Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

A Múltunk wikiből
948
Kisebb magyar sereg a bajor-cseh határon levő Nordgauig nyomul, de I. Henrik bajor hercegtől vereséget szenved.
950
nyár: Egyidejűleg azzal, hogy I. Ottó király és I. Henrik bajor herceg Csehországot támadja, egy magyar sereg ismét Nordgauig nyomul, és megveri a bajor sereget.
951
tavasz Magyar sereg Itálián át Aquitaniába nyomul – zsákmányolni; eközben I. Henrik bajor herceg betör Magyarország nyugati végeire, és zsákmánnyal vonul vissza.
A Franciaországból hazatérő kalandozó had a Ticino folyónál vereséget szenved a II. Berengár itáliai király uralmát megdöntő német seregtől.
954
eleje Az I. Ottó király ellen fellázadt hercegek felkérésére Bulcsú harka seregével Regensburgban és Wormsban jelenik meg, de a hercegek innen továbbküldik őket Franciaországba kalandozni; Burgundián és Lombardián át vonulnak haza.
955
június Követek mennek Magyarországról a több oldalról támadott I. Ottó táborába; Ottó nem vállal adófizetést, mire bajor urak vezetésével Bulcsú harka, Lél herceg és Súr vezér serege Augsburg ellen vonul.
augusztus 10. A Lech folyó mezején I. Ottó és a szövetséges hercegek serege megveri a magyar sereget; a hazavonuló magyar vezéreket elfogják, és I. Henrik bajor herceg Regensburgban felakasztatja őket.

Nem véletlen, hogy a bizánci kapcsolatok akkor mélyültek el, amikor a nyugatiak mindinkább beszűkültek, sőt jó időre le is zárultak. I. Ottó céltudatos birodalomépítő politikája fokozatosan szorította ki a kalandozó magyarokat Európa nyugati feléből.[1]

947 végén meghalt Bertold bajor herceg. Ottó, hogy Bajorországot még erősebb szállal kapcsolja birodalmához, öccsét, Henriket nevezte ki bajor hercegnek. Ezt hallva, 948-ban egy nem jelentős magyar sereg – mintegy kisérletképpen – támadást intézett Bajorország csehekkel szomszédos végeire. Minthogy a támadók a Dunától északra fekvő Nordgauig nyomultak, valószínűleg a nyitrai dukátus területéről indultak ki, és talán nem a csehek tudta nélkül. Henrik azonban készen állt, és a támadást szétverte. Két év múlva az akció megismétlődött, amikor Boleszlav fejedelmet, a magyarok virtuális szövetségesét német támadás érte. 950 nyarán Ottó király és Henrik herceg erős serege nyomult Prága ellen. Miután a németek Boleszlav fiát, az ifjú Boleszlavot július közepén Nimburg várában ostrom alá vették, az apa megtört, és Ottóhoz járulva behódolt. Feltehetőleg Boleszlav kérésére történt, hogy júliusban, amikor a magyarok nem szoktak hadjáratot indítani, a Duna északi oldalán magyar sereg vonult a Csehországgal határos Nordgau felé. 950 augusztus 9-én, körülbelül ugyanakkor, amikor Boleszlav megadta magát, a magyarok a Luhe folyónál megsemmisítették a bajor sereget. A győzelem jelentőségét csökkenti, hogy második vonalbeli seregek csaptak össze: magyar részről a Duna északi oldalán nem a fejedelmi had, hanem valamelyik dux (Lél vagy Súr) vonult fel, bajor részről szintén nem a herceg elit hadereje, hanem az otthon maradt katonaság vette fel a harcot.

A magyar győzelemnek mindamellett jelentős lélektani hatása lehetett odahaza, mert a magyarok huszonöt éve minden németországi vállalkozásukban kisebb-nagyobb vereséget szenvedtek. A vezérek, elsősorban Bulcsú újból terveket szőttek, és a negyvenes évek tétlenségét nagy vállalkozókedv váltotta fel.

951 tavaszán sereget küldtek Itáliába. A magyarokkal szövetséges Berengár, nem sejtve, hogy német támadás készül ellene, a magyarok átengedte zsákmányoló dúlásra Aquitániába, amely az Ottóval szövetséges IV. Lajos francia királyt uralta.

