Az oszmán hatalom új hódításai

A Múltunk wikiből
1542
február 19. I. Ferdinánd országgyűlése Besztercebányán. Személyesen nem jelenik meg. (I. tc.: a hűtlenségért elvett birtokokat mindenki kapja vissza; XXVIII. tc.: megadóztatja a nemeseket.)
1542
december 30. A török elfoglalja Szegedet. A cívisek egy része Debrecenbe, Kassára, Nagyszombatba menekül.
1543
január 6. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon hűséget fogad I. Ferdinándnak.
február 26. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Katonai segítséget kér a török ellen Ferdinándtól.)
április 23. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
június 23. Az erdélyi országgyűlés elküldi az első török adót, 10 ezer aranyat.
július 7. Szulejmán elfoglalja Siklóst.
július 20. Szulejmán elfoglalja Pécset.
július 22. A szultán Budára érkezik.
július 23. A szultáni sereg elkezdi Esztergom ostromát. (Augusztus 10-én Szulejmán elfoglalja a várat.)
augusztus 17. Tatát elfoglalja a török.
augusztus vége Pápát a polgárok megvédik a töröktől.
szeptember 3. Szulejmán elfoglalja Székesfehérvárt.
szeptember 21. A török sereg megkezdi hazavonulását.
november 19. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Besztercebányára. (X. tc.: az adó háromnegyed részét az ország védelmére kell fordítani.)
1544
augusztus A budai pasa elfoglalja Visegrádot, Nógrádot és Hatvant. Lévát Balassa Menyhárt megvédi.
ősszel I. Ferdinánd fegyverszünetet kér a budai pasától.

Szulejmán szultán 1543-ban hatodszor vezette hadait Magyarországra, távolabbi célja állítólag újból Bécs volt. Elfoglalta Valpó várát, majd július elején átkelt a Dráván. Siklós, amikor az ellenség a belsővárig jutott, a várnagy céltalannak tartotta a további harcot, és szabad elvonulásra feladta a várat. Pécs védői meg sem várták az ostromot, más megerősített helyekre menekültek; Szászvár is megadta magát. Július 22-én a szultán Budára érkezik, majd egyenesen Esztergomhoz vezette seregét, hajókon vontatott ágyúi a Dunán követték.

Esztergomot közel 2 ezer gyalogos védelmezte, köztük olaszok, spanyolok és németek. A várat bevehetetlennek tartották, őrsége eleinte keményen harcolt, de alig több mint egy hét után tárgyalásokat kezdett, és a várat átadta az ellenségnek. Tata Ahmed pasának ellenállás nélkül hódolt meg; olasz parancsnoka ezért halállal bűnhődött. Ferdinánd parancsára a tatai őrség német vezetőjét és Esztergom feladóit is börtönbe vetették, de hosszabb fogság után ítélet nélkül elengedték őket.

Esztergomból a szultán nem folytatta útját Bécs felé – amitől tartottak –, állítólag azért nem, mert hírt kapott arról, hogy a franciák nem kezdték meg a Földközi-tengeren hadműveletüket, melynek V. Károly császár erőit kellett volna lekötnie. A török fősereg Fehérvárhoz vonult. Az ősi koronázóváros falait ugyan már nagyon megviselte az idő, de a természet komoly védelmet biztosított számára. Mocsarak vették körül, amelyeken kevés átjáró vezetett. Ezeket külön is megerősítették. A felkészülés a védelemre nem volt zavartalan. Ferdinánd olasz parancsnokot szeretett volna, de nem talált vállalkozót. A városi polgárság a sziléziai származású Varkócs György várkapitány helyett mást látott volna szívesen az őrség élén, s ez súlyos következményekkel járt. A török sereg visszavonulást színlelt, ezzel sikerült kicsalnia a lovasokat, majd hirtelen visszafordult, és megakadályozta visszatérésüket a falak mögé. A szultán töltést építtetett a mocsárba, és katonái szeptember elején a hajnali ködben behatoltak a külvárosba. Varkócs, akit a veszélyeztetett városrészen ért a támadás, harcolva vonult vissza csapataival a vár kapuja felé, de a polgárok nem engedték be. A parancsnok és katonái a Budai Kapu előtt estek el a túlerő elleni harcban, a menekülők közül többen a mocsarakba vesztek. Néhány nappal ezután a polgárság feladta a várat.

Fehérvár elfoglalása után, bár még csak szeptember eleje volt, a szultán kivonult az országból. A hadjárat vártnál rövidebb ideig tartott, mert a megtámadott helyek vagy egyáltalán nem, vagy csak rövid ideig álltak ellen. A birodalomból ígért segítségnek alig látta hasznát az ország. V. Károly a török ellen előkészített csapatokat saját céljaira használta fel, a töröksegélyen fogadott zsoldosok nagy részét pedig – mint említettük – Bécs őrzésére tartották vissza. Pozsony alatt így is jelentékeny haderő gyűlt össze Ferdinánd országaiból: ausztriaiak, csehek, morvák, magyarok, mintegy 20 ezren. A Dunán hidat vertek, amin egy nap alatt átkelhetett a fősereg. Fehérvár ostromakor meg is indultak; mikor azonban híre jött, hogy a város elesett, és a török megkezdte visszavonulását, az idegenek már nem akartak Magyarországon harcolni, kérésükre a hadjáratot a következő évre halasztották.

Az 1543. november 19-én Besztercebányán összeülő országgyűlésnek súlyos veszteségeket kellett tehát tudomásul vennie: fontos várak sora (köztük két királyi székhely) elesett; a szigetként körülzárt várak és városok sorsa megpecsételtnek látszott; a török fősereg mellett száguldozó tatár csapatok nyomán olyan vidékek is pusztává váltak, amelyeket maguk a hadjáratok nem is érintettek. A Dunántúlon rémület lett úrrá, az emberek menekültek, amerre tudtak, és a félelem más országrészekre is kiterjedt. A következő évi hadjárat reményében a rendek kétségbeesett intézkedéseket hoztak: újra megszavazták a portánkénti 2 forintos adót, és minden 100 jobbágy után 6 lovas kiállítását – négyet a befolyó adóból, kettőt a főurak és nemesek jövedelméből. A király személyes jelenléte esetére fejenkénti hadba vonulást, s 100 jobbágyonként a nemesek költségére további 2 lovast, a jobbágyokéra 20 gyalogost ígértek. A főkapitányokat felhatalmazták, hogy várostrom esetén vagy ha a török új várat akar építeni, fejenként hívják hadba a nemeseket és parasztokat.

A következő évben, 1544-ben elmaradt a szultán rettegve várt hadjárata, helyette a várak török őrségei indultak támadásra, melyek kisebb erőt képviseltek ugyan, mégis komoly veszélyt jelentettek, mert már tavasszal megkezdhették a hadműveleteket, s emellett állandó bizonytalanságban tarthatták a környező vidékeket.

Mehmed budai pasa és az esztergomi bég a török várak őrségét összevonva, Visegrádot fogta ostrom alá, mert veszélyeztette összeköttetésüket Buda és Esztergom között. A Duna-parti Alsóvár megadta magát, a Fellegvár azonban Amadé Péterrel az élen állta az ostromot, amíg csak az ivóvíz hiánya lehetetlenné nem tette a további védekezést. Segítség nem jött, végül a Fellegvár is feladta a harcot. A török szabad elvonulást ígért, de szószegő módon lemészárolta a védőket. Ennek hamar híre ment. Nógrád őrsége a török közeledésekor elmenekült, Hatvan várát a kapitányok felgyújtották, és az őrséggel együtt távoztak. A budai pasa helyrehozatta a várat, és katonaságot helyezett el benne. Az előző évben és a most elfoglalt várakkal a török Buda körül valóságos védelmi övezetet épített ki, hogy egyik oldalról se lehessen közvetlenül megtámadni. Majd 1545-ben a kelet-dunántúli védelmi sávba ékelődött Ozorát, Simontornyát és Döbröközt foglalta el, szinte harc nélkül.

A budai pasa után a boszniai is megindult: elfoglalta Velike várát a Dráva-Száva közén, majd, miután Budáról erősítést kapott, Monoszlót is birtokába vette. Seregei ezután Zagorjét pusztították végig.

A helyi török erők támadásai nem egy helyen ütköztek komoly ellenállásba. 1544 augusztusában az esztergomi törökök éjnek idején meglepték Léva várát, de az őrség Balassa Menyhárt vezetésével elűzte a támadókat, Nyáry Ferenc surányi várkapitány pedig az Ipoly melletti szalkai mezőn (Hont vármegye) szétszórta a fosztogató sereget.[1] Varkócs Tamással az élen, akit még Perényi Péter tett meg az egri vár kapitányának, az egriek nagy harcot vívtak a betört ellenséges csapatokkal, és behatoltak a török uralom alatt álló területekre. E részsikerek a várkapitányok és a sebtében összevont csapatok helyzetfelismerésére és bátorságára épültek, tervszerűség és felső irányítás nélkül. A fenyegetett országrészek igyekeztek magukon segíteni. A Tisza vidéki és a tiszántúli vármegyék többször összegyűltek, határozatokat hoztak a védekezésre, a hatalmaskodások megfékezésére. A tiszántúliak adófizetés vállalását fontolgatták a töröknek, míg Ferdinánd meg nem tiltotta, hogy királyi engedély nélkül részgyűléseket hívjanak össze.

Irodalom

A török terjeszkedésére: Káldy-Nagy Gyula, Szulejmán (Budapest, 1974).

  1. A lévai és szalkai harcokról: Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái. Bóta László (Budapest, 1956).


Kísérletek az ország egységének helyreállítására
Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására Tartalomjegyzék