Báthori Zsigmond

A Múltunk wikiből
Nagyvárad, 1572. április – Libochovice, Csehország, 1613. március 27.
erdélyi fejedelem
Wikipédia
Zsigmond Báthory
1581
május közepe Báthori Zsigmondot, Kristóf fiát, még apja életében utódnak választják.
május 27. Gyulafehérvárott meghal Somlyai Báthori Kristóf vajda. Utóda Zsigmond.
1583
március 6. Báthori István Báthori Zsigmond kiskorúsága idejére háromtagú kormányzótanácsot állít Erdélyben.
1588
december 8. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (Nagykorúsítja Báthori Zsigmondot; kitiltja a jezsuitákat Erdélyből; (csak az 1571 óta „szökött” jobbágyokat lehet visszakövetelni; jobbágyokat a fejedelem csak ura tudtával nemesíthet.)
1590
november 22. Földrengés Dél-Erdélyben.
1591
tavasza Báthori Zsigmond fejedelem hívására jezsuiták érkeznek Erdélybe, ahol újra tanítani kezdenek.
november 1. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Korlátozza a katolikus vallásgyakorlatot. Kötelezi az erdélyi birtokos urakat, hogy itt lakjanak.)
Báthori Zsigmond Toszkánából zenészeket hozat.
1593
március 8. Báthori Zsigmond kivégezteti Gálfi János udvarmestert, mert beavatkozott a Báthoriak családi viszályába.
augusztus eleje III. Murad szultán hadat üzen I. Rudolfnak.
augusztus 26. Gyulafehérvárra portai parancs érkezik, a fejedelem készüljön a királyság elleni hadjáratra.
szeptember 1. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Nem dönt a háborúhoz csatlakozás ügyében.)
szeptember 27. Szinán nagyvezír Eszéknél átkel a Dráván.
szeptember Báthori Zsigmond követek útján I. Rudolfnál, Erzsébet angol királynőnél és VIII. Kelemen pápánál ajánlkozik szövetségesnek a török ellen. Szinán nagyvezír ismételten felszólítja Báthori Zsigmondot a csatlakozásra.
1594
február 23. Báthori Zsigmond a török elleni szövetség ügyében követeket küld I. Rudolfhoz.
május 12. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Elhatározza, hogy csak Buda visszavétele után szakít a Portával.)
június 11. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Nem hajlandó szakítani a Portával.)
július 11. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Harmadszor utasítja vissza a fejedelem javaslatát a Portával való szakításról.)
július vége Báthori Zsigmond lemond a fejedelemségről. (Augusztus 8-án visszaveszi a fejedelemséget.)
augusztus 17. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Megszavazza a Portától való elszakadást.)
augusztus 28. Báthori Zsigmond elfogatja az elszakadást ellenző urakat, tízet közülük kivégeztet.
nyara Husztnál tatár sereg tör az országba.
év vége Moldvából erdélyi segítséggel kiverik a törököt. VIII. Kelemen pápa 10 ezer főnyi zsoldost küld a török ellen Magyarországra.
1595
január 27. III. Mehmed lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1603-ig.)
január 28. Törökellenes szövetség Bécsben Báthori Zsigmond fejedelem és I. Rudolf király között. (Erdély a Báthori család kihaltával Rudolfra, illetve örököseire száll.)
április 16. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott, (A Portától való elszakadást törvénybe iktatja; kimondja a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallás szabadságát; jóváhagyja az ellenzék 1594. évi kiirtását.)
augusztus 6. Báthori Zsigmond és Habsburg Mária Krisztina főhercegnő házassága.
augusztus 18. Az erdélyi csapatok visszaveszik a töröktől Lippát.
augusztus 23. A török elfoglalja Bukarestet. Mihály vajda a hegyekbe húzódik.
augusztus Toborzás a szabadságjogok visszaadásának ígéretével a közszékelyek között.
szeptember 15. Erdélyi országgyűlés Feketehalmon. (Jóváhagyja a közszékelyek szabadságára tett ígéretet.)
október 3. Báthori Zsigmond Mihály vajdával szövetségben Havasalföld felszabadítására indul. (November elején tér haza.)
október 18. Tirgovistét a szövetségesek visszaveszik a töröktől.
október 22. Jenő várát erdélyi katonaság visszaveszi a töröktől.
október 29. Gyurgyevónál az erdélyi és havasalföldi szövetségesek nagy győzelmet aratnak a török felett.
december 13. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Visszavonja a közszékelyek szabadságára, tett ígéretet.)
1596
január vége–február A közszékelyek fegyveres felkelése szabadságuk visszavonása miatt. A felkelést tömeges kivégzések mellett leverik. (Megkezdődik a székelyek kivándorlása Moldvába és Havasalföldre.)
február 7. Báthori Zsigmond a közös háború ügyében Prágába érkezik I. Rudolfhoz. (Március 4-én tér haza.)
szeptember 3. Hatvant a szövetséges hadak visszaveszik a töröktől.
1597
október 17. Erdélyi csapatok Temesvárt ostromolják. (Október 27-én eredménytelenül elvonulnak.)
december 23. Titkos szerződés Báthori Zsigmond és I. Rudolf között. (A fejedelem lemond Erdélyről, kárpótlásul két sziléziai hercegségét és évjáradékot kap.)
1598
március 23. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Tudomásul veszi a fejedelem lemondását és Erdély királyi kézre adását.)
április 8. Az erdélyi országgyűlés I. Rudolf biztosai előtt felesküszik a király hűségére.
április 14. Báthori Zsigmond távozik Erdélyből.
április 18. Mária Krisztina fejedelemasszony I. Rudolf nevében átveszi Erdély kormányzását.
június 9. Mihály havasalföldi vajda hűséget esküszik I. Rudolfnak.
augusztus 21. Báthori Zsigmond váratlanul visszatér Kolozsvárra.
Az országgyűlés másnap visszafogadja fejedelemnek.
augusztus 24. I. Rudolf biztosai elhagyják Erdélyt.
1599
március 21. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (Báthori Zsigmond harmadszor mond le a fejedelemségről.)
március 29. Báthori András bíborost választják erdélyi fejedelemmé. (Uralkodik november 3-ig.)
április 6. Báthori Zsigmond követei Prágában megállapodnak Erdély átadásáról.
április Mária Krisztina távozik Erdélyből.
június közepe Báthori Zsigmond elhagyja Erdélyt.
1601
március 24. Báthori Zsigmond visszatér Erdélybe.
április 3. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Báthori Zsigmondot visszaveszi fejedelemnek.)
április 4 után Báthori Zsigmond pártja elfogja Mihály vajda embereit. Sokat közülük meggyilkolnak.
augusztus 3. Báthori Zsigmond veresége Goroszlónál. (A fejedelem Moldvába, főparancsnoka, Székely Mózes a törökhöz menekül.)
augusztus 19. Mihály vajdát Basta generális megöleti.
augusztus 30. Báthori Zsigmond visszatér Erdélybe.
1602
január 20. Az Erdélyben összevont császári csapatok főparancsnoka Basta generális.
február 8. Báthori Zsigmond fegyverszünetet köt Bastával.
június 29. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (Erdélyt I. Rudolf uralma alá adja.)
július 2. Báthori Zsigmond hívei Tövisnél vereséget szenvednek Basta hadaitól.
július 26. Báthori Zsigmond távozik Erdélyből, ahová nem tér vissza többé.
augusztus Báthori Zsigmond hívei a hódoltságba menekülnek.

Pach Zsigmond Pál

Előszó

A túlélésnek, az átmentésnek, az államiság fenntartásának, a két nagyhatalommal való viaskodásnak és egyezkedésnek, szembefordulásnak és lavírozásnak különböző törekvései és változatai között – önállóbb és kevésbé önálló, jobb és kevésbé jó politikai irányvonalai, koncepciói között, vagy ha úgy tetszik: rosszabb és kisebbik rossz formulái között – mozgott, zajlott, forrott, hullámzott a kötetünkben tárgyalt százhatvan esztendő drámai irányváltásokban is, tragikus fordulatokban is dúslakodó története:

  • a túlélés, a fennmaradás, Béccsel szemben a Konstantinápolynak való alárendeltséget vállalva, azon belül kisebb vagy nagyobb mozgási lehetőséget keresve-találva – Szapolyai János királyságától Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemségéig;
  • a királyság és fejedelemség újraegyesítése, a bécsi udvar fennhatóságát Erdély felett is elfogadva – mint pályájának végső szakaszán Martinuzzi Fráter Györgynél vagy első viharos pályafordulatán Báthori Zsigmondnál;

Péter Katalin

Udvari-főúri kultúra

A szabályosan különös udvari kultúra nagyjából egyidejűleg jön létre a Magyarország felett uralkodó két udvarban, Báthori Zsigmondnál Gyulafehérvárott és II. Habsburg Rudolfnál Prágában. Nagyon sok hasonló vonásuk van. A társadalom által elfogadott irányító testületek kizárásával űzött kabinetpolitikától a két uralkodó szexuális életét körülvevő homályig észlelhetők hasonlóságok. Egyforma a kívülállók ingerült ellenszenve is.

Igen magasrendű szellemi kultúra alakul ki viszont mindkét helyen. De a különbségek is az értékek terén mutatkoznak, mert nyilvánvaló, hogy az Európa szélére szorult fejedelemségben lényegesen szerényebb lehetőségek adódnak, mint egy nagyhatalom központjában. A Rudolfot övező szellemi csillogás mellett a gyulafehérvári halványnak tűnhet. Mégis nemzetközi színvonalú, a kor művészei által számon tartott és látogatott kulturális központ.

Sinkovics István

Báthori lengyel királysága és Erdély

Amikor Báthori Kristóf egészségi állapota megromlott, engedélyt kért Istvántól, hogy még életében utódjául választassa fiát, a kilencéves Zsigmondot. István nehezen járult hozzá, és Erdélyben is sokan ellenezték, hogy gyermeket emeljenek a vajdai méltóságra, végül 1581 májusában a kolozsvári országgyűlés megválasztotta Zsigmondot. A rendek kikötötték, hogy amint eléri a nagykorúságot, és átveszi az uralkodást, esküt kell tennie a rendi jogok és kiváltságok megtartására. Báthori Kristóf néhány nappal fia megválasztása után meghalt.

Zsigmond kiskorúsága idején a tizenkét tagú Fejedelmi Tanács készítette elő az ügyeket; önálló intézkedési joga korlátozott volt, a döntést Báthori István magának tartotta fenn. Ennek a rendszernek előnye volt, hogy Báthori minden fontosabb ügyről tudott; hátránya viszont, hogy nagyon meglassult az ügyek intézése. Mivel a tanács tagjai között nem egy kérdésben ellentétek merültek fel, Báthori 1583 tavaszán három tanácsost – Kendy Sándort, Kovacsóczy Farkas kancellárt és Sombori Lászlót – önálló döntési hatáskörrel ruház ott fel. A tanácsosokat helytartónak (praeses) nevezték, a testületet triumvirátusnak. A három helytartó szótöbbséggel határozott, és ha véleményük eltért, Báthori döntött. Birtokot adományozhattak 32 jobbágytelek nagyságig, fellebbezett perekben ítéltek, és irányították a gyermek Zsigmond nevelését. Kinevezhették, leválthatták az összes tisztviselőket és a várak tiszttartóit, a három legfontosabb vár (Várad, Karánsebes, Szamosújvár) kivételével. A rendek, akik Kristóf halála után maguk választotta kormányzót akartak Erdély élén látni, végül – félve a török beavatkozásától – megelégedtek a három helytartó esküjével.

A helytartók igyekeztek megfelelni hálátlan feladatuknak, de 1583-ban – a rendek növekvő ellenállására és a kormányzat súlyos pénzügyi helyzetére hivatkozva – felmentésüket kérték. A kiadások 25 ezer forinttal növekedtek – Várad építése, a várak őrségének fizetése, az évi ezer aranyról 15 ezerre emelkedett török adó és a szinte előre nem látható összegű, de rendszeres portai ajándék miatt. A jövedelmek viszont megfogytak, egyetlen biztos bevételnek az erdélyi területek adója számított. Báthori nem fogadta el a helytartók lemondását, a fejedelemség jövedelmeinek fokozására a Lengyelországban használhatónak bizonyult fogyasztási adó bevezetését ajánlotta. A helytartók ezt – magukra hagyatva – Erdélyben nem tudták keresztülvinni. Báthori akaratlanul is nehezítette helyzetüket azzal, hogy nem szélesítette hatáskörüket, nemegyszer megkérdezésük nélkül közvetlenül intézkedett. Végül elvesztették biztonságukat és önálló intézkedési képességüket. A rendek ismételt kívánságára Báthori 1585 májusában felmentette a helytartókat, és Ghyczy János váradi kapitányt nevezte ki kormányzónak.

A humanista műveltségű Kovacsóczy Farkas kancellár még helytartóként írt De administratione Transylvaniae dialogus című munkájában, történeti anyag felhasználásával, elvileg vetette fel az államméleti kérdést: hogyan kell megoldani az ország kormányzását és az uralkodó nevelésének kérdését annak kiskorúsága idején. Arra az eredményre jutott, hogy Erdélyben, ahol sokféle belső ellentét van, az ország a török adófizetője, és egyúttal a lengyel király védnöksége alatt áll, a feladatok meghaladják egy ember erejét, így a többek kormányzata felé hajlik a mérleg. De ez nem azt jelenti, hogy az erős központi kormányzat helyett a rendek hatalmát akarta volna erősíteni. Kovacsóczy fejtegetése nyilván eljutott Báthorihoz, de a helytartói intézményt nem tudta megmenteni. A kísérlet jórészt azon bukott meg, hogy a helytartóknak nem volt megfelelő hatalmuk a rendekkel szemben.

Ghyczy János kormányzói hatalmát és tekintélyét Báthori maga is igyekezett megalapozni. Az Erdélyország kormányzója címet megkapó Ghyczy beköltözhetett a gyulafehérvári fejedelmi palotába, fizetését ezer forintban állapították meg. Fegyverbe szólíthatta az ország összes erőit, és vezette a hadsereget. A fejedelem nevében tizedet, mentességeket, székely lófőséget adományozhatott. Nehéz, szokatlan és külön megfontolást igénylő ügyekben Báthori most is magának tartotta fenn a döntést.

Az 1585. tavaszi országgyűlésen Ghyczy esküt tett, és megkezdte a működését. Kovacsóczy továbbra is kancellár maradt, és a tisztviselői kar sem változott. Ghyczy helyzetét azonban megkönnyítette, hogy nem kellett megküzdenie az erdélyi rendek ellenállásával. Mint éveken át Várad kapitánya, hozzászokott az önállósághoz. Erélyes fellépésével biztosította, hogy a kincstári jövedelmek zavartalanul befolyjanak. Báthori István, amikor erdélyi ügyekben megkeresték, az intézkedést többnyire Ghyczy hatáskörébe utalta.

A Lengyel Királyságot és az Erdélyi Fejedelemséget tíz éven át összekapcsolta Báthori István személye. Erdélyt legfelső fokon a krakkói királyi udvarból irányították, és attól lehetett volna tartani, hogy a király idegenek tanácsával, idegen hatóságok útján fog dönteni Erdély ügyeiben, mint ahogyan a Habsburgok tették Magyarországon. Erdélyben azonban nem alakult ki ilyen helyzet. Elsősorban azért nem, mert Báthori erdélyinek vallotta magát a lengyel trónon is. Erdélyi tanácsosok voltak mellette, köztük korábbi ellenségei, akiknek megbocsátott, és megnyitotta előttük udvarát. A fejedelemségét hosszasan elvitató birtokos, Bekes Gáspár így lett Krakkóban az orosz hadjáratok fő szervezőjévé. Abafáji Gyulay Pál, akit még Bekes taníttatott Padovában, szintén ellenfélből lett a krakkói Erdélyi Kancellária vezetője, később történetírói hajlamait is Báthori érdekében kamatoztató hűséges embere. Az erdélyi ügyekben, mint említettük, a környezetében működő Erdélyi Kancellária útján intézkedett. Az erdélyiek részéről nem is volt panasz a Báthori udvarában levő idegenek beleszólása ellen. Viszont a lengyelek is alig tették szóvá, hogy magyarok kaptak a lengyel korona alá tartozó területeken birtokot vagy tisztséget. Báthori a szolgálatában magukat külföldön kitüntető erdélyieknek Erdélyben adott vagy adatott birtokot, mentességet.

Erdély és Lengyelország útja különválik

Erdélyben Báthori István halála után ismét erősebben szóhoz jutó rendek már 1587-ben, majd 1588-ban azt kívánták, hogy a jezsuitákat távolítsák el az országból. Törekvéseik nem jártak sikerrel. Az 1588 decemberében tartott medgyesi országgyűlésen, ahol Ghyczy János lemondott a kormányzói tisztről, és a tizenhat éves Báthori Zsigmond át akarta venni a hatalmat, nem akartak addig a tárgyalásokba fogni, amíg kívánságuk nem teljesül. Zsigmond, a jezsuiták neveltje, sokáig hallani sem akart a rendek követeléséről, de végül is kénytelen volt elfogadni feltételeiket. Eszerint a jezsuitáknak 25 nap alatt el kell hagyniok Erdélyt és a Partiumot, birtokaikat a kincstár veszi át. A fejedelem, a főurak és a nemesek tarthatnak katolikus papot, de alattvalóikat, a községeket nem kényszeríthetik erőszakkal valamely vallás követésére. Ezután Zsigmondot, aki esküt tett az ország törvényeinek megtartására, beiktatták a fejedelemségbe. Báthori Zsigmond Isten kegyelméből való fejedelemnek nevezte magát, egyúttal viselte a székelyek ispánja címet is.

A következő országgyűléseken a rendek még jobban igyekeztek körülhatárolni a fejedelem hatalmát: a Fejedelmi Tanács meghallgatása nélkül nem dönthet országos ügyekben; az ország és a kincstár jövedelmeit csak a szükséges célokra fordíthatja. Majd a rendek saját megbízottjaik által kezelt külön pénztárat akartak felállítani, és a fejedelem udvari hadától független sereget kívántak. A jezsuiták kérdésében tartották magukat az 1588. évi végzéshez. Zsigmond azonban túltette magát a rendelkezéseken. Már Ghyczy kormányzó megjósolta lemondásakor: meg fogják bánni, hogy Báthori Zsigmond kezébe adják a gyeplőt. Zsigmond valóban alkalmatlan volt a fejedelemségre: hiányzott belőle a felelősségtudat országáért, de egyúttal nagyra törő volt; ugyanakkor ingadozó, befolyásolható, aki esküjét nem tartotta kötelezőnek, és cselekedeteit; döntéseit könnyen változtatta. Az ellenreformáció támogatásában viszont következetes volt. Már 1590-ben bejött egy jezsuita Kolozsvárra, a következő évben maga Zsigmond három továbbit hívott be Gyulafehérvárra, köztük a spanyol Alfonso Carrillót, akit gyóntatójává választott. Az Erdélybe érkező jezsuiták nem viseltek szerzetesi ruhát, de Zsigmond ezt a megoldást csak átmenetinek tekintette. Elvette a reformátusoktól a gyulafehérvári székesegyházat, az 1595 áprilisában tartott országgyűléssel visszavonatta az 1588. évi végzést a jezsuiták eltávolításáról, és törvényben mondatta ki, hogy Kolozsvárra, Monostorra és Fehérvárra beköltözhetnek. 1597-ben pedig visszaállította a fehérvári római katolikus püspökséget, élére Náprágyi Demetert nevezve ki.

Ekkor már évek óta folyt az újabb török háború, amely közvetlenül kihatott Erdély sorsára is.

Kísérletek a török uralom alatt élő népek és országok bekapcsolására a felszabadító háborúba

Rudolf császár Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek tett szövetségi ajánlatokat, majd 1594 elején külön-külön a két román vajdának is, sőt a szerb és bolgár klérus vezetőivel is érintkezésbe lépett.


Ebben a bonyolult helyzetben kulcsszerep jutott Erdélynek, mely a szultánnak csak utólagos elismeréséhez kötött szabad fejedelem választási joga és a török katonai megszállástól való mentessége folytán a Török Birodalom vazallus országai közül viszonylag a legnagyobb önállóságot élvezte, s emellett jó kapcsolatot tartott fenn a lengyel politikai vezetésnek Jan Zamoyski kancellár (Báthori Zsigmond sógora) által irányított legerősebb csoportjával. Mindez odahatott, hogy a török uralom alatti népek és országok szabadságküzdelmének ne csak Prága, hanem azzal szövetségben, de nem alárendelten, Erdély is központja legyen. Báthori Zsigmond már fejedelmi elődeitől örökölte azt a politikát, hogy a román fejedelemségekben a belső stabilitást s ezáltal az Erdéllyel való jó viszonyt is ápoló vajdák behelyezését mozdítsa elő a Portán, s őket katonailag is támogassa. 1592-től székely zsoldoshadat tartott Moldvában, Áron vajda védelmére lengyelbarát ellenzékével szemben, 1593-ban pedig egy zsarnokoskodó havasalföldi vajda helyi bojárellenzéke trónjelöltjének, Mihály bánnak adott menedéket Erdélyben, majd segítette őt, hogy a Portán elnyerje a vajdaságot. A havasalföldi bojárok így őbenne látták a török elnyomás megfékezőjét, míg a moldvaiak inkább a Portán szintén hatékony lengyel védelmet keresték. Ezek az előzmények lehetővé tették, a háborús fejlemények pedig rá is kényszerítették Báthori Zsigmondot, hogy a török uralom ellen lázadó görögkeleti keresztény népek és országok harcának megszervezésére és irányítására tegyen kísérletet.

A prágai szövetség: Erdély összefogása a királyi Magyarországgal és a román fejedelemségekkel

Mindjárt a háború kezdetén Erdély nehéz választás előtt állt. Szinán nagyvezír azt kívánta, hogy élelemmel és fegyveres erővel segítse a török hadakat. Erdélyben erős tábora volt a törökkel mindenáron való békének. Olyan tekintélyes főurak szorgalmazták, hogy Erdély maradjon távol a háborútól, még a töröknek nyújtott katonai segély árán is, mint Kendy Sándor, a fejedelem nagykorúsága előtt szervezett kormányzó tanács volt tagja, valamint veje, Kovacsóczy Farkas kancellár, továbbá a fejedelem unokatestvérei: Báthori Boldizsár országos főkapitány és két öccse, István és András. A török elleni háború nagy lehetőségeit felismerő politikai csoportosulás élén Bocskai István váradi kapitány, a fejedelem nagybátyja állt. Az ő, továbbá Geszty Ferenc dévai kapitány és mások tanácsára Báthori Zsigmond vállalta a török elleni háborút. 1593 elején a török adót kénytelen volt ugyan megfizetni, de sereget és élelmet nem adott; azzal védekezett, hogy a császáriak várható támadása miatt otthon kell tartania csapatait. Ugyanekkor gyóntatóját, Alfonso Carillo jezsuitát Prágába és a pápához küldte, hogy a török elleni együttműködésről tárgyaljon. Báthori néhány tanácsosával együtt azt tervezte, hogy azonnal szakít a törökkel, és megkezdi ellene a harcot.

A pápai udvar külön követet küldött, hogy sürgesse Erdély csatlakozását a törökellenes táborhoz. Meggyorsította a döntést, hogy a Temes-vidéki rácok 1594 tavaszán felkeltek a török ellen, és Zsigmondtól, akit despotájukká kiáltottak ki, segítséget kértek. Zsigmond kipróbált hadvezérét, Székely Mózest küldte melléjük, de a temesvári pasa a rácok megmozdulását leverte. Ugyanakkor északkeletről tatár hadak készültek betörésre. Zsigmond csapatokat küldött a tatárok ellen, annak ellenére, hogy 1594 nyarán a gyulafehérvári országgyűlés, majd a gyulafehérvári tanács, végül a tordai országgyűlés úgy foglalt állást, hogy nem hajlandó elszakadni a Portától, míg Buda keresztény kézre nem kerül. Erre Zsigmond lemondott, és Kővárra menekült. Távollétében a rendek többsége unokaöccsét, Báthori Boldizsárt készült fejedelemmé választani, de Zsigmond hívei, elsősorban Bocskai István, keresztülvitték, hogy visszahívják őt, és fegyveres erőkkel látták el. Zsigmond csapatok élén vonult be Kolozsvárra, és a megfélemlített országgyűlés most már nem mert kifogást emelni a török háború ellen. Zsigmond véres bosszút állt az ellenzéken. 1594. augusztus 28-án tizenöt főurat elfogatott. 30-án ötüket – köztük Kendy Sándort – a fejedelem ellen szőtt összeesküvés címén, vizsgálat és ítélet nélkül Kolozsvár piacán lefejeztette. Egyeseket Szamosújvárra meg Gyaluba hurcoltak, és fejedelmi utasításra titokban megfojtottak. Így fejezte be életét Báthori Boldizsár és Kovacsóczy Farkas is. A megfélemlített rendek ellenállása megtört, az országgyűlés utólag jóváhagyta a törvénytelen kivégzéseket és gyilkosságokat, az elítéltek javait pedig a török elleni háború költségeire rendelte fordítani.

Zsigmond közben a román fejedelemségekkel fűzte szorosabbra kapcsolatait, hogy Havasalföld és Moldva is szembeforduljon a törökkel, és így a három fejedelemségből erős hatalmi tömb alakuljon ki. A Habsburg-udvar közvetlenül is igyekezett Havasalföldet és Moldvát megnyerni, de Báthori megelőzte a vajdák ilyen lépéseit, és „konföderációt” kötött velük a török ellen. Horváth Mihály kapitánysága alatt csapatokat küldött Havasalföldre, melyek 1594. november 5-én Mihály vajda katonáinak és a helyi lakosságnak a részvételével lemészárolták a bukaresti török politika képviselőit és a kereskedőket, majd Mihály vajda hadaival és balkáni önkéntesekkel egyesülve, a dunai hidat őrző Gyurgyevó kivételével elfoglalták a Havasalföldet ellenőrző Duna-balparti török erődöket. Ugyanez történt Moldvában, ahol Barcsay András vezette székely csapatok vettek részt a török kereskedők lemészárlásában, valamint a legészakibb Dnyeszter menti török vár, Bender ostromában.

Visszalépésre ezek után már nem volt mód, készülni kellett a török ellentámadásra. A keresztény összefogást meg kellett erősíteni, amiben a havasalföldi bojárok és Báthori egyetértettek. Mihály vajda önállósági szándékaival nem törődve, a havasalföldi klérus és bojárság küldöttsége 1595. május 20-án Gyulafehérváron Báthorit ismerte el fejedelmének, akinek Mihály vajda csak helytartója, s csak 12 tagú bojártanács beleegyezésével vethet ki adót, nevezhet ki főtisztviselőket; birtokelkobzást, halálos ítéletet pedig csak az erdélyi fejedelem jóváhagyásával rendelhet el. A bojártanács az erdélyi országgyűlés egyik rendi testülete lett, s 1596-ig valóban résztvevője is volt. Ezzel a havasalföldi bojárok régóta óhajtott rendi szervezkedése valósult meg, amire a moldvaiak már korábban is törekedtek, a lengyel rendiséget tekintvén példának. Mivel sem Áron vajda, sem bojárjai a havasalföldiekéhez hasonló szerződésre lépni nem akartak, Báthori székely megszálló csapatokat küldött Moldvába, melyek Stefan Razvant tették meg vajdává, a bojárok nagy része pedig a törökbarát havasalföldiekkel együtt Lengyelországba menekült. Báthori felvette az Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme címet, s uralmának kiszélesített területi bázisán remélte nemcsak a törökellenes háború eredményes folytatását, hanem a Habsburgokkal szembeni önállóság megőrzését is.

Miután 1595 elején Bocskai István váradi kapitány vezetésével az erdélyi fejedelem ünnepélyes követsége megérkezett Prágába, január 28-án megkötötték a szövetséget Rudolf császár és Báthori Zsigmond fejedelem között. Rudolf megígérte, hogy a megkezdett török háborút folytatni fogja, és nem köt egyezményt vagy békét az ellenséggel a másik fél előzetes tudomása nélkül, miként Báthori Zsigmond sem Erdély részéről. A megállapodás kiterjedt Erdélyre és a Partiumra, továbbá Moldvára és Havasalföldre. A császár megígérte, hogy ágyúkkal, lőszerrel és egyéb hadieszközökkel segélycsapatokat küld Erdélybe. Ugyanezt a kötelezettséget Báthori Zsigmond is vállalta, aszerint, hogy hol lesz inkább szükség a segítségre. Egyúttal újból rendezték az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság közjogi viszonyát. Báthori teljes jogú fejedelemként uralkodik, de Magyarország királyát törvényes urának elismeri, és alávetettség kötelezettsége nélkül hűségesküt tesz. Ha fiú utód nélkül hal meg, akkor a fejedelemséget visszacsatolják a királysághoz. Erre a fejedelem és a rendek esküvel kötelezik magukat; a király pedig az Erdélyben levő önkormányzatokat, kiváltságokat, szokásokat és az összes adományokat érvényben fogja hagyni, s az erdélyi rendek tagjai közül kormányzót vagy vajdát fog kinevezni. Ami a jelent illeti, mielőbb gondoskodik arról, hogy Zsigmondnak a Habsburg-házból, Károly főherceg leányai közül adjanak feleséget, s a spanyol királytól megszerzi számára az aranygyapjas rendet. A Német Birodalom védelmét igyekszik biztosítani Báthori és országai számára, egyúttal birodalmi hercegi címmel ruházza fel. Ha Erdélyt az ellenséges túlerővel szemben nem lehet védelmezni, és Báthori kénytelen elhagyni, Rudolf máshol biztosít számára lakóhelyet és méltóságához illő jövedelmet.

A szerződés megkötésével egy időben a császár Zsigmondot a német birodalmi hercegek sorába emelte. A számára kijelölt menyasszony, Mária Krisztina, Károly főherceg leánya pedig hamarosan Erdélybe utazott, és 1595. augusztus elején megtartották a menyegzőt.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

Mihály vajda a Kárpátok felé húzódott vissza. Báthori Zsigmond maga készült Havasalföldre, és mivel látta, hogy nem tud elegendő hadat felvonultatni, a közszékelyeket – régi szabadságuk visszaállításának ígéretével – szólította fegyverbe. Erre mintegy 20–30 ezer székely fogott fegyvert. Miután Rudolf császár és Razvan moldvai vajda is csapatokat küldött, a Bocskai István fővezérlete alatti szövetséges haderő létszáma – Mihály vajda seregével együtt – 50 ezer fölé emelkedett. Szinán a Kárpátok előterében, Tirgovişténél akart megvívni az egyesített hadsereggel, de számbeli fölényüket mérlegelve nem kockáztatta az ütközetet, hanem visszavonult Bukarest irányába. Ekkor már közeledett október vége, a nyári táborozás befejezése. A havasalföldi és erdélyi seregek nem indultak közvetlenül Szinán üldözésére, hanem 1695. október 18-án, négynapi heves küzdelem után, főleg a székelyek nagy véráldozatot követelő hősiessége révén, rohammal elfoglalták a 4 ezer fegyveressel védett Tirgoviştét. Ezután nyomultak előre Bukarest felé. Szinán azonban elhagyta Havasalföld fővárosát, és gyorsított menetben Gyurgyevóhoz húzódott vissza, hogy seregével átkeljen a Dunán. A keresztény hadak követték. Gyurgyevó várát néhány napi súlyos küzdelem után, ugyancsak a székelyek halálmegvető bátorsága révén, 1595. október 29-én bevették, és közben megtámadták a harcba be nem avatkozó Szinán átkelőben levő seregét. A sereg egyik felével Szinánnak sikerült a túlsó partra jutnia, a másik fele azonban a foglyokkal és a zsákmánnyal az innenső parton maradt. Báthori Zsigmond tüzérsége szétlőtte a dunai hajóhidat, az innenső parton rekedt törököket pedig a Dunának és a várnak szorították. Emberek, lovak, tevék összekeveredtek, és egymást gázolták. Sokan elestek, és igen sokan lelték halálukat az őszi esőzésektől megáradt Dunában.

A havasalföldi hadjárat alig két hétig tartott, és fényes sikerrel járt. Havasalföldről és Moldvából teljesen kiszorították a törököt, a Dunaparti török várakat a székely csapatok mindkét országban elfoglalták, s a vajdák kezére adták, akik továbbra is székely zsoldosokkal őriztették azokat. Szinán terve és ő maga is végérvényesen megbukott. A győzelemben döntő része volt Mihály vajda és Bocskai István váradi kapitány hadvezéri képességének és az egyesített hadsereg bátorságának. A székelyek különösen vitézül harcoltak, és súlyos veszteségeket szenvedtek.


Az 1595. évben elért sikerek folytatása azonban elmaradt. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy a székelység nem kapta meg a remélt szabadságot, amelynek ígéretével hadba hívták a török ellen. A Székelyföldön 1562 után birtokot szerzett nemesek arra hivatkoztak, hogy Zsigmond megkérdezésük nélkül ígért a fegyverfogóknak szabadságot. így a hadjáratból hazatérő közszékelyekre a korábbi jobbágysors várt. Zsigmond, hogy elhárítsa magától a felelősséget, országgyűlést hívott össze, és a rendek természetesen a közszékelyek ellen döntöttek. A sorsukba beletörődni nem akaró székelyek megmozdulását a nemesek és a székely előkelők eltiporták, vezetőiket kegyetlenül megkínozták és kivégezték (véres farsang). Az áldozattal, amelyet a székelyek a török feltartóztatása érdekében hoztak, az erdélyi nemesség nem törődött. Zsigmond ezzel a Báthoriakra. vonta a székelyek gyűlöletét és bosszúját. Zsigmond döntéseinek ellentmondásosságát ekkor már erősen befolyásolta testi fogyatékossága: házassága nem jött létre, feleségével nem tudott együtt élni; ezt az egykorúak bűvöletnek és a vérengzések miatti lelkiismeret furdalásnak tulajdonították.

A belpolitikai és egyéni lelki válság hatására 1596 elején Zsigmond Prágába ment és bejelentette, hogy házassága csődbe jutván, le akar mondani a fejedelemségről. Ugyanakkor nagy tervei voltak a török hadjárat folytatására, így az udvarban lebeszélték szándékáról.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

A Prágából visszatérő Zsigmond felmentette Lippát, majd Temesvárt támadta meg, szétverte az ellene küldött tatárokat, de újabb török sereg közeledésének hírére hazatért Erdélybe. A sikertelenség annyira elkedvetlenítette, hogy újra lemondásra gondolt, és Carrillót Prágába küldte ennek elintézése végett.


Miksa főherceg csak a magára hagyott Eger eleste után vezette hadait a török ellen. Csatlakozott hozzá csapataival Teuffenbach kassai főkapitány, a vármegyék hadra kelt nemessége, és megérkezett a Temesvárt júniusban sikertelenül ostromló mintegy 8–10 ezer főnyi erdélyi sereg, Báthori Zsigmond fejedelem vezetésével. Így mintegy 40–60 ezer főnyi hadsereg került szembe a törökkel Mezőkeresztes falu mellett, 1596. október 23-án. A támadást a török kezdeményezte. Három napon át folyt a harc, a Sár vizén átkelő törököket szétverték vagy visszaűzték. A harrmadik napon, október 26-án, a törököket üldöző lovasok és gyalogosok a tilalom ellenére átkeltek a vizen, és fosztogatni kezdték az ellenség sátrait, míg csak a magyar tábor ellen küldött török csapat vissza nem tért, és a fosztogató, szétbomlott alakulatokat meg nem szalasztotta. Ezek azután magukkal ragadták a többi seregrészeket is. Mátyás főherceg és Báthori Zsigmond Diósgyőr felé menekült, a magukra hagyott magyar csapatok éjszaka hagyták el táborukat. Az áttekinthetetlen zűrzavarban a szultán Szolnokra futott seregével együtt.

Miksa főherceg nem sok jelét adta hadvezéri képességeinek. A mezőkeresztesi csata valójában azért veszett el, mert a sereg fegyelmezetlen, a hadvezetés határozatlan volt. A keresztény hadsereg vereséget szenvedett. 6 ezer királyságbeli és 2 ezer erdélyi katona maradt a csatatéren. Miksa elvesztette ágyúit és minden tábori felszerelését. Az egykorú török tudósítások szerint azonban a szultán környezete súlyos aggodalmakkal kisérve könyvelte el a nagy diadalt. Észrevették, hogy a keresztény csapatok más hadrendben szálltak harcba, mint régen, szoros, zárt rendben küzdöttek. A csatának voltak válságos pillanatai, amikor a keresztény harcosok a szultáni sátorig is eljutottak. A török hadvezetés felismerte, hogy a keresztény csapatok fegyverei jobbak, tüzérségük egyenesen félelmetes.

Uralmi válság Erdélyben

A mezőkeresztesi csata, főleg pedig Eger eleste és az egri vilájet kialakítása Erdélyben a török orientáció pártjában megerősítette azt a hitet, hogy a fejedelemség még jobban elszigetelődött a királyságtól, még inkább ki van szolgáltatva a török támadásoknak. Aggodalmaikat a Portáról kiszivárgott támadási tervek is növelték. A török kiűzésében bízók tábora viszont – közöttük Bocskai IstvánZsigmond fejedelmet a Habsburg császárral való viszony szorosabbra fűzésére ösztönözte, hogy hatékonyabb segítséget kapjanak a háború folytatásához. Báthori Zsigmond azonban nem tudta elviselni a döntés felelősségének súlyát, és pánikszerűen cselekedett: 1597 januárjában újból Prágába ment, hogy segítséget kérjen a háború folytatásához, és egyúttal a fejedelemségről lemondása feltételeiről tárgyaljon. Miután nem sikerült megegyezni, bosszúsan ismét visszatért Erdélybe. Temesvár újabb ostromával is próbálkozott, de megint eredmény nélkül. Ősztől ismét Carillo atyát bízta meg a tárgyalások folytatásával, és hosszas huzavona után 1597. november 23-án létrejött a megállapodás.

Báthori Zsigmond az 1595. évi szerződésnek megfelelően önként lemond a fejedelemségről a magyar király javára, mivel a fejedelemséget nem tudja megvédeni, utódra semmi reménye, és halála bármely pillanatban bekövetkezhet. A rendekkel megegyezik, hogy a király által kijelölt utód vagy kormányzó Erdélyt zavartalanul birtokába veheti. Kárpótlásként életének hátralévő idejére megkapja Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségeket, évi 50 ezer tallér jövedelemkiegészítéssel. Mivel az egyházi rendet kívánja felvenni, az uralkodó megszerzi számára felesége családjának hozzájárulását és a pápa engedélyét házassága felbontásához, egyúttal közbenjár bíborosi méltóság elnyerése érdekében. Mária Krisztina megtartja a neki adományozott birtokokat, és maradhat Erdélyben, vagy mehet máshová, tetszése szerint. A prágai udvarban Carrillo az ott tartózkodó pápai követtel együtt azon dolgozott, hogy Erdélyt mielőbb átadják a császárnak.

Közben Zsigmond, aki már bíborosi ruhát is varratott magának, játszotta a főpapot, és élvezte az udvarban levő olaszok hízelgését, megbánta, hogy lemondott a fejedelemségről. Bizalmas emberével és kancellárjával, Jósika Istvánnal levelet íratott a kassai főkapitánynak, hogy halasszák el Erdély átvételét. De elkésett, mert 1598. április elején megérkeztek Gyulafehérvárra Rudolf küldöttei: Szuhai István váci püspök, a Magyar Kamara elnöke, Istvánffy Miklós nádori helytartó (az eredetileg kijelölt Nádasdy Ferenc helyett) és Bartholomaus Pezzen császári tanácsos, a Haditanács tagja, hogy hatalmukba vegyék Erdélyt addig is, amíg Miksa főherceg az országba nem jön. Amikor a levélre fény derült, Zsigmond Jósikát tette felelőssé, fogságba vetette, majd az erdélyiek közbelépése ellenére átadta a császári követeknek, akik Szatmárba vitték és kivégeztették. Zsigmond hamarosan összehívta az országgyűlést Gyulafehérvárra, a fejedelmi palotába. A kék darabontok, a fejedelem testőrei a várható ellenzéket nem engedték be, és teljes fegyverzetben állottak készen. Így 1598. március 23-án a rendek némán tudomásul vették a Habsburg-uralom bejelentését, és hogy minden résztvevőnek esküt kell tennie.

Zsigmond felkészült az útra, a fejedelmi kincstárban levő aranyat, ezüstöt, dísztárgyakat és egyéb értékeket becsomagoltatta, amit pedig nem tudott magával vinni, szétosztotta vagy tűzre vettette.

Azzal, hogy Báthori Zsigmond elhagyta Erdélyt, és Magyarországon át Oppelnbe távozott, a fejedelemség uralmi viszonyai még nem jutottak nyugvópontra. Zsigmond néhány hónap múlva rádöbbent, hogy az egyezményben foglaltak csak részben valósultak meg; a hercegségek nagyon elhanyagolt állapotban voltak, az ígért pénzt nem kapta meg, a válás kimondása és a bíbornoki kinevezés pedig késett.

Erdélyben ugyancsak csalódást okozott a Habsburg-hatalom; a remélt védelmet nem kapták meg. A kormányzóul kinevezett Miksa főherceg hónapokon át késett az ország vezetésének átvételével, az ígért pénzsegítség nem érkezett meg, a várak őrsége fizetetlen maradt, és a török kihasználta a helyzetet: támadást indított Erdély ellen. Mindennek a híre eljutott Zsigmondhoz, aki hamarosan újabb fordulatra szánta el magát: 1598 augusztusában Lengyelországon keresztül titokban visszatért Erdélybe, kibékült feleségével, gesztusokat tett a török pártnak, és késznek mutatkozott a Porta hatalmának elismerésére. A rendek újból felesküdtek rá, Rudolf küldötteit fogságba vetették, majd Magyarországra engedték.

Az erdélyi változások a román vajdaságokban is éreztették hatásukat. Mihály vajda, mihelyt Zsigmond prágai alkudozásairól értesült, megtagadta az erdélyi országgyűlésen való részvételt, az ahhoz ragaszkodó bojárokat visszaszorította, és tanácsába friss levantinus jövevényeket, valamint a politikai vezetésből addig kizárt kisbojárokat vett be, élükön a görög származású Mihalcea Caragea bánnal, aki mindvégig legbensőbb bizalmasa maradt.


Zamoyski ezért már 1595 augusztusában, mikor Mihály Szinán elől visszavonulni kényszerült, és Razvan vajda Báthori táborába sietett, betört Moldvába, s a lengyel hűbéri fennhatóságot elismerő Movila Jeremiást helyezte be vajdának, akit a szorongatott helyzetben levő Porta is megerősített.


Báthori Zsigmond lemondása, Mihály prágai és moszkvai követségei arra indították Zamoyskit, hogy Erdélyben és Havasalföldön is beavatkozzék. Ő beszélte rá Báthorit, hogy visszatérjen Erdélybe és kibéküljön a törökkel, a Portán pedig azon munkálkodott, hogy Mihály vajdát a lengyelbarát moldvai vajda öccsével, Simionnal cseréljék le.


Erdély pillanatnyilag megmenekült, de helyzete továbbra is roppant bizonytalan maradt. Fejedelme újból Báthori Zsigmond lett, a maga szeszélyeivel, ingatagságával. A rendek törökellenes csoportja ekkor Prágába küldte Bocskai István váradi kapitányt és Náprágyi Demeter római katolikus püspököt, hogy Rudolf császárt Zsigmond visszatéréséért megengeszteljék, és rávegyék arra, hogy az 1595. évi szövetség és házassági szerződés alapján rendezze a fejedelemség helyzetét, adjon segítséget a török háborúhoz, Miksa főherceg pedig ne tartson igényt az uralomra. Zsigmond, aki számított arra, hogy Prágában nehézséget fognak támasztani, másik lehetőségként felvetette: ő és felesége kapjon 100 ezer forint évjáradékot, megfelelő elhelyezést Ausztriában, Tirolban vagy Csehországban, Rudolf erdélyi embert nevezzen ki vajdának, és az erdélyieknek biztosítson büntetlenséget. A prágai udvar ragaszkodott Zsigmond lemondásához, és az 1597. évi egyezményen is legfeljebb csak kis módosításokat volt hajlandó elfogadni. Az újabb megállapodást 1599. április 6-án rögzítették, de ebből semmi nem lett, mert még mielőtt Prágában megkezdődtek volna a tárgyalások, Zsigmond ismét lemondott. Ezúttal azonban, Zamoyski kívánságának engedve, hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthori András bíborost – akinek testvérét, Boldizsárt, öt évvel ezelőtt megölette –, március 21-re országgyűlést hívott össze Medgyesre, a várost megszállta fegyveresekkel, és a rendekkel Andrást fejedelemnek fogadtatta el. Mária Krisztinát – kívánsága szerint – útnak indították Grazba, ahol zárdában fejezte be életét, Zsigmond pedig Lengyelországba távozott.


Mintegy 8 ezer székely vett részt 1599. október 28-án a Szeben és Sellenberk közt vívott ütközetben. Mihály vajda serege nagy küzdelemben, Makó György csapatának döntő bevetésével kiharcolta a győzelmet. A Moldva felé menekülő Báthori Andrást a havasokban csiki székelyek megtámadták, és kíséretével együtt megölték.

Mihály október 31-én diadalmenetben vonult be Gyulafehérvárra. A közszékelyeknek Rudolf király nevében visszaadta szabadságjogait, a féken tartásukra emelt Székelytámad és Székelybánja várakat leromboltatta, de a nemesség megnyerése céljából az 1562 előtti székelyföldi „ősjobbágyokat” meghagyta földesuraiknak, sőt az utóbbiaknak 1562 után szerzett székelyföldi birtokszerzéseit is megerősítette. Elrendelte a hagyományos ökörsütést a székelység megadóztatására, sőt a székelyek közé szökött jobbágyok erőszakos visszavételét is. Mindez megfelelt feudális földesúri gondolkozásának, hiszen Havasalföldön az ő nevéhez fűződik a jobbágyság első röghöz kötése. Erdélyben maga küldte csapatait a sokfelé kirobbanó jobbágyfelkelések leverésére. A székelyek közül is csak a katonáskodásra alkalmasoknak tartotta fenn a szabadságot, ezeket összeíratta. A lustrán mintegy 33 ezer székely családfő jelent meg (ami körülbelül 150 ezer főnyi népességnek felel meg), közülük 24 ezer került a listára. Ezek viszont mindvégig Mihály kitartó hívei maradtak. A székelyeken kívül a görögkeleti román papokra is igyekezett támaszkodni, felmentette őket a jobbágyszolgáltatások alól, amit a későbbi erdélyi fejedelmek is megerősítettek.

Az erdélyi országgyűlést a Báthori Zsigmond lemondásával jog szerinti uralkodónak, Rudolf császárnak és királynak a nevében hívta össze mint erdélyi helytartója és főkapitánya.


Az erdélyi nemesek kétfelől is kértek és vártak Mihály ellen segítséget. Egyik oldalról Rudolftól, aki beküldte ugyan Erdélybe biztosait, hogy átvegyék Mihálytól az országot, de ennek halogató kifogásaira egyelőre csak azzal válaszolt, hogy beszüntette a vajdának adott pénzbeli támogatást, ami azután az adóterhek s a Mihállyal szembeni ellenszenv növelését eredményezte. Másik oldalról Zamoyskitól, aki Báthori Zsigmond visszahelyezésén munkálkodott, s előre is küldte őt Moldvába azzal, hogy majd katonaságot ad mellé. Erről értesülve, Mihály 1600 májusában Székely Mózes alvezérével megelőző támadást indított Moldva ellen, s a lengyel kézen maradt északi határvár, Chotin kivételével elfoglalta az országot. A moldvai bojárok nagy része a Movila testvérekkel és Báthori Zsigmonddal együtt Lengyelországba menekült, a megmaradtak pedig nem akartak sem Erdéllyel, sem Havasalfölddel politikailag egyesülni, hanem külön vajdát kértek maguknak. Mivel a vajda személyében nem tudtak megegyezni, Mihály ideiglenesen bojártanácsot nevezett ki, s Rallyt metropolitává tette.

A helyi feudális uralkodó osztályok s a Habsburg, lengyel és török hatalmak egyaránt ellenezték a három országnak egy fő alatti egyesítését, de Mihály birtokon belül volt, s bízott korábban mindig győztes kardjában. Moldvából visszatérve azt kérte Rudolftól, hogy adja neki „örökletes birtokul” Erdélyt, Havasalföldet és Moldvát. Prágában azonban már elhatározták eltávolítását, de meg kellett várni, amíg Basta hadat gyűjt ellene. Addig is elismerték Mihályt Erdély kormányzójának, ami viszont az elkeseredett erdélyi nemességet Csáky István vezetése alatt, 1600 szeptemberében felkelésre indította a vajda ellen. Báthorit hívták és várták Zamoyskival Lengyelországból, de késlekedésük miatt kénytelenek voltak Bastát behívni. Amikor a kassai generális 6 ezer emberrel bevonult az országba, csatlakoztak hozzá, és az egyesített haderő szeptember 18-án a Maros melletti Miriszlónál megverte Mihály vajda seregét, akitől Makó György is elpártolt. Csak a székely puskások tartottak ki végig a vajda mellett, és 2 ezren vesztek a csatában. Nemsokára a lengyelek is beavatkoztak, és Moldva elfoglalása után folytatták előnyomulásukat Havasalföldön. Aromán bojárok mindkét helyen a lengyeleket támogatták. Mihály vajda újabb csatát vesztett október 15-én, és menekülnie kellett országából is. Ekkor Prágába ment, és az udvar segítségét kérte a Havasalföld visszaszerzésére.

Az erdélyi rendek 1600 októberében-novemberében, a lécfalvi országgyűlésen Bocskai István birtokait Báthori-pártisága miatt elkobozták, és megszüntették a közszékelyek szabadságát; ismét fel kellett építeniök az elnyomást jelképező várakat, és tilos volt számukra a fegyverhasználat. A nemesek és Basta együttműködése azonban nem tartott sokáig. Az erdélyiekben az a meggyőződés kerekedett felül, hogy fejedelmet kell választaniok, mert ebben az esetben a török nem veszélyezteti az országot. A kolozsvári országgyűlésen 1601 áprilisában újból megválasztották Báthori Zsigmondot, aki András bíboros halála óta várta az alkalmat, hogy visszavegye a hatalmat. A prágai udvar Zsigmondot az Erdélyből kiszorult Bastával és Mihály vajdával akarta leveretni, akinek pénzt adott csapatok fogadására. Basta – az erdélyi császári csapatok főparancsnoka – hadában a vallonok mellett nagyszámú hajdú szolgált, és Mihály vajdának is a Magyarországon Rákóczi Lajos által fogadott és vezetett hajdúk adták a fő erejét. Erdély északi határa közelében, Goroszló mellett, 1601. augusztus 3-án Basta és Mihály vajda hadai felülkerekedtek Báthori seregén, amelyben az erdélyi nemeseken kívül kozákok, moldvaiak, törökök és tatárok is harcoltak. Basta felszólítása ellenére Mihály vajda vonakodott elhagyni Erdélyt, sőt Torda melletti táborába hívta a székelyeket. Mielőtt azonban ezek megérkeztek volna, Basta vallon katonákkal augusztus 19-én meggyilkoltatta Mihály vajdát.

Mihály vajda, akit az utókor a Vitéz jelzővel tisztelt meg, kiváló katona és ügyes diplomata volt, de nagy célkitűzéséhez, a görögkeleti keresztényeknek a török uralom alóli felszabadításához sem a kezében tartott országok feudális uralkodó osztályainak egyetértését, sem a katolikus keresztény hatalmak együttes támogatását nem sikerült, és az adott viszonyok közt nem is sikerülhetett megnyernie. Kezdeti sikereit a Báthori Zsigmond által létrehozott politikai keretek közt, részben az általa küldött magyar és székely katonasággal érte el. Ezeket a kereteket próbálta a maga uralma alatt helyreállítani, de az erdélyi fejedelem fennhatósága alól szabadulva – eleinte akarata ellenére –, a Habsburg-politikának szolgáltatta ki magát eszközül, s végül áldozatul. A Habsburg–török–lengyel hatalmi konfliktus ütközőpontjain őrlődött – ez lett bukásának oka, akárcsak Báthori Zsigmondé.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

1601 szeptemberében Báthori Zsigmond visszatért Moldvából Erdélybe, (ahol egyes várak és városok híveinek kezében voltak), miután szultáni athnáme megerősítette fejedelemségét, és a Porta csapatokat küldött segítségére. Báthori Zsigmond, úgy látszik, belátta, hogy súlyos politikai hibát követett el a székelykérdésben: 1601 végén kiváltságlevelekben biztosította a közszékelyek katonáskodását, és ennek ellenében mentesítését a jobbágyi terhek alól, kivéve azokat, akik már az 1562. évi felkelés előtt jobbágysorban éltek; ugyanakkor visszaállította széki önkormányzatukat. Új erőket akart ezzel biztosítani Basta ellen, aki Mihály vajda megöletése után a Habsburg uralkodót egyedül képviselte Erdélyben; A székelyek megnyerése azonban a történtek után már nem sikerült; Zsigmond pedig hamarosan újból hajlott Erdély átadására. Az erdélyi rendek 1602. június végén, a kolozsvári országgyűlésen meghódoltak Rudolf király képviselője, Basta generális előtt, és követséget küldtek a prágai udvarba. Az országgyűlés kimondta, hogy Zsigmond távozik Erdélyből; ebbe a megoldásba a fejedelem is belenyugodott. Ugyanakkor az Erdély átadását ellenző Báthori-párt a fejedelem török földről visszatért hadvezére, Székely Mózes vezetése alatt egy kisebb csapattal 1602. július 2-án Gyulafehérvártól északra, Tövis mellett megütközött Basta jóval nagyobb seregével, de vereséget szenvedett, és Székely Mózes török területre menekült. Erre Basta vallon katonákkal Báthori Zsigmondot Csehországba kísértette, ahol Oppeln és Ratibor helyett a libochwitzi uradalmat kapta, és ettől kezdve a prágai udvar őrizete alatt élt haláláig, 1613-ig.

Erdély jövőbeli kormányzata kérdésében nem tudtak megegyezni. Az erdélyi rendek ragaszkodni próbáltak azokhoz a feltételekhez, amelyekkel annak idején Báthori Zsigmond átadta az országot Rudolfnak, Basta viszont arra hivatkozott, hogy a helyzet azóta gyökeresen megváltozott, s a rendek küldjenek követeket Prágába jogaik érvényesítésére. Egyúttal a prágai udvar megbízásából Erdélybe küldött két biztossal – Ernst von Mollarttal és Nikolaus Burghausennel – tervezeteket készíttetett Erdély igazgatásáról. Elfogadta az udvar álláspontját, hogy az erdélyiekkel „mértékletesen” kell bánni, de azt javasolta, hogy az uralkodó „teljes hatalmát” érvényesíteni kell. Ezért országgyűlést nem célszerű összehívni, az uralkodó állítson az ország élére kormányzót vagy helytartót, aki tizenkét tagú úgynevezett „nagytanáccsal” döntsön Erdély igazgatása, védelme és a fellebbezett bírósági ítéletek ügyében. A vármegyei főispánokat és alispánokat a kormányzó nevezze ki, a választott bírákat és tanácsosokat ő erősítse meg, és a változásokra hajló városokba az uralkodót képviselő városi ügyészt állítson, ahogyan ez Bécsben és a cseh városokban szokás. A hűségében megingathatatlan Nagyszebenben erre nincs szükség, itt a királybírót különben is a király nevezi ki. A javaslat szerint felül kell vizsgálni a birtokjogokat, és érvényteleníteni Zsigmond, valamint Mihály vajda adományait.


Székely Mózest az erdélyi nemeseken kívül a székely előkelők támogatták, továbbá török és tatár csapatok jöttek segítségére, viszont a közszékelyek kibékíthetetlenül szemben állottak vele, mint aki Báthori Zsigmond és a nemesség érdekeit képviseli. Radu Şerban megjelenésekor Erdélyben több ezer székely fogott fegyvert mellette. A vajda csapatai 1603. július 17-én Brassótól délre megtámadták Székely Mózes hadait, és nagy küzdelem után szétverték a megerősített szekértáborba zárkózott, a szűk helyen kibontakozásra és megfelelő erőkifejtésre képtelen csapatokat. A török és a tatár segélyhadak elmenekültek, az erdélyi haderő nagy része odaveszett, Székely Mózes elesett, a sereg maradványai és a Báthorihoz húzó városi lakosok Karánsebesre vagy még tovább, a török területre menekültek.


Az ország szerencsétlen sorsának alapvető oka az volt, hogy a Habsburgok igényt tartottak Erdélyre, de nem tudták sem ténylegesen birtokuk venni, sem a török ellen megvédeni. Céljuk elérésére eszközként akarták felhasználni Báthori Zsigmondot, a román vajdákat, és ezzel szembefordították egymással a szomszédos országokat, amelyeknek a török elleni védekezés azt parancsolta, hogy vállvetve küzdjenek. Valóban, amíg közös erővel harcoltak, meglepő eredményeket értek el. Egymás ellen fordulásuk viszont a töröknek kedvezett, amely még mindig elég erős volt ahhoz, hogy az erdélyi fejedelmek és a román vajdák kénytelenek legyenek vállalni a Portától való függés valamilyen formáját.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Az 1603 végén meghalt III. Mehmed utódjának, I. Ahmednek uralmát kellett megerősítenie. Követei, mint láttuk, békét ajánlottak, de ragaszkodtak a Budát biztosító Esztergom visszaadásához, melyért cserébe Kanizsát vagy Egert ígérgették. Nem nyugodtak bele Erdély elvesztésébe sem. A béketapogatózások idején is minden igyekezetük az volt, hogy az erdélyi emigrációnak segítséget nyújtsanak a hazatérésre és a török védnökség alatti fejedelemség helyreállítására.

Megfelelő fejedelemjelölt azonban sem odahaza Erdélyben, sem a török emigrációban nem akadt. A Mihály vajda és Basta elleni felkelések során a legtekintélyesebb családok vezető egyéniségei vagy életüket vesztették, vagy – mint Sennyei Pongrác és Kornis Boldizsár – katolikus vallásuk miatt a Habsburg-oldalon álltak. Báthori Zsigmond Csehországban élt gondos felügyelet alatt, s a fejedelmi család utolsó sarja, Gábor, gyermekifjúként az öreg Ecsedi Báthori István szárnyai alatt nevelkedett; őt még túl korai lett volna jelöltként felléptetni.

Hajdúvilág Erdélyben

  • A régi pártharcok főszereplői már halottak voltak; egyedül Báthori Zsigmond élt még elfelejtve, valahol Csehországban, de rá nem szívesen emlékezett senki.
  • Bár a fejedelem kálvinista volt (a hitbuzgó Ecsedi Báthori István kívánságára tért át) de ahogy Báthori István és Zsigmond sem vallási szempontok alapján válogatta össze tanácsosait, az ő környezetében is szép számmal szerepeltek katolikusok és unitáriusok.

Szeben és Havasalföld elfoglalása

Míg Bethlen aligha gondolt egyébre, mint egy megbízható havasalföldi vajda beültetésére, a fejedelmet elragadta fantáziája, s Báthori István és Zsigmond egyesített birodalmát akarta egy csapásra megvalósítani.

Rendteremtő belpolitika

Mint a Habsburg országokban általában, úgy Erdélyben is elzálogosították, néha eladományozták a koronajavak nagy részét, főleg Báthori Zsigmond uralkodása alatt. Bethlen kétségtelen s ezért megtagadhatatlan feudális uralkodói jogot gyakorolt, amikor elrendelte az elzálogosítások és adományok 1588-ig visszaható felülvizsgálását, az „érdemtelenül” elidegenített jószágok azonnali visszavételét, a többinek, ha adományról volt szó, záloggá alakítását és a zálogösszeg kifizetését. Lévén az „érdem” gyakorlatilag nem az eredeti birtokszerző , hanem a jelenlegi birtokló hűsége, fejedelem az elkobzás fenyegetésével engedelmességben tarthatta erdélyi urakat, akik a fiskális jószágokból szerzett birtokok nélkül középbirtokosi színvonalra süllyedtek volna sok kézen megoszló családi örökségeiken. Ha pénz híján nem is tudta a fiskális javakat mind visszaváltani és saját kezelésbe venni, mindenesetre pénzt szerzett a zálogösszegek behajtásával, híveket a kiváltás elhalasztásával. Uralma tehát részben a feudális birtok centralizációjának rendszerére épült, s ebben sajátosan észak- és kelet-európai, svéd és orosz példákra emlékeztet.

Egyébként a személyi keret, amelyből kormányát összeválogathatta, adva volt. A legtekintélyesebb urakat – akik még Báthori Zsigmond ellenreformációja idején unitáriusból katolikusnak áttért családokból származtak, és Báthori Gábor bosszúját átélték –, Kornis Zsigmondot, Haller Istvánt, Kendy Istvánt, Sarmasági Zsigmondot, Cserényi Farkast, Kamuthy Farkast és Balázst nem mellőzhette a fejedelmi tanácsból, már azért sem, mert ezzel maga támasztotta volna alá a Habsburg-udvar ellenpropagandáját.

Bethlen és a román fejedelemségek

Ezt a Portán is tudomásul vett státuskülönbséget a román vajdákkal szemben is éreztette Bethlen, de ennél tovább nem lépett, mert még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy Báthori Zsigmond módjára, saját fennhatósága alatt törökellenes szövetségbe akarja tömöríteni Erdélyt és a román vajdaságokat.

Örökös főrendiség

A bécsi békében megerősített, Bethlen békekötéseiben és a linzi békében ismételten leszögezett rendi szabadságjogok nemcsak papíron, hanem a valóságban is olyan aranyszabadságot biztosítottak a magyar feudális uralkodó osztály egésze s ezen belül különösen a mágnások számára, amilyennek – Lengyelország kivételével – az akkori Európában a nemesség sehol sem örvendhetett. Nem örvendhetett Erdélyben sem, ahol elképzelhetetlen lett volna az afféle paktálás az idegen hatalmakkal, amit a Thurzók, Széchyek, Rákócziak, Illésházyak az erdélyi fejedelemmel vagy akár később a Zrínyiek, marhaszállítmányaik védelmében, a velenceiekkel büntetlenül megengedhettek maguknak. Ezzel szemben Péchi Simont a Habsburgokkal, Zólyomi Dávidot a svédekkel folytatott tárgyalások börtönbe juttatták. Csáky István, Prépostvári Zsigmond és mások birtokaikat veszítették, és száműzetésbe kényszerültek Habsburg-barát politikájuk miatt, nem is beszélve azokról, akiket ugyanezért Báthori hóhérkézre adott.

Nem nemesi kiváltságok

A katonáskodás fejében adott szabadparaszti állapotot vagy a jobbágyi szolgáltatások alóli részleges mentességet már Báthori István ismét kezdeményezte, s Báthori Zsigmond, majd újra Bocskai a székely szabadságot is helyreállította, Bethlen Gábor pedig, ha korlátozva is, megszilárdította.

Nemzet és haza

Az a felfogás, amely Balassi szavaival a „keresztyénség paizsát viselő” Magyarországot vallja eszményképének, még töretlenül él a 17. század első évében befejezett reprezentatív történeti alkotásban, Baranyai Decsi János Commentarii című, kéziratban és töredékesen fennmaradt művében. A külföldi protestáns főiskolákon tanult, majd Marosvásárhelyen tanárkodó szerző színvonalas humanista stílusban, de keresztény történetfilozófiával egy új közép-kelet-európai politikai rendezés előfeltételeként örökíti meg Báthori Zsigmond török elleni győzelmeit. Ez a politikai koncepció akkor valósulna meg, ha a Báthori-dinasztia vezetése alatt megalakulna Dácia királyság, mely Erdélyből, Havasalföldből és Moldvából állna, s a Habsburgok magyar királyságával együtt egy nemzetek és vallásfelekezetek felett álló Római (azaz Német–Római) Birodalomhoz csatlakozna. Feltétele a Decsi által külön értekezésben összefoglalt római jog elfogadása mellett az a „szent háború”, melyet a Habsburgok és Báthori együttesen vívnak a török kiűzésére, s amelyben a „keresztény magyar nép” (gens hungara christiana) és a „hatalmas Isten cselekszik a mi fejedelmünk által”.[1] Töretlen büszkeséggel beszél az általa javasolt kettéosztottságban is egységes Magyarországról mint a kereszténység védőbástyájáról, sőt (a 16. századi gazdasági konjunktúra tanulságaként) éléstáráról, s a török hódításról pedig mint a nemzeti bűnökért kijáró, de immár megbűnhődött isteni büntetésről.

Életmód és életstílus

A hazai közvélemény, néhány műértő kivételével, a zenét nem tekintette művészetnek, hanem csak szórakoztatásnak vagy harcra lelkesítésnek. Noha az arisztokraták tartottak fenn zenekarokat, melyeknek ebédlőpalotájukban külön karzatot is építettek, még a Bethlen Gábor udvarában színvonalas barokk zenéhez szokott Kemény János is úgy vélekedett (Báthori Zsigmondról szólva, de talán Bethlenre is célozva), hogy „az magyar humor corrumpáltatott benne, muzsika és egyéb hiábavalóság fogta el elméjét, mely haszontalanságokra sokat is tékozlott”[2]

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Budapest, 1975. 265.
  2. Kemény János önéletírása. Kiad. Szalay László. Pest, 1856.18

Irodalom