Ezt az alkalmat használta ki Henrik bajor herceg. A múlt évi vereségét megbosszulandó, 951 tavaszán betört Magyarország nyugati végeire, és még mielőtt komoly sereg gyűlt volna össze, sok állatot és embert zsákmányolva hazavonult. A magyarok saját hazájukban való megtámadásának híre gyorsan terjedt, és dagadt, mint a lavina. Franciaországba már olyan hír jutott el, hogy a magyarokat leigázták. Egyes történészek pedig – Widukind szavait félremagyarázva – a Ticinon való átkelésből Tiszán való átkelést véltek kiolvasni. Ilyen hosszú hadjáratra azonban Henriknek sem ereje, sem lehetősége nem volt. Henrik az év elején még Ottó császár udvarában tartózkodott, nyáron pedig már Bajorországból intrikált Ottó császár fia, Liudolf ellen. Ottó ugyanis – engedve II. Lothár olasz árnyékkirály özvegye, Adelhaid hívásának – nagy itáliai hadjáratra szánta el magát, amelyben Henrik mint hadvezér vett részt. A királyi sereget önszántából megelőzte a Lombardia uralmára pályázó Liudolf herceg, de Henrik követei előtte jártak, s így még a németbarát városok sem nyitottak kaput előtte.

Ottó – hercegek és püspökök kíséretében – nyár végén indult el, és 951. szeptember 23-án ostrom nélkül bevonult Paviába, ahol feleségül vette Lothár özvegyét, és Itália királyává kiáltatta ki magát. II. Berengár elmenekült, Ottó pedig Kelet-Lombardiát Aquileával és Veronával együtt Henrik bajor herceg uralma alá rendelte. A kortárs, de távol élő Widukind Henrikről ezt írta: „elfoglalta Aquileát, a magyarokat kétszer legyőzte, a Ticinót átúsztatta és nagy zsákmányt szerezve sértetlenül tért haza.”[jegyzet 1] Flodoard elmondja, hogy a Franciaországban pusztító magyar sereg 951-ben Itálián át tért haza, nyilván ősszel, amikor Paviában már Ottó székelt. Bizonyos, hogy Henrik kapta feladatul, hogy a hazatérő magyar sereget, még mielőtt Berengár segítségére sietne, megverje. Henrik a 951. évben csak itt, a Ticino mellett kerülhetett másodszor magyar sereggel szembe, és győzedelmeskedett felette.

Berengár 952-ben behódolt Ottónak, s ezzel teljessé vált Magyarország nyugatról való elvágása. Hozzájárult ehhez a kelet és nyugat felől való bekerítés veszélye. 951 táján Ottó követeket váltott Bíborbanszületett Konstantinnal, és egy dinasztikus házasságot vettek tervbe: Konstantin kisfia, II. Romanosz számára kiszemelték Henrik bajor herceg kislányát, Hadvigot, és 952-ben görög eunuchok érkeztek Augsburgba, hogy a leányt görögül tanítsák. Bár a házassági terv 955-ben füstbe ment, a szövődő görög–magyar kapcsolatok idején aligha maradt rejtve a magyar udvar előtt, és így ez is hozzájárulhatott a magyar vezérek döntéséhez: a görög-keresztény misszió elindításához.

Ebben a helyzetben egy váratlan fordulat borított fel minden józan belátást, és rántotta vissza a magyar vezéreket a békés élet küszöbéről: Németországban új belháború robbant ki, amelyhez a lázadó hercegek a magyarok segítségét kérték. Az olaszországi hadjáratban súlyos sérelem érte a német trón várományosát, Liudolf herceget, aki maga akart Lombardia ura lenni, valamint Ottó vejét, Vörös Konrád lotaringiai herceget is, aki minden erejét latba vetette II. Berengár itáliai királyságáért. Mindketten Henrik bajor hercegben látták kudarcuk okát, s örömest csatlakozott hozzájuk az elhúnyt Arnulf herceg mellőzött fia, Arnulf regensburgi palotagróf és rokona, Herold salzburgi érsek. Az összeesküvők 953-ban Mainzban I. Ottót feltételeik elfogadására kényszerítették. Ottó azonban mihelyt hazatért Szászországba, azon nyomban sereget gyűjtött összeesküvő hozzátartozói leverésére. Mivel hiába ostromolta őket Mainzban, majd Regensburgban, eredménytelenül volt kénytelen télire hazatérni.

Az ellenpárt szorongatott helyzetében a magyarokhoz fordult katonai segítségért. A 954. év elején, amikor Arnulf sikertelenül ostromolta a királyhű Ulrik augsburgi püspököt várában, hatalmas magyar sereg nyomult Németországba Bulcsú személyes vezetésével. Regensburg táján találkozhatott össze a bizánci patríciussá vált Bulcsú Arnulffal, akit talán még gyermekkorából, a magyar fejedelmi udvarból ismert, továbbá Liudolf herceggel. A lázadók azonban minden várakozás ellenére nem vezették a király ellen a magyar sereget. Liudolf kalauzokat adott a magyaroknak, akik elkísérték a sereget Vörös Konrád herceghez Wormsba. 954. március 19-én Konrád vendégül látta, gazdagon megajándékozta, majd ráeresztette őket ellenségei, elsősorban Brunó kölni érsek, a király öccse birtokaira, és a Maasnál továbbküldte a sereget nyugatra. A magyarok ellenállás nélkül zsákmányoltak a francia lakosságú Felső-Lotaringiában. A városok és kolostorok ostromáról sok egykorú feljegyzés, csodás történet maradt fenn. Ezek egyike arról számol be, hogy Namur mellett Wikbert gembloux-i szerzetes a magyarok közé vegyülve többeket megtérített, ami annál inkább hihető, mert ekkor már két éve folyt a térítés Magyarországon. Egy másik történet szerint a lobbesi apát 200 pénzen váltotta meg a magyarok elvonulását, és túszokat vett tőlük. Állítólag ennek ellenére ostromra készülődtek a magyarok, de egy záporeső az íjakat használhatatlanná tette, s ezért elvonultak. Az elhurcolt foglyok később hazatértek, nyilván másutt kiváltották őket.

Cambrai püspökváránál történt, hogy a magyarok felégették a külvárost, és amikor táborukba készültek vonulni, a várbeliek megtámadták a hátvédet, amelyben Bulcsú öccse lovagolt. A lovasok elvágtattak, de Bulcsú öccse egyedül szembeszállt a kitörőkkel, és életét vesztette. Fejét a várbeliek lándzsára húzva a városfalra tűzték ki. Bulcsú ekkor ostrom alá fogta a várost, s miután nem sikerült bevennie, minden zsákmányt és foglyot felajánlott öccse fejéért. Cambrai lakói azonban e számukra érthetetlen babonás ragaszkodás mögött cselt sejtve megtagadták a kérelmet. Erre a magyarok megostromolták és felgyújtották a külvárosban álló Saint Géry-monostort, az elfogott férfiakat leölték, és a zsákmánnyal átmentek Franciaországba. A Champagne-beli Reims és Chalons-sur-Marne városok érintésével Burgundián és Lombardián át vonultak haza.

Nem egy történész tette fel a kérdést: Mi volt az oka annak, hogy e döntő pillanatban, amikor Ottó birodalmának sorsa forgott kockán, a magyarok kitértek a döntő harc elől?

Az a körülmény, hogy az ország harmadik méltósága, az idős Bulcsú harka indult hadba, valószínűvé teszi, hogy nem zsákmányolás volt a cél, hanem felkészültek az Ottóval való összecsapásra. Valójában a lázadó hercegek rémültek meg saját tettüktől, akik a király ellen behívták a magyarokat. Liudolf végül is nem szánta rá magát, hogy apja ellen, Vörös Konrád, hogy apósa ellen vezesse a magyar hadat; az utolsó pillanatban kalauzaik átirányították őket Franciaország felé. Ez a megoldás aligha tetszett a magyar vezéreknek, de kénytelenek voltak belemenni, már csak saját vitézeik miatt is, akiknek a zsákmányolás a zsoldot pótolta.

A lázadók gyengeségét Ottó saját uralmának megerősítésére használta fel. A magyarokkal való cimborálás címén közhangulatot támasztott ellenfeleivel szemben. Előbb Konrád hódolt meg, majd miután Regensburg ostrománál Arnulf elesett, decemberben Liudolf járult apjához bocsánatért. 955 elején Ottó már a szászföldi pártütők és a velük szövetkezett elbai szlávok ellen vonulhatott.

Henrik bajor herceg újra bevonult Regensburgba, és először Arnulf magyarbarát rokonságára, a scheierni grófokra támadt. 955 tavaszán kitolatta Herold salzburgi érsek szemét, aki 954-ben a magyarokkal szövetkezett. Alighanem ez váltotta ki, hogy Arnulf fia, Bertold és Ottó scheierni gróf újból a magyarokhoz fordult segítségért.

955-ben a magyar vezérek nem készültek hadat vezetni, ami kiderül abból, hogy kora tavasszal nem vonultak ki. Az adott helyzetet – Bajorország újból lázadás küszöbén áll, Ottó király harcban áll a szász grófokkal és az elbai szlávokkal – úgy ítélték meg, hogy a király olyan nehéz helyzetben van, hogy hajlandó lesz a békét évi adó fejében megvásárolni; ajánlatot tesznek, és ha Ottó nem fogadja el, akkor támadnak.

955. július 1. körül megjelentek a magyar követek Ottó király szászországi táborában. Ottó azonban a krízisen már túljutott, a választófejedelmek és családtagjai neki hódoltak, s így nyeregben érezte magát. A magyar követeknek csekély ajándékon kívül mást nem adott. Amíg a követek távol voltak, Bulcsú újból felkészült a harcra. A harka uralma alatt levő nyugati országrész harcosain kívül az Árpád-házi Tas fia Lél nyitrai dux és Súr pozsonyi vezér kabar dukátusi serege vonult fel. Amint a követek eredménytelenül visszaérkeztek, júliusban a scheierni gróf vezetésével megindultak Bajorországon át Augsburg megvételére, ahol Ottó egyik fő támasza, Ulrik püspök székelt. Amíg a kisebb csapatok szerteszóródva pusztítottak, addig a fősereg augusztus első napjaiban Augsburggal szemben, a Lech jobb partján ütött tábort. Innen keltek át a város ostromára. Az első nagy ostromot a város Lech felőli kapuja előtt azért hagyták abba, mert egyik vezérük elesett: holttestét magukkal víve vonultak vissza. Másnap harci gépekkel kezdték támadni a falakat, de déltájban a magyarbarát Arnulf fia, Bertold hozta a hírt, hogy Ottó király serege Ulm felől közeleg, mire felhagytak az ostrommal.

Ottó Szászországból elindulva futárokat küldött hűbéruraihoz, és csatlakozásra szólította fel őket. Mire Augsburghoz ért, 8 légióból állt serege. Három bajor légiót a beteg Henrik küldött; ez lett az élcsapat. A negyediket, a frank légiót, Vörös Konrád vezette, az ötödik, számban a legnagyobb, a szász királyi sereg volt, a hatodik és hetedik, sváb légiót Burghardt herceg vezette, a nyolcadik légió Boleszlav fejedelem vezetésével a hátvédet adta, és a tábort őrízte. Egykorúak 23 000 főre teszik a sereg létszámát; ma 10 000 és 20 000 közötti létszámra becsülik.

A magyarok létszámát egyes német krónikák 100 000-nél is többre tódítják. A német gyalogoshaddal szemben a magyarok sok lovasa és vezetéklova nagyobb tömegűnek tetszhetett a ténylegesnél, de tudva azt, hogy ez a had csak alig negyedrésze volt a magyar haderőnek, bizonyos, hogy jóval 20 000 alatt volt.

955. augusztus 10-én a magyar sereg Augsburg mellett a nyugatról közelgő német haddal szemben vonult, ugyanakkor egy seregszárny a Lechen átkelve, hátulról megtámadta a német tábor felől elhelyezkedő légiót. A támadást sikerült visszaverni, amit Widukind nem a cseheknek, hanem az őket megsegítő sváboknak és Konrád frankjainak tulajdonít, de a Sankt Gallen-i évkönyvek szerint a csehek verték meg Lél seregét. A megkerülő hadmozdulat a magyar taktika szerint a katonai segédnépek feladata volt, s így ez a sereg a Lél vezette kabar-székely haddal azonosítható. A német fősereg is ellenállt Bulcsú hadereje nyílzáporának, noha Konrád herceg torkán nyíltól találva halt meg, és amikor a nehéz fegyverzetű falanx megindult, a magyarok egy része futásnak eredt, amitől felbomlott a hadrend. A Lech átkelője felé siető magyar seregről az Augsburg falairól figyelők kezdetben meg sem tudták állapítani, hogy a magyarok hadmozdulatot hajtanak-e végre, avagy menekülnek. Bár a csatában és a Lech folyón való átkeléskor sokan ott pusztultak, a menekülők vesztesége ekkor még nem volt sokkal nagyobb, mint a győzteseké.[2][3]

A magyar sereg megfutamítását a bajor nép felkelése változtatta megsemmisítő győzelemmé. Ottó a magyar tábor megszállása és a foglyok kiszabadítása után másnap reggel futárokat küldött a várakba és a révekhez, hogy tartóztassák fel a magyarokat. A felkelők ideje az éjjel volt, amikor a magyarok nyilaikat nem használhatták. Ahol betértek egy faluba éjjelezni, ott a falut körülfogták és felgyújtották, ahol éjjel a révekhez érkeztek, ott a magyarokat évtizedeken át kiszolgáló révészek a vízbe fordították a kompot, és a túlparton is ellenség várta őket.

