Bányavállalatok és uradalmak üzemei

A Múltunk wikiből
1662
február 10. I. Lipót rendelettel felemeli a bányászok munkaidejét, és három műszakot vezet be a bányákban.
1669
június 25. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Elhatározza, hogy a sóaknák védelmében elpusztítják a hódoltságból odavezető utakat.)

Az 1650-es években a kincstári tulajdonban levő selmeci és körmöci nemesfémbányákon s a besztercei rézbányákon kívül a bányák,[1] kohók, hámorok[2] jelentős részén még magánosok osztoztak: főurak, városok, kisvállalkozók – bányapolgárok és polgári vállalkozó társulatok. Fél évszázad leforgása alatt azonban minden számottevőbb bánya a kincstár tulajdonába kerül. Körmöcbányától és Nagybányától Lipót császár a városok adósságai fejében veszi át a bányákat. A Szepes vármegyei gazdag rézbányák elkobzás és kényszerű birtokcsere útján kerülnek a Csáky család és több részbánya-tulajdonos polgár kezéből a Kamara tulajdonába (1670, 1687, 1690). Elkobzás útján lesz kamarai tulajdon a Zrínyiek csabari vasbányája és officínája (1670). Sorra elbuknak az erőszakos kisajátítás ellen szívósan harcoló polgári vállalkozók is. A század hetvenes évei végén még virágzó magánbánya-vállalat – a Fischer-társulat – alig másfél évtized leforgása alatt összeomlik. Hiába remélik a sarokba szorított bányapolgárok, hogy a kincstárnak nyújtott kényszerkölcsöneik fejében megőrizhetik jogaikat. Vagy úgy járnak, mint Ehrenreutter bányapolgár, aki abban ment tönkre, hogy egész vagyonát a kincstárnak adta kölcsön. Vagy pedig egyszerűen nem bírják a fiskus ellenében az egyenlőtlen versenyt. Kedvüket vesztve valamennyien felhagynak a bányászattal. A magánvállalkozások összeomlása súlyos következménnyel jár, s ezt elsősorban a kincstári jövedelem elapadását vizsgáló császári megbízottak ismerik fel már az 1650-es években, és hangoztatják majd végig a század folyamán. Kifejtik, hogy a bányahozadékot nem az erőszakos fiskalizálással lehetne növelni, hanem egyedül azzal, ha visszaadnák a magánosok vállalkozókedvét. A bányabíróság 1681 végén a bányászat fellendítéséről az Udvari Kamarának készített nyilatkozatában különösen fontosnak tartja a megrendelői bizalom helyreállítását: „lássák el a bányákat jó törvényekkel és gondoskodjanak a törvények megtartásáról”.[jegyzet 1]

Az ércbányászattal szervesen összefüggő ércolvasztás a nemesfémbányákban kizárólag, a rézbányákban hosszabb-rövidebb megszakításokkal a fiskus joga. Kamarai engedély nélkül sem új bányákat nyitni, sem új hámort felállítani nem lehet. Vasbánya- és rézhámorépítési kérelmeit következetesen elutasítja az uralkodó mindenkinek, aki az udvari arisztokrácia, a dinasztia vagy hitelezői körén kívül áll, legyen az bár főúr, nemes, polgár, kamarai tisztviselő vagy jobbágy. Ennek ellenére a vasbányászatban és vaskohászatban a magánvállalkozás szívósan tartja magát. Besztercebánya, Murány és Munkács környékén a vasbányák és a hámorok a század végén is változatos tulajdonviszonyokat mutatnak. Igaz, politikai perek útján sok vashámort a főúri birtokkal együtt fiskalizáltak.

A kincstár következetesen törekedett rá, hogy a bányászatot és kohászatot minél teljesebb/mértékben hatalma alá vonja. A kincstári bányavállalatokat irányító bányakamarákhoz ebben a fél évszázadban több uradalmat kapcsolnak. A selmeci bányakamara birtokába kerül a revistyei, a saskői és a lipcsei uradalom (1650–1669). A besztercei rézbányavállalat uradalmait 1670-ben a likavai, zsolna-lietavai uradalmak növelik meg, 1673 után pedig Jánoky Gáspár nagyréti és nagyócsai birtoka, még később a Radvánszkyak radványi birtoka kerül elkobzás útján a besztercebányai bányakamara fennhatósága alá.

Bányák, olvasztóművek és hámorok együttese korábban sem nélkülözhette a nagy kiterjedésű erdőségeket, a lovak takarmányát biztosító réteket. Korszakunkban azonban a kincstár tudatosan számít a jobbágyfalvak, mezővárosok sorára, munkaerőt szolgáltató, a városokat élelemmel ellátó területre, amikor uradalmak nagyobb gyűrűjét igyekszik létrehozni a bányák körül. A radványi uradalomra például azért hívja fel a figyelmét a Kamarának, mert mészkőben és erdőségekben gazdag. A bányauradalmakban létrejönnek a bányászat igényeihez igazodó nagyobb ipari üzemek; fűrészmalmok, üveghuták, papír-, lőpor-, kőtörő és lisztelőmalmok létesülnek. A megnagyobbodott üzem többféle munkát igényel, és több munkaerőre van szükség, mint régen. Csakhogy a szűkebb bányaüzem is súlyos munkaerőhiánnyal küzd.

1650-ben egy bányamester a réztermelés hanyatlását azzal magyarázta, hogy nincs elegendő munkás, s több évre visszamenőleg kimutatja, hogy a vájárok száma és a kitermelt érc mennyisége között összefüggés van.

Lipót császár új bányarendtartása mögött ugyancsak a munkáskéz hiányának gondjai vannak. Ez az 1662. február 10-i utasítás felemeli a kohászok munkabérét, és az addigi 4 órás műszak helyett 8 órás műszakot rendelt el. Addig egy és ugyanaz a bányász dolgozott egy-egy fejtőhelyen. Most áttérnek az éjjel-nappali munkára. Vájárok, csillések, ácsok 8-8 órát dolgoznak reggel 4-től délig, 12-től 8-ig és 8-től hajnali 4-ig tartó műszakokban. A szepesi bányákban az addig 6 órás műszak helyett a század végén vezeti be a kincstár a 8 órás műszakot. Emellett a rendtartás megköveteli, hogy a bányászok munkájáról napi és személy szerinti nyilvántartást vezessenek. A bányagazdaságok munkaerőgondjain a telepítési kísérletek sem segítettek. Közben bérleszállítások követték egymást, a vallási harc ugyancsak sok munkást elűzött: Joanelli Szilveszter például tömegesen bocsátott el protestáns bányászokat, és Lengyelországból katolikus bányászokat hozatott helyettük. Ércválogatásra egyre gyakrabban rendeltek be bányászözvegyeket azzal, hogy különben megvonják tőlük a nyugdíjszerű ellátmányt. A vízemelők járgányait egyre drágább lesz lovakkal működtetni, kevés a takarmány, és a lovasgazdák követelődzők, hiszen kulcshelyzetben vannak. A vízszivattyúk mellé tehát kirendelik az uradalmak jobbágyait, előfordul, hogy némi bért kapnak, de legtöbbször robotban dolgoznak, és minden esetben úrbéri kötelességből, vagyis teljes kiszolgáltatottságban. Az üzemek kívánta nagy mennyiségű fuvart vagy mindazt az ipari segédmunkát, ami az érczúzás, tüzelés, rakodás körül adódik, jobbágyok végzik robotban. Rendszeressé válik, hogy a vízszivattyúknál éppen úgy, mint az érchordásnál 8 órás műszakban, szűkre szabott pihenőidőkkel robotolnak jobbágyok. A kincstári birtokon tehát a robotrendszer hasonló terjeszkedése figyelhető meg, mint a magánföldesúri birtokon. Földesúri jog alapján jobbágyrobotra épülnek itt a kiegészítő üzemek is, a segédmunkát többnyire mindenütt jobbágyok végzik. Szakmunkára az újbányai üveghutához sziléziai munkásokat telepítenek. A kor legváltozatosabb gazdasági egységeit létrehozó államhatalom a korai tőkés vállalkozásokra jellemző módon növeli a nyereségét. A bányászoknak, tisztviselőknek adott élelem, különösképpen pedig a bor és a sör főleg az uradalmak jobbágyszolgáltatásaiból, a bányauradalmak sörfőző műhelyeiből kerül ki. Mintha a nagy földesúri gazdaságok alakulnának itt újjá a fiskus hatalma alatt. A kincstár pedig szigorúan érvényesíti földesúri jogait. Korábban a fuvarosok, szénégetők állattartással növelték jövedelmüket, de a tehén, a juh és főleg a kecske az uradalom legelőin él, erdőit károsítja, az 1650–1660-as években tehát tilalmak követik egymást. A fűrészmalmok csakis a bányauradalom számára dolgozhatnak, az uradalmak falvaiban kényszerárfolyamon vásárolja fel a terményt a bánya. Az 1650-es évek elején Besztercebánya tömegével vonzotta a sörfőzőket, később a sörárulás a kamaragróf kizárólagos vagy csaknem kizárólagos joga lesz. Bort a fiskus méret, az 1680-as évekig Besztercebányán évi 5–7 ezer akó bort adtak el. A bányauradalmakból minden lehető jövedelmet sikerrel sajtolnak ki: a bányászok bérét már a tárnabejáratoknál felállított italmérő helyeken „megcsapolják”, s miként 1679-ben a bányabíróság jelentéséből kiderül: hamis mértékkel mérik ki a sört, „lelkiismeretlen dolog a bánya jövedelmezősége mellett még a munkásokon is ilyen módon nyerészkedni … a munkások kényszeríttetnek arra, hogy bérüket eligyák”.[jegyzet 2]

