Az osztrák liberálisok bukása

A Múltunk wikiből
1868. szeptember 24.—1870. január 15.
Eduard Taaffe gróf kormánya Ausztriában.
1879. augusztus 12.—1893. november 11.
Eduard Taaffe gróf kormánya Ausztriában.

Míg idehaza Tisza Kálmán szabadelvű párti kormánya keservesen átvergődött a gazdasági kiegyezés és az okkupáció zátonyain, a lajtántúli osztrák liberális kormánynak nem sikerült ezt megtennie. Az okkupáció körüli összeütközésekben a liberális Alkotmánypárt felmorzsolódott, a kormány megbukott. Ezzel a birodalom másik felében véget ért a liberalizmus virágkora.

A kiegyezési rendszer lajtántúli bázisa, az osztrák-német liberálisok amúgy is heterogén táborában a 70-es években nemcsak törések mutatkoztak, hanem új politikai csoportosulások körvonalai kezdtek kibontakozni. A kiegyezést megkötő, s az új rendszert kiépítő-fenntartó óliberálisok a centralizált birodalomfél egységét óvták mindenféle nacionalizmus, köztük a német nacionalizmus határozott meghirdetésétől, megelégedvén azokkal a történetileg kialakult, s a kiegyezés által biztosítottnak tűnő kiváltságokkal, amelyek őket a többi nemzetekkel szembeni gazdasági és politikai versenyben előnyökhöz juttatták. Ez az egyszerre arisztokratikus és bürokratikus liberalizmus azonban a nemzeti gondolat virágkorában akkor sem lehetett különösen népszerű, ha képviselői között jó elméleti felkészültségű, kiemelkedő tehetségek is akadtak. A megerősödő német nacionalizmus az egyetemi városok diákifjúsága, továbbá az Alkotmánypártban fellépő fiatal politikusok körében alakította ki egy újabb politikai program még homályos körvonalait, egyszerre hirdetve az alkotmányosság továbbfejlesztését és a külön német érdekeket, a dualizmus fenntartását és annak német szempontú bírálatát. Az új irányzatok körében felvetődött az a terv, hogy Bukovinát, Galíciát és Dalmáciát csak laza szálakkal, autonóm területként kössék Ausztriához, ezáltal is csökkentve a szlávok részarányát és politikai súlyát.

A gazdasági kiegyezés körüli harcokban az osztrák liberális párt válsága elmélyült. Ha a többség ki is tartott a dualizmus adott formája mellett, megnövekedtek azok az erők, amelyek a német nemzeti és az osztrák gazdasági érdekekre hivatkozva a magyaroknak nyújtandó további engedmények helyett inkább a különválást – a személyi uniót – ajánlották. S miután az új gazdasági kiegyezés – a kompromisszumok természetéből következően – Ausztria számára sem hozott politikában is kiaknázható „vívmányokat”, a liberális kormányt bírálói a német érdekek feláldozásával vádolhatták.

Az a történeti fejlődés, melynek keretében az osztrák–német liberálisok a birodalom érdekeivel szembeállított német különérdekek megfogalmazásáig eljutottak, kritikus pontját az okkupációs válság idején érte el. A liberálisok többsége ellenezte Bosznia–Hercegovina megszállását és a vele járó kiadásokat. Liberális megfontolásból bírálták a dinasztikus terjeszkedési törekvéseket és a külpolitika abszolutisztikus jellegű irányítását. Nemzeti szempontból – akárcsak Magyarországon – veszélyesnek tartották, hogy a Monarchiában élő szlávok aránya és súlya tovább növekedjék. Miközben a kormány hűségesen kiszolgálta a császár és Andrássy külpolitikáját, saját pártja ellenállását nem tudta legyőzni. A pártnak csupán kisebb része, elsősorban a nagybirtokos szárny maradt mögötte, s a berlini kongresszus határozatait is csupán az addigi ellenzék szavazatai segítségével sikerült a parlamentben elfogadtatnia. A kormányintézkedéseket rendszeresen opponáló párttöbbség miatt 1878 őszén Adolf Auersperg herceg kabinetje kénytelen volt lemondani.

A liberális többség még mindig szentül hitt saját erejében, nélkülözhetetlenségében, dualizmus- és államfenntartó szerepében. A kormányalakítási kísérletek idején is kitartott okkupációellenes álláspontja mellett, mígnem 1879 nyarán Eduard Taaffe gróf, az uralkodó egyik bizalmasa, egy átmeneti kormány belügyminisztereként új választások megrendezésével kisebbségbe szorította őket. A 150 széthúzó osztrák-német liberálissal szemben Taaffe megteremtette a konzervatív Hohenwart-klub, az engedmények ígéretével újra megnyert cseh arisztokrata és polgári képviselők és a lengyel nagybirtokosok koalícióját, az úgynevezett vasgyűrűt, amelyhez a német liberális nagybirtokosok is csatlakoztak. A lajtántúli birodalomfél nagybirtokosai – nemzetiségtől függetlenül – a dinasztia mögé sorakoztak, s ez hozta létre az új koalíció alapját. 1879. augusztus 12-én Taaffe lett a miniszterelnök és közel másfél évtizeden át e konzervatív-klerikális többség segítségével az egyes nemzetek között egyensúlyozva – elsősorban a cseheknek tett kulturális és nyelvi engedményekkel – sikerült a dualista rendszer nyugalmát Ausztriában is fenntartania.

Az osztrák liberálisok bukásával nem következett be a dualizmus egész rendszerét megrázó gyökeres politikai fordulat. A liberálisok a hivatalokban, a külügyi szolgálatban, a társadalmi életben tovább őrizték pozícióikat, s egy ideig még néhány miniszteri széket is megtartottak. A liberális tábor azonban egy nagy illúzióval szegényebb lett. Megbizonyosodott, hogy a dualizmust nemcsak a liberális erők, hanem a konzervatív kormányok is fenn tudják tartani. A lajtántúli antiliberális, konzervatív irányváltás Tisza Kálmánt is óvatosságra, a liberalizmus további mérséklésére, a Szabadelvű Párt egyeduralmi helyzetének további megszilárdítására, végeredményben egy mérsékelten konzervatív irányváltásra ösztönözte.


Bosznia és Hercegovina okkupációjának hatása Magyarországon
Tisza kormányon marad Tartalomjegyzék