A menekülés fő iránya a münchen-ebersbergi út lehetett. Valószínűleg ezen az úton, valamelyik révnél esett Bulcsú fogságba. Lél és Súr vezéreket a XIII. századi Ebersbergi Krónika szerint Ebersberg vár ura, Eberhard gróf a várnál fogta el, és a magyar vezérek díszeiből 3 font aranyat és sok ezüstöt adott saját egyházának kegytárgyak készítésére. Ez a tárgyhoz fűződő hagyomány több hitelt érdemel, mint a távoli Sankt Gallen-i szerzetes feljegyzése, aki szerint Lél királyt” a csehekkel vívott csatában fogták el. Mivel Boleszlav fejedelem nem vett részt a magyar had üldözésében, hanem seregével az elbai szláv hadszíntérre követte Ottó királyt, valószínűbb, hogy Lél és a csehek ütközete az augsburgi csata első nagy összecsapásának emlékéből fakadt, amellyel összekapcsolták Lél elfogásának hírét.

A fogoly vezéreket Regensburgban a beteg Henrik elé vitték. A halálán levő herceg, aki néhány éve kiheréltette az aquileiai pátriárkát, és néhány hónapja megvakíttatta a salzburgi érseket, természetének szabad utat engedve, felakasztatta a magyar vezéreket.

Lábjegyzet

  1. Gombos III. 2663.

Irodalom

Az augsburgi csata történetére lásd Szabó K., A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig 261–317; DümmlerKöpke 251–263; W. von Giesebrecht, Geschichte der deutschen Kaiserzeit. I. (München, 18815) 421, 825; Marczali Henrik, Magyarország története az Árpádok korában I. 177–188; Pauler Gyula, A magyarok 954–955. évi hadjárata (Századok 33. 1899. 580–594); Pauler, A magyar nemzet története Szent Istvánig 79–88; 177–183; H. Bresslau, Die Schlacht auf dem Lechfelde (HZ 1906. 137–157); e vitához lásd Kropf Lajos, Századok 40. 1906. 156–161); 765–767; Lüttich, Ungarnzüge in Europa 150–165; A. Schröder, Ungarnschlacht Auf Dem Lechfeld-Gunzenlê-im Jahre 955. (Archiv für die Geschichte des Hochstifts Augsburg I. 1913. 453–492); Holtzmann, GSKz. 162–165; Fasoli, Le incursioni ungare in Europa 202–212; Eberl, Ungarnschlacht Auf Dem Lechfeld-Gunzenlê-im Jahre 955.; T. Bogyay, Lechfeld. Ende und Anfang (München, 1955); H. Appelt, Die Schlacht auf dem Lechfeld (Blätter für Heimatkunde [Graz 1955. 39–47); Heer, Tausend Jahre Abendland: Deutsche und europäische Perspektiven der Lechfeldschlacht 9–49; H. Büttner, Die Ungarn, das Reich und Europa biz zur Lechfeldschlacht der Jahres 955 (Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 1956. 433–458); Leyser, THE BATTLE AT THE LECH, 955. A STUDY IN TENTH-CENTURY WARFARE 1–25; H. Aubin, Rückblick auf das Jubiläum der Lechfeldschlacht (In: Festschrift für Heinrich Benedikt, o.ö. Professor für neuere Geschichte an der Universität in Wien : überreicht zum 70. Geburtstag. Wien, 1957); P. E. Schramm, Die Schlacht auf dem Lechfelde und ihre Folgen (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände 20. 1962. 36–43); Weinrich, Tradition und Individualität in den Quellen zur Lechfeldschlacht 955 291–313.

Az augsburgi csata lefolyásának rekonstruálása igen nehéz feladat, mert a fennmaradt híradások annyira ellentmondanak egymásnak, mintha más-más ütközetről lenne szó. Részletes egykorú beszámoló nincs, és a hallomás után adott leírások egyoldalúak és irányzatosak. Legbővebben Szent Ulrik augsburgi püspök életrajza szól róla (Gombos III. 2615–2616); ezt a várost védő püspök szentté avatása előtt írták, jó két évtizeddel Augsburg ostroma és az azt követő csata után. Lényegében azt mondja el, eléggé hitelt érdemlően, amit a város falairól lehetett látni, de a csata lefolyásáról mit sem tud. A másik bő leírás a szász dinasztia 968 körül dolgozó történetírójától, Widukindtól származik (Gombos III. 2663–2664), ő azonban a dinasztikus propaganda megtestesítője; Ottó központi szerepének és dicső győzelmének, valamint a király hűségére tért Konrád herceg példamutató hősességének akar irodalmi emléket állítani, s csekély ismeretanyagát sallustiusi és biblikus kölcsönzésekkel hígítja fel. Az ostromról mit sem tud, a német had felállásáról és a csata két fő ütközetéről viszont, bizonyára résztvevők információja alapján, elég megbízhatóan tudósít. E két ütközet összhangban van a magyar taktikával, mely szerint a magyarok katonai segédnépei, azaz a kabarok, kiknek vezére Lél volt, megkerülő mozdulattal, oldalról támadva kerültek szembe a cseh sereggel és a mögöttük álló németekkel; ez Lél seregének vereségével végződött. Widukind azonban a csehekről nem tud jót mondani, és a győzelem pálmáját Konrádnak juttatja, holott Konrád a fősereg harcában lelte halálát. Az Ottó vezette fősereg döntő harca a Lechtől nyugatra (Augsburgtól szintén nyugatra?) volt, itt szenvedett vereséget a Bulcsú vezette magyar sereg, és menekült a bajorországi jobb partra, a táborba, melyet Ottó csak másnap támadott meg. A Sankt Gallen-i Évkönyv rövid és bibliai hatásról tanúskodó bejegyzése a két csatáról: Bulcsúnak Ottóval és Lélnek a csehekkel vívott ütközetéről (Gombos, I. 199) csakis a fentiekkel azonosítható, mert a csehek ugyanúgy nem üldözték a magyarokat, mint Ottó, és az ebersbergi feljegyzés Lél és Súr fogságba kerülését több hitelt érdemlően mondja el (Gombos I. 522). Ha Lélt a csehek fogták volna el, nem került volna Regensburgban Henrik elé, hanem Ottó foglya lett volna.

  1. I. Ottó politikájára a 940-es évektől lásd DümmlerKöpke 155. kk.; Festschrift zur Jahrtausendfeier der Kaiserkrönung Ottos des Grossen (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände 20. 1962. 53–190); a magyar hadjáratokra 948 és 954 között lásd Lüttich, Ungarnzüge in Europa 97–113; Fasoli, Le incursioni ungare in Europa 178–202; Holtzmann, GSKz. 127. kk.
  2. Az augsburgi csata (955) forrásai: Gombos, I. 89, 92, 105, 111, 112, 120, 125, 135, 140, 148, 152, 155, 161, 169, 186, 187, 199, 211, 212, 213, 219–220, 309, 314, 421, 452, 480, 526, 551, 554, 558, 590, 677, 683, 685, 692, 751, 782; II. 867–869, 928, 933–934, 1043, 1142, 1150, 1175, 1201, 1390, 1481, 1483, 1485, 1678; III. 1763, 2126, 2202, 2322, 2439, 2614–2615, 2663–2664; vesd össze még év nélkül vagy más évnél Gombos I. 141, 146–147, 169, 552–553.
  3. Az, hogy a Szent Ulrik-legendában említett Lechfeld (Lech-mező) csatahely pontosan hol volt, és a helyi emlékezet a több ütemben, több ponton zajló harcok melyik mozzanatát kötötte a folyó menti helyhez, vitatott. Mivel a csaták nem a Lech partján, hanem attól nyugatra voltak, valószínű, hogy a magyar táborhelyet nevezték így, mely védelmi okokból csak a keleti parton képzelhető el (így már D. Schäfer alapján Pauler, A magyar nemzet története Szent Istvánig). Ez esetleg azonosítható a Gunzenle nevű dombbal, a hagyományos gyülekezőhellyel, mely régen a jobb parton volt, s a folyómeder változása miatt került a bal partra, illetve részben elmosta a víz (lásd Eberl, Ungarnschlacht Auf Dem Lechfeld-Gunzenlê-im Jahre 955.). Nem követhető B. Eberl rekonstrukciója a csatáról, amely a Sankt Gallen-i Évkönyvek adatát szó szerint véve rendezi át az eseményeket; némely hibára már H. Büttner rámutatott: Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 19. 1956. 173–175.


Békés beilleszkedési kísérlet és kudarca
A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió Tartalomjegyzék Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége