Bánffy Dezső

A Múltunk wikiből
Kolozsvár, 1843. október 28. – Budapest, 1911. május 24.
politikus,
főispán, a képviselőház elnöke, miniszterelnök
Wikipédia
Mai Manó fényképén
Mai Manó fényképén
1895. január 14.—1899. február 26.
Bánffy Dezső kormánya.
1895. május 1.
Bánffy bírálata Agliardi pápai nuncius magyarországi utazása ügyében.
1899. február 16.
Bánffy Dezső lemondása.
1902.
Magyar Közélet címmel Bánffy Dezső folyóiratot alapít.
1903. november 22.
Bánffy Dezső megalakítja az Új Pártot.
1906. március 5.
Bánffy Dezső kilép a koalícióból.

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

Távollétével tüntetett az arisztokrácia és a pénzmágnások többsége, a főpolgármester és Bánffy Dezső, a képviselőház elnöke.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

A teljes cikk.

Az egyházpolitika utóhullámai. Az Agliardi-affér.

A teljes cikk.

A Bánffy-kormány nemzetiségi politikája

A teljes cikk.

A nagyhatalmi nacionalizmus

Bánffy szintén a monarchiai közösség hatvanhetes értelmezéséből indul ki. A „magyar nemzet” – írta – csak úgy maradhat fenn, ha a magyar állam egységes és egynemzetiségű lesz. A megvalósítás egyedül lehetséges politikai kerete: a kettős Monarchia. „A magara hagyatott Magyarország a szomszédok politikai játéklabdájává” válnék. A szorosan vett „magyar nemzeti érdek nagyhatalmi állást követel: S nagyhatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk”[1] A dinasztia is csak a „legsovinisztikusabb értelemben vett” magyar „nemzeti” államra építheti bizton jövőjét. A közép-európai állapotok kényszerítőleg parancsolják a Monarchia súlypontjának Budapestre való áthelyezését, egy „magyar–osztrák birodalom” létesítését. A magyar soviniszta célok valóra váltásának tehát, vallja Bánffy, a dualizmus nem béklyója, hanem talpköve.

Pártrendszer a század végén

Miért éppen a nemzetiségi és népelnyomásban jeleskedő Bánffy, a nacionalista etatizmus bajnoka ellen támadt fel ilyen erővel a vezető réteg és a közvélemény zömének ellenzékisége? A válaszhoz meg kell kísérelnünk a korabeli pártviszonyok áttekintését.

Politikai pártok és parlamentarizmus Magyarországon nem a nyugati minták után másolt, hanem alapjában véve szervesen fejlődött intézmények voltak. A reformkor küzdelmeiben, az önállóság védelmében és a politikai közélet szervezésében liberalizmus és nacionalizmus olyannyira összefonódott, hogy a konzervativizmus mint eleve nemzetietlen irányzat, sikeres pártalakításra a kiegyezés idején is használhatatlannak bizonyult. A dualista rendszert csupán szabadelvű programmal lehetett kiépíteni és képviselni, amint a nemzeti ellenzékiség is csupán liberális alapon szerveződött. A dualista rendszerben tehát – ez közismert – a pártmegoszlás rendező elve a közjogi kérdés, vagyis a hatvanhéthez, illetve a negyvennyolchoz való viszony volt. E közjogi dualitás mögött azonban nagyjából körülhatárolható társadalmi rétegek, érdekek és társadalompszichológiai magatartások álltak. A hatvanhetes kormánypárt jellegadó gerincét az arisztokrácia, a vagyonos nagy- és középbirtokos osztály és a kialakuló nagypolgárság alkotta, a függetlenségi ellenzék vezető rétege pedig a szerényebb rangú és vagyonú közép- és kisbirtokos rétegből, a nemesi értelmiségből és a középpolgárságból került ki. Annak a struktúrának, amelyben a duális politikai megoszlás nagyjából egybeesik a vezető rétegek társadalmi réteghatáraival, valasztóvonalaival, klasszikus politikai formája a kétpártrendszer. Mit keresett akkor a közjogi dualitásra épülő magyarországi pártrendszerben kezdettől egy harmadik párt, előbb a balközép, majd a Mérsékelt Ellenzék és utóda, a Nemzeti Párt? Létüket sem világosan elkülönülő társadalmi érdek, sem a másik két párttól gyökeresen különböző világnézet nem indokolja, ami a nyugati országokban a hárompártrendszer főbb típusait létrehozta.

Magyarázatként önként kínálkozik a taktikai funkció, az ellenzékiség levezetése, a feszültségszabályozás, amint erre történészeink rámutattak. Ez a szerep olyan rendszerben nyerhet valóságos funkciót, amelyben a frontok bipolaritása ellenére sem valósulhat meg politikai politikai váltógazdaság. A dualista Monarchia közjogi berendezése a nemzeti, a magyar vezető réteg konzervativizmusa pedig a szociális és a demokratikus politikai reformok alapján manőverező váltógazdaság lehetőségét lényegében kizárta. Minthogy a dualizmus léte, fennmaradása egyetlen párt uralmához kötődött, a rendszer stabilizálása, az időről időre felgyülemlő sokforrású ellenzékiség levezetése végett különösen szükség volt egy harmadik csoportosulásra, egy ingapártra, amely a szélső pólusok közti áramlást mindkét irányban közvetíti. Igaz, a kétpártrendszeres váltógazdaság klasszikus földjén, Angliában is fellépett időnként egy kisebb harmadik párt, de ez többnyire az egyik párt szövetségeseként a kétpártrendszer fenntartását segítette. Amíg tehát ott a harmadik párt a váltógazdaság időleges labilitásának kiegyensúlyozója, addig nálunk a váltógazdaság lehetetlenségének, tehát a rendszer labilitásának állandó korrektívuma volt.

Ez a hárompártrendszer a század végéig alapjában jól működött, egyének és csoportok áramlásával, disszidálásokkal és fúziókkal valamelyest enyhítette az egypárti kormányzással alig áthidalható konfliktusokat.

