Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

A Múltunk wikiből
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.

S amint a forradalom az utolsó hetekben ilyeténképpen teljesen elütötte magát attól a lehetőségtől, hogy a paraszti tömegek elkedvetlenedésének a folyamatát esetleg még visszájára fordítsa, úgy ezekben a hetekben végképp elesett attól a lehetőségtől is, hogy egyszer még lerázza magáról a közte és a magyarországi nem magyarok zöme között kifejlődött ellenségesség nyomasztó tehertételét. Igaz, a fordulat elmaradása ebben a viszonylatban már nem annyira az igyekezet, mint inkább az idő hiányán múlott. Mert a nemzetiségi kérdés rendezése felé vezető úton a forradalomnak éppen ezekben a hetekben minden korábbinál nagyobb előrelépést sikerült végre tennie, s ezzel – ha több nem is – a kiindulópont mindenképpen megteremtődött ahhoz, hogy az egymással szembekerült felek eddigi szakadatlan távolodása apránkint közeledésnek adja át a helyét. Annál is inkább, mivel a másik oldalon ekkorra már szintén jócskán megnőtt azoknak a tábora, akiket a korábbiaknál nagyobb előrelépésekre sarkallt fokozatos kijózanodásuk.

Azok a csalódások ugyanis, amelyek a szerb meg a horvát liberálisokat érték 1848 végén, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy idestova fél éve megfogalmazott nemzeti követeléseik kielégítésének az idejét az udvar még mindig nem érzi eljöttnek, korántsem bizonyultak e politikusok utolsó ilyen nemű csalódásainak, ellenkezőleg: hasonló csalódások a következő hónapokban is egyre-másra érték őket is, más nemzetiségű fegyvertársaikat is. Mert a birodalmi egység szempontját mindenek fölé helyező udvari körök továbbra sem láttak okot arra, hogy a nemzetiségeknek az ellenforradalom javára tett szolgálatait az általuk elsősorban kívánt ellenszolgáltatással: nagyfokú autonómiában részesítésükkel viszonozzák, s az ilyen irányú igénybejelentéseket nemcsak akkor hagyták mindig figyelmen kívül, ha liberális nemzetiségi politikusok, de akkor is, ha a nemzetiségi mozgalmak jobboldali vezetői hozakodtak elő vélük.

Amikor például a kétharmadrészt udvarhű horvát politikusokból álló báni tanács (amely működésével a szábor elnapolása után sem hagyott fel) januárra tető alá hozott néhány közjogi tárgyú törvénytervezetet s ismételten leszögezte bennük, hogy Horvátország kül-, had-, pénz- és kereskedelmi ügyeinek az intézését a birodalom középponti kormányára, az államélet egyéb ágainak a kezelését viszont a Háromegy Királyság területén egy kizárólag a szábornak felelős tartományi államtanácsra kellene bízni: ezeket a birodalmi egység szemszögéből nézve fölöttébb veszedelmes tartalmú előterjesztéseket az udvari körök még válaszra sem méltatták.[1] S hasonló fogadtatásra leltek az udvarban azok a (januárban Eperjesen összeverődött, majd innen Olmützbe utazó) Habsburg-barát ukrán értelmiségiek is, akik – hogy végre az ukrán nép (pontosabban: az ukrán nép forradalomellenes kisebbsége) is hallasson magáról – január 29-én petíciót nyújtottak át Ferenc Józsefnek, azt kérvén, hogy az (egymással egyesítendő) Északkeleti Felvidékből és Galíciából szervezzenek autonóm ukrán koronatartományt.[2] Amint Ferenc Józseftől a nem sokkal utóbb ugyancsak Olmützbe érkező Șaguna is csupán néhány barátságos, de semmitmondó szót kapott feleletül február 25-i petíciójára, amely szintén ilyesféle kérést terjesztett elő, azt tudniillik, hogy Erdéllyel egyesítsék a szűkebb értelemben vett Magyarország és Bukovina románlakta területeit, s az így létrejövő román koronatartomány élére állítsanak egy a románok által saját soraikból választandó nemzeti főnököt, a császár pedig vegye fel „a románok nagyfejedelme” címét is.[3]

Akik pedig nem szorítkoztak arra, hogy efféle kérelmekkel ostromolják az udvari, hanem önhatalmúlag megkezdték vágyálmaiknak az életbe való átültetését is, azok még rosszabbul jártak. Rajačić és a szerb főodbor például január 13-án ünnepélyes feliratban tudatta Ferenc Józseffel, hogy a szerb nép, bízván a császári szóban, türelemmel fogja kivárni a béke helyreállítását és „nemzeti beligazgatásának” ez utánra ígért megszervezését,[4] közben viszont a szerb felkelősereg hatalmába került területeken mindenfelé helyi és kerületi odborokat hozott létre, s az államigazgatási teendőket maradéktalanul ezeknek a testületeknek a hatáskörébe utalta; az udvari körök válasza pedig erre az volt, hogy Knićanin szerbiai önkénteseit (akikről különben is bajosan tételezhették fel Olmützben, hogy a birodalom épségének megóvásáért fogtak fegyvert) diplomáciai eszközök igénybevételével már februárban hazarendeltették a Szerb Fejedelemség kormánya által. Ámbár legrosszabbul mégis azok jártak, akik mind ez ideig teljesen a császári kegyre hagyatkoztak, s egyelőre meg sem kísérelték kiteregetni kívánságaikat, az ellenforradalomnak viszont kellő tömegtámogatás híján mindenki másénál kisebb szolgálatot tudtak csak tenni: a szlovák vezetők; Hodža például februárban már döbbenten vehette tudomásul, hogy mivel az általa toborzott legionáriusok a lakosság körében vajmi kevés rokonszenvre lelnek, csapatát a császáriak a szlováklakta területeken már megtűrni sem hajlandóak, s ezért az ostromlott Komárom alá vezényelték, a légió elkedvetlenedett parancsnoka, Janeček pedig erre, faképnél hagyva őt s a vezérletet egy fegyverforgatásban teljesen járatlan irodalmárra, Ján Franciscira bízva, örök búcsút mondott a katonaéletnek.

Holott a január–február folyamán történtek még csupán apró tűszúrások voltak ahhoz a csapáshoz képest, amelyet azután a március 4-i alkotmányoktroj mért az ellenforradalom szekértolóivá lett nemzetiségi politikusokra. Elsősorban persze megint csak a szlovákokra, akik az oktrojált alkotmány elolvasása után elkeseredetten állapíthatták meg, hogy őket az udvar még olyan korlátozott területi autonómiához sem óhajtja juttatni, amilyet a horvátoknak, a szerbeknek meg az erdélyi románoknak szán. De az oktrojált alkotmányt a többiek is csak mélységes csalódással fogadhatták. A románok főleg azért, mert az alkotmány Erdélyt nem nyilvánította teljes egészében román tartománnyá s mert Magyarország román lakosságú megyéi közül mindössze a Részek-belieket rendelte Erdélyhez csatolni. A szerbek azért, mert az alkotmányirat a vajdaságról még mindig jövő időben beszélt, máris világossá tette viszont, hogy a szerb határőrezredek területe a távolabbi jövőben sem fog a vajdasághoz tartozni. A horvátok pedig legfőképpen szintén a határőrvidék különállásának fenntartását nehezményezhették.[5] És az elégedetlenséget valamennyiük esetében tovább fokozhatta azután, hogy az alkotmány ”tartományi ügyeknek” csupán egészen jelentéktelen ügyeket minősített, a csak kicsit is jelentős ügyeket pedig mind-mind „birodalmi ügyekké” nyilvánította.

Teljesen érthető hát, ha az oktrojált alkotmány hivatalos közhírré tételét Jellačić is, Rajačić is jónak látta elmellőzni. A közvélemény felbolydulásának azonban ez sem állhatta útját. Zágrábban a liberális eszmék hívei széltében-hosszában hangoztatni kezdték, hogy most már örömmel vennék, ha a harcmezőkön a magyar honvédsereg aratna győzelmet, mert többé nem kétséges, hogy csak ez „tenné lehetővé az ő föderalisztikus törekvéseik érvényre juttatását”,[jegyzet 1] a Slavenski Jug pedig ezt a véleményt utóbb avval toldotta meg, hogy a horvátoknak az oktrojált alkotmány még annyi önállóságot sem biztosít, amennyivel a magyar uralom alatt rendelkeztek. S hasonló visszhangra lelt az új alkotmány a szerb sajtóban is.

A nagyjából Stratimirović elképzeléseit osztó Napredak például az alkotmányoktrojból azt a tanulságot szűrte le, hogy amint eddig „Ausztriában nem volt szabadság”, úgy „nem is lesz soha”, mert Ausztria és a szabadság „egymásnak örökös ellensége”,[jegyzet 2] az ekkor Belgrádban dolgozó Jakov Ignjatović pedig a Szerb Fejedelemség félhivatalosának számító Srbske Noviné-ban azt írta, hogy mivel Bécsnek – mint most kétségtelenül bebizonyosodott – nem vajdaság, hanem centralizáció kell, „a szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni”.[jegyzet 3] És még a főodbor hivatalos lapjában, a Vjestnik-ben is azt lehetett olvasni, hogy „az osztrák kormány téved, ha úgy hiszi, hogy szemünket kiszúrta az oktrojált alkotmánnyal”, hiszen látni való; hogy ez az alkotmány a vajdaságot „egy francia département szintjére” süllyesztette.[jegyzet 4]

Mivel azonban a nemzetiségi mozgalmaknak valamiféle harmadik megoldás nemlétében továbbra sem volt más választásuk, mint hogy vagy a magyar forradalommal, vagy az ellenforradalommal tartsanak, a nemzetiségi politikusok között pedig továbbra is szép számban akadtak, akik a magyar forradalomhoz való közeledésről – ilyen vagy amolyan okból – hallani sem akartak: még mindig kerülköztek, akik abból, hogy az udvar pillanatnyilag rácáfolt reményeikre, csupán azt a következtetést vonták le, hogy az udvari köröket a jövőben az eddiginél is nagyobb ostrom alá kell venniük. Miért is a szlovák vezetők – éppen most lépve ki hallgatásukból – március 20-án azzal a kéréssel járultak Ferenc József elé, hogy pótlólag Magyarország szlováklakta területeiből is alakítsanak különálló koronatartományt, s ezt szintén ruházzák fel a többi koronatartományéhoz hasonló autonómiával;[6] a szerb főodbor küldöttei egy április 25-én az osztrák kormánynak benyújtott újabb petícióban azt kérelmezték, hogy a vajdaságot mégis szervezzék meg haladéktalanul s a szerb határőrezredek területét mégis csatolják a vajdasághoz;[7] a horvát báni tanács pedig május 6-án – úgyszintén küldöttség révén – azt a kérést intézte a császárhoz, hogy végre szentesítse a szábor által réges-rég elfogadott törvényjavaslatokat, a horvát végvidéket meg az oktrojált alkotmány utólagos módosításával mégiscsak nyilvánítsa a Háromegy Királyság szerves alkotórészévé.[8]

Eredményre azonban természetesen ezek a próbálkozások sem vezettek. S mivel ez az ellenzéki hangok további felerősödését vonta maga után, az udvari körök március–április táján már elodázhatatlannak találták a nemzetiségi mozgalmaknak minden korábbinál hathatósabb leckében részesítését. Ezért volt például, hogy Rajačićot április 2-án végre politikai tisztséghez juttatták, de korántsem a vajdaság valamiféle teljhatalmú kormányzójává tették meg, hanem mindössze császári biztossá nevezték ki a Délvidékre (s persze még annak is csupán a polgári közigazgatás alá tartozó területeire), ami a császári hadsereg-parancsnokság egyszerű függvényévé történt lefokozásával volt egyértelmű. S hogy a lecke még teljesebb legyen: a délvidéki megyékből meg a szerb végvidékből egyidejűleg megalakították a VII. magyarországi katonai kerületet, s ennek az élére április 8-án a néhány nappal korábban tábornokká előléptetett Mayerhofert állították, amivel ezt az eddig Rajačićnak alárendelt embert egyik napról a másikra Rajačić fölöttesévé kenték fel, sőt egyszeriben fölébe helyezték – a rangban pedig idősebb – Todorovićnak is.

De nem feledkeztek meg az udvari körök a horvát sajtóról sem. Jellačić tehát május 9-én közzétett egy sajtószabályzatot, amely kimondotta, hogy ezentúl szigorú börtönbüntetés, súlyosabb esetekben pedig a lapszerkesztéstől való örökös eltiltás is vár mindazokra, akik akár felségsértés, akár hazaárulás, akár a törvények erőszakos megváltoztatása érdekében kifejtett izgatás, akár a birodalmi egység megbontására irányuló propaganda vagy akár csak rémhírterjesztés vádja alá esnek. S hamarosan okuláshoz jutottak az udvar szlovák fegyvertársai is, amennyiben a császáriak a tavaszi hadjárat alkalmával másodszor is menekülésre kényszerített szlovák légiók maradványait májusban újjászervezték és egyetlen csapatba egyesítették, ennek az új légiónak az élére azonban már nem cseh vagy szlovák parancsnokot, hanem – a lengyel nemzetiségű Henryk Lewartowski báró százados személyében – egy minden tekintetben megbízhatónak látszó császári tisztet állítottak.

Az ilyen intézkedések pedig némelyeket valóban meghunyászkodásra bírtak. Másokat viszont az udvarral éppen ezek fordítottak szembe végképp, hogy azután az utóbbiak egy részét kiábrándulásuk végül magához a magyarokkal való megbékélés módozatainak a kutatásához is elvezesse – méghozzá épp akkortájt, amikor valahára a magyar forradalom táborán belül is kezdett már tért hódítani az a felismerés, hogy a magyar nemzetiségi politika gyökeres átalakításra szorul.

Lábjegyzetek

  1. Erről Kulmer ír egyik Jellačićhoz intézett levelében. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  2. Idézi: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. 1. Budapest, 1940. 345.
  3. Idézve: ugyanott I. 346.
  4. Idézve: ugyanott I. 345.

Irodalom

  1. A báni tanács januárra kidolgozott törvénytervezeteit közli Pejaković.
  2. A januári ukrán petíciót ismerteti Danilak,
  3. Șaguna pedig maga adta ki február 25-i petícióját: Petition der romanischen Nation aus dem österreichischen Staate, welche Seiner Majestät Kaiser Franz Josef I. am 25. Febr. 1849 überreicht wurde (Hely és év nélkül).
  4. A január 13-i szerb felségfeliratot közli Thim III.
  5. Az oktrojált alkotmány keltette horvátországi csalódottságról sokatmondóan tanúskodik az (egyébként jobboldali irányzatú) Agramer Zeitung, 1849. március 29. A Slovenski Jug említett (augusztus 23-án megjelent) cikkét kivonatosan adja Bogdanov, Hrvatska ljevica.
  6. A március 20-án előterjesztett (előző nap kelt) szlovák petíciót közli Steier, A tót nemzetiségi kérdés II.;
  7. az április 25-i szerb petíciót Thim III.;
  8. a horvát báni tanács május 6-án benyújtott (s szintén április 25-én kelt) feliratát és Jellačić május 9-i sajtószabályzatát pedig Pejaković.


Próbálkozások a nemzetiségek megbékítésére
Tartalomjegyzék Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről