Bátor Boleszló

A Múltunk wikiből

Vitéz Boleszláv, lengyelül Bolesław I Chrobry, csehül Boleslav Chrabrý

967. – 1025. június 17.
lengyel uralkodó a Piast-házból
Wikipédia
Bolesław Chrobry
985–990
Géza nőül adja unokahúgát I. (Bátor) Boleszló lengyel herceghez, aki magyar feleségét gyermekével, Veszprém herceggel együtt rövidesen hazaküldi. A lengyel–magyar szövetség felbomlása.
1008
A görög császárral szövetkezett Ajtony és a fekete magyarok leverése. István király a győztes had vezérét, unokaöccsét, Csanádot Ajtony helyére, Marosvárra nevezi ki; a mellőzött másik hadvezér, Gyula–(Prokuj) I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelemhez szökik.
1015
I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelem a Dunáig nyomul; elfoglalja a Morva-völgyi magyar határvárakat, valamint a Felső-Vágig terjedő területet, és Ausztriát pusztítja.
1018
II. Henrik és I. Bátor Boleszló lengyel fejedelem a bautzeni békével helyreállítja a régi állapotot; Veszprém herceg visszatér Lengyelországba, és Boleszlót 500 magyar lovas kíséri kijevi hadjáratán.

Györffy György

A nyugati térítés kezdete

Géza bizonyára már mint megkeresztelt király, de még nem mint rex christianus küldte el tizenkét főúrból álló ünnepélyes követségét Quedlinburgba. A 973. március 23-án, húsvétkor összejött fejedelmi találkozón megjelent Kékfogú Harald dán király, II. Boleszló cseh herceg, míg a megfélemedett Meskó lengyel fejedelem maga helyett fiát, Bátor Boleszlót (Boleslaw Chrobry) küldte túszul; ezenkívül követséget küldött Vasfejű Pandulf beneventói herceg, Tzimiszkesz János görög császár, sőt a Macedóniában ekkortájt alakult új bolgár ellenkormány is.

A hűbéri függésen levő dán, cseh és lengyel uralkodók személyes megjelenésével szemben Géza és családtagjai ekkor – úgy, mint ahogy a továbbiakban is – távol maradtak; ez alkalmas volt annak hangsúlyozására, ami a középkori magyar állam külpolitikai vezérmotívuma maradt: Magyarország a keresztény Európa része, de független idegen hatalmaktól.

Géza békés külpolitikája

Ennek a politikai irányváltozásnak volt eredménye, hogy Meskó fia, Bátor Boleszló trónörökös első feleségét, az országa vesztett és 985-ban elhalt meisseni őrgróf leányát eltaszítva, nőül vett egy magyar hercegnőt. Ez az első lengyel–magyar szövetség azonban nem volt hosszú életű. Néhány év elteltével Boleszló hazakergette magyar feleségét kisfiával, Veszprémmel együtt. A szövetség felbomlásának oka minden bizonnyal az volt, hogy Gézát nem sikerült a csehek elleni háborúba bevonni. Géza ugyanis amikor végsőkig elszánta magát a békére, alkalmatlan partnerré vált minden szövetkezésre. Meskó, miután fiát egy szorb hercegnővel házasította össze, 990-ben hadjáratot indított a csehek ellen, és elfoglalta a fehér horvát viszlyánok földjét Krakkóval együtt, valamint Sziléziát az Oderáig.

Az orosz végektől Krakkóig, Krakkótól az Oderáig terjedő új országát Gnézna központtal még ez évben felajánlotta a pápának hűbérül. Így lett határos Magyarország északon a barátságtalanná vált Piasztokkal, 992-től éppenséggel az ellenséges Bátor Boleszló fejedelemmel.

István király egyénisége

Különös értéke van szempontunkból Thietmár merseburgi püspöknek, aki mindenkit a legszigorúbb mércével mért, és a szászokon kívül minden nációt lenézett. Gézáról és Saroltról adott lesújtó portréját már közöltük. Hozzájuk hasonló félbarbár képet nyújtott a véres kezű cseh II., illetve III. Boleszlavról és a velük rokon Bátor Boleszlóról, akik előtt az emberi élet nem nagy becsben állt, s a megvakítás bevett büntetésmód volt. Hozzájuk viszonyítva nyer jelentőséget Istvánról adott jellemzése, akiről a Bátor Boleszlóhoz menekült lázadó Gyulát említve így ir: „Midőn [Gyula] feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől [Istvántól] mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet.”[1]

A keresztény királyság megalapítása

István lándzsájáról szintén sok vita folyt, mert egy XII. századi zavaros krónikahelyből és abból a tényből, hogy III. Ottó a Szent Móric-lándzsa másolatát adta hűbéresének, Bátor Boleszlónak, arra következtettek, hogy István hasonló felségjelvényt kapott a császártól.

Térítés és az egyházszervezés elindítása

Trencsén megye Vágon túli részére a XI. század végén a prágai püspök is igényt tartott, amit kapcsolatba lehet hozni Bátor Boleszló lengyel fejedelem István által visszavert határszéli terjeszkedésével. Ha a Felső-Vág vidékén 1015–1017 között lehet is számítani lengyel betörésre, nem vehető komolyan a XIII. századi Lengyel–Magyar Krónikának az a képtelen állítása, hogy Bátor Boleszló elfoglalta az egész Felvidéket, a Dunáig, sőt a Tiszáig.

Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

Még jellemzőbb, hogy István a böjt megszegőjét egyheti elzárásra és koplalásra ítélte (I. 10–XI. §.). Ugyanakkor kortársa, Boleszló lengyel fejedelem olyan törvényt hozott, hogy a böjt megszegőjének a fogait törjék ki.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

986–987 táján Bátor Boleszló magyar feleségét újszülött fiával, Veszprémmel együtt elűzte; az asszony hazatérve, valószínűleg a fejedelemnő veszprémi udvarába került.


A Szent István kori lengyel–magyar kapcsolatok történetét illetően éles ellentét van a XI. századi, hitelt érdemlő forrásokra támaszkodó magyar és a XIII. századi kompilációk képtelen állításait alapul vevő lengyel történetírók között, akik szerint Bátor Boleszló elfoglalta és uralma alatt tartotta egész Felső-Magyarországot, egészen Esztergomig, Egerrel és a sárosi Sóvárral együtt. Ha e kérdésben tisztán akarunk látni, csak az egykorú források vallomásaiból indulhatunk ki, szem előtt tartva a német–lengyel viszony alakulását, amelyhez képest a magyar–lengyel viszony alakulása csak mellérendelt jelentőségű volt.

A német–lengyel háború, amely megszakításokkal 1003-tól 1018-ig tartott, lényegében a mai Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért zajlott. Az itt lakó szláv törzsekre a németek a IX. század óta terjesztették ki hatalmukat; az Elba és Odera között lakókra rákényszerítették a német mark-szervezetet, a többieket pedig igyekeztek hűbéri függésben tartani.

Sajátos helyzete volt e népek sorában a morváknak. Morvaország, amely 896 után elveszítette hódítmányait, 902-ben magyar uralom alá került. Felső részére – Olmütz (Olomouc) központtal – 955 és 965 között a csehek terjesztették ki uralmukat, a Bécsi-medence felé eső része pedig – ahol régi központjai voltak – magyar uralom alatt maradt 996-ig, amikor is Géza a Morva folyótól nyugatra eső részéről lemondott a bajor mark számára.

A cseh, bajor és magyar uralmat egyaránt gyűlölő morvák tüstént Bátor Boleszlóhoz csatlakoztak; amint – III. Ottó halála után – uralmát a nyugati szláv törzsekre ki akarta terjeszteni. A német–lengyel harcok a cseh belviszályokból robbantak ki. A rémuralmat gyakorló III. Boleszlav ellen 1002-ben felkelés tört ki, miután egyik öccsét, Jaromirt kiheréltette, a másikat, Ulrikot, halálra szánta, s mindketten Bajorországban kerestek menedéket. A csehek által behívott trónkövetelőkkel szemben III. Boleszlav a lengyel fejedelem segítségét kérte. Bátor Boleszló 1003-ban vissza is helyezte cseh védencét, majd néhány hónap múlva megvakíttatta őt, és trónját Prágában maga foglalta el. Henrik 1004. évi hadjáratával kiszorította Csehországból a lengyel fejedelmet, és a Psemiszlida Jaromirt ültette vissza trónjára, majd 1005-ben Poznanban Bátor Boleszlót békére és hódítmányai feladására kényszerítette.

A legcsekélyebb nyom sincs arra, hogy a német–lengyel harcok itt vázolt első menetében Magyarország érintett fél lett volna; Boleszlónak nem volt érdeke, hogy ellenfelei számát a magyarokkal növelje, István pedig nem adott segítségek II. Henriknek, amiben békés politikája mellett az is szerepet játszott, hogy 1003-ban Gyula ellen vezetett hadat, és az Ajtonnyal való leszámolás előtt állt.

II. Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszló ellen, de Szászország felől támadó serege vereséget szenvedett, és Boleszló elfoglalta az Elbán túli gaukat, tartományokat. Ezért Henrik még ez év végén Istvánhoz küldte követségbe öccsét, Brunó augsburgi püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett. Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba. Prokuj–Gyula ugyanis a hadjárat után – Csanád hadvezér előnyben részesítése miatt vérig sértve – átszökött Boleszlóhoz.

Gyula átállásának ideje 1008-ra vagy a következő évre tehető. 1009 azonban még a béke éve volt Magyarországon, mert ekkor történt meg Azo pápai legátus jelenlétében a magyar egyházmegyék, köztük Esztergom és Eger határainak megállapítása.

1010 tavaszán indított II. Henrik újabb erőfitogtató hadjáratot Szászországból Sziléziába. Ezt követően a lengyel fejedelem távolról avatkozott be a cseh hercegek trónviszályába. Amikor 1013-ban Boleszló hírt kapott Vlagyimir kijevi fejedelem ellene való készülődéséről, békét kért Henriktől, és a hűségesküt megújította.

A harmadik német–lengyel háborút (1015–1018) az robbantotta ki, hogy Boleszló fia, Meskó révén beavatkozott a cseh hercegség ügyeibe. Henrik Odera menti hadjáratai, amellyel Boleszlót hűbéresévé akarta kényszeríteni, eredménytelenek maradtak, és az 1018-as bautzeni békében kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Boleszló lemondott Csehország és a meisseni grófság iránt táplált igényéről. Ez a háború magyar szempontból azért érdemel figyelmet, mert ekkor értesülünk először Morva-völgyi harcokról. 1015-ben Boleszló harcosai betörtek zsákmányolni a bajor Ostarrichi őrgrófságba, a későbbi Ausztriába, 1017-ben pedig Boleszló „morva vitézei” egy bajor sereget megleptek, és Csehországban egy várat elfoglaltak. Mindkét évben Henrik osztrák őrgróf ellentámadása nyomta őket vissza. Ezek a támadások jelzik, hogy a lengyel hadszíntér ekkor áttevődött Morvaországba is; lengyelek és velük együtt morvák a Morva völgyén kétszer benyomultak, és a Dunáig pusztítottak.

Boleszlónak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva-völgyi magyar határvárak. Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár, alighanem Holics-Újvár mellett, és Borona, valószínűleg Uherské Hradište. Így a harmadik német–lengyel hadjáratnak előzménye lehetett Boleszló támadása a magyar határvárak ellen, amelyről Thietmár is 1018. évi események kapcsán szól. Elmondja, hogy István nemcsak azt a határszéli várat foglalta el, amibe Boleszló Prokuj–Gyulát ültette, hanem más várakat is. Azt, hogy melyik az az urbsnak címzett nagy vár, illetve város, ahol Gyula székelt – felmerült Teschen –, nem tudjuk eldönteni. Lényeges körülmény, hogy a Morva-völgy 1015. évi lerohanásakor az ott levő magyar határvárak estek lengyel kézre, s ezeket István 1018 előtt visszafoglalta. Amikor száz év múlva a Boleszló dicsőségét megéneklő gall névtelen azt írta, hogy hőse a magyarok területét a Dunáig elfoglalta, ez csak a Morva völgyére talál.

Az 1018. évi bautzeni békeszerződés lengyel–magyar vonatkozásban is békét teremtett, ami abból is kitetszik, hogy Bátor Boleszlót a béke után indított kijevi hadjáratán már 500 magyar lovas is kísérte. E segélycsapat magyarázatául az szolgálhat, hogy István udvarából ez idő tájt tért vissza Lengyelországba Boleszló elűzött fia, Veszprém. Hazatérését egy sajátos körülmény valószínűsíti 1018-ra. Veszprémnek Zalavár mellett volt szállása, amiből nagy valószínűséggel következtethető, hogy ő birtokolta az itteni udvarházat, építette újjá templomait. István király pedig éppen 1019-ben, a lengyel háború befejezése után adományozta a megürült udvarházat az újonnan alapított zalavári apátságnak.

Alighanem a lengyel–magyar ellentétek idejére kell tennünk a besenyők zsákmányoló betörését Erdélybe. 1015–1017 között, a lengyel–magyar háború éveiben Bátor Boleszló veje, az orosz Szvjatopolk kijevi részfejedelem minden megmozdulásában besenyő segítségre támaszkodott, akkor, amikor István a Szvjatopolkkal ellentétes oldalon állt, időszerű volt egy besenyő becsapás Magyarországra. Mint a kalandozó magyarok és a szomszédos pusztai népek történetében megfigyelhető, a nomád támadókat csaknem mindig egy szomszédos hatalom bérelte fel.


István király ugyan 1003-ban hadjáratot indított Gyula ellen, akinek valószínűleg kapcsolata volt Bizánccal, majd néhány év múlva, 1008-ban megtámadta és leverte Ajtonyt, a görög császár nyílt szövetségesét, Bulgáriának azonban nem nyújtott segítséget, amiben reálpolitikai meggondolások mellett az is szerepet játszhatott, hogy István király Gyula Boleszlóhoz szökése után lengyel oldalról várt támadást.

Új egyházi alapítások, újjászervezés

  • Zalavár a honfoglalás után Kál harka, valamint fia, Bulcsú hadvezér birtokába került. A helyi egyházi hagyományok továbbéléséhez hozzájárulhatott, hogy Bulcsú 948-ban Bizáncban megkeresztelkedett, s feltehetően szláv nyelven is tudó görög papot hozott ide magával. Az ezredforduló táján Bátor Boleszló fia, Veszprém herceg rendezte be a vár mellett szállását, és – ha nem előbb – ekkor épülhetett ki a Récéskúti szigeten az a háromhajós kőbazilika, amelynek folyamatos használata a XV. századig érmekkel igazolható.
  • A Vág-völgyi várispánságok kiépítését Bátor Boleszló Morva-völgyi előnyomulásával és támadásával indokolhatjuk leginkább.

Pogánylázadás

A társadalom életét átformáló új keresztény-feudális rend ellen akkor jelentkezik visszahatás, amikor az uralkodó osztály meghasonlása lehetővé teszi az új rend által elnyomottaknak, hogy az ellenzék mellé állva tömegmozgalmat hozzanak létre.

Ez következett be Lengyelországban 1034-ben, kilenc évvel Bátor Boleszló halála és a magyar eseményekhez hasonló trónzavarok után. Boleszló ugyanis nem legidősebb fiát, Veszprémet jelölte utódnak, hanem az ifjabb II. Meskót.

László egyeduralmának biztosítása

Talán II. Boleszló itt-tartózkodásának halvány emlékét őrzi a zavaros Lengyel–Magyar Krónika adata, mely szerint a sárosi Sóvár I. Boleszló vadászó uradalma volt.

Uralkodó osztály

Szent László ősfája[2]
Árpád nagyfejedelem
Madarász Henrik király
II. Rudolf burgundi király
Zolta herceg
Ottó császár Adelhaid burgundi hercegnő
Taksony nagyfejedelem besenyő hercegnő bizánci örmény „comes”? bolgár hercegnő?  ?  ?  ?  ? Meskó lengyel herceg Dubravka cseh hercegnő Dobremir elbai szláv herceg  ? Hermann lotaringiai Pfalzgraf Helwig II. Ottó német császár Theophanu görög hercegnő
Mihály (Béla?) herceg bolgár hercegnő? ? ? Boleszló lengyel herceg Emnildis elbai szláv hercegnő Ehrenfried (Ezzo) rajnai Pfalzgraf Matild német hercegnő
Vazul herceg „Tatun nembeli” leány (Katun?) III. Meskó lengyel herceg Richeza német grófnő
Béla király Richeza (?) lengyel hercegnő
Szent László

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2203.
  2. I. László származására lásd Wertner, Az Árpádok családi története adatait.

Irodalom

Boleszlav utólagos idealizálására lásd Monographie Anonima TZW. Galla kronika czyli dzieje ksiazat i wladcow polskich = Galli Anonymi cronicae et gesta ducum sive principum polonorum. Editor K. Maleczyński (Kraków, 1946). 16–39.