Az uralkodó osztályok új gazdaságpolitikai gyűjtőpontjának létrejötte

A Múltunk wikiből
1909. március 18.
1909:V. tc. A földadókataszter igazításáról és a földadó százalékának megállapításáról.
1909. április 11.
Az 1909. évi adótörvények.
1909. május 2.
1909:XV. tc. Az állami kőszénbányák fejlesztéséről.

A koalíciós kormány utolsó, 1908–1909. évi törvényjavaslatainak, törvényeinek a sorsa a koalíciós gazdasági érdekkörök egymás ellen fordulását és a kormánnyal folytatott vitájuk éleződését szemlélteti. Mivel ezek a néptömegek életfeltételeit is érintették, kidolgozásuk a messzebb terjedő koalíciós reformigények cáfolatául is szolgált. Több ipari jellegű törvény után a pozícióit megszilárdító nagybirtok 1908-tól a magyar törvényhozás különös agrárius színezetű szakaszát nyitotta meg. A szeszadótörvény az ipari szeszgyárak háttérbe szorításával; a bortörvény a kereskedők büntetésével; a birtokrendezési és tagosítási törvény, valamint az állattenyésztés fejlesztéséről szóló törvény a földbirtokosok privilegizálásával hívta ki maga ellen a városi tőke haragját. 1908 eme törvényeit a főváros fejlesztéséről szóló törvény nem volt képes megfelelő módon ellensúlyozni, noha a kormány törekedett erre az ellensúlyozásra, s így álláspontja, gazdaságpolitikai irányvonala nem azonosítható egyszerűen az OMGE irányvonalával. A latifundiumok munkásigényeinek megfelelő kivándorlási törvény, amelyet az 1908. végi, 1909. eleji háborús válság miatt nyújtottak be ekkor, főleg látványos kudarcával járult hozzá a koalíciós érdekkörök bomlásához.

A telepítési törvény ügyét a kormány csak azután kezdte szorgalmazni, miután kiderült: nem kell messzebbmenő parcellázási földreformtervvel védekeznie a népmozgalmak 1906–1907. évi nyomása ellen. 1908-ban a telepítés ügye a parcellázás elé került, bár azzal összekapcsolódott. A falu bajainak orvosszerét ettől kezdve a földesurak kevésbé a birtokuk környékén, inkább a távoli területek benépesítésében keresték. Az 1909 márciusában beterjesztett javaslat az 1903. évi tervezet nyomdokain haladt, de attól a telepítés gazdagparaszti–középbirtokosi elsődlegességének hangsúlyozásában és a földbirtokok kidolgozottabb érdekvédelmében különbözött, továbbá nagyobb segélyösszeget – 120 millió koronás fedezetet – feltételezett. A telepítési akció 1908–1909-ben különféle kölcsönök igénybevételével fel is újult, elfogadott törvény nélkül. Ezzel a hullámmal nagyobb arányú telepítési kísérlet bontakozott ki, mint korábban az érvényes telepítési törvény alapján. A telepítési javaslatot helyeslő kormánypárti kommentárok átsiklottak az adás-vételt jelentő parcellázáson, sőt a telepítésnél is a középbirtokra figyeltek, helyesen értelmezve Darányi szándékait. A szociáldemokrata párt, a parasztpárt és a polgári radikálisok elutasították a „paraszthitbizományok” tervezetét.

A telepítési törvényjavaslat végül is az agráriusok saját körebe vitte el a vitát, a nagybirtokosok kebelében támasztva nagy ellentéteket. Ez az OMGE-n belüli politikai földcsuszamlás egyik okává vált. 1908-ban Dessewffy Aurél a Zselénszky által vezetett, s a régi szabadelvűekhez húzó ultraagráriusok támadásainak hatása alatt lemondásra kényszerült. Az 1909. februári OMGE tisztújítás a parlamenti politika középpontjába került. Dessewffy a függetlenségi pártiakkal megegyezve rokonát, Károlyi Mihályt jelöltette Zselénszkyvel szemben az elnökségre. Károlyi önként visszalépett az idősebb Zselénszkyvel szemben, de végül vállalta a jelöltetést. Politikailag tekintve: a KárolyiDessewffy-csoport által képviselt alkotmánypárti, néppárti és hivatalos függetlenségi párti vezetés ütközött meg ebben a választásban a Zselénszky-csoport által képviselt régi szabadelvűekkel és a már hozzájuk átálló koalíciósokkal. Zselénszky csaknem a szavazatok felét szerezte meg: „fényesen” bukott, ösztönözve a régi szabadelvűek szervezkedését. Károlyi győzelme megmentette az OMGE vezetésének Darányi-féle irányvonalát, de az OMGE jórészt meghasonlott önmagával, ami rendkívüli jelenség volt. A függetlenségi párti Károlyi Mihály igyekezett megmenteni a koalíciós kormányt, helytelenítette a bankmozgalom eljárását. Károlyi tehát nem ellenzéki politikusként, s nem saját pártja ellenzékén kezdte országos jelentőségű érdekképviseleti–politikai szereplését. Az OMGE-elnökség kedvezőtlenül befolyásolta politikai fejlődését. 1909 végén—1910 elején politikailag elszigetelődött. Formálisan egyik újabb függetlenségi párthoz sem csatlakozott. OMGE-fogsága csak a Khuen-Héderváry-kormány megalakulása után oldódott fel. A koalíció gazdaságpolitikai ellentétei az agrárius berkekben is korszaklezáró módon bontakoztak ki. A nagybirtokosok tömegesen megindultak az alakuló új Tisza-párt felé.

A nagyszabású ipartörvényjavaslat főleg a nagyiparral szemben féltékeny kisiparosságot taszította távolabb a koalíciótól. A tervezetet az érdekképviseletek közül csak az OMGE támogatta. Még a fővárosi kereskedelmi kamara is ósdinak tartotta a javaslat némely munkásügyi rendelkezését.

Wekerle adótörvényei az egyenes adók átalakítására tettek kísérletet a koalícióban képviselt agrárius és finánctőkés körök kompromisszumtörekvése alapján, A földadó kivetésének alapjául továbbra is az elavult, a nagybirtok igazi jövedelmét teljesen ki nem mutató régi, kataszteri rendszer, az úgynevezett kataszteri tiszta jövedelem szolgált volna. A törvény ugyan „kiigazítani” rendelte ezt a rendszert, de a kiigazítások az eleve hibás felvételekre, a művelési ágban bekövetkezett változásokra, egyes kirívó aránytalanságokra vonatkoztak, és érintetlenül hagyták magát a rendszert. A földtulajdonosok adóztatásánál szemfényvesztésül szolgált a másodrendű szerepet játszó jövedelemadó-törvény azon rendelkezése, hogy a földtulajdonosokat a tényleges jövedelem szerint adóztatja, mivel ellensúlyozásképpen lejjebb szállította a földtulajdonosokra korábban is kivetett jövedelmi pótadó kulcsát, valamint a földadó kulcsát. Végeredményben a kormány tervei szerint a nagybirtokosokat terhelő adók összege nem emelkedett volna. Igaz, Wekerle csökkentette az ipar és a kereskedelem adóját, de ezzel a csökkentéssel – különös tekintettel a fogyasztási jellegű adók kilátásba helyezett emelésére – a nagytőke elégedetlen volt. Az adóreform szociális morzsái: a 800 koronán alul keresők adómentes létminimuma, a napszámosok és a háziipar adómentessége, a családtagok adójának eltörlése a korábbiakhoz képest valamelyes javulást hoztak, de nem elégítették ki a munkásosztályt és a parasztságot: a törvény más paragrafusai pedig továbbra is aránytalanul adóztatták a dolgozó osztályokat.

A Wekerle-féle törvényeket – a több éves előkészületi időszak, a későbbi módosítások miatt – a világháborúig eredeti alakjukban nem ültették át az életbe. Wekerle hét adótörvénye valóságos társadalmi mozgalmat hívott ki maga ellen a kereskedelmi és az ipari tőke meghatározott köreiben. Élére Glückstahl Samu, az OMKE ügyésze állt, aki mögött már közvetlenül Tisza gazdaságpolitikai szakértője, Hieronymi Károly irányította az akciót. Az 1908–1909-ben felívelő adóügyi tiltakozó mozgalom a Holló-csoportra, sőt a balpártra is bizonyos hatást tudott gyakorolni. Holló a bankárok és a kereskedők szigorú büntetése ellen szállt síkra, illetve a földadó leszállítását kérte. Előbbiért a polgárságnál, utóbbiért a földbirtokosoknál kapott tapsot. Főleg a kereskedők és az ipari tőkések tiltakozó mozgalmánál figyelhető meg, hogy Tisza emberei közvetlen politikai tőkévé alakították át a különféle érdekképviseletek elégedetlenségét, miközben nem fukarkodtak a koalíció gazdaságpolitikájának tett engedményekkel és megalapozatlan ígéretekkel sem. A munkapártot először az „iparosok és kereskedők pártja” néven akarták – 1909-ben – megalakítani. A koalíció gazdasági érdekcsoportjai között tehát nemcsak dekoncentráció, hanem egyidejűleg egy új politikai színezetű és módosult gazdaságpolitikai platformú koncentráció is végbement az utolsó törvények vitái során. Míg a koalíció kollektív gazdasági programja főleg az agráriusoknak kedvező gazdasági kiegyezés megkötése, az agrárvámokkal összefüggő külkereskedelmi szerződések minél előnyösebb biztosítása és a gazdatámogatás volt, a felködlő munkapárti korszak gazdaságpolitikai gyűjtőpontja a közös vámterület maximális kihasználási törekvésében találkozó finánctőkés antiagrárizmus és – más oldalról – az ultraagrárizmus volt, amelyek egy ideig járulékos elemként csaknem kivétel nélkül átvették a koalíció összes kispolgár- és népszédítő gazdasági jelszavát: a demokratikus adóreformot, a jobb ipartörvényt, a hatásosabb telepítést, a balkáni szerződések végleges rendezését. Csak később derült ki, hogy Tisza jórészt meglovagolta a városi tőke, a kisiparosság és a földbirtokos ultrák elégedetlenségét. A munkapárt nem adott demokratikus adóreformot, jobb ipartörvényt, a telepítést és a parcellázást pedig jelentéktelenné zsugorította.


A koalíció felbomlása
Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján Tartalomjegyzék Külkereskedelmi szerződések 1907–1909