A kormányzó szabadelvű párt felépítésében és jellegében egy szűk uralkodó elit tipikus klubpártja volt, amely nem kívánt terjeszkedni. Szerepe a parlamenti fellépés összehangolására és a választási többség kimesterkedésére korlátozódott. Eme funkciójának és nagybirtokos—nagytőkés—magas rangú tisztviselői bázisának megfelelően, a pártnak nem volt sem tételesen rögzített programja, sem kiépített szervezete és apparátusa. A pártkör élén az elnök állt – az 1890-es években Podmaniczky Frigyes báró –, tagjai a képviselők, éspedig nemcsak az aktívak, hanem a mandátumhoz nem jutott potenciális jelöltek is. A pártügyeket – vagyis a választások előkészítését, a mandátumok és a kormánytól függő főbb hivatalok elosztását – a központi (végrehajtó) bizottság intézte. A megyeszékhelyen, nagyobb törvényhatósági jogú városokban szintén működtek szabadelvű körök, a helyi előkelőségekből és a lapszerkesztőkből válogatott tagsággal. Ezek a pártkörök alakították meg a választási bizottságot (választmányt), volt némi beleszólásuk a képviselők jelölésébe, és a kisebb stallumok elosztásába.

A párt tényleges vezére nem a kör elnöke, hanem a mindenkori miniszterelnök volt. Alapjában tőle függött a képviselők, a főispánok kijelölése, ezektől pedig a helyi hivatalok, gyakran a választott tisztviselői posztok betöltése is. A párt informális szervezete tehát a közigazgatási apparátuson, a főispánon, a szolgabírón nyugodott. Minthogy a párthierarchia nagyjából egybeesett az államigazgatási függésrendszerrel, a pártszervezet felülről lefelé, a miniszterelnök-pártvezér autoritatív szelekciójától függően épült ki.

Ennek a pártstruktúrának nagy erőssége – de egyúttal belső bomlásának lehetséges forrása – az volt, hogy társadalmi befolyása döntően a kormánypárti nagybirtokosok és a magas klérus támogatásán nyugodott. Az 1890-es években, amint láttuk, a katolikus klérus zöme szembefordult a szabadelvű párttal, s a nagybirtokos bázis is meggyengült, megoszlott. Ezzel kapcsolatban szóltunk arról is, hogy a kormánypárt egysége, a vezérhez kötődő centralizmusa fellazult, soraiba behatolt „a nemzeti szellem”. Még Szilágyi, a józan hatvanhetes is arról álmodozott, hogy „a dinasztia lejön Budapestre, a kényelmetlen német tartományok majd eldobatnak, s Magyarország a Fekete-tengerig terjed”.[2] A szó köznapi értelmében a párt egésze konzervatívvá, vagyis a fennálló hatalmi struktúra, a hagyományos értékrend és életmód őrzőjévé, a változások ellenzőjévé vált, a szó világnézeti értelmében mérsékelten liberális maradt, úgyis mondták: óliberális. Bánffy alatt a földbirtokos képviselők aránya a korábbi 38%-ról 28%-ra csökkent, ezzel szemben a kormánytól függő tisztviselők aránya 24%-ról 35%-ra nőtt. Ez a pártkörön belül a Tisza-csoport erősödését és a mágnás frakció visszaszorítását jelentette, társadalmi vonatkozásban viszont a nagybirtokosok növekvő elégedetlenségét és ellenzékiségét jelezte.

Munkásmozgalom és agrárszocializmus a Bánffy-kormány idején

A teljes fejezet.

A Szociáldemokrata Párt válaszúton

A teljes cikk.

A szociáldemokrácia és az agrárszocializmus szétválása

A teljes cikk.

A városi és a falusi munkásság sztrájkharcai 1896–1897-ben

A teljes cikk.

A Független Szocialista Párt és a földosztó mozgalmak

A teljes cikk.

Az utópikus egyenlőséghit

A teljes cikk.

A legális szociáldemokrata tömegpárt

A teljes cikk.

A Bánffy-terror

A teljes cikk.

Bánffy és a parlamenti ellenzék

A teljes cikk.

A gazdasági kiegyezés bonyodalmai

A különböző érdekképviseletek heves előcsatározásai közepette indította meg 1896-ban a Bánffy- és a Badeni-kormány a kiegyezési tárgyalásokat. Bánffynak ezúttal sikerült a korábbiaknál kedvezőbb eredményt elérnie: elvi megállapodás született az agrárvámok felemelésére. Az osztrák kormány a kiegyezésben adott engedményeket a magyar kvóta felemeléséhez kötötte, amit a magyar kormány az ellenzék várható támadására való tekintettel nem fogadott el. Badeninek viszont az egész új kiegyezés elfogadtatása súlyos gondokat okozott. A parlamenti többség megszerzése végett elsősorban az ifjúcseheket akarta megnyerni. Ezért 1897. április elején nyelvrendeletet bocsátott ki, amely Csehországban a teljes hivatali kétnyelvűséget vezette be. A rendelet nyomban kiváltotta – a konzervatívoktól a szociáldemokratákig – az osztrák-német pártok ellenállását. Összehangolt obstrukciójuk ismét megbénította a parlament működését. A Reichsrat nap mint nap botrányok, a környéke pedig tüntetések színhelye volt. A Badeni-kormány ekkor legalább a régi kiegyezés érvényét szerette volna egy évre meghosszabbíttatni. A német pártok obstrukciója azonban az egyéves provizórium-javaslatra is kiterjedt, és a kormánypárti képviselők terrorizálásával, a Ház elnökének megtámadásával élénkítve, teljesen elfajult. A kormány az erőszakra erőszakkal válaszolt. November 25-én gróf Falkenhayn a házszabályok szigorítására vonatkozó javaslatot terjesztett elő, amelyet az elnök puccsszerűen megszavaztatott. A parlamenti csíny váratlanul olyan vihart kavart, amilyent Bécs 1848 óta nem élt meg. November 27-én és 28-án Bécsben és Ausztria nagyobb városaiban hatalmas tömegtüntetések zajlottak le. Ferenc József engedett a tömegnyomásnak, menesztette Badenit.

