az országgyűlés irányának és erőviszonyainak meghatározása szempontjából döntő fontosságú megyei utasítások létrejöttét a megyékben heves harcok előzték meg. A reform alapelvei lényegileg már a szatmári 12 pont összeállítása során megfogalmaztattak, ám Kossuth több mint kétéves agitációja és a vele a konzervatívok, illetve Széchenyi részéről folytatott viták folyamán felmerült érvek és ellenérvek jelentős mértékben tovább tisztázták és rendszerezték azokat. A frontok vonalai így már korán láthatókká váltak, ami, mint az országgyűlés során ki is derült, általában a haladó javaslatoknak kedvezett. Így vált lehetővé a Metternich által oly titokban tartott alapkérdésekre való gyors és mély reagálás. Ennek következtében az országgyűlés megnyitása előtt a megyei utasításokat áttekintő kortárs már megállapíthatta, hogy a reform tárgyai közül az alsótáblán biztos többségre számíthat az ősiség és a hitbizományok eltörlése, a birtokbírhatási és hivatalviselési jognak a nem nemesekre való kiterjesztése, az úrbéri terhek becsár szerinti megválthatása és ennek a földesúr által kötelező elfogadása, a népoktatás ügyének szervezése és javítása, a városi szervezet reformja és ennek keretében a választójognak az egész polgárságra való kiterjesztése és a polgárrá fogadás vagyoni cenzusának leszállítása, a városok országgyűlési szavazatai számának növelése, a nemesi jogok kiterjesztése a honoráciorokra, hitelbank felállítása, az intézkedések a kereskedelem emelésére, a hazai ipar védvámokkal való támogatása, a fiumei kikötő kiépítése és vasúti kapcsolatának megteremtése, Erdély és a királyság egyesítése, a protestáns sérelmek orvoslása és a bevett vallások teljes egyenlőségének elismerése, a cenzúra felszámolása, a magyar nyelvnek az államnyelv rangjára emelése, a Pozsony város által eddig ingyen szolgáltatott követi szállások béreinek megtérítése stb.

Ám ha e kérdésekben az eredmények általában optimizmussal tölthették is el a kortársat, a gyakorlatilag talán legjelentősebb kérdésben, a nemesség (már láttuk, milyen korlátok közötti) megadóztatásában a reformpárt már eleve sem ért el eredményt: 52 megye közül ezt csak 19 vette be utasításai közé. Az udvar nem ok nélkül lépett vissza ennek kezdeményezésétől: valamennyi kérdés közül ez volt az, amely éppen a legszegényebb, de egyszersmind legnagyobb szavazóréteg számára nemcsak közvetlen (bár egyénenként jelentéktelen) anyagi megterhelést jelentett, hanem egyszersmind gyakorlatilag amúgy is immár szinte csak fiktív kiváltságolt státusának végső szimbólumát is megsemmisítette. Így, anyagi és eszmei érvekkel egyaránt támogatva, érthető az e kérdés körüli heves ellenállás, mely a választások során számos helyen éppenséggel véres verekedésekbe, olykor emberhalálba vagy legalábbis – mint például Fejér megyében – a reformerek brutális terrorizálásába torkollott. A legnagyobb port a Zala megyei választás verte fel: az utasítások sorából törölték az adózást, ami a különben megválasztott Deáknak a követségről való önkéntes visszalépését eredményezte. Szatmár, Gömör és Borsod megyékben a már elfogadott utasítást ugyanilyen, többé-kevésbé véres atrocitások során utólag módosították: ez Szatmárban később a reformpárti követek visszahívásával is járt. A reform szempontjából kedvezőtlenül hatott, hogy egyes, kivált erős és számos kisnemesség lakta megyékben (ilyenek voltak az éppen említettek is) az adózás körül rendkívül kiélesedtek az inkább reformer hajlamú művelt középbirtokosok és a szegény kisnemesség közötti ellentétek is. A konzervatívok, de maga Széchenyi is, általában az adó ügyének és kivált annak Zala megyei, Deák visszavonulását okozó bukásáért – nem is egészen alaptalanul – Kossuth egyes túlzó párthívei agitációjának a kisnemesség által rosszul fogadott, az adózás ellenségei által jól kihasználható hibáit okolták. Valójában azonban e ponton a kudarc, függetlenül a konzervatívok leplezetlen, agresszív ellenagitációjától – láttuk milyen okokból – elkerülhetetlen volt,

Ugyanakkor – s először a magyar országgyűlések történetében – éppen nem veszélytelen gyújtóanyagként már a nemzetiségi kérdés is megjelent a választási küzdelmet befolyásoló tényezők között. A horvátországi tartománygyűlésnek az országgyűlés horvát követeit választó üléséről ugyanis az illír párt (mely Zágráb megyében az előző évben egész Zágráb városára kiterjedő zavargások között megszerezte a megyei igazgatás vezető pozícióit) ügyes manipulációval eltávolította a magyar ellenzékkel rokonszenvező Zágráb megyei nagyszámú, turopoljei kisnemességet, s így, kétségtelenül csalárd eszközökkel, saját embereit küldte be a magyar országgyűlésbe. Mindezek ellenére azonban talán most első ízben állt elő olyan alsótáblai követi kar, mely a hagyományos kormányellenes-sérelmi politikán túllépve túlnyomó többségében alapjában már egyértelműen a polgári reform irányába mutató pozitív utasításokkal volt ellátva. S valóban, ha bizonyos, nem is jelentéktelen pontokon a reform kiterjedését, mélységét illetőleg az egyes utasítások között voltak is különbségek, nem lehetett meglepő, ha az országgyűlés során, a követi kar túlnyomó részének magatartása számos fontos kérdésben általában haladónak bizonyult.

Olyan eredmény ez, melyben lehetetlen nem meglátni Kossuth – a társadalom gyorsuló átalakulásával felvetődött sokféle, általa mind számba vett, megvizsgált probléma tömegéből végül is a valóban jelentőseket jó érzékkel kiemelő és egy új politikai program pontjaivá fogalmazva a legszélesebb politizáló rétegekkel is megismertető, s mindjárt a választ is szuggeráló – publicisztikájának hatását. A most általános többséget nyert gondolatok, ha nagyrészt nem Kossuth gondolatai voltak is, jelentős részben az ő megfogalmazásában (és többnyire csakis azáltal) váltak, válhattak politikai programmá, és a sajtó által hetenként kétszer mindezt részletesen meg is magyarázó, mindenkinek személyes ügyévé tevő kezelésük és felhasználásuk révén nemzeti közvéleménnyé. Kossuth nem volt tagja az országgyűlésnek, melyben a régi megyei családok továbbra is – ám többnyire új generációikkal képviselve – megőrizték vezető szerepüket, de az országgyűlés rendi táblája az őáltala felvetett vagy legalábbis általa fogalmazott gondolatokat fogja védeni és vitatni, az ő lapjában ismertetett európai polgári tekintélyekre hivatkozva. Lapjában, mely e hónapokra ismét a régi Országgyűlési Tudósítások funkcióját veszi át, Kossuth így saját gondolatait és megfogalmazásait láthatja viszont.

Az udvart, mely a reformpárttal szembeni mindezen szavazási, választási akcióktól (legalábbis nyíltan) bölcsen távol tartotta magát és hivatalos képviselőit, s mely a reformnak legalábbis 6 ponton (s még látni fogjuk, mely okból) számára igen lényeges megbuktatását átengedte megyei ügynökeinek és a kisnemesség a kortesek manipulációi által könnyen fellobbantható szenvedélyeinek, ez a (különben, mint láttuk, nem váratlan) körülmény az országgyűlési harc vállalására kényszerítette. Helyzete az alsótáblán, egyes képviselői – így elsősorban Zsedényi Ede vagy az ifjú Mailáth György – nem közönséges képességei ellenére is, a választási harc után reménytelennek tűnt, s így elsősorban a felsőtábla megerősítése vált számára szükségessé. Itt a kormánynak, tekintettel a reformer csoportnak az arisztokrácián belül is végbement kialakulására és várható fellépésére, egyes elszegényedett és így anyagilag függő helyzetben levő arisztokraták mozgósításával is kísérleteznie kellett; túlsúlyát különben a (reformokkal szemben mindig jó szövetségesnek bizonyuló) klérus és a főispánok szavazatai amúgy is biztosították. A felsőtáblán így végül 196 szavazó jogú tag foglalt helyet: ebből 130 volt csupán főnemesi rangja alapján tag (közel egyharmad részüket mindössze 9 család adta), 23 (8 kivétellel ugyancsak főnemes) a főispán; mellettük a fiumei kormányzó és Horvát-Szlavonország képviselője, 11 (két kivétellel ugyancsak főnemesi rangú) világi zászlósúr és 30 római katolikus, illetve görög katolikus egyházfő volt hivatva biztosítani a kormány törekvéseinek sikerét. 518 távollevő főrend szavazati jog nélküli 537 képviselője az alsótáblán foglalt helyet. Az alsótáblának 234 szavazati jogú tagja volt: ebből 2 Horvátországot, 106 a vármegyéket, illetve a szabad kerületeket képviselte (ide számítva Fiumét és Buccari kerületét is); 47 szabad királyi város 94 követet küldhetett; az alsótáblára hivatalos egyháziak száma 32 volt. Ténylegesen azonban csak 2OO-an jelentek meg: hiányzott 6 egyházi méltóság; több szabad királyi város csak egy követet küldött, és a megyék közül hiányzott – Deák visszavonulása miatt tüntetve – Zala megye.


Az 1843–1844. évi országgyűlés
Tartalomjegyzék A társadalmi reform elemei