Bécs - Balázs Éva

A Múltunk wikiből

1765 a mérlegen

E helyzetben Változás csak akkor következik be, amikor a rendszer már kitermeli önnön ellenmérgét. Amikor a felvilágosult kormányzat neveltjei a legkorszerűbb frazeológiával, néha valóban megalapozott ellenérvekkel fordulnak szembe Béccsel, Schönbrunnal, Laxenburggal, az udvar éppen működő központjával. Amikor a magyarországi haladó és retrográd elemek kényszerű összefogását az 1780-as évtized második felének nagy gazdasági és főként politikai válsága szinte kikényszeríti. A magyar politikai gondolkodás két évtizednyi pangás után ekkor reneszánszát ünnepelheti. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus etatista programja hozza világra az önálló magyar államiság még nemesi veretű, de polgári törekvések számára is nyitott új, majdan hasznosítható koncepcióját.

*

A felvilágosult abszolutizmus –e három évtizedes uralmi szisztéma – magyarországi hatásának első igényes elemzése csak a közelmúltban történt meg. Persze eddigi történetírásunk is foglalkozott a teréziánus korral, nem vonta meg érdeklődését a jozefinizmus problémáitól, és futólag, leszűkített szempontok alapján érintette II. Lipót időszakát is. De azt, hogy a 18. század hatvanas éveitől a francia forradalom jakobinus szakaszáig s a századfordulóig mi és hogyan történt a kormányzat és az ország, pontosabban a magyar társadalom viszonylatában, azt az egyes uralkodók trónra lépésétől a halálukkal bekövetkező változásig elszigetelten tárgyalta. A történeti irodalom –kézikönyvek és monográfiák – műtétet hajtott végre, olyan ereket, idegszálakat kötött el, melyek voltaképpen organikusan továbbműködtek, olyan folyamatokat határolt el egymástól, melyeket éppen megújulásukban kellett volna ábrázolni.

Mária Terézia kora, az a negyven esztendő, amelynek második fele a felvilágosult abszolutizmus periódusába tartozik, az idők folyamán egyben a nézetek polarizálását is kiváltotta. Mintegy szembeállította a polgári történetírásunkban amúgy is hagyományosan szemben álló katolikus és protestáns irányzatot. Két kép alakult ki. A magyarságot gyengéden szerető, trónja megmentéséért hálás, a bécsi udvari körök intrikáival szemben a magyar érdekeket védelmező uralkodónő képe az egyik. A másik –ez a protestáns álláspontot tükrözi –az arisztokráciát, a nemesség fiait az udvarba csalogató, s a nemzettől elidegenítő királynő képe, kinek híres közoktatási rendelete vagy akár a jobbágyok helyzetét szabályozó urbáriuma nem más, mint etatista fogás vagy taktika. A polarizálódás fordítottan érvényesült II. József megítélésénél. A kilencéves reformkorszak, annak hallatlan lendülete, a hibáktól sem mentes sok jó kezdeményezés s a tragikus végkifejlet a katolikus történetírásban „Magyarország germanizálásának kísérlete” címkét kapta, míg a protestáns történetírás figyelmét elsősorban a tolerancia-rendelet, annak pozitív következményei kötötték le. Nem szólunk itt a polgári radikális történetírás II. József kliséjéről: nem tárt fel új tényeket, nem is nyúlt le a primér forrásokig. Talán éppen ezért hatott erősen a szépirodalmi ábrázolásokra.

A marxista szemlélet térhódításával előbb a Habsburgok gazdaságpolitikája, Magyarország úgynevezett félgyarmati helyzete kapott kitüntetett figyelmet, elsősorban a jog- és gazdaságtörténész Eckhart Ferenc korai és utolsó műve nyomán. Az egyoldalú ábrázolást utóbb az elmaradott magyar társadalmi-tudati viszonyok motiváltabb feltárása korrigálta. Az újabb monográfiák, tanulmányok leszögezik, hogy a még feudális Európában a magyar társadalom valamilyen szuperfeudális jelenség. S hangsúlyt kap az is, hogy a magyarság és Bécs összeütközései igen nagy mértékben a rendi álláspont és a korszerű állami szempontok ütközései, bár – a sajátos történeti folyamatokat figyelembe véve –egyik fél sem élvezheti az utókor helyeslő igazolását. Már nem leplezzük, nem igazoljuk a rendiség visszahúzó szerepét, de megtaláltuk a magunk fejlődésében is a progresszív erőket. Elsősorban arra keresünk választ: a bécsi és a magyar progresszió meddig akart, meddig tudott együtt haladni, s a társadalmi fejlődés, az alapvető társadalmi érdekek milyen ellentmondásai tették az együtthaladást oly provizórikussá.

A laza, lényeges megállapításokat óvatosan kerülő megfogalmazások után ezért támadt legutóbb erős visszhangja Kosáry Domokos markáns, még sokszor idézendő állásfoglalásának. Ő Bécs és főként II. József politika-, eszme- és művelődéstörténeti szerepét igen kedvezően értékelte, de meggyőződésünk, hogy a kutatásnak ez után fokozott figyelmet kell majd fordítania a magyar progresszió táborára. Erre azért lenne nagy szükség, mert sok vonatkozásban most túlontúl is az osztrák történetírás termékeire vagyunk utalva. Osztrákot írunk, de ezúttal is Bécsről szólunk – szinte teljesen oda kötődik (nemcsak az ottani levéltár miatt) a számunkra fontos irodalmi termés. A bécsi osztrák társadalomtörténet igen szűkös, az eszme- és intézménytörténet gazdag, de ugyanakkor nehezen kezelhető. A gazdaságtörténeti szakirodalom a legszínvonalasabb, de szempontrendszere a monarchia egésze és Magyarország különbsége következtében természetszerűen egyoldalú. Önmagával szemben igen tapintatosan intézi el a nemzeti kérdés korántsem csak Magyarországra vonatkozó ellentmondásait, amelyek éppen a gazdasági élet területén számszerű pontossággal mutathatók ki.

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

„Csoda vagy ellenségeim isteni szamársága segített győzelemhez.”[1] Így vélekedett II. Frigyes porosz király, megvonva a kétéves háború mérlegét. A hadi és politikai kudarc okaival Bécsnek is szembe kellett néznie, következményei ellen a Védőállásokat kiépítenie. S ebben a gazdasági helyzet rendezése, új gazdaságpolitika kialakítása kapta a legfontosabb helyet.

A felvilágosult abszolutizmusok – déltől északig – arra törekedtek, hogy az Angliával szemben reménytelen, de a kontinensi Nyugattal, Franciaországgal szemben még korrigálható lemaradásukat új módszerek bevezetésével csökkentsék, hogy felzárkózzanak vagy gyarmataik jobb kihasználásával (Spanyolország, Portugália), vagy a belső gazdasági erők összehangolt kiaknázásával. Erre irányultak az 1754. évi vámrendelkezés merkantilista célkitűzései. Tudjuk a gazdaságpolitika kardinális jelentőségét. Fontos a külpolitika, az Európa térképét is fokozatosan átalakító új szövetségi kapcsolatok rendszere. Fontos a teória, a ”Polizeiwissenschaft”, a sokat emlegetett és komolyan gondolt „közjó” új reglementuma. De a legfontosabb a gazdasági élet célul kitűzött, többé-kevésbé érvényesített új szabályozása. Ez volt az, ami felbolydította a társadalmak meszes érrendszereit. Ez tette lüktetően elevenné egyes rétegek új vagy megújult tevőlegességét. Ez nyirbálta meg a privilégiumok sövényét – mert sok helyütt nem bástyafalak védelmezték a kiváltságosokat. Ez hatott lassan-lassan alakítóan a társadalmak szerkezetére. Az új gazdaságpolitika Európa középső és peremterületeinek egyes országait, így a Habsburg-monarchiát is magasabb lépcsőfokra akarta fölsegíteni, olyanra, amelyről a legfejlettebb területekkel partner szinten tárgyalhat.

A bécsi udvar gazdaságpolitikájáról a magyar történetírás sokat ír, ezt marasztalják el, vagy ezt mentik fel, amikor a korabeli magyar fejlődés bajait-gondjait taglalják. A sommás elnevezés, melyet Eckhart Ferenc sokat vitatott, a gazdaságpolitika bécsi irányítását taglaló monográfiája is segített meghonosítani, bizony félrevezető. A 18. század második felében nincs egy koordinált, következetesen vezetett bécsi gazdaságpolitika, tehát az azzal ritkán egyetértő, az azzal feleselő magyar reflexiók is sokszínűek. A Gazdasági Igazgatóság, a Gazdasági Tanács, a bécsi Udvari Kamara, a Magyar Kamara, az erdélyi Gubernium, az erdélyi és bánsági bizottság, az összehangolást végző államgazdasági bizottság egymásutánja és egymásmellettisége jelzi, hogy lényeges dolgokban a döntés az Államtanácsra marad. És tudjuk – az Államtanácson belül sincs a kérdések megítélésében összhang.

A merkantilizmus nagy múltra tekintett vissza Bécsben. Már Colbert életében javallták alkalmazását Lipót császár kameralistái – s fél évszázad után a rendszer beért, kimunkálva, pontosan működött.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Voltaire szépirodalmi, történeti, filozófiai művei Bécsben, Magyarországon és a külföldet járt erdélyi körökben hamar elterjedtek. A katolikus janzenisták és különösen a protestáns vallások követői Voltairenek az angoloktól átvett nézeteit a toleranciáról teljességgel adaptálták. De fontos olvasmány volt Voltaire azért is, mert – Venturival szólva – ő a legintelligensebb kutatója annak az útnak, mely a felvilágosodást az abszolutizmussal való megegyezéshez vezeti. Mások is jártak ezen az úton, de páratlan energiáját – például II. Frigyessel folytatott kísérletében – senki utol nem érhette. A porosz királyhoz írt, kettejük szakítását követő nyájas levelezés ellenére az osztrák uralkodó körök számára a látványos-botrányos szakítás nem lehetett közömbös. Egyébként is túl élesnek tűnik az a kép, amely Mária Terézia mélységes Voltaire-ellenességéről a fiával folytatott ingerült levélváltások nyomán kialakult. A felvilágosult „despoták” nagy propagátora korszakalkotó történeti művében, a XIV. Lajos évszázadában szép emléket állított Lotharingiai Ferenc apjának. Tizennégy évig tartózkodott a lotharingiai Cirey-ben, Madame du Chátelet kastélyában, ottani impresszióit örökítette meg, amikor Lipót hercegről így írt: „Tudtára kell adni a késői nemzedékeknek, hogy Európa kis szuverénjei közül az egyik mily sok jót tett népével. Lipót Lotharingiát reménytelen, elpusztult állapotból emelte fel: benépesítette, gazdaggá tette… Alattvalói között jólétet teremtett, a nemesség alatta ismét rangossá vált… Kedvezett az iparnak, a megélénkülő forgalom új gazdagságot teremtett… Hatalmas uralkodóknak adott példát, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy fia számára a császári rang elérhetővé vált.”[2] A császár és a királynő köszönetük jeléül aranyórát és szelencét küldött Voltaire-nek, aki a Habsburg–Lotharingiai-ház ifjabb nemzedékére, de különösen a franciás műveltségű államférfiakra tartós hatást gyakorolt. Filozófiai szótárának „tolerancia” címszava, a Calas-pör nyomán írt értelmezése közvetlen alapja a már megindult jogi kodifikálás új hangvételének, s kiváltja Beccariának a monarchia igazságszolgáltatási gyakorlatát is humanizáló művét.

Montesquieu Perzsa leveleit Ausztriában és Magyarországon nem tekintették társadalomkritikai műnek, melyből bármilyen tanulságot kellene levonni. Annál inkább az 1748-ban megjelent Törvények szellemét, melynek benyomulása a monarchiába nem ment könnyen. A szellemi és tudományos élet vezetője, az egykor udvari orvosként Bécsbe érkezett van Swieten folytatott ennek érdekében derekas harcot a jezsuita cenzorokkal. A könyv 1753-ban került le a tiltott munkák indexéről. A magyar olvasók érdeklődése és rokonszenve annál nagyobb volt, mert a szerző megrótta a Habsburg-házat, Bécset, kiemelve a magyar nemesség konstruktív, „államfenntartó” szerepét az örökösödési háború idején. Bécs számára viszont a montesquieu-i hatalommegosztás elve volt fontos: az egymástól elválasztott törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom az apparátusban már kiformálódott. Nem véletlen, hogy amikor Pompeo Batoni 1769-ben Rómában elkészíti József és Lipót ismert kettős portréját, a két uralkodó melletti asztalkán a Törvények szellemének díszes kötetei fekszenek.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Leopold (left) with his brother Emperor Joseph II, by Pompeo Batoni, 1769, Vienna, Kunsthistorisches Museum

A hétéves háború nagy válsága után – ne feledjük, ez volt az első olyan nemzetközi összeütközés, mely túllépte Európa határait – Ausztria és Franciaország egyszerre lett vesztes és nyertes. A. presztízs- és területi veszteség tagadhatatlan, de a megújulás nagy lehetőségei is adattak voltak. A francia kísérletek a politikai és a szellemi szférában párhuzamosan folytak, majd Turgot minisztersége idején a fiziokraták „természetes gazdasági élet”-igénye rövid időre a laboratóriumi kísérletezés állapotából beleköltözött a politikai gyakorlatba. Ausztriára és a hozzá tartozó területekre nem a sikertelen gyakorlat, hanem az elmélet hatott. Ennek megismerését az Enciklopédia tette lehetővé: címszavai tömören foglalták össze a felvilágosodás és szűkebben véve a fiziokraták társadalom- és gazdaságátalakító terveit. Az Enciklopédia végezte el az angol filozófia tételeinek közvetítését is. Erre a közvetítésre szükség volt: az angol nyelv ismerete nem tartozott a bécsi kormánykörök s az egyes országok vezető köreinek erősségei közé.

Az itáliai elmélet és gyakorlat

A rastatti béke Ausztriának juttatta Milánót. A Mediciek kihalásáig (1737) prolongálták Lotharingia és Toscana kicserélését, azután Lotharingiai Ferenc, majd második fia, II. Lipót (az olaszok számára Péter Lipót) kormányozta. A Nápoly-Szicíliai Királyság élén a gyenge IV. Ferdinánd mellett 1768-tól Mária Terézia hasonmás leánya, Mária Karolina állt. A makacs és nehezen kezelhető Mária Amáliának is Habsburg érdekeket kellett volna képviselnie 1769 óta Pármában. Mindez Bécs és Itália sokrétű kölcsönhatását biztosította. Bécs irányító, vagy – követei révén – tanácsosztó szerepet igényelt a maga számára; ezt a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia súlyával megtehette, de ugyanakkor egészen II. József kérlelhetetlen reformdiktátumáig a helyzet