Badeni bukásának hírére és utódának, a Gautsch-kormánynak a német nacionalistákat megbékéltető lépéseire Bécs megnyugodott, Prága viszont kitörő ellenszenvvel válaszolt. Tüntetésben, obstrukcióban most a cseheken volt a sor. Gautsch a németek számára valamivel elfogadhatóbb nyelvrendelettel próbált kiegyenlítést teremteni, de pár hónapos eredménytelenség után, 1898. március elején lemondott. Helyébe a cseh konzervatívok előtt rokonszenves gróf Thun lépett, de a nyelvkérdéssel ő sem boldogult.

Az ausztriai politikai válság nagy bonyodalmakat okozott a dualista gazdasági közösség fenntartásában. A Badeni-kormány bukásával az egész kiegyezés sorsa bizonytalanná vált. Fennállott ugyan a szükségrendelettel való elintézés lehetősége, de ez beleütközött a kiegyezésről szóló 1867:XII. tc. 61. §-ába, amely szerint az Ausztria és Magyarország közötti vám- és kereskedelmi szerződés csak a két országgyűlés jóváhagyása után szentesíthető. Az adott helyzetben a magyar törvényhozás számára két megoldás kínálkozott. Élve az 1867:XII. tc. 68. §-ában biztosított jogával, kimondhatta a gazdasági különválást, vagy provizórikusan meghosszabbíthatta a régi kiegyezést.

A függetlenségi párt a közvéleménytől ösztönözve, programja régi, sarkalatos pontjának, a gazdasági önállóságnak a megvalósítását követelte. A kormány állásfoglalása ugyan egy pillanatig sem volt kétséges, Bánffynak mégis sok gondot okozott, hogy a nemzeti jelszavaktól telített közvélemény számára is elfogadható megoldást találjon. 1897 végén azt javasolta, hogy a magyar törvényhozás egy évre hosszabbítsa meg a régi kiegyezés érvényét, ha a viszonosság alapján Ausztria ugyanezt teszi. A javaslatot a függetlenségi párt nem fogadta el, az önálló vámterület—önálló bank jelszavával már-már harcra készülődött, de a konzervatív ellenzék megakadályozta ebben. Az agráriusok ugyanis ragaszkodtak a közös vámterülethez, a különválás a legnagyobb csapás lett volna számukra. Ennek tudható be, hogy ekkor a kormány mellé álltak, leszerelték a készülő harcot és megszavazták az egyéves provizóriumot.

Újabb tárgyalások után végre 1898 áprilisában a Bánffy- és a Thun-kormány között létrejött a megegyezés. Az új kiegyezés kimondotta az agrárvámok emelésének elvét és az „őrlési forgalom” 1899-ben eszközlendő megszüntetését. Eleget tett annak a régóta eredménytelenül hangoztatott magyar kívánságnak, hogy a fogyasztási adót ne a termelés, hanem a fogyasztás helye szerint illetékes országnak utalják át: ez Magyarország számára volt előnyös. Az új kiegyezés elismerte a paritás elvét az Osztrák–Magyar Bank vezetésében. E kétségtelen előnyök ellenére nem intézkedett a gazdasági kiegyezés és a külkereskedelmi szerződések határidejének egybeeséséről, és osztrák részről továbbra is ragaszkodtak a magyar kvóta felemeléséhez. A két kormány 1898 áprilisában terjesztette az új kiegyezést a két országgyűlés elé.

Az 1898. évi politikai válság. Bánffy bukása.

A teljes cikk.

A dualista Monarchia politikai rendszerének funkcionális zavarai

A válság Ausztriában komoly formában felvetette a birodalmi reform gondolatát. Ennek megvalósítása érdekében az uralkodó, amint látni fogjuk, jelentős politikai engedményeket tett. A magyarországi válság pedig arra intette, hogy az erősödő ellenzékiséggel szemben más módon, a pártpolitikai viszonyok bizonyos átalakításával kell a kivezető utat keresni. Erre azonban Bánffy személye nem volt alkalmas. Amint három évvel korábban a birodalom belbékéje érdekében Kálnokyt áldozta fel Bánffy kedvéért, most az egész politikai rendszer súlyos válságának alkotmányos megoldása, a magyar ellenzék megbékítése végett Bánffyt menesztette.

A Széll-kormány kompromisszuma az ellenzékkel

Az uralkodó osztályok valamennyi csoportjának érdekei a válság minél gyorsabb és békésebb megoldásához fűződtek. Amikor 1899 elején az ország első ízben exlex állapotba került, az előző hónapok szenvedélyes elvi vitái már csak egy személyi kérdésre redukálódtak: ki legyen Bánffy utóda. A minden szempontból és minden oldalra opportunus jelöltet Széll Kálmán személyében találták meg.

Széll Kálmán tekintélyes középnemesi családból származott, amelyet távoli atyafiság szálai fűzték Deákhoz. E szálakat szorosbította Széll Kálmán, amikor 1867-ben Deák gyámleányát, Vörösmarty Ilonát vette nőül. Családi hagyományai és kapcsolatai tehát egyaránt a közélet terére rendelték. A politikai pályán gyorsan emelkedett, képviselő, majd pénzügyminiszter lett. Tárcájáról Bosznia-Hercegovina okkupációjakor a pénzügyi és politikai bonyodalmak miatt 1878-ban lemondott. Ez után mint a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank és a Magyar Jelzáloghitelbank elnöke, két évtizedig a hiteléletben tevékenykedett. Deák Ferenc veje, középbirtokos és bankelnök, az OMGE igazgatóválasztmányi tagja és financiális szaktekintélye, az arisztokráciával is, a finánctőkével is szoros kapcsolatban álló, az agrárius követelésekre is nagyon fogékonyan – bár óvatosan – reagáló, az ipar és kereskedelem érdekeit is melegen – bár a kellő mérséklettel – pártoló politikus: kellett-e több és jobb ajánlólevél ahhoz, hogy miniszterelnök legyen Magyarország e bonyodalmas időszakában?

Az uralkodó 1899. január végén bízta meg Széllt az ellenzékkel való béketárgyalások vitelére. A sikeres tranzakció után, február 20-án kapott hivatalos megbízatást a kormányalakításra. A többi már gyorsan ment. A kormányzó csoport és az ellenzék közti elvi-tárgyi ellentéteket 48 óra alatt áthidalták. Az ellenzék kötelezte magát, hogy nem akadályozza meg az 1899. évi költségvetés elfogadását és az újoncmegajánlást, s az Ausztriával fennálló gazdasági provizórium egyéves meghosszabbítását. A kormány viszont vállalta, hogy benyújtja a képviselő-választások érvényessége feletti bíráskodásról szóló törvényjavaslatot, amelyet az ellenzék, főként a Bánffy-féle választások óta állandóan sürgetett. A legnagyobb nehézséget a gazdasági kiegyezés törvényes rendezése okozta. De nem hiába volt Széll Kálmán a kompromisszumok mestere. A megoldást így formulázta: minthogy a vám- és kereskedelmi szövetség törvényes meghosszabbítása híján „a magyar korona országaira nézve az önálló vámterület jogállapota állott elő”,[3] ezen az alapon hosszabbítják meg 1904-ig a gazdasági kiegyezés hatályát. Az ellenzék teljes megelégedéssel, nagy vívmányként fogadta a „Széll-formulát”, amely pedig nem jelentett újdonságot, még kevésbé hozott lényegbeli változást, hiszen továbbra is fenntartotta a közös vámterületet és a közös vámtarifát.

Az új kormányt, amely három miniszter kivételével a Bánffy-kabinet tagjaiból állott, a parlament jóindulatú támogatással fogadta. A disszidensek nyomban visszaléptek, március 2-án az obstrukció élharcosa, a Nemzeti Párt is „minden elvi fenntartás nélkül” csatlakozott a kormánypárthoz. A Nemzeti Pártot régóta foglalkoztatta a fúzió, a hatalomra jutás e legjárhatóbb útja. A párton, mint Apponyi emlékirataiban elmondja, az egyházpolitikai viták után „politikai spleen” vett erőt, s ez a következő években „lappangva bár, de határozottan megnövekedett”. S minthogy a fúzió fő akadálya Bánffy és a szabadelvű párti „merkantilisták” voltak, a Nemzeti Párt is rájuk irányította a fő tüzet. A párt ”Bánffy megbuktatásával a kormánypártba való bevonulás akadályát akarta elhárítani”.[4]

A Széll-kormány szociális és nemzetiségi politikája

Amikor a Népszava fennmaradása is veszélyben forgott, a szociáldemokrata párt sorozatos ellenakciókat szervezett. Népgyűléseken, tüntetéseken, s ha ezeket betiltották, a forgalmas útvonalakon rendezett tüntető tömegsétákkal tiltakozott a kormány jogtiprásai ellen, tucatnyi példával bizonyítva, hogy „a Széll-ministerium a frázisokkal spékelt erőszak kormánya. Rosszabb és megvetendőbb a Bánffy-kormánynál”, mert az legalább őszinte volt.[5] Utóbb a munkásmozgalom rendőri elnyomása valamelyest enyhült.

A Széll-kormány szociális törvényhozására Darányi földművelésügyi miniszter agrárius szociálpolitikája nyomta rá a bélyegét. 1899-ben a „rabszolgatörvény” érvényét kiterjesztették a vízimunkálatoknál, az út- és vasútépítésnél alkalmazott napszámosokra és munkásokra, tehát további munkaterületeken igyekeztek megkötni az agrárproletariátust. Hasonló szellemben fogant az „Országos gazdasági munkás- és cseléd-segély-pénztár” megszervezése is 1900-ban. A pénztárat az 1890-es évek agrármozgalmainak hatására szervezték meg. Csakhogy a tagok közül ki lehetett zárni mindazokat, akiket sztrájk, sztrájkszervezés és agitáció miatt elítéltek. S minthogy a kizárt tag befizetett pénzét nem kapta vissza, minthogy a felvétel, kizárás, segélyezés felett döntő igazgatóság a kormány és a földbirtokosok küldötteiből állott, a segélypénztár jórészt a mezőgazdasági munkások megfékezésére, sztrájktól való elriasztására szolgált. Csak az agrárpolitika ügyintézői csodálkozhattak, hogy a mezőgazdasági munkások, cselédek, mindenütt bizalmatlansággal fogadták a segélypénztárt. E szociálpolitikának a nemzetiségi politikával összefonódott sajátos hajtása volt a századforduló idején nagy hírveréssel folytatott ”hegyvidéki akció”: a legnyomorúságosabb viszonyok közt sínylődő kárpát-ukrán szegényparasztság állami megsegélyezése. E nép – Darányi jellemzése szerint – gyakori éhínséggel küszködve testileg és szellemileg visszafejlődik, s „a végpusztulás határához érve, magát saját erejéből továbbra fenntartani képtelen”.[6] Ezért tömeges méreteket öltött a kárpát-ukránok kivándorlása, a nemzeti és szociális elnyomással szembeni ellenállást kifejező skizma (a görögkatolikus egyháztól való elszakadás), s az Oroszország iránti rokonszenv növekedése. A kormányzat még 1897-ben akciót indított a „jó ruszin nép” megmentésére. Az akcióban fontos motívum volt a felhalmozódott paraszti elégedetlenség levezetése, a kárpát-ukrán paraszti – s egyúttal nemzeti – ellenállás sajátos formáinak, a tömeges kivándorlásnak és a skizmának az ellensúlyozása. A rendkívül súlyos helyzet javítása – írta Egán Ede, az akció miniszteri biztosa – csak hathatós állami támogatással lehetséges. Az anyagi jólét emelése alkalmas arra is, hogy a nemzetiségekkel megszerettesse a magyar államot.

A segélyakció szerény állami eszközökkel folyt. 1900 végéig mintegy 4000 családnak juttattak 12 ezer hold mérsékelt díjú bérletet, részletfizetési kedvezménnyel néhány ezer tenyészállatot osztottak ki. Az anyagi támogatás mindössze 150 ezer koronára rúgott. Ilyen jelentéktelen eszközökkel, a hatalmas latifundiumok felszámolása nélkül, nem lehetett a kárpát-ukrán nép válságát megoldani. Az akció a századforduló után fokozatosan ellanyhult és megszűnt.

A nemzetiségi kérdés kezelésében Széll jobban ügyelt a formákra, igyekezett Bánffy sovinizmusának agresszív élét tompítani.

A belpolitikai válság kiújulása

November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”.

Az 1905. januári választások

Az ellenzék táborát erősítette a Néppárt és különösen az Andrássy vezette disszidensek köre – nemsokára: Alkotmánypárt –, amely a magyar arisztokrácia, a nemesi nagybirtokosok előtt, továbbá a Bánffy-féle Újpárt, amely a nemzeti szellemi értelmiség, a polgári középrétegek előtt, s a demokrata pártot képviselő Vázsonyi, aki a fővárosi liberális polgárság körében örvendett tekintélynek.

A kormányzati válság kialakulása

Andrássy az alapelveket tekintve alig különbözött Tiszától. 1896-ban, amint korábban említettük, még egy kötetnyi racionális érvet sorakoztatott fel mind a függetlenségi, mind a nemzeti párti koncepció ellen. Politikájának – írta akkor – nem az a célja, hogy „oly eszmények megvalósítására igyekezzék, amelyek nemzeties színezetüknél fogva a hazafiak szívét megrezgetik”, hanem amelyet csak „a jelszavak zsarnokságától ment gondolkodás ítélhet meg biztosan és helyesen”. „A nemzetnek állandó érdeke a kiegyezés fönntartását követeli… E célhoz szilárdan kell ragaszkodnunk…, ha miatta néha népszerűtlenek is leszünk, ha néha erőt is kell vennünk önmagunk érzelmén is.”[7] Két év múlva, a Bánffy elleni obstrukció idején, az úgynevezett „Lex Tisza” párthatározattá emelésekor mégis kilépett a kormánypártból, majd hamari visszatérte után, híveivel együtt külön csoportot alkotott, egészen az 1904. novemberi végleges szakításig.

A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

Az országgyűlést szeptember 15-re elnapoló királyi kézirat kihirdetése után, a miniszterek és a szabadelvűek kivonulása ellenére, a többség folytatta a tanácskozást. Bánffy Dezső indítványára ünnepélyesen meghirdette az abszolutizmus elleni harcok hagyományövezte nemzeti ellenállását. Felszólította a törvényhatóságokat alkotmányvédő kötelességükre és hivatásukra: az adófizetés és az újoncállítás megtagadására.

1905. szeptember 15.

A titkos tárgyalások akkor már hetek óta folytak, főként a Burgot memorandumokkal ostromló Bánffy Dezső közvetítésével. A koronatanács után Gołuchowski fogadta Bánffyt, aki három vezértársával, Andrássy Gyulával, Kossuth Ferenccel és Zichy Aladárral egyetértésben, mérsékelt program alapján felajánlotta kormányalakítási készségét. Ezt a külügyminiszter azzal magyarázta, hogy úgy látszik, „a pokol kezd meleg lenni az uraknak. A sikerben már nem olyan biztosak, az esetleges erőszakos rendszabályok komoly gondokat okoznak nekik, és a Fejérváry-kabinet radikál-szocialista programja legalább annyira megijesztette őket, mint amennyire engem meglepett.”

Gołuchowski Bánffy értésére adta, hogy a jelen helyzetben „nem pillanatnyi összetákolásról, hanem alapos, hosszú évekre terjedő szanálásról” lehet csak szó.[8] A korona megegyezési feltételeit a katonai kérdés teljes kiiktatásában, a közös ügyek változatlan fenntartásában jelölte meg. Az Ausztria és Magyarország közötti egyéb ügyek újraszabályozása a két kormány és az e célra kiküldött parlamenti deputációk dolga. Egy nagyszabású újjárendezés azonban csak akkor lehet hatékony, ha az új megállapodás legalább 29 évre szól. Bánffyt és társait ugyan lehangolták ezek a feltételek, de továbbra is bíztak az alkudozások eredményében.

Minthogy minden jel a koalíció megszelídülésére vallott, Ferenc József tárgyalási készsége jeléül szeptember 12-én elfogadta a kormány lemondását, és hajlandónak mutatkozott az ellenzéki vezérek fogadására. A gesztus várakozással töltötte el a koalíciót, és biztosította a parlament szeptember 15-i ülésének normális lefolyását. Hozzájárult ehhez az a tömeg is, amely ezen a napon az Országház elé vonult.

A szociáldemokrata párt szeptember 15-re időzítette minden addigit felülmúló tömegtüntetését. „Munkások! – tüzelt a párt röpirata – Felkelésteknek vihara söpörje végig az utcákat, süvöltsön el a mezők felett, hajlítsa meg, törje össze az erdők büszke tölgyeit… Izmos ökleitekkel döntsétek le, verjétek szét az osztályuralom válaszfalait…”[9] Nem csoda, ha a munkásnép, a a kirekesztettek ezrei, országszerte még többet vártak. A dunántúli pusztai cselédek „szentül meg vannak győződve a forradalom kitöréséről, készülnek is erre, hogy aztán készen fogadhassák”.[10]Csabán a napszámosok nem vállaltak munkát. Péntekig – így mondják – majd csak kihúzzák koplalással is, azután meg úgyis ők lesznek az urak.”[11] „Künn a falvakban arról beszélnek, hogy kiüt a forradalom, amelynek kikiáltását… szeptember 15-re tűzték ki. Ami 1848-ban március 15-e volt, az lesz most szeptember 15-e.”[12] Somogyban, ahol éppen parcellázások folytak, a parasztok azzal hagyták abba a tárgyalásokat, hogy „szeptember 15-én eldől a nép sorsa, parcellázás nélkül is az övék lesz az urak birtoka”. Széltében elterjedt az a hír, hogy a „fővárosban összegyűlt szocialisták kikiáltják a forradalmat”.[13] A forradalmi hangulat nemcsak a koalíció képviselőit aggasztotta, hanem a kormányt is, amely minden eshetőségre készen nagy rendőri készültséget mozgósított és katonaságot tartalékolt.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[14] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte.

A koalíció behódolása

Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

A szociáldemokrata párt – alapvető érdekei forogván veszélyben – erélyesen kiállt a munkásérdekek védelmében, hogy megakadályozza a Bánffy-érához hasonló állapotok bekövetkezését. Június 21-én Szatmárnémetiben éppen azért tört ki az általános sztrájk, mert a gőzfűrészgyár sztrájkoló munkásainak ügyében eljáró helybeli párttitkárt a város főkapitánya letartóztatta. A munkásság együttes fellépésének hatására azonban a szociáldemokrata vezetőt szabadon bocsátották, és azok a munkások, akik az általános sztrájk megszűnte után – most már a bér- és munkaviszonyok megjavításáért – sztrájkban maradtak, jelentős eredményeket értek el. Lényegében hasonló okokból került sor június 25-én általános sztrájkra Karánsebesen, Lugoson, valamint Debrecenben. Debrecenben a pártvezetőség erélytelenségét rendszeresen bíráló Vágó Béla párttitkár letartóztatása váltotta ki a munkásság tiltakozó akcióját.

A szociáldemokrata párt az agitatív erejű, a politikai életben feltűnést keltő és a termelésben is bizonyos zavarokat okozó politikai sztrájkokkal nyomást akart gyakorolni a kormányra. A Népszava a lugosi, a karánsebesi és a debreceni általános sztrájkról írva megállapította, hogy a hatóságok önkénye, a letartóztatások, a gyűlésbetiltások ellen nincs más védekezési eszköz, csak az általános sztrájk. „Biztosítsák a munkások osztályjogát törvénnyel és nem kell érte harcolniuk többé… Juttassák szóhoz a proletariátust a parlamentben, és nem kell többé a parlamenten kívül megértetni magát úgy, ahogy lehet, bármi áron is.”[15] Mint a későbbi események mutatják, a kormány az általános politikai sztrájkok hatására sem tett le a munkásság egyesülési és gyülekezési lehetőségeit korlátozó terveiről.

1906 nyarán és őszén a munkásság gazdasági mozgalmaí is lendületesen folytatódtak. Június–július folyamán 4000 salgótarjáni bányász sztrájkolt a napi 8 órás munkaidőért, a vasárnagi munkaszünetért, a bánásmód megjavitásáért. A több hetes sztrájk szinte teljesen eredménytelenül végződött, csak a bányásztelepeken árusított élelmiszerek árának leszállítását sikerült elérni. Még ennyi sikert sem mutathatott fel az augusztus végén kitört és közel két hétig tartó petrozsényi bányászsztrájk, amelyben csaknem ötezren vettek részt. Követeléseik lényegében megegyeztek a salgótarjáni bányászokéval. A bányatársasag valamennyi követelést visszautasította. Az emiatt elégedetlenkedő román és magyar bányászok gyűlését csendőrség verte szét, és a nagyobb nyomaték kedvéért megkezdték a társulati lakásokból történő kilakoltatásukat is. Végül a sztrájkolók arra kényszerültek, hogy a régi feltételekkel munkába álljanak. Ez után a társaság nem kevesebb, mint 166 bányászt sztrájkra történt felbujtás miatt elbocsátott, 46 ellen pedig „magánosok elleni erőszak” címén birói eljárást indíttatott. Jóllehet az objektív körülmények nem kedveztek a bányászsztrájkoknak, a két nagy, közel 10 ezer munkást érintő bányászmegmozdulás kudarca azt bizonyította, hogy a pártnak és a szakszervezeteknek nincs meg az ereje ilyen nagy mozgalmak rendszeres és jó megszervezésére. De hogy ilyen nagy tömegeket érintő bányászmegmozdulásokra sor került – a sikertelenség ellenére is – a szociáldemokrata agitáció fejlődését bizonyította.

Az 1906 nyarán és őszén lezajlott fővárosi bérharook közül kiemelkedő jelentősége volt a légszeszgyárban lezajlott sztrájknak (július 2–5.). A mozgalmat, amelyben mintegy ötszázan vettek részt, az üzemben megindult keresztényszocialista szervezkedés elleni tiltakozás váltotta ki. A sztrájkot befejező tárgyalások kapcsán az igazgatóság – és ez jelentős siker volt – a vasmunkásszövetséget a munkások érdekeit képviselő szervnek ismerte el, a munkások viszont kötelezettséget vállaltak arra, hogy csak a szövetség beleegyezésével indítanak bérmozgalmat.

1906 őszén – főleg a fővárosi gyárakban – egész sor sikeres sztrájk zajlott le. Más volt a helyzet a villamosvasutak dolgozóinak október–novemberi sztrájkjánál. A közlekedési dolgozókkal szemben ezúttal is erőszakos hatósági intézkedések érvényesültek. A rendőrség a sztrájktanyát feloszlatta, a dolgozókat pedig arra kötelezte, hogy mind a szakszervezetektől, mind a szociáldemokrata párttól tartsák távol magukat.

Az 1906. évi sztrájkmozgalmak mérlege végeredményben pozitív. A sztrájkok száma (652) jelentősen túlhaladta az előző évit (346), igaz, koncentráltságuk elmaradt az előző éviek mögött: a résztvevők száma (67 ezer) ezért nem sokkal több mint 1905-ben (58 ezer). Az elért eredmények sem nmgveterdők. Mintegy 65 ezer munkásnak sikerült munkaidejét átlagosan egy órával megrövidítenie. Csaknem 80 ezer munkás ért el átlagosan évi 83 korona béremelést. A kivívott béremelés bizonyos fokig és időlegesen ellensúlyozta azt a drágulási folyamatot, amely az első világháború előtti évtizedben zajlott le. Figyelemre méltó, hogy 1906 folyamán új szakszervezetek kezdték meg működésüket (a vasutasok, a vegyészeti munkások, a textilesek és a magántisztviselők szakszervezete). Tehát új, nagyfontosságú munkáskategóriák kerültek a szervezkedés áramába; megkezdődött az értelmiségi szakszervezetek létrehozása is. Mindazonáltal ezeket az eredményeket a párt defenzív jellegű harcokban, a megerősödő hatalom sorozatos támadásaitól zaklatva érte el.

A kormány és a helyi hatóságok támadása 1906 végén—1907 elején bontakozott ki. Ezekben a hónapokban számos szakszervezeti csoportot feloszlattak, illetve felfüggesztettek, többek között a földmunkásszövetség mintegy 400 helyi csoportját. 1907 első felében összesen több mint száz szakszervezeti csoport működését tiltották be, illetőleg tették lehetetlenné. A kormány 1906. évi munkásellenes politikájának sikerei közé tartozott, hogy az aratósztrájkok erőszakos bénításával biztosította az aratás nagyobb zökkenő nélküli lefolyását; jogilag is előrelépett a szocialista szervezkedés elleni küzdelemben, szétverte a földmunkásszövetség és a szakszervezetek számos csoportját és szervezetét, megfosztotta Áchimot a képviselői mandátumtól, erőszakot alkalmazva letompította a nagy ipari sztrájkok politikai élét; a személyes meghurcolásokkal pedig lazítani tudta a mozgalmak sorait. A Bánffy-féle és a koalíciós kormányzat megtorlásait sok szál fűzte egybe. A Wekerle-kormány a Bánffy-korszak törvényei és rendeletei alapján járt el, Darányi pedig a személyes folytonosságot képviselte. A korabeli munkásmozgalom az azonosságot vette észre és emelte ki a szabadelvű párti és a szabadelvű párt-ellenes két kormányzat eljárásából. A Bánffy-féle és a koalíciós elnyomás erőszak-ikersége árnyalatokban jelentősen különbözött egymástól. Bánffynál az erőszak sokkal nyíltabban reakciós jelszavakat hirdető politikába volt beágyazva.

Dolmányos István

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

A koalíciós vezérkar bizonyos lazulása-bomlása Ugron januári, s a Bánffy-csoport márciusi kilépésével még a hatalomra jutás előtt megfigyelhető volt.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Ebből a meggondolásból jött létre 1910. április 21-én a választójogi reform különféle híveit tömörítő szervezet: a Választójog Országos Szövetsége. Elnöke, Bánffy Dezső a szervezetet a maga konzervatív politikájának álcázására kívánta felhasználni. Bánffy alig leplezett nacionalizmusa és taktikázása erőteljesen fékezte a szövetség tevékenységét, annak ellenére, hogy munkájába bekapcsolódott a szociáldemokrata párt is. Bánffy halála után, 1911 májusában Justh Gyulát választották elnökké. Ettől fogva a szövetség egyik fontos összefogó s igen aktív szervezete lett a szocialista és radikális polgári erőknek. Tevékenysége mindenekelőtt a választójogi népgyűlések, tüntetések szervezésére irányult; emellett a választójogi propaganda szervezeteként is tevékenykedett.

Néhány héttel a választójogi szövetség létrejötte előtt jelent meg a magyarországi szabadkőművesség lapja: a Világ. A Bálint Lajos, majd Purjesz Lajos szerkesztésében megjelenő napilap kiadása, amely valójában a baloldali szabadkőműves csoportok, mindenekelőtt a polgári radikálisok szócsöve és politikai nézeteinek propagálója volt, nagy jelentőségű lépés volt a polgári radikalizmus önálló politikai irányzattá válásának útján. A szerkesztőség tagja volt Jászi Oszkár is; a lap iránya elválaszthatatlan az ő nevétől. 1913-ban bekapcsolódott Bíró Lajos, aki harcos publicisztikájával nagy szolgálatokat tett a polgári radikalizmusnak. A Világ hamarosan a klerikális és a munkapárti lapok támadásainak kereszttüzébe került.

Az 1910. júniusi választásokon a szociáldemokrata párt azokat a jelölteket támogatta, akik hitet tettek az általános választójog mellett. Ez a gyakorlatban főleg Justhék támogatását jelentette, a Függetlenségi és 48-as Párt ugyanis már február 27-i manifesztumában elkötelezte magát az általános választójog mellett. A szociáldemokrata választási agitáció a korábbi pártgyűléseken elhangzott bírálatokat figyelembe véve ezúttal nagyobb gondot fordított a paraszti szavazókra. Az idevágó kongresszusi határozat megállapította: „A választási küzdelem kiterjesztendő a falusi kerületekre is, amelyekben a földnélküli mezőgazdasági proletárok és kisgazdák figyelmét arra kell felhívni, hogy a demokratikus választójog a leghatározottabb eszköz arra, hogy a papi javak és a világi latifundiumok a dolgozó népmilliók kezébe jussanak.”[16]

A választások ismét csalódást okoztak. Nem azért, mert a párt ezúttal sem szerzett mandátumot – erre komolyan nem is számított –, hanem azért, mert a Justh-párt előretöréséhez fűzött remények nem valósultak meg. Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

A választások utáni hónapokat továbbra is a választójogi küzdelem töltötte ki. November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását.

Pölöskei Ferenc

A Lukács-kormány bemutatkozása

Lukács a parlament 1912. május 17-i ülésén bejelentette: az obstruálókkal szemben elment az előzékenység legvégső határáig. Nem bánta meg eddigi tárgyalásait, mert azok a béke érdekét szolgálták. Azt azonban nem engedheti meg, hogy a kormány törvényjavaslatainak jellegét a kisebbség szabja meg. Ezzel egyidejűleg magabiztosan hangoztatta: az ellene irányuló obstrukció másként fog végződni, mint Bánffy, Széll Kálmán, Tisza vagy Khuen-Héderváry idejében.

Szabó Miklós

Kísérletek a liberalizmus polgári újrafogalmazására

A teljes cikk.

Katus László

A szlovákok

A Néppárt kapcsolatot keresett a Szlovák Nemzeti Párt egyes vezetőivel, s az 1896. évi választásokon több nyugat- és közép-szlovákiai kerületben szlovák jelöltek léptek fel néppárti programmal. A Bánffy-kormány azonban hatósági erőszakkal védte meg felvidéki pozícióit, s megakadályozta, hogy a néppárti szlovák jelöltek közül egy is bekerüljön a képviselőházba.

A németek és az erdélyi szászok

Miután Szapáry megértően fogadta a szászok kívánságait, s jóindulatának több kézzelfogható jelét is adta, az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott nemzeti gyűlés módosította a szász politikai programot. Elfogadta a dualizmust és az egységes magyar államot; elismerte, hogy a nemzetiségi törvény tartalmazza a nemzetiségi jogok minimumát. Kívánatosnak nyilvánították, hogy a szász értelmiség minél hathatósabban működjék közre „az állam feladataiban”, s ennek érdekében a szász ifjúság minél nagyobb számban lépjen állami szolgálatba. A szász képviselők az új program alapján beléptek a kormánypártba. Az együttműködést Wekerlével és kezdetben Bánffyval is fenntartották, 1897-ben azonban a helynévtörvény elleni tiltakozásul kiléptek a kormánypártból, ahová csak a Tisza Istvánnal kötött paktum után, 1903-ban tértek vissza.

A kárpátukránok

1895–1896-ban a katolikus Néppárt – a szlovákokhoz hasonlóan – a ruszin görög katolikus parasztságot is megkísérelte politikailag aktivizálni. A kárpátukrán papság és értelmiség, amely a Kelet című politikai hetilap körül tömörült, támogatta a néppárti akciót, mert elérkezettnek látta az időt arra, hogy a kárpátukránok aktívan bekapcsolódjanak az országos politikába. Bánffy azonban erélyes fellépéssel, a kárpátukrán papságnak tett engedményekkel és a munkácsi püspök közreműködésével könnyen leszerelte az akciót.

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

Ekkoriban Khuen-Héderváry helyzete átmenetileg megrendült. Az 1897. évi választásokon a száborban megerősödött az egyesült ellenzék. A kormánypártból kiléptek a konzervatív unionista nagybirtokosok, akik sérelmezték a szerb burzsoázia és a Pliverić-féle irányzat előtérbe nyomulását. Bánffy is elégedetlen volt a bánnal, mert szerinte túl sok engedményt tett a külön horvát államiságnak. Kétségtelen, hogy Khuen-Héderváry néhány vitás kérdésben – elsősorban a közös intézmények hivatalos nyelvét illetően – a horvát álláspontot képviselte. Bánffy az uralkodóhoz intézett felterjesztésében ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy „Horvátország országos kormányát különvált politikai vezetés alatt álló s mintegy önálló állami kormányzatnak”[17] el nem ismerheti, s igyekezett növelni a magyar kormány közvetlen ellenőrzését és befolyását a horvát autonóm ügyekben. A király azonban semmilyen változtatásba nem egyezett bele, s a bán személyéhez is ragaszkodott.

Lábjegyzet

  1. Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika. Budapest, 1903. 2., 3., 11., 22., 76.
  2. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy-napló. Quart. Hung. 2459. I. 430.
  3. Sárkány Sándorné Halász Teréz, Széll Kálmán életrajza. Budapest, 1943. 100.
  4. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Budapest, 1922. 239.
  5. Jelentés a Budapest fő- és székvárosi állami rendőrség 1899-ik évi működéséről. Budapest, 1900. 323.
  6. Kemény G. Gábor, Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 850.
  7. Andrássy Gyula, Az 1867-i kiegyezésről. Budapest, 1896, 293–294.
  8. Gołuchowski feljegyzése Ferenc Józsefhez, 1905. augusztus 20. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  9. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 358–359.
  10. Forrongás Tolnában. Pécsi Napló, 1905. szeptember 14. Közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 365.
  11. Szegedi Napló, 1905. szeptember 15-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  12. Pécsi Napló, 1905. szeptember 16-i híre alapján közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1956. 366.
  13. Ugyanott.
  14. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.
  15. Általános sztrájkok. Népszava, 1906. június 26.
  16. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1910. 65–66.
  17. Bánffy Dezső 1898. március 5-i felterjesztése az uralkodóhoz. Országos Levéltár, Miniszterelnökség levéltára, 1898–XVII–1685.

Művei

Irodalom

Bánffy Dezső pályafutásához tényszerűen használható Gyulai D. Kálmán, Losonczy Bánffy Dezső báró élete (Marosvásárhely, 1913); jellemzésére nagyon találó Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I. (Budapest, 1934); programjára lásd Képviselőházi Napló, 1892–1896. XXII.; kormányzati tevékenységének egészére Ábrányi Kornél, Húsz év története 1890–1910 (In: Politikai Magyarország. II. Budapest, 1913); Győrffy Gyula, Tíz év a magyar parlament történetéből. 1895–1905 (Budapest, 1905). A „nemzetiségi és szocialisztikus ügyeket intéző osztályra” és Bánffy nemzetiségi politikájára lásd Jancsó Benedek névtelenül megjelentetett apologetikus pamfletjét: Bánffy Dezső nemzetiségi politikája (Budapest, 1899); Bánffy Dezső, Magyar nemzetiségi politika (Budapest, 1903) című cikkgyűjteményét és a Kemény G. Gábor által összeállított: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. II. 1892–1900 (Budapest, 1956) című forráskiadványt, valamint A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) II. (Budapest, 1954) című kötet vonatkozó iratait.

Bánffy egyházpolitikai akcióit feldolgozta Salacz Gábor, Az Agliardi-affaire (Budapest, 1941) és Báró Bánffy Dezső római akciója a Néppárt ellen 1895-ben (Budapest, 1943) című műveiben.