A bányavállalatok munkásainak számáról, megoszlásáról csak vázlatos ismereteink vannak. Az úrvölgyi rézbánya szakmunkásainak számát 1657 és 1661. között a mellékelt táblázat mutatja.

Az úrvölgyi bányában alkalmazott szakmunkások száma 1657 és 1661 között
Év Szakmányos vájár Kővágó vájár Ács Csillér Tisztogató Fahordó
1657 206 29 73 188 10 20
1658 203 33 73 178 9 12
1659 212 38 69 175 7 23
1660 2l9 34 69 171 7 23
1661 225 34 73 165 6 22

Szomolnokon 1869-ben 252 bányász és 94 kohómunkás dolgozik. Szénégetők, ácsok, fuvarosok, favágók, felügyelők változatos munkafeltételek szerint dolgoznak: hetibérért, teljesítményben, szerződésben vagy vállalkozóként. Azokat a bányászokat, akik elbocsátó írás nélkül hagyták el a bányát, kereshették, mint a szökött jobbágyokat, és erőszakkal visszahurcolhatták.

A bányák üzemeltetését a fő- és alkamaragrófi hivatal és a bányahivatal látta el, de az Udvari Kamara egymás után küldött ki biztosokat, vizsgálótiszteket ellenőrzésre, zavaros ügyek felgöngyölítésére. E nagyszámú hivatali apparátus – főpénztárosok, számvizsgálók, könyvvivők, titkárok, kezelőtisztek, számtisztek, iktatók – nem túl magas fizetést kaptak, s ez mégis, a jutalmakkal, kegydíjakkal együtt, számottevő összeget tett ki. S mi több, korántsem szolgált biztosítékul. Csalások, hűtlen kezelési ügyek, következetlen udvari parancsok sokasága figyelmeztet a jövedelmeket apasztó tényekre, a termelési adatok megbízhatósága ellen kiáltó kérdőjelekre. Az 1677-ben kipattant nagy ezüstsikkasztási ügyben a selmeci tisztviselők egész sorát találták vétkesnek. Binz János Frigyes selmeci kereskedő közvetítésével éveken át juttattak ki és adtak el ezüstöt Sziléziába, főleg Boroszlóba. A termelés eredményeiről nyert adatokat csak nagy fenntartásokkal vehetjük számba.

Körmöcön nyereséges és veszteséges esztendők váltogatják egymást. Az 1679/82. évi jelentés szerint a pénzverésből az elmúlt tíz esztendőben a kincstár átlagosan 3 219 663 forint nyereségre tett szert. 1688 és 1698 között viszont az évi veszteség átlag 4837 forint volt. A selmeci ezüsttermelés az 1620–1658 között Bécsbe szállított ezüstmennyiségről készült kimutatás szerint 1648-tól emelkedett. Visszaesés az 1680-as évekre jellemző. Felsőbányán 1660–1679 között a jövedelem évi 74 074 forint.

A besztercebányai bányák jövedelmét terhelő összegek 1676-ban
Kiadások Forint Dénár
Udvari főpénztárba 400 000
Füleki katonák ellátására 10 200
Lévai katonák ellátására 2000
Besztercebányai jezsuitáknak 1230 25
Nagyszombati konviktusnak 2000
Wiener Neustadt-i jezsuitáknak 1350
Összesen 416 780 25

A rézbányászat termelési volumenére közvetett adatokból következtethetünk. A rézkereskedelmet bérlő Joanelli 1655–1667 között összességében 49 818 mázsa rézlemezt és 2851 mázsa úgynevezett „porosz rezet” szállított külföldre, s az országon belül is nőtt a réz iránti kereslet.

A hatvanas évek végétől az egymást érő nyugat-európai háborúk miatt közel egy évtizedre bezárulván Hollandia és Németország piacai, 1674-ben 6 ezer mázsa besztercebányai, ezer mázsa szomolányi réz halmozódott fel, 1675-ben 10 ezer mázsa, 1677-ben 15 ezer mázsa, 1679-ben 17 ezer mázsa (98–100 ezer darab) hevert eladatlanul. 1680-ban azután javultak az értékesítés lehetőségei, 1682–1683-ban a rézbányavállalat az eladott rézből 58 262 arany tiszta hasznot nyert. Üzemeltetési költségül körülbelül 140 ezer magyar aranyat igényelt a rézbányavállalat, az Úrvölgy körzetében az 1670-es évek végén megnyitott, gazdagnak ígérkező rézbányára 1677–1680 között összesen 1000–1500 aranyat fordítottak. A réz piaci árának rohamos növekedését 1680 után a megnövekedett kereslet okozta, és ezt a keresletet a termelés nem tudta fedezni. 1699-ben, ismét kedvezőtlenebb piaci körülmények között, a rézkereskedelemből származó jövedelem 180 ezer aranyat ért el, ebből 50 ezer aranyat fordítottak a besztercebányai kereskedelmi adminisztráció fenntartására, és 130 ezer aranyat bocsátottak az udvar rendelkezésére. A kincstár azonban az 1670-es évek közepétől kezdve a Szepesség híres szomolnoki bányáira fordított egyre nagyobb figyelmet. A szomolnoki rézbányavállalat elkobzások, birtokcserék és más tranzakciók útján 1687-re került teljes egészében a kincstár tulajdonába, és három év termeléséből 93 431 magyar arany tiszta hasznot hozott. A Szepesi Kamara jelentéséből kitűnik, hogy a szomolányi rézbányákból származó bevétel a harmincadokból származó bevételek után a második helyen áll, és kiemelkedő jelentőségű az udvar jövedelemforrásai között. Ezért küldte ki a kormányzat Breuer udvari tanácsost a szomolnoki bányák felülvizsgálására 1689-ben. A vizsgálat eredménye: ha emelik a munkások létszámát, és itt is bevezetik a napi háromszor nyolcórás műszakot, évi 50 ezer magyar aranyforint nyereségre számíthatnak.

A kincstári vasbányászatot és kohászatot súlyos termelési zavarok jellemzik ugyan, de viszonylag itt volt a legtöbb befektetés.

Nagyobb üzemeket a hadiellátás szolgálatában létesített a kincstár, az 1650-es években Kassán már működött az „officina”, az ágyúöntő ház és a puskapormalom. 1661–1664-ben az alsó-magyarországi főkamaragrófság Garam-völgyi vasművei bombát és ágyúgolyót öntöttek, gránátot és puskát is készítettek. A győri officina Buda ostromához szolgáltatott petárdákat és tüzes bombákat. 1659-től a katonaság élelmezésére Győrött, Komáromban és Pozsonyban nagy kenyérsütő üzemeket hoznak létre. Gabonaőrlésre Lipótvár körül malomegyütteseket létesítenek.

Az Udvari Kamara kísérletet tett, hogy az, 1670-ben elkobzott hegyaljai szőlőket ugyancsak saját kezelésében hasznosítsa. Gyermekmunka és robot azonban egykettőre tönkretette a tőkéket, a szőlők elgazosodtak és kipusztultak. Néhány év múltán a Kamara a kincstári szőlőket – újratelepíttetésre – bérletbe volt kénytelen kiadni.

A kincstári vállalkozások ebben az időben többé-kevésbé mindenütt összefonódnak a bérleti rendszerrel. A királyi Magyarországon a kereskedelmet csaknem teljes egészében különböző bérleti formákban a hadsereg főtisztjeinek és vállalkozói csoportoknak adta ki a Habsburg-kormányzat.[3] Pedig több kísérlet történt, hogy egyes cikkek kereskedelmét közvetlenül kincstár bonyolítsa le. Tanulságosak a rézkereskedelem megszervezésére tett próbálkozások. Először 1649–1650-ben próbálta meg a besztercebányai réz forgalmazását közvetlenül kincstári kezelésbe venni az udvar. A kísérlet azon bukott meg, hogy az Udvari Kamarával szemben a Magyar Kamara akarta érvényesíteni kincstári igényeit. A rézkereskedelmet 1651–1671 között bérlő Joanelli évente 10 ezer rajnai aranyat fizetett az udvarnak. Joanelli erőszakos eltávolítása után 1672-ben Johann Friedrich von Kriechbaum bérelte a vállalatot azzal a kötelezettséggel, hogy a réz mázsájáért 36 rénes forintot fizet az udvarnak, esztendőnként pontos kimutatást készítve, a nyereségen osztozik a kincstárral, és évente 300–400 mázsa rezet 26 rénes forintért szállít Bécsbe. A Kriechbaum-féle félig kincstári vállalat azonban gyorsan kudarcba fulladt. 1680- 1681-ben már nagyobb körültekintéssel próbálkozik a kormányzat: Bécsben kincstári rézkereskedelmi adminisztrációt állítanak fel, és Lipót császár híres rézkereskeskedelmi utasítása megszabja a Bécs, Regensburg, Boroszló, Trieszt központokban létesített rézlerakodó-helyek működését. A kincstár számára végül is előnyösebbnek, kockázatmentesebbnek bizonyult a bérleti rendszer.

Korszakunkban az állam hosszabb ideig csak a katonaellátást szolgáló posztókereskedelmet tartotta közvetlenül kézben. A század közepét követő évtizedekben hasznosították nagyobb méretekben azt _a felismerést, hogy a katonákat előnyösebb posztóval fizetni. Az Udvari Kamara végenként 15–20 forintjával vette a posztót, a katonáknak 48 forintban számolta el. A kincstári kereskedelem egyik legnagyobb gondja a forgótőke, a szállítók és rakodók hiánya volt, Ez utóbbi csak jobbágyrobottal vagy részben jobbágyrobottal lehetett megoldani, megszervezését a vármegyékre és a katonaságra, vagyis egy rendi és egy központi államhatalmi szervre kellett bízni. Ily módon a kincstári vállalkozások áttételekkel és közvetlenül is sok szállal fűződtek a második jobbágyság rendszeréhez.

Erdélyben a kincstári gazdálkodás ugyancsak együtt élt a bérleti rendszerrel. Az Apafi-korszakban viszonylagos állandóság figyelhető meg. A görgényszentimrei papírmalom, amely három kerékkel és húsz kalapáccsal működött, valamint a gyulafehérvári collegium és nyomda céljait szolgáló papírmalom a fejedelmi udvar igényein kívül részben a belső piac papírszükségletét elégítette ki a Michael Apafi Princeps Transilvaniae vízjellel ellátott és elég silány minőségben gyártott termékekkel. A porumbaki üveg-officina üvegcsűrjében, vagyis raktárában az 1649. évi kimutatás szerint 4780 „vásárí üveg”, 2980 „átallátó üveg” és 7900 „üvegtányér”, vagyis ablaküveg-karika várt eladásra. Az officínából a továbbiakban is rendszeresen nagy mennyiségű és igen változatos formájú üvegholmik kerültek ki: „üvegcsészék”, ablakra való különböző „átallátó-üvegtányérok”,„alma- és körtvélyforma”, „szélesszájú”, „tökforma”, „szorosszájú” üvegek, fedeles kupák, ibrikek, „orvosságnak való”, „rózsavíznek való”, „liktáriumnak való”, „ugorkának való” üvegek és más üvegholmik.

A csíkmadarasi vashámor ugyan nem volt folyamatosan és kizárólag kincstári kezelésben, de adminisztrációja részletes tájékoztatást adott a több éven át tartó fejedelmi üzemeltetés körülményeiről. „A havas torkában” levő kis vasmű több üzemegységből állt, fűrészmalom, kaszálórétek, kétrészes istálló és kilenc falu tartozott hozzá. A „vaskő rostáló” pörölyeit, a „vaspörkölő”, a két „vasfuttató kemence” vagy „vaskoh” és a kovácsműhelyek tüzét hevítő fújtatókat, miként a 16. század közepe óta minden magyarországi vashámort, vízzel hajtott kerekek működtették. Vízi energia hajtotta a „vasverőház” 85 kilós „vasverőjét”, a vaskalapácsot mozgató kereket is. Általában a vasmű hidrotechnikai berendezése – az új irodalom megállapítása szerint – vízelvezető, víztároló rendszereivel, a víz mennyiségét szabályozó berendezésével a kor színvonalán állott, és a fejedelmi korban jó állapotban volt. A hámor munkaerő-szükségletét itt is nagyrészt a hámorhoz tartozó falvak jobbágynépessége látta el, részben még robotban, hadmentességi kedvezményt nyerve. A 17. század második felében azonban már jelzik az urbáriumok, hogy bizonyos szakismeretet kívánó vagy nélkülözhetetlen munkáért – így a vasrostáló, vasfuttató, vasverő mellett dolgozó jobbágyok; a szénégetők és a fát fuvarozók – bért kaptak, többnyire pénzre átszámított vasban. A kilenc falu jobbágynépe ugyanis, ahogy tudott, menekült a hámori munkától. A „vaskeresőket” és „kővágókat” részben már teljesítmény alapján fizették A hámor termelése 1686-ban 189,96 mázsa, a termelési időszak az időjárás zordsága miatt 25 hét, a heti 7,5 mázsa termelés jóval kevesebb, mint a hunyadi vagy a csernabányai fiskális vashámoré. A vasat részben rúdvas formájában szállították el, részben ágyú- és tarackgolyókat, mezőgazdasági szerszámokat, vasserpenyőket készítettek. Patkó és patkószeg száz- és ezerszámra kerül ki innen. A termékekkel nagyrészt a fejedelemség várait látták el, de egy részüket piacra vitték.

Lábjegyzetek

  1. Péch Antal, A selmeci bányavállalatok története. II. Budapest, 1967. 337.
  2. A bányabíróság jelentése a királyi bizottsághoz, 1679. február 4. Péch Antal, A selmeci bányavállalatok története. II. Budapest, 1967. 326–327.

Irodalom

  1. A bányagazdasággal foglalkozó rész Paulinyi Oszkár alapvetően fontos, a 16. századdal foglalkozó bányászattörténeti tanulmányainak módszertani elvi eredményeire és a Péch Antal által feltárt hatalmas anyagra épül (Selmeci bányavállalatok története, 1650–1750. II; Alsómagyárország bányamívelésének története, 1650–1750. III/1–3. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos. Budapest, 1967).
  2. A fémtermelésről: Mikulik József, A bánya és vasipar története Dobsinán (Történelmi Tár 1880); A körmöcbányai aranybányaüzem mérlege 1676–1698-ig (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1898); J. Vlahovič, Slovenská med v 16 a 17. storočí (Bratislava, 1964).
  3. A kereskedelem főúri kisajátításáról és államhatalmi monopóliumáról mindmáig alapvetők Takáts Sándor tanulmányai: Marhakereskedésünk a Keleti Kompánia kezében (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900); Két világkereskedelmi cikkünk a XVII. században, 1669–1670. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903); A dunai hajózás a XVI. és a XVII. században (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1900); Külkereskedelmi mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1899)]; A dohány elterjedése és az első dohánymonopólium hazánkban (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1898); Rottal a magyar kereskedelemről (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1905); Penyigei László, A dohány elterjedésének és hazai termesztésének kialakulása (Budapest, 1957).


Kincstári vállalkozások és bérletek
Tartalomjegyzék Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással