Az urbanizáció meggyorsulása

A Múltunk wikiből
1865. szeptember 20.
Császári manifesztum a februári pátens felfüggesztéséről.
A SopronNagykanizsa vasútvonal megnyitása.
1869.
Megindul a Természettudományi Közlöny.
A Földtani Intézet létesítése.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye.
Szinyei Merse Pál: A hinta és Ruhaszárítás című képei.
A Budai Torna Egylet megalakulása.
1870. december 26.
1870:LX. tc. a pesti Sugárút építéséről.
1873. november 17.
Buda, Pest és Óbuda egyesülésének hivatalos napja. A budapesti fővárosi tanács megkezdi működését.
1882. november 16.
A BudapestSzentlőrinc vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés a főváros és Pécs között.

Miközben az ország lakosságának egy része – az alföldi tanyák és a dunántúli puszták népe – a 19. század második felében olyan települési viszonyok közé került, amelyek szinte légmentesen elzárták a külvilágban végbemenő civilizációs és kulturális fejlődéstől, a másik oldalon – az iparosodás és az áruforgalom fejlődése nyomán – gyorsuló ütemben haladt előre a városok növekedése.

A városi népesség pontos elhatárolása elég nehéz, hiszen egy település városi jellegét elsősorban nem jogállása vagy nagysága határozza meg, hanem azoknak a központi gazdasági, forgalmi, kulturális vagy közigazgatási funkcióknak a mennyisége és minősége, amelyeket az illető település betölt. Ezek a funkciók pedig a korabeli statisztikai adatgyűjtésekben igen nehezen foghatók meg. A városi joggal rendelkező települések egyötöde még a 19. század végén is stagnáló, hanyatló kis település volt, más városok népessége pedig túlnyomórészt mezőgazdaságból élt. A városi joggal nem rendelkező nagyközségek között viszont egy sor valóságos óriással találkozunk – 10, 20, sőt 30 ezer lakossal –, bár az is kétségtelen, hogy ezek nagy része sem volt funkcióit tekintve európai értelemben vett város, hanem csak nagyra nőtt falu.

A kiegyezéskor még fennállott Magyarországon a hagyományos városhálózat: 81 szabad királyi várossal, 88 rendezett tanácsú, illetve kiváltságos várossal és 719 mezővárossal. A szabad királyi városokban 1869-ben 1,2 millió lakos élt, az ország népességének mindössze 8,9%-a. A 81 város közül csak 27-nek volt 10 ezernél több lakosa, 30-nak a népessége viszont az 5 ezret sem érte el. Az iparral és kereskedelemmel foglalkozók arányszáma a lakossághoz viszonyítva 18 szabad királyi városban 10% alatt volt, s csak 21-ben haladta meg az európai típusú városokra jellemző 20%-ot. A városok jogi helyzetének újjárendezésére az 1870-es években került sor. A 81 – illetve Buda és Pest egyesítése után 80 – szabad királyi város közül mindössze 23 nyert törvényhatósági státust, 50-et rendezett tanácsú várossá minősítettek, 7 pedig elvesztette városi jogállását.

Ugyanakkor a jelentősebb mezővárosok közül kettőt: Baját és Hódmezővásárhelyt – törvényhatósági jogú, 56-ot rendezett tanácsú várossá alakítottak, a többi pedig nagyközséggé lett. A rendezés nyomán kialakult új városhálózat már jobban megfelelt a kapitalizálódó gazdaság és a polgárosodó társadalom tényleges urbanizációs viszonyainak. A 131 (25 törvényhatósági jogú és 106 rendezett tanácsú) város lakossága 1850-ben 1,4 millió, 1869-ben 1,9 millió, 1890-ben pedig 2,4 millió volt. 1850 és 1890 között az ország egész lakossága 30%-kal növekedett, a városoké pedig 73%-kal. 1850-ben a népesség 12,1%-a, 1890—ben pedig már 16,1%-a élt a 131 városi joggal rendelkező településen.

A városi jog és a városi jelleg azonban sok esetben nem fedte egymást. A 131 város közül 35-nek a lakossága 1890-ben sem érte el az ötezret, sőt haté a 2 ezret sem. Ugyanakkor viszont 34 nagyközség lakossága meghaladta a tízezret. Bár a városi jelleg és a városi funkció korántsem áll mindig egyenes arányban a lakosság számával, a népesség tömörülésére vonatkozó adatok mégis valamivel pontosabb képet nyújtanak a városfejlődés valóságos folyamatáról, mint a jogi státust alapul vevők.

Magyarország népességének megoszlása a községek nagysága szerint
(Fiume nélkül)
Községek nagysága Községek száma Lakosság (ezer) Növekedés (%) A lakosság megoszlása (%)
1869 1890 1869 1890 1869 1890
1000 lakos alatt 9518 8754 4499 4322 -3,3 33,2 28,6
1000–2000 lakossal 2400 2469 3286 3398 +3,3 24,2 22,4
2000–5000 lakossal 993 1156 2889 3395 +17,4 21,3 22,4
5000–10 000 lakossal 160 202 1080 1347 +24,7 8,0 8,9
10 000 lakos felett 79 105 1808 2672 +47,8 13,4 17,8
Összesen 13 170 12 686 13 561 15 133 +10,7 100,0 100,0

A 10 ezernél népesebb települések száma 1850 és 1890 között 53-ról 105-re nőtt, lakosságuk pedig 1,1 millióról 2,7 millióra, vagyis 2 és félszeresére. Ha az általános nemzetközi gyakorlat szerint az 5 ezer lakosnál népesebb településeket tekintjük városi jellegűeknek, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen települések száma Magyarországon 1850 és 1890 között 177-ről 307-re növekedett, lakosságuk pedig 2 millióról 4 millióra. Az ország lakosságának 1850-ben 17,2%-a, 1890-ben pedig 26,7%-a élt az 5 ezernél népesebb városokban és községekben. Hogy a városi népességnek ez a megközelítése sem pontos, mutatja az a tény, hogy a Monarchia másik felében a lakosság kisebb része – 1890-ben csak 19,9%-a – lakott az 5 ezernél népesebb településeken, holott sok egyéb adatból nyilvánvaló, hogy Ausztria az urbanizáció magasabb fokán állott, mint Magyarország.

A városi és a vidéki népesség növekedése Magyarországon (1857–1890)
(Fiume nélkül)
Településtípus Lakosság (ezer) Növekedés %-ban
1857 1869 1880 1890 1857–1869 1869–1880 1880–1890 1857–1890
Budapest 187 271 361 492 44,8 33,2 36,4 163,2
24 törvényhatósági jogú város 601 696 752 839 15,7 8,1 11,5 39,5
106 rendezett tanácsú város 838 938 1000 1109 12,0 6,7 10,8 32,4
Városok együtt 1626 1904 2113 2440 17,1 11,0 15,5 50,0
5000-nélnépesebbközségek 914 1107 1278 1699 21,1 15,5 32,9 86,0
Városi jellegű települések összesen 2540 3011 3391 4139 18,6 12,6 22,0 63,0
Falvak 9584 10 542 10 337 10 995 10,0 -1,9 6,4 14,7
A lakosság megoszlása településtípusok szerint %-ban
Városok 13,4 14,0 15,4 16,1
5000-nél népesebb községek 7,5 8,2 9,3 11,2
Városi jellegű települések együtt 20,9 22,2 24,7 27,3
Falvak 79,1 77,8 75,3 72,7

Az urbanizáció előrehaladásáról akkor kapjuk a valóságot talán leginkább megközelítő képet, ha a városi jelleg két, eddig használt mutatóját – a városi jogállást és a népességszámot – kombináljuk. A rendezés után megmaradt városokhoz hozzávéve a 5 ezernél népesebb nagyközségeket, azt találjuk, hogy az ilyen, városi jellegű települések lakossága 1850 és 1890 között 2,16 millióról 4,14 millióra növekedett, vagyis 92%-kal, szemben az egész ország lakosságának 30%-os növekedésével.

Igazi, európai értelemben vett nagyvárost a polgárosodó Magyarország csak egyet tudott kifejleszteni: Budapestet. Bár a Duna két partján fekvő három testvérváros élete már évtizedek óta egybefonódott, s egyre inkább az ország forgalmi és politikai központjává vált, Budapest mint egységes nagyváros, s mint főváros valójában a kiegyezés utáni évtizedek szülötte volt. Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel. Az új nagyváros növekedési üteme szinte egész Európában egyedülálló volt a 19. század második felében, talán csak Berliné volt hasonló. Budapest polgári lakossága 1850-ben 156 ezer, 1869-ben 271 ezer, 1890-ben pedig 492 ezer volt. 1870-ben még a 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban pedig már a 8. Talán Európa egyetlen országában sem összpontosult oly nagymértékben a gazdaság modern, tőkés szektora – a nagykereskedelem, a bankrendszer és a nagyipar – a fővárosban, mint nálunk. Budapest volt a gyorsan fejlődő magyarországi vasúthálózat központja, a világ első malomvárosa, gépiparának termelési értéke pedig az 1880-as években nagyobb volt, mint az összes cseh- és morvaországi gépgyáraké együttvéve. A kiegyezés után a magyar kormányok jelentős anyagi áldozatokkal igyekeztek Budapestet igazi európai nagyvárossá, a magyar gazdaság és kultúra központjává fejleszteni.[1]

A főváros népességének gyors növekedésével nem igen tudott lépést tartani sem a közművesítés, sem a lakásépítés, pedig 1867 és 1890 között több mint 200 millió forintot fektettek a budapesti építkezésekbe. A lakások 62%-a még az 1890-es években is egyszobás volt. Különösen súlyos volt a lakáshelyzet a kiegyezést követő nagy fellendülés idején, amikor tízezrével költöztek a fővárosba vidékről ipari és építőmunkások, napszámosok, cselédek. 1870-ben Pest 200 ezer lakosából 41 ezer albérlő vagy ágyrajáró volt, s különösen a külső kerületekben zsúfolódtak össze sokan egy-egy szobában. A 90-es évekre némiképp javult a helyzet. Ugyancsak a 90-es évek elején került sor a város vízellátási gondjait megoldó korszerű állandó vízművek, valamint az egészségügyi követelményeknek megfelelő csatornahálózat létesítésére.

A városfejlődésben a 19. század második fele minőségi fordulatot jelentett: a vasútépítések és a nagyipar kialakulása révén új városfejlesztő tényezők léptek működésbe. Növekvő szerepet játszott az urbanizációban a modern polgári közigazgatási és bíráskodási rendszer, a maga sokrétű apparátusával, valamint a bővülő és differenciálódó iskolahálózat. Az új városi funkciók és új városfejlesztő tényezők fellépése következtében a városhálózat is átalakult. A legtöbb város fejlődésében többféle funkciónak és tényezőnek is része volt. Kezdetben, különösen az 50-es és 60-as években még a mezőgazdasági árutermelés és áruforgalom volt a legfontosabb ösztönzője a városi fejlődésnek. A 80-as években kezdett szerephez jutni a nagyipar, bár ez csak 1890 után vált igazán fontos városfejlesztő tényezővé. Iparosodásunk korai szakaszában elsősorban a bányászati és vasipari központok (Resica, Anina, Salgótarján, Diósgyőr, Zólyom) növekedése volt gyors ütemű.

1850 és 1890 között azok a városok fejlődtek a leggyorsabb ütemben, amelyek a kiépülő vasúthálózat csomópontjait alkották, vagy pedig az úgynevezett vásárvonalon, azaz a különböző gazdasági jellegű vidékek – többnyire az alföldek és a környező hegyvidékek – találkozási vonalán, a Nagy- és Kisalföld szegélyén, a hegyvidékekről az Alföldre vezető folyóvölgyek és a nagyobb medencék kijáratánál feküdtek.[2] Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága. Elég gyors ütemű – több mint 80%-os – volt Arad, Miskolc, Szolnok, Nyíregyháza, Debrecen, Kolozsvár és Székesfehérvár növekedése is. A félmilliós fővárost azonban egyikük sem tudta még megközelíteni sem. 1890-ben egyetlen vidéki város sem érte el a százezres lélekszámot, s az 50 ezret is csak ötnek a lakossága haladta meg (Szeged, Szabadka, Pozsony, Debrecen, Hódmezővásárhely), ezek közül azonban három jellegzetes alföldi agrárváros volt.[3]

A magyar városfejlődés sajátos vonása volt, hogy éppen legnagyobb városaink jelentős része az urbanizáció viszonylag alacsony fokán állott. Keleti Károly 1870-ben az urbanizáció fokának bizonyos mutatói (az iparos és kereskedő népesség, valamint az értelmiség arányszáma, a lakosság műveltségi foka, az épületek jellege stb.) alapján rangsorolta a magyarországi varosokat. A Budapest után a lakosságszám szerint a 2–4., helyen álló Szeged, Szabadka és Hódmezővásárhely az urbanizációs fok szerinti rangsorban csak a 80, 88. és 89. helyre, a nagyságrendben 7. Kecskemét pedig a 63. helyre került. A 25 legnagyobb népességszámú város és község közül csak 11 szerepel az urbanizációs fok szerinti rangsor első 25 helyén, 13 közülük pedig még az urbanizációs rangsor első 50 helyére sem került be. A lakosság nagysága és az urbanizáció foka szerinti rangsorban egyaránt az első 25 helyen 11 várossal találkozunk, s valóban ezek voltak a kiegyezés idején Magyarország legjelentősebb városai: Pest és Buda, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Debrecen, Pécs, Székesfehérvár, Kolozsvár. Magas urbanizációs foka miatt ezekhez még hozzá kell vennünk Győrt, Sopront és Nagyszebent.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország városhálózata 1890-ben.

Az Alföldön mintegy 30 olyan város, illetve nagy lélekszámú község (Békéscsaba, Békés, Csongrád, Szarvas, Orosháza stb.) volt, amelyeknek lakossága meghaladta a 10 ezret, de mind külső képében, mind népességének foglalkozási és társadalmi struktúrájában lényegesen különbözött Nyugat- és Közép-Európa, valamint a Dunántúl, a Felvidék és Erdély európai típusú városaitól. Az alföldi agrárvárosoknak nagy – néha vármegyényi – határa volt, s a lakosság egyre növekvő része, a kiegyezés utáni években már mintegy 30%-a nem a városban, hanem a tanyákon élt, bár egy részüknek a városban is volt háza. A lakosság kétharmada–háromnegyede – még a legnagyobb és leginkább urbanizált Szegeden is 49%-a – mezőgazdaságból élt. A nagyobb dunántúli, felvidéki és erdélyi városokban 1890-ben már 40–50% volt az iparból és forgalomból élők arányszáma, mintegy 8–10%—ot tett ki az értelmiségi és hivatalnok réteg, s a lakosságnak több mint a fele bevándorló volt, aki nem a városban született. Az alföldi agrárvárosok növekedése viszont túlnyomórészt a természetes szaporodásból származott, a lakosság 70–90%-a bennszülött volt, az iparból és forgalomból élők arányszáma nem érte el a 25, sőt többnyire még a 20%-ot sem, az értelmiségi réteg pedig csak 3–4%-ot tett ki.

Mégsem lenne azonban indokolt csupán óriásira nőtt falvaknak tekinteni ezeket a településeket, hiszen bennük már felbomlott a lakóhelynek és a munkahelynek a falvakra jellemző egysége, s egy sor tipikusan városi jellegű központi funkciót töltöttek be: regionális piacok, közigazgatási és kulturális központok, némely esetben vasúti csomópontok voltak, s a 80-as években egyikben-másikban (például Szegeden) már az iparosodás is kezdetét vette. Valójában egy sajátos magyar – és szélesebb értelemben vett kelet-európai – várostípusról van szó ezek esetében, s e jellegzetes várostípus létrejöttében a táji-földrajzi adottságok és a történelmi előzmények egyaránt szerepet játszottak. A kiegyezés utáni évtizedekben ezekben az óriásfalvakban megindult egy városias mag kialakulása, s ez az urbanizációs folyamat a nagyobbak – mint például Szeged, Kecskemét, Szabadka – esetében a század végére már elég jelentős szintet ért el. A városias centrumban – néha egész utcasorokat alkotva – emeletes bérházak, középületek emelkedtek, itt kaptak helyet az iskolák, a nagyobb üzletek, és a közművesítés is megindult. A városias magot egy kisvárosi övezet vette körül, zártsoros földszintes házakkal, kézműipari műhelyekkel és kisebb boltokkal; a legkülső kört pedig egy még elég széles falusias övezet alkotta az őstermelők házaival és udvaraival. Az egykori belső legelők övét a legnagyobb városokban fokozatosan elfoglalták a nagyobb üzemek: pályaudvarok, raktárak, malmok, gyárak, javítóműhelyek. Kétségtelen, hogy – bár a belső mag az alföldi agrárvárosok legtöbbjében viszonylag gyorsan urbanizálódott – a város nagyobb részét alkotó kisvárosi és falusi övezetek földszintes házaikkal, poros-sáros utcáikkal, a közművesítés teljes hiányával egyáltalán nem mutattak városias képet. Ez a várostípus az Alföld jellegzetessége volt, de a dunántúli vagy a kisalföldi – kétségkívül iparosodottabb – városok egy részében is megtaláljuk ezeket a hol szélesebb, hol keskenyebb falusias külső övezeteket.

Városaink jelentős részének külső képe – az urbanizációs folyamat meggyorsulása ellenére – a 19. század második felében még meglehetősen falusias jellegű maradt. Ezt mutatják az épületekre és a lakásokra vonatkozó adatok is, amelyekből kiderül, hogy milyen kevés volt nálunk az emeletes ház. 1869-ben mindössze 37 ezer emeleti lakás volt az egész országban, 1890-ben pedig 66 ezer, vagyis az összes lakásoknak alig 2%-a, s ezeknek is több mint a fele a fővárosban volt.

A lakásviszonyok javulását mutatja, hogy a lakások száma ugyan csak 11,5%-kal növekedett két évtized alatt, a lakószobáké azonban 23,3%-kal. Egy szobára 1869-ben országos átlagban 3,8, 1890-ben pedig 3,5 lakó jutott. Az építkezésben a falvakban, sőt a városok külső övezeteiben is a hagyományos építő- és fedőanyagok uralkodtak. A lakóházaknak 1890-ben is csak 13,6%-a épült téglából vagy kőből, 44,7%-a vályogból vagy sárból, 41,56% a pedig fából. A házaknak mindössze 16%-a volt cseréppel, palával vagy bádoggal fedve, 60%-ának nád vagy zsúpfedél volt, a többinek fedőanyagát fazsindely alkotta. Kő- vagy téglaépületekkel és cseréptetővel leginkább a Dunántúl nyugati megyéiben és a Felvidék középső és nyugati részein találkozunk, s a tehetősebb parasztok errefelé vályog vagy sárházaikat is egyre gyakrabban húzták kőalapra. A Nagy- és Kisalföldön, valamint a Dunántúl keleti és déli részeiben túlnyomórészt vályogból és sárból épültek a házak, s náddal vagy rozsszalmával fedték őket A favázas, vesszőfonatos sövényfalak helyett azonban egyre inkább a vert vagy rakott föld- és vályogfalak terjedtek el. A fából való építkezés volt az uralkodó a szlovák és a kárpátukrán Felvidéken és Erdélyben, de bőven találunk faházakat Vasban, Zalában, Somogyban, valamint a Palócföldön is.[4]

A parasztság lakáskultúrájában a legfontosabb változást a konyha és a szoba füsttelenítése jelentette, bár az ország egyes vidékein – így például a Dunántúl nyugati és déli részein is – még mindig találunk kémény nélküli, füstös házakat. A 19. század második felében terjedt el a parasztházaknál a tornác, s a kamra ekkoriban alakult át lakószobává, „hátulsó házzá”. Az „első házat”, vagy tisztaszobát viszont ekkoriban az ország legtöbb vidékén már nem lakták, csupán vendégfogadásra használták, s a díszes párnákkal és dunyhákkal a mennyezetig feltornyozott ágyban sem aludtak. A szobában a bútorokat az úgynevezett sarkos elrendezés szerint helyezték el: az egyik szögletet a padokkal övezett asztal, a szemben levőt pedig a fűtő berendezés – többnyire a konyhából fűtött kemence, a Dunántúlon sok helyen a csempéből rakott kályha, a keleti országrészekben pedig a kandalló – foglalta el. A parasztszobák bútorzata is gazdagodott: a ládák és a tékák mellett egyre inkább elterjedtek sublódok, a konyhaszekrények, sőt a század vége felé a szobai szekrények is. A parasztbútorok zöme már nem házi készítmény, hanem a falusi, kisvárosi asztalosok munkája. Az alföldi agrárvárosok polgárosodó parasztságánál ekkoriban jött divatba a klasszicista nemesi és polgári bútorokat utánzó egyszínű, sötétbarnára pácolt kanapé, sublót és szekrény. Az ország legtöbb vidékén, különösen a gazdasági fejlődésben és a polgárosodásban elmaradottabb perifériákon azonban a 19. század második felében virágzik fel igazán a színes, festett asztalosbútorok divatja.

Az iparosodás velejárójaként a kiegyezés utáni években jelentek meg a nagyobb városokban, vasúti csomópontokon, bányák és vasművek szomszédságában az üzemek által épített, többnyire szoba-konyhás lakásokból álló munkástelepek, az úgynevezett kolóniák. A munkáslakások berendezése általában a kispolgári ízlést követte, szerényebb, olcsóbb kivitelben.

Irodalom

A városfejlődésre lásd: Makkai László, A magyar városfejlődés és városépítés történetének vázlata (Egyetemi jegyzet. Budapest, 1963); Vörös Károly, A magyarországi várostörténet problémái a dualizmus korában (Történelem, 1966. 5.); Rúzsás Lajos, A városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII–XIX. században (In: MTA Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések 1961–1962, 1963), és A városi fejlődés a XVIII–XIX. századi Dél-Magyarországon (ugyanott, 1964).

  1. Budapestre: Thirring Gusztáv, Budapest félszázados fejlődése 1873–1923 (Budapest, 1925); Spira GyörgyVörös Károly, Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest története. IV. Budapest, 1978).
  2. Az alföldi agrárvárosokra: Erdei Ferenc, Magyar város (Új kiadás. Budapest, 1974).
  3. A vidéki városokra gazdag anyag található a Városképek – műemlékek és a Magyar műemlékek sorozat köteteiben, továbbá a várostörténeti monográfiákban és tanulmánygyűjteményekben, amelyekről tájékoztat: Csomor Tibor, Magyarország. Honismereti bibliográfia (Budapest, 1972).
  4. A paraszti építkezésre és lakáskultúrára lásd: A magyarság néprajza I. (Budapest, év nélkül); Vajkay Aurél, A magyar népi építkezés és lakás kutatása (Budapest, 1948); K. Csilléry Klára, A magyar nép bútorai (2. kiadás, Budapest, 1972).

Az újabb várostörténeti irodalomból az országos, illetve a regionális városfejlődés kérdéseit is érinti: Győr. Várostörténeti tanulmányok (Győr, 1971) című kötetben Vörös Károly tanulmánya; Kaposvár. Várostörténeti tanulmányok. Szerkesztette Kanyar József (Kaposvár, 1975) című kötetben Lóczy István, Simonffy Emil és Tóth Tibor tanulmánya.


A települési és a társadalmi struktúra
A településhálózat fejlődése Tartalomjegyzék A foglalkozási és szociális struktúra