Bányavárosok–kereskedőpolgárok

A Múltunk wikiből
1546
A Fuggerek visszalépnek a felső-magyarországi bányák bérletétől, melyeket húsz éven át kézben tartottak.
1548
I. Ferdinánd a Mária királynétól visszaszállt bányavárosokat az Alsó-Ausztriai Kamara kezelésébe adja.
1549
Felső-Magyarországon egy nem teljes összeírás 51 vashámort tüntet fel.
1573
február 16. Bányarendtartásról szóló királyi rendelet az ausztriai bányajog alapján.

A városok speciális csoportját alkották a bányavárosok; belső viszonyaikat, erős osztálytagozódásukat jól megvilágítja a Garam-vidéki hét bányatelepüléshez tartozó Besztercebánya, Selmecbánya és Körmöcbánya példája. Mindhárom helyen városonként 36 család tartotta kezében a hatalmat, tagjaik voltak a teljes jogú polgárok, szemben a több száz nem teljes jogú polgárral és a polgárjog nélküli plebejusokkal. A városi hatalomnak ilyen nagyfokú koncentrálódása érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a 36 gyűrűstéri telek első tulajdonosai a városalapító tőkés csoport tagjai voltak. A 16. században is lényegében utódaik voltak a bányarészeket birtokló polgárok (urburárius), egyedül ők rendelkeztek a városban borkimérési joggal. Közülük került ki a bíró és a tizenkét esküdtből álló tanács zöme is, ez a tanács teljesen a gyűrűstéri polgárok befolyása alatt állt. A bányászathoz-kohászathoz oly nélkülözhetetlen erdők közös tulajdonban maradtak ugyan, de kizárólagos haszonélvezőik a főtéri polgárok voltak (akiket ezért Waldbürgereknek is neveztek). A főtér négyszögét sakktáblás utcahálózat vette körül. A bányatelepek körül külön-külön bányásztelepek alakultak ki. A külvárosi háztelkek nem mentek át a rajtuk házat építő polgárok tulajdonába, hanem a falusi jobbágyokhoz hasonló szolgáltatások ellenében, örökbérletként bírták e telkeket a várostól, melynek joghatósága alá tartoztak.

A 16. század derekán Körmöcbányának 1300–1400, Selmecbányának (a külső telepekkel együtt) 3400–3800, Besztercebányának pedig 2600–2900 lakója volt. Selmecbányán házanként átlag 6,5–7,5, egyik külvárosában 9–10, Besztercebányán pedig 15–16,5 lélek élt. A városlakók foglalkozás szerinti megoszlását is ismerjük (9. táblázat).

A városlakók foglalkozás szerinti megoszlása Selmecbányán, Besztercebányán és Körmöcbányán a XVI. század derekán százalékban
Foglalkozás Selmecbánya Besztercebánya Körmöcbánya
Bányász, kohómunkás, szénégető 63,57 56,68 28,17
Pénzverő - - 21,45
Kézműves 18,76 21,61 1,55
Kézimunkás kisvállalkozó 1,71 2,51 1,55
Kiskereskedő 5,86 5,95 5,69
Tőkés vállalkozó 3,25 4,07 5,94
Városi szolga, hajdú 0,72 1,04 1,81
Koldus (koldusszegény) 1,53 2,19 7,49
Egyéb foglalkozású 3,97 4,70 1,29

A kézművesek aránya meglehetősen alacsony; a három városban összesen 40 szakmában 513 mester és 157 segéd dolgozott. A legények elenyészően kis száma az ipar gyenge fejlettségét mutatja, csupán a lakosság közvetlen ellátását szolgáló pékeknél, mészárosoknál, sörfőzőknél, cipészeknél-vargáknál, szabóknál, kovácsoknál, lakatosoknál találunk 6-nál több mestert. Igaz ugyan, hogy a bányarészek túlnyomó többségét kezükben tartó gyűrűstéri polgárok voltak a város urai, a bányaművelés terén azonban ők maguk is óriási nehézségekkel küszködtek. A könnyen kitermelhető rétegek már régen kimerültek, a mélyművelés pedig igen nagy technikai nehézségekkel járt, és hatalmas pénzbefektetést igényelt. A víztelenítéshez például költséges vízkiemelő szerkezeteket kellett alkalmazni, sok helyen jóval több ember dolgozott a vízmerésen, mint a fejtésen. Az ehhez szükséges tőke hiányában sorra mentek tönkre a kisvállalkozók, sokan a kincstárnak adták át bányarészüket. Valamelyest enyhített a helyzeten, hogy társaságokba szerveződtek, a legjelentősebb közöttük az 1570-ben alakult selmecbányai Brenner-szövetkezet volt. Elvileg mindenkinek szabad volt bányásznia, aki a folyamatos művelést vállalta, ezt a bányaszabadságot újra megerősítette és az egész országra kiterjesztette az 1523. évi XXXIX. törvénycikk. A törvény egységes alkalmazását azonban erősen gátolták a politikai fejlemények, valamint az egyes bányavárosokban az alapítástól kezdve fennálló eltérő helyi szokásjog és kiváltságok. Hosszas előzmények után 1562-ben Ferdinánd elrendelte, hogy a hét alsó-magyarországi bányavárosban hirdessék ki az általa elrendelt új bányarendtartást, amely az ausztriai rendelkezésekhez hasonlóan – a helyi szokásjogok rovására is – egységesíteni és modernizálni kívánta a bányaügyet. További hosszas tanácskozások és viták után született meg 1573-ban Miksa császár bányarendtartása, ami hosszú ideig irányadó maradt. Ez ésszerűsítette és egyben a fiskus ügyévé tette a bányászatot. A királyi hatalom megvédte a bányaművelőket az önkényeskedéstől, s magánföldesúri birtokosokkal szemben is védelmet nyújtott.

A 16. század utolsó harmadában tekintélyes királyi bányabirtokok voltak az országban; az Alsó-Ausztriai Kamarához tartoztak, és bányakamara grófok igazgatása alatt álltak, de még számos bányatelep és műhely maradt magánosok kezén. Az igazán nagystílű és nemzetközileg jelentős bányavállalkozások nem a kincstár, de nem is a kis magánvállalkozók kezében voltak, hanem a korábbiakban ismertetett, nagy, külföldi tőkés bérlők kezén. A 16. század utolsó harmadában azonban a bányavállalkozások mindhárom típusának fokozódó nehézségekkel kellett megküzdenie, és nemzetközi jelentőségük is csökkent. A nemesfém- és rézbányászattól eltérően sem a vasbányászat, sem a vaskohászat nem volt királyi monopólium, még királyi bányaadót (urbura) sem kellett utánuk szolgáltatni.[1] Így a vasbánya és a hámor a feudális földtulajdon tartozéka maradt, a hozzátartozó nyersanyag- és energiaforrásokkal (erdők, vízi erő) együtt. Az ország nyugati felét elárasztották a stájerországi vaskészítmények, sőt, a feldolgozandó „sínvas”, a távolabb fekvő keleti részen azonban – a szállítási nehézségek miatt – szinte kizárólag belföldi eredetű vasat használtak. A magyarországi vasból még folyamatosan exportáltak is Lengyelországba és Erdélybe, az Erdélyben készített vasból pedig a román fejedelemségekbe. A belföldön előállított vas azonban rosszabb minőségű volt az importáltnál, mivel a hazai érc rosszabb minőségű volt az osztrák tartományok vasércénél, valamint a hazai kohászok szakmai színvonala is alacsonyabb volt, mint nyugatabbra élő társaiké.

Az ország vasérclelőhelyeinek túlnyomó része a Gömöri-Érchegységben sűrűsödött, de számottevő lelőhelyek voltak az Osztrovszki-Vepor-hegységben és Erdélyben is. Egy tipikus magyarországi vasmű két, háttal egymásnak álló olvasztókemencéből és a mellettük felépített hámorból állt. A vasfeldolgozás nem vált nagyon koncentrálttá: a 72 vaslelőhely közül mindössze 13 helységben volt 3 vagy több, legfeljebb azonban 5-6 feldolgozó üzemegység: vaskohó és vashámor. Erdélyben csak Torockó és a vajdahunyadi uradalom vasművei érték el ezt a szintet. Magyarországon a murányi uradalomhoz tartozó Jolsva, Dobsina, valamint Csetnek, Mecenzéf, Igló és Gölnicbánya voltak a vasfeldolgozás központjai.[2] E helyeken nagyobb számú kard-, kasza- és fejszekovácsoló hámort találunk. Míg a nemesfém nyerésénél külön vállalkozók foglalkoztak a bányászással, az olvasztással, a finomítás pedig állami monopólium volt, addig a vasiparban a három munkafázist, a vasércbányászást, a kohósítást, valamint a hámorokban különböző finomságú és rendeltetésű vasfajtákká történő feldolgozást ugyanaz a vállalkozó végezte. Mivel a vasbánya és -hámor a feudális földtulajdon tartozéka volt, a földesúr vagy saját kezelésébe vette a bányát és a kohót, vagy bérbe adta. Saját kezelés esetén csupán kis, helyi jelentőségű üzemről volt szó, mely az uradalom szükségleteire termelt, éppen úgy, mint az egyes uradalmi központokban, várakban működő kovácsműhelyek vagy egyéb várbeli kiszolgáló üzemek. Egyetlen kivételt ismerünk: Brandenburgi György Vajdahunyadon piaci termelésre rendezte be saját kezelésben tartott bányáját és kohóit. A többi, jelentős produkciót felmutató bányaüzem mind bérlők kezén volt, akik korai kapitalista vállalkozás formájában, a földesúrnak fizetett bérleti díj fejében meglehetős szabad kezet kaptak az üzem igazgatásában. Csupán az üzem bérletének eladásához, illetve vételéhez kellett kikérniük a földesúr hozzájárulását. E bérlők (akik többnyire polgárok, néha meggazdagodott jobbágyok voltak) a bányászáshoz és a kohászathoz nélkülözhetetlen szakembereket, elsősorban a hámorost, rendszerint pénzfizetés ellenében alkalmazták. A hámorkalapácsok és a fújtatók hajtására már a 14. század óta vízi meghajtású kereket használtak, a 16. század végére pedig már öntöttvasat is elő tudtak állítani az országban, nemcsak vasbucát. Mindehhez speciális szakmunkára volt szükség. Egy direkt eljárással termelő (tehát vasbucát előállító) hámorban 4–5 tucat szakmunkás dolgozott, rajtuk kívül ötször-hétszer ennyi emberre volt szükség a faszén égetéséhez és a fuvarozáshoz. Valamennyi munkás jobbágy származású volt, a kohászok azonban már szabad bérmunkásként dolgoztak a hámorokban. Ennél kötöttebb formák közt éltek a vasbányászok és a szénégetők, a fuvarosok pedig legtöbbször jobbágyok voltak, akik gyakran robotjukat rótták le a fuvarozással. A magyarországi vasművek korai kapitalista üzemeknek tekinthetők, mert árutermelők voltak, és a gyártási folyamat döntő részében szabad bérmunkásokat alkalmaztak. Ha a hámoros csak bérlő volt, úgy nem rendelkezett a jobbágyok robotjával, és a segédmunkákra is fizetett bérmunkásokat volt kénytelen igénybe venni. Talán ezért is törekedtek annyira a meggazdagodott hámorosok nemesség szerzésére. Ha viszont a földesúr üzemeltette a bányát és a vasművet, úgy feudális jellegzetességként a jobbágyrobot egy részét is a hámorüzem működtetésére fordíthatta, elsősorban favágásra és fuvarozásra, tehát segédmunkákra.

Erdélyben nagyobbrészt még a nemesfémbányászatban is archaikus formákat találunk. Az arany-, só- és vasbányák, valamint a vashámorok a fejedelem kori fiskális javak el nem idegeníthető részét alkották. Művelésük részben a fiskális uradalmak jobbágyaira hárult, akik a bányászat vagy a hámormunka mellett legtöbbször mezőgazdasági termelésse1 is foglalkoztak, ebben az esetben szolgáltatásaik mindkét területre kiterjedtek. Bányatermékeik egytizedét-egynyolcadát adták be dézsmaként, a többit meghatározott kényszerárfolyamon adták el a kincstárnak. Telkeik után ugyanakkor cenzust vagy taksát fizettek, juh- és méhdézsmát, valamint vadbőröket szolgáltattak. A fiskális birtokok jobbágyain kívül szökött jobbágyok és szabad személyek is dolgoztak e bányákban, vashámorokban, munkájuk fejében pénzt és élelmet, néha posztót is kaptak. Máskor fizetés helyett bizonyos szolgáltatások alól mentesültek. 1591-ben 21 bánya- és kohómunkát végző csíki, gyergyói és kászoni székely olyanformán mentesült az egyéb terhektől, elsősorban a katonai szolgálat alól, hogy lófőséget nyert. Ezzel természetesen nem emelkedtek a székely vezető réteg soraiba, hanem csupán ebben a speciális formában nyerték el a munka végzéséhez szükséges mentességet.[3]

Akár a szabad királyi városokat, akár a bányavárosokat tekintjük, arra a következtetésre jutunk, hogy a 16. század során fellendült és kiszélesedett nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok ellenére sem történt lényeges változás, döntő előrelépés fejlettségi szintjükben. Nem növekedett számottevően lakosságuk aránya az ország összlakosságán belül, és mint mezőgazdasági felvevő piacoknak még csökkent is a jelentőségük, saját agrártevékenységük fokozódása következtében. Annak ellenére sem történt alapvető változás, hogy a külkereskedelem nagyobbik részét – az 1542. évi vámnaplók szerint mintegy háromnegyed részét – magyarországi kereskedők bonyolították le. Szabad királyi városaink döntően kereskedővárosok voltak; polgáraik túlnyomórészt olyan mértékű gazdasági jólétnek örvendtek, amilyen mértékben be tudtak kapcsolódni az agrártermékek kivitelének és az iparcikkek behozatalának lebonyolításába. E fő funkciójukat tekintve azonban nem választotta el őket éles határvonal a legnagyobb mezővárosok kereskedőpolgáraitól.

Mind az előbbiek, mind az utóbbiak vagyonos kereskedői szoros kapcsolatban állottak egymással – és külföldi kereskedőkkel is. A kiemelkedően gazdag debreceni Tar István[4] 1582-ben például a Magyar Kamaránál fennálló 11 ezer forintos követelését a Nagyszombatban lakó, ugyancsak marhakereskedésből meggazdagodott és egy évtizeddel korábban nemességet nyert Thököly Sebestyénre ruházta át. Tar István a következő évben már Joannes Rottenburger nürnbergi polgárt elégíti ki a Magyar Kamaránál borszállításért fennálló követelésével. 1588-ban Tar 36 ezer forintnyi, részben a kállói őrségnek szállított marhahús fejében fennálló követelése kielégítését kéri a Magyar Kamarától, arra hivatkozva, hogy az előző évben nagy kár érte; elsüllyedt egy 10 ezer forintnyi értékű áruval megrakott hajója. De 1594-ből is vannak adataink Tar István, Thököly Sebestyén és Joannes Regacz bécsi kereskedő üzleti kapcsolataira. E két kiemelkedően gazdag magyar kereskedő mellett azonban az 1590-es években egyre inkább külföldi nagykereskedők pénzügyleteiről értesülünk. Hieronymus Scottusnak[5] a Magyar Kamarával szemben 1591-ben fennálló több mint 31 ezer forintos követelését a következő évben már Bartholomaeus Castell igyekszik érvényesíteni. 10–20 ezer forintos ügyleteket bonyolítottak le Jodocus Croy és Blasius Tattner bécsi, Georgius Bechler nürnbergi kereskedők.[6] Az itáliai eredetű, de hamarosan Bécsben megtelepedő Andreas és Sylvester Joanelli pedig magyarországi polgárok sorát foglalkoztatta kereskedelmi ügynökként: így 1588-ban Pirgler Gáspár, Geiczl Zakariás és Partinger Mátyás pozsonyi polgárokat, 1595-ben Deák Vencel mosoni polgárt, valamint Torkos Andrást, Mészáros Mátyást és egy bizonyos Götelt és társait.[7] A legnagyobb arányú ügyleteket azonban alighanem az Itália felé szállító Lucas Bazin,[8] de még őt is túlszárnyalva, a lőcsei származású és bécsi polgárrá váló Henckel Lázár bonyolította le, aki a tizenöt éves háború egyik fő szállítója és finanszírozója volt. E kora kapitalista vállalkozók mellett a magyarországi kereskedők egyre kisebb szerepet játszottak. Az élénk külkereskedelem és a hadi szállítások azonban a belső piac szerteágazó hálózatát és a kisebb kereskedők széles körét feltételezték. Ez a szerteágazó hálózat a nagyszámú mezővárosra épült.

Irodalom

Bányavárosok és kereskedőpolgárság vonatkozásában klasszikus munka: Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története I-II (Budapest, 1884–1887) és Wenzel Gusztáv, Magyarország bányászatának kritikai története (Budapest, 1880); mellettük Paulinyi Oszkár, Tulajdon és társadalom a Garam-vidéki bányavárosokban (Történelmi Szemle 1962. 2); ugyanő, A Garam-vidéki bányavárosok lakosságának lélekszáma a XVI. század derekán (Történelmi Szemle 1958. 3–4).

  1. A vasbányászatról és vasfeldolgozásról: Paulinyi Oszkár, Stand und Verbreitung des handwerksmäßigen Eisengewerbes im Karpatenbecken in der Periode, 1500–1650. Eine Skizzez. (Schwerpunkte der Eisengewinnung und Eisenverarbeitung in Europa, 1500–1650. Hrsg. von H. Kellenbenz. KölnWien, 1974).
  2. A vasbányászatra: Heckenast Gusztáv, A vaskohászat Magyarországon a feudalizmus évszázadaiban (Bányászati és Kohászati Lapok 1981). Pataki József, A csíki vashámor története.
  3. Az erdélyi bányászatra: Szentgyörgyi Márta, Jobbágyterhek a XVI–XVII. századi Erdélyben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 27. Budapest, 1962).
  4. A Tar Istvánra vonatkozó adatok: Országos Levéltár E 554 Városi és kamarai iratok, Fol. Lat. 957. 84/v–85/v;
  5. Hieronymus Scottusra: Országos Levéltár E 15 Expeditiones camerales, 1592. augusztus 8. No 144;
  6. Jodocus Croyra és társaira: ugyanott 1592. február 28. No 72;
  7. a Joanelli testvérek magyarországi faktoraira: Országos Levéltár Városi és kamarai iratok, Fol. Lat. 2795. p. 74. (1588), valamint Expeditiones camerales, 1595. február 17. No 6. és 1595. augusztus 18. No 31;
  8. Lucas Bazinra lásd 0. Pickl idézett tanulmányát: Die Auswirkungen der Türkenkriege (Graz, 1971).


Városfejlődés és polgárság
A városi ipar és iparosság Tartalomjegyzék Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére