Az udvar első támadó próbálkozása

A Múltunk wikiből

Mert a március 15-e és 17-e közötti bécsi tárgyalásokra következő héten még csakugyan könnyen keletkezhetett olyan látszat, hogy az udvari körök 17-én végérvényesen felhagytak az ellenállással. Hiszen az országgyűlés ezen a héten valósággal elárasztotta Bécset törvényjavaslataival, hogy mielőbb megkapja rájuk az uralkodói jóváhagyást, az udvar pedig, nem kívánván újból elmérgesíteni a helyzetet, legtöbbjüket – fogcsikorgatva ugyan, de viszonylag gyorsan – jóvá is hagyta. Március utolsó napjaiban viszont egyszerre lelepleződött, hogy ez a feltűnő igyekezet addig is fölöttébb csinált dolog volt csak. A Pozsonyból Bécsbe küldött törvényjavaslatok között ugyanis akadt egy-kettő, amelyet az udvari körök már semmiképpen sem emészthettek meg minden további nélkül. Ilyen volt mindenekelőtt a jobbágyfelszabadításról szóló, amely legnagyobb mértékben azokat a nagybirtokosokat sújtotta, akiknek a soraiból kerültek ki az uralkodóház legfőbb magyarországi támaszai. S még inkább ilyen volt a magyar parlamentáris kormányról szóló törvényjavaslat, amely Magyarország kormányzatát nem célozta ugyan teljesen függetleníteni Ausztriáétól (így nem rendelkezett külön magyar külügyminisztérium létesítéséről sem), a pragmatica sanctio szellemével és a birodalmi egység követelményével azonban ennek ellenére sem volt összeegyeztethető, hiszen többek között önálló magyar had- és pénzügyminisztérium alakítását is előírta s kimondotta, hogy az uralkodót ezentúl az országból való távolléte esetén a mindenkori nádor minden téren királyi teljhatalommal fogja helyettesíteni.

Ezek a javaslatok tehát elfogadhatatlanok voltak az udvar számára.[1] Azzal a kérdéssel azonban, hogy miként akadályozzák meg törvényerőre emelkedésüket, az udvari köröknek egyáltalán nem volt könnyű megbirkózniuk. A Habsburgokra nehezedő nyomás ugyanis március 17-e után sem enyhült, sőt a következő hét folyamán még a korábbinál is nagyobbra nőtt. Hiszen március 18-án Milánóban, majd 22-én Velencében is kitört a forradalom, s a felkelők mindkét városból kiverték a császári csapatokat. És a forradalom örvénye mellett Itáliában igen gyorsan megnyílt a külháború örvénye is, amennyiben a lombardiai felkelők megsegítése végett 23-án a piemonti sereg is hadra kelt.

Mit tehetett hát az udvar ilyen körülmények között Magyarországon? Papíron – mint István főherceg egy március 24-én kelt bizalmas emlékiratában kifejtette – három megoldás között választhatott. Így választhatta azt a megoldást, hogy a császári csapatokat mind egy szálig kivonja magyar földről s tétlenül nézi, hogyan lesz az egész ország az ezek után – István főherceg szerint – minden bizonnyal kirobbanó parasztháború martalékává. Választhatta továbbá azt a megoldást, hogy a jövőben is megmarad a tárgyalások ösvényén, legfeljebb az eddigieknél szívósabb alkudozásokba bocsátkozik Batthyányékkal, s ezek révén próbálja „menteni, ami még menthető”. Végül pedig választhatta a magyar törekvésekkel való nyílt szembeszegülést, az országgyűlés azonnali feloszlatását és a magyar forradalom fegyveres erőszakkal történő felszámolását.

Ténylegesen azonban – s ezt István főherceg ugyancsak hangsúlyozta – az udvar mégsem választhatott e három papíron kínálkozó megoldás közül teljesen tetszése szerint. Az első megoldást nem választhatta, mert az esetleges parasztháború az uralkodóház leghívebb magyarországi alattvalóit is pusztulásba döntötte volna (s ráadásul átterjedhetett volna a birodalom más tartományaira is). De nem választhatta a harmadik megoldást sem, mert ehhez pillanatnyilag Magyarországon állomásozó császári csapatok létszámát – István főherceg számítása szerint – 40–50 ezer fővel kellett volna növelni, ez pedig kivihetetlen volt. Az észak-itáliai tartományokban lekötött közel 80 ezer főnyi haderő ugyanis egyetlen embert sem nélkülözhetett, s ezért csapatokat Magyarországra csupán az Osztrák Császárság egyéb tartományaiból lehetett volna átcsoportosítani. Ezekben viszont ekkor együttvéve alig több mint 130 ezer sorkatona állott rendelkezésre, s a helyzet a Habsburgokra nézve ezekben a tartományokban sem volt annyira megnyugtató, hogy a határaik között kéznél levő fegyveres erő méreteit aggodalom nélkül csökkenthették volna egyszerre 30–38%-kal.

Tökéletesen érthető hát, ha István főherceg a pillanatnyi adottságok mérlegeléséből 24-én végül is azt a tanulságot szűrte le, hogy az udvarnak Magyarország esetében egyelőre változatlanul ragaszkodnia kell a tárgyalásos politikához s ezt csupán „jobb idők jöttével”, azaz csak az itáliai és egyéb nehézségek leküzdése után lesz szabad felcserélnie a fegyveres erőszak politikájával.[jegyzet 1] És tökéletesen érthető, ha az adott körülmények között a 26-án Lajos főherceg elnökletével tartott udvari konferencia maga is elismerte István főherceg okfejtésének helyességét s szintén arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarország elleni fegyveres fellépésre az észak-itáliai szabadságharc eltiprása előtt nem kerülhet sor.

Ámbár ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az udvari körök most már minden további nélkül hozzájárultak a jobbágyfelszabadítás és a kormányzati önállóság tárgyában kidolgozott pozsonyi törvényjavaslatok becikkelyezéséhez. Ellenkezőleg: 28-án két királyi kéziratot küldettek Pozsonyba, s ezek mindkét törvényjavaslat nagymérvű átdolgozására szólították fel az országgyűlést. Így a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó kézirat négy lényegbevágó módosítást követelt.

  • Először: hogy a nádornak a király távolléte esetére biztosítandó teljhatalom csak a jelenlegi nádort illesse meg, a majdan utána következőket viszont (akik esetleg már nem az uralkodóház tagjai közül fognak kikerülni) ne.
  • Másodszor: hogy a magyar udvari kancellária (amely Apponyi György gróf március 13-án történt lemondása óta Szőgyény László alkancellár irányításával folytatta működését) a miniszteriális törvény életbelépése után se szűnjék meg létezni, hanem a jövőben is maradjon fenn mint a kormány fölött álló s parlamentáris felelősséggel nem tartozó, csupán a királytól függő szerv.
  • Harmadszor: hogy Magyarországnak azokat a jövedelmeit, amelyek eddig a birodalom közös költségeinek a fedezésére szolgáltak, ezután se a magyar pénzügyminisztérium kezelje, hanem ezeket továbbra is szolgáltassák be „a birodalom középponti pénztárába” (ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország a jövőben se csak az udvartartás, valamint a közös diplomácia és a közös hadsereg költségeihez legyen köteles hozzájárulni, hanem például az osztrák államadósság törlesztéséhez is).
  • Végül pedig a szóban forgó kézirat azt követelte, hogy a hadügyek irányítása továbbra is kizárólagos uralkodói felségjog maradjon, katonai tárgyú rendeleteket tehát a nádor a király távollétében se bocsáthasson ki, s a kibocsátandó katonai tárgyú királyi rendeleteket a magyar kormány tagjai közül ne is a hadügyminiszter jegyezze ellen, hanem az „a király személye körüli miniszter”, akinek a feladata egyébként az osztrák–magyar kapcsolatok ápolása és az Ausztriával közös érdekű ügyek intézése lesz.[jegyzet 2]

Vagyis a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó királyi kézirat olyan módosításokat kívánt, amelyek végrehajtása után a magyar kormány – a pénzügyminiszteri tárca várományosának, Kossuthnak a szavaival – „nemcsak független kormány nem, de sőt csak amolyan postahivatala volt volna a bécsi hatalomnak, mint a minő a helytartótanács vala”.[jegyzet 3] Úgy hogy e mellett a kézirat mellett valósággal eltörpült a másik, hiszen emez simán jóváhagyta a jobbágyok úrbéres szolgáltatásainak eltörlését, csupán azt követelte, hogy a jobbágyfelszabadítás életbe léptetése ne történjék meg addig, amíg az országgyűlés meg nem oldja a földesurak kármentesítésének a kérdését.

S hogy ezt a két kéziratot azonos időpontban indították útjára Bécsből, az nyilvánvalóan nem volt véletlen: a kármentesítés sürgetése és a jobbágyfelszabadítás életbe léptetésének elodázására irányuló kísérlet nemcsak az uralkodóház legodaadóbb magyarországi híveinek védelmét volt hivatva szolgálni, hanem az udvar bennfentesei előtt kiváló eszköznek látszhatott arra is, hogy véle a jobbágyfelszabadítás által az esetek többségében ugyancsak érzékenyen érintett liberális követek egy részét is lekenyerezzék s – következőleg – rábírják a megfelelő viszontszolgálatra, a miniszteriális törvényjavaslat egyidejűleg követelt módosításainak megszavazására. Ha azonban az udvari körök ilyesféle reményeket fűztek a 28-i királyi kéziratokhoz, reménykedésük alaptalan volt. Mert az lehetséges, hogy az országgyűlési követek közül – még a liberális követek közül is – sokan örültek volna, ha az uralkodó, magára vállalva a jobbágyfelszabadítás meghiúsításáért járó felelősséget, kereken megtagadja az úrbéres szolgáltatások eltörléséről rendelkező törvénycikk szentesítését. Annak kockáztatásától viszont, hogy a jobbágyfelszabadítás hátráltatójaként az országgyűlés lépjen színre, s emiatt azután a nemesség váljék a parasztság dühének célpontjává, a követek – még a konzervatívok is – visszaborzadtak. Ha pedig a jobbágyfelszabadítás késleltetésébe nem mehettek bele, akkor a jobbágyfelszabadítás késleltetésének fejében tőlük várt ellenszolgáltatásra, a magyar kormány hatáskörének követelt nagyfokú megnyirbálására sem volt miért ráállaniok. És ez szintén nem csak a liberálisok esetében volt így. Hiszen a jobbágyfelszabadítás azonnali életbelépése már a konzervatív pártállású földbirtokosokat is érdekeltekké tette abban, hogy a magyar kormány, ha a földesurak kármentesítését egyik napról a másikra teljes egészében nem biztosíthatja is, legalább minél gyorsabban és minél nagyobb részletekben törleszthesse majd a jobbágyfelszabadítás kárvallottjainak megítélendő összegeket, s ezért szabadon rendelkezhessék az ország minden néven nevezendő jövedelmeivel.

Az alsótábla tehát 29-én óriási felháborodással fogadta a két királyi kéziratot, s habozás nélkül tudtára adta az udvarnak két egyhangúlag elfogadott határozatban, hogy az érintett törvénycikkeknek semmiféle módosításába nem hajlandó belebocsátkozni. Az udvari körök pedig – továbbra sem kockáztathatván a tárgyalások fonalának elejtését – kénytelenek voltak jó képet vágni ehhez az általuk nem várt fordulathoz, s 31-ére már el is ejtették 28-i követeléseiknek valamennyi lényeges pontját.

Az azonban, hogy Bécs – alig két héttel március 1758 után – másodszor is engedni kényszerült, most sem egyedül Pozsonynak volt köszönhető, hanem – akár két héttel előbb – Pestnek is. Mert Pesten már 27-én rebesgették, hogy az udvar semmiképpen sem akar hozzájárulni a magyar had- és pénzügyigazgatás függetlenítéséhez, s ezért a középponti választmány már a 28-áról 29-ére virradó éjszakán kimondotta, hogy ha Bécsben csakugyan megtagadják a miniszteriális törvényjavaslat jóváhagyását, akkor a Batthyány-kormány kijelölt tagjait tüstént Pestre kell hívni, s itt azután a nép nevében kell majd felruházni őket a kormányhatalommal.[2] Közben pedig a pesti utcákon rohamosan terjedt az a követelés, hogy István főherceget (akinek a megnyilatkozásai közül a közvélemény természetszerűleg csak a nyilvánosság előttieket ismerte) tegyék meg magyar királlyá, ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország többé még perszonális unióban se maradjon Ausztriával. Sőt most már valóban felhangzott a köztársasági államforma bevezetésének a jelszava is, méghozzá olyan erővel, hogy a Habsburgok érdekeinek legfőbb helybeli képviselője, Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács helyettes elnöke kötelességének érezte figyelmeztetni Bécset: ha az udvar nem nyugszik bele a miniszteriális törvénytervezet szentesítésébe, akkor a legrosszabbakra is felkészülhet. S ezt a figyelmeztetést Lederer is sietett megtoldani azzal, hogy a rendelkezésére álló fegyveres erővel képtelen volna meggátolni a magyar köztársaság kikiáltását.

Amikor pedig 30-án este Pesten is ismeretessé lett a 28-i királyi kéziratok tartalma, perceken belül viharos tömegtüntetés robbant ki a városháza előtti téren, majd másnap a középponti választmány felhívást intézett a hasonló vidéki testületekhez, ebben arra kérve őket, haladéktalanul küldjék el képviselőiket Pestre, hogy a küldötteikből és a középponti választmány tagjaiból alakítandó nemzeti konvent mielőbb átvehesse a teljhatalmat. Ezekről a fejleményekről az udvari körök már csak utólag értesülhettek ugyan, Zichy és Lederer tudósításait azonban még idejében kézhez kapták, az pedig, ami ezekben állott, egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy Bécsnek perdöntő indítékot adjon a sürgős fegyverletételre.

Igaz, egy-két részletkérdésben az udvar továbbra is kitartott eredeti álláspontja mellett – így továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a királyi teljhatalom az uralkodó távolléte esetén csak a jelenlegi nádort illesse meg, és hogy ha többé nem lesz is minden katonai természetű intézkedés az uralkodó közvetlen döntésének a függvénye, legalább a katonatisztek kinevezése meg a magyar ezredeknek az ország határain kívüli alkalmazása maradjon távolléte esetén is az uralkodó kezében –, ezek a kikötések azonban a lényeget immár nem érintették. Ezeket a kívánságokat tehát már a liberális vezetők is teljesíthetőeknek ítélték, úgy hogy a sietve Pestre utazó Eötvös József báró, akit Batthyány vallás- és közoktatásügyi miniszterré szemelt volt ki, 31-én este már nemcsak az udvar újólagos meghátrálásáról tájékoztathatta a főváros lakóit, hanem egyben arról is, hogy a leendő kormány tagjai többé nem látnak okot az elmúlt napok pesti mozgalmainak netaláni továbbfolytatására.

Lábjegyzetek

  1. István főherceg az uralkodóhoz, Bécs, 1848. március 24. Lásd: Idősb Szőgyény-Marich Lászlóemlékiratai. I. Szerkesztette Thallóczy Lajos. Budapest, 1903. 219–220.
  2. Az uralkodó az országgyűléshez, Bécs, 1848. március 28. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849. I. Pest, 1868. 35–37.
  3. Kossuth Lajos, Kossuth és Széchenyi. Kossuth Lajos iratai. X. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1904. 373.

Irodalom

  1. A Pozsonyban kidolgozott törvénytervezetek bécsi fogadtatásáról tüzetesen tájékoztat s a fogadtatásukat dokumentáló iratokat is közli Károlyi Árpád, Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt (Budapest, 1936).
  2. Az alsótábla március 28-i határozatait reprodukcióban közli: RózsaSpira.


A forradalmi és az ellenforradalmi tényezők első erőpróbái
Az országgyűlés törvényalkotó munkája Tartalomjegyzék