Bár-Kalán nembeli Bánk

A Múltunk wikiből
? – 1228 után
szlavón bán, majd nádor, több vármegye ispánja, végül országbíró
Wikipédia
1815.
Katona József megírja a Bánk bánt.

Kristó Gyula

Új vonások III. Béla belpolitikájában

Lukács halálával együtt távozott Vaska notarius is, és helyébe Kalán lépett. Kalán 1181–1183 között viselte a kancellári címet, méghozzá következetesen használta ezt a titulust, s elsőként nevezte magát hites oklevélben a királyi udvar kancellárjának (aule regie cancellarius). Nagy hatalmú nemzetség szülötte volt, a Bár-Kalánok tagja, ahonnan Bánk bán is származott.

Az új berendezkedés hívei

Az elégedetlenség 1213-ban összeesküvésbe és Gertrúd elleni merényletbe torkollott. Sajátságos, hogy az összeesküvés élén olyan személyek álltak, akik a korábbi években Gertrúd udvarának magas tisztséget betöltő tagjai voltak: Péter comes, aki 1207–1210-ben, továbbá Bánk bán, aki 1210–1211 között viselte a királynéi udvarispán méltóságát. Vezető szerepük az összeesküvésben nem lehetett véletlen, a Gertrúd udvarában tapasztalat élményeik vihették őket a királyné kiszolgálói közül a legszélsőségesebb ellenzék táborába. Bánk veje, Simon is az összeesküvők közé tartozott.

Ez önmagában arra mutat, hogy Bánk családját sérelem érhette a merániak részéről. Két, egymástól független forrásunk táplálja ezt a gyanút. A XIV. századi krónikakompozíció, amely tévesen 1212-re teszi a Gertrúd elleni merénylet időpontját, elmondja, hogy Gertrúd erőszakkal odaadta Bánk bán feleségét jövevény öccsének játékszerül. Lényegében ugyanezt tartalmazza egy XIII. századi osztrák forrás, a bécsi domonkosok évkönyve is, amely azonban számos ponton jobban értesült a magyar krónikánál. Nem szabad tehát elzárkóznunk attól a lehetőségtől, hogy Bánkot és vejét családi sérelem is a merániak ellen fordíthatta. Ha viszont arra gondolunk, hogy egyik forrásunk, a korabeli Annales Marbacenses a gyilkosság egyetlen okaként a királyné németek iránti kedvezését jelölte meg, más forrásunk, Anonymus Leobiensis pedig Péter feleségének meggyalázását tartja Gertrúd bűnének, inkább arra kell hajolnunk, hogy csak a gyilkosságot követően terjedt el az a monda, miszerint Gertrúd öccsének kerítője lett volna. Ha nem is valóságról van szó, már korán, a XIII. században lábra kapott a monda. Nehezen hárítható el a gyanú, hogy még ha nem is Bánk bán nagymama korú feleségének becsületén ejtettek a merániak szeplőt, bizonyos alapja volt a mondának: a merániak feslett erkölcseire vet fényt.

A merénylet, amelynek Kacsics nembeli Simon személyében még egy további részesét ismerjük, kétségtelenül Gertúd ellen irányult. Szintén ezt bizonyítja az a körülmény, hogy az összeesküvők János esztergomi érseket is, aki kiváltképpen sok méltánytalanságnak volt kitéve a merániak, főleg pedig Bertold kalocsai érsek oldaláról, kifejezetten a királynégyilkosság tervéhez akarták megnyerni. Az óvatos János azonban kitérő választ adott. Olyan levelet küldött, amely kétféleképpen volt értelmezhető. Az egyikfajta magyarázat szerint hozzájárulását adta a merénylethez: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem”, a másik szerint azonban ellenezte azt: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki belegyezik, én magam nem, ellenzem."[1] A Gertrúd elleni szándékot mindenekelőtt magának a merényletnek a lefolyása mutatja. 1213. szeptember 28-án, miközben II. Endre király úton volt Halics felé, a királyné udvarával a pilisi erdők szomszédságában időzött. Társaságában volt Lipót osztrák herceg, Bertold kalocsai érsek, számos német előkelő, továbbá Bertold néhány papja. Az összeesküvők Gertrúdra törtek, és megölték. Bár a források egy csoportja szerint Gertrúdot hálószobájában megfojtották és felakasztották, mégis az látszik valószínűbbnek, hogy mezei sátrában karddal gyilkolták meg. Tetemét a szomszédos pilisi monostorban temették el. A merényletet Péter és Bánk veje, Simon követte el. Számos német esett a támadás áldozatául, Lipót és Bertold azonban megmenekültek. Bertold papjait és szerzeteseit tettleg bántalmazták.

A keleti országrészből visszaforduló Endre király Péteren bosszulta meg felesége halálát: a merénylőt karóba húzatta, birtokait elkobozta. Bánk csak a nádorságot hagyta oda, pozsonyi ispán lett, de hamarosan visszatornászta magát a vezető tisztségviselők közé. 1217-től bán volt, illetve királyi udvarispán. Birtokait hosszú évekkel később vesztette el. Ugyancsak utólag bűnhődött Kacsics nembeli Simon is jószágai elvesztésével. Nem hallunk arról sem, hogy Bánk vejének, Simonnak bántódása lett volna 1213-ban. A tornyosuló bel- és külpolitikai nehézségek nem tették lehetővé, hogy a király következetesen leszámoljon az összeesküvőkkel.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

A magyar uralkodó kapva kapott az újabb beavatkozási alkalmon, és 1211-ben igen erős sereget küldött orosz földre. A sereg élén II. Endre vezető világi méltóságai álltak: Győr nembeli Pot nádor és mosoni ispán, [[Bár-Kalán nembeli Bánk|Bánk királynéi udvarispán és bihari ispán,] Tétény nembeli Marcell udvarispán és kevei ispán, Péter bácsi ispán, továbbá a szakállas Mika és Tiborc, akik a korábbi években töltöttek be magas tisztségeket, valamint mások. A magyar seregben vonult Halics ellen a tíz éves Danyilo is. Przemyślt még Vologyiszlav bojár rábeszélésére lakói megnyitották a magyarok előtt, s fejedelmüket, Szvjatoszlavot pedig Danyilo kezére adták, de Zvenyigorod keményen ellenállt. A magyar sereget Danyilo testvére, a Belzben uralkodó Vaszilko, pereszopnyicai Msztyiszlav, vlagyimiri Alekszandr, valamint Leszek lengyel fejedelem támogatta, Romant ezzel szemben a kunok segítették, továbbá unokaöccse, Izjaszlav Vologyimerics. A Zvenyigorod közelében vívott csata kezdetben a védők sikerét hozta, a magyarok érzékeny veszteségeket szenvedtek, de Roman meggondolatlansága, hogy tudniillik az orosz fejedelmek segítségét keresve kijött a városból és fogságba esett, eldöntötte a csata sorsát, Zvenyigorod elesett. Halics városát Vologyimer és fia, Izjaszlav feladták, az utóvédharcot folytató Izjaszlav nem tudott sikereket elérni a magyar és szövetséges csapatok ellen.

Az 1222. évi Aranybulla

  • Megint csak részben az agnus regni keltezés – a 19. uralkodási évnek három 1222. évi oklevélben való használata – segít a politikai eseménymenet felvázolásában. Ennek alapján elmondható, hogy az Aranybulla kieszközlői, az Imre-párti előkelők még 1222-ben, kevéssel az Aranybulla kibocsátását követően megbuktak. Helyükre az 1221. évi tisztikar, az 1222 elején a hatalomból palotaforradalom útján kiszorított előkelők, II. Endre leghívebb párthívei léptek; Barc fia Miklós nádor, Bánk udavarispán, Dénes tárnokmester, Atyusz pedig bán lett.
  • II. Endre kényszerhelyzetbe került, kompromisszumos megoldáson fáradozott, ami az adatok tanúsága szerint sikerrel járt. Nem helyezte vissza a hatalomba az Imre-párti előkelőknek Csanád nembeli Wetich fia Theodor és a Bár-Kalán nembeli Nána fia Pósa nevével fémjelezhető, az Aranybullát kieszközölő táborát, de letette a méltóságokból a Barc fia Miklós nádor vezette tisztikart is. Miklós nádort Kán nembeli Gyula, Atyusz bánt Salamon, Bánk udvarispánt Batiz váltotta fel, a vezető udvari méltóságok közül egyedül Dénes tudta a tárnokmesterséget megőrizni. A kompromisszum az új berendezkedés támogatói, II. Endre régi hívei számára volt előnyös. A vezető tisztségeket olyanok foglalták el, akik a korábbi években maguk is tevékeny formálói voltak az új berendezkedés politikájának. Kán nembeli Gyula éppen 1215–1217 között töltötte be a nádori tisztet, Salamon 1214-ben, a magyar történelem során első ízben, a tárnokmesteri hivatal élén állott, Batiz pedig 1219–1221 között mosoni ispán volt. Batiz felesége, a francia származású Ahalyz (Aliz) asszony II. Endre hitvesének, Jolántának volt az udvarhölgye. Az új összetételű királyi tanácsba Barc fia Miklós, a volt nádor is bekerült, a királyné udvarispánja és soproni ispán lett. Az 1222. évi tömegmozgalmat II. Endre tehát ügyes húzással szerelte le, átcsoportosította a funkciókat hívei között, régi támogatói közül egyedül Bánkról kellett véglegesen lemondania, a Wettich fia Theodor vezette Imre-pártiak közül pedig csupán Mihály fia Márton jutott be mosoni ispánként a királyi tanácsba.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

Fiai – elsősorban Béla – bírhatták rá II. Endrét, hogy éppen másfél évtizeddel az első feleségét ért merénylet után leszámoljon a még élő bűnösökkel. 1213-ban csak Péter ispán és hívei estek a hirtelen királyi bosszú áldozatául, a Gertrúd ellen támadók legtöbbje sértetlen maradt, sőt Bánk még 1213-at követően is magas méltóságokba emelkedett. II. Endre 1228-ban fiai, püspökei és bárói tanácsára a Gertrúd királynő meggyilkolásában részes Simon bánt jószágaitól megfosztotta, s két erdélyi birtokát Dénes fia Dénes királyi tárnokmesternek adta. Béla 1229-ben adományozta el e Simon bán további, Nógrád megyei birtokait. A másik Simon, Bánk veje ekkor már nem élt, de még élt maga Bánk, s bizonnyal ő is ekkortájt veszthette el birtokait, noha az őt ért birtokelkobzásról csak 1240. évi oklevélből értesülünk.

Péter Katalin

Az anyanyelvi kultúrák térhódítása

És feltűnő: János király, majd az erdélyi fejedelmek mellett kezdettől jelentkezik érzelmi azonosulás, a Habsburgok oldalán viszont általában nem merülnek fel szubjektív érvek. Ellenkezőleg, Bánk bán érzelmi ellenzékiséget kifejező nagy témája most jelenik meg. Valkai András Bánk bán históriáját 1574-től ötször adják ki, népszerűségét csak egyes gyülekezeti énekek múlják felül.

Vörös Károly

A színjátszás stílusa és tartalma

Katona Bánk bánja még – úgy látszik – színpadon is nehéz és komor e korszaknak és közönségének; igaz, 1833-ban kassai előadását a cenzúra keze akadályozta meg.

Szabad György

A művészetek

Az önkényuralom válságának kellett elkövetkezni ahhoz, hogy Katona Bánk bánját csonkítatlanul adhassák elő. A közönség nagy lelkesedéssel karolta fel a magyar műveket, mind a helytállásra buzdító történelmi darabokat, mind a népszínműveket, de az igényes színműkritikától eltérően korántsem mindig téve kellő különbséget a veretes érték és a hatásvadászó giccs között. A színészek zöme is a könnyű sikereket hajszolta, csak kevesen éltek a jellemábrázolás kifinomult eszközeivel. Lendvay Márton és Egressy Gábor mellett nőtt fel többek közt Feleki Miklós, Szigeti József, utóbbi mint népszínműíró is (A vén bakancsos és fia, a huszár, 1855) nagy elismerést aratva és Szerdahelyi Kálmán, aki színészeink közül elsőként tanulmányozta mélyrehatóan a nyugat-európai előadóművészetet. A politikai ellenállás szelleme hatotta át a vándorszínészből átmeneti időre budai színigazgatóvá emelkedett Molnár György tevékenységét. Jókainé Laborfalvi Róza, Prielle Kornélia és más élvonalbeli színésznők ünneplése még szinte észrevétlenné tette a pesztonkától a markotányosnőig minden szerep vállalására serdülő leányként az életben is rákényszerült Jászai Mari és a színészcsaládban nevelkedett Blaha Lujza színre lépését a korszak végén.

Az alkalmi előadóestek szavalatain, népszerű élőképein kívül az ének- és zeneszámok megválasztását is gyakran befolyásolták a nemzeti ellenállás szempontjai. A debreceni kollégium kórusa előadóestjét évről évre Verdi Nabuccójának panaszénekével zárta. De a többség nem volt ennyire igényes. Soha nem ismert divatja lett a „magyar nótának” nevezett műdalnak (tánctermekben a csárdásnak), s az ellentmondó indulatok „sírva vigadásba” torkollása is ennek a korszaknak lett a jellegzetessége. Ugyanakkor a gordonkaművészetéért nagyra értékelt Fátyol Károly, az 1849-ben honvédhadnaggyá kinevezett Sárközi Ferenc, a külföldre is szerződtetett Patikárius Ferkó és más cigánymuzsikusok tovább is fejlesztették a verbunkos zenét magyar népi elemekkel is vegyítő műzenét. Jellegéről az azt tévesen cigány népzenének minősítő Liszt Ferenc munkája (A cigányokról és a cigányzenéről – franciául 1859, magyarul 1861) nyomán sok előítéletet is felszínre hozó vita kerekedett. A zsidó népzenészből előadóművésszé fejlődött Reményi Ede, aki száműzöttként az angol udvarit és az amerikai közönséget is meghódította, majd hazai hangversenyein a Petőfi-szobor alapjának java részét „hegedülte össze”, virtuóz átirataival (Repülj fecském, Ezt a kerek erdőt stb.) aratta legnagyobb – Arany János értelmezése szerint – a nemzet élniakarását is tanúsító sikereit.

A zenei élet a reformkori bázison fejlődött tovább. A Pest-budai Hangászegylet és az 1853-ban alakult Filharmonikusok Egyesülete rendezte a hangversenyeket a Lloyd—épületben, a Nemzeti Múzeumban, majd az 1860-as években felépült Vigadóban. Mozart és Beethoven mellett nagy közkedveltségnek örvendtek a romantikusok, elsősorban a magyarként számon tartott Liszt, a Rákóczi-induló miatt is igen népszerű Berlioz, s viszonylag igen korán műsorra kerültek a Wagner-zeneművek is.LisztRákóczi-indulójánál (XV. rapszódia, 1853) és a magyarság mellett hitet tevő, de mereven programszerű Hungaria (1854) című szimfonikus költeményénél sokkal inkább a Les Préludesdel (1848–50), illetve a Dante- és Faust-szimfóniákkal (1855–57 ) adott hangot annak az érzelmi viharzásnak, amely a régi világ újjáformálódását kísérte. Népszerűek voltak Mosonyi Mihály őszinte érzésektől áthatott kantátái (A tisztulás ünnepe az Ungnál 886-ik esztendőben, 1859 stb.) és operái, mindenekelőtt a Szép Ilonka (1860), de nagyobb siker koronázta Erkel újrajelentkezését. Reformkori művének, az 1850-es években csak megcsonkítva előadható Hunyadi Lászlónak a bemutatója után tizenhét esztendővel, 1861-ben állította színpadra újabb operáját, a Bánk bánt.

Lábjegyzetek

  1. Gombos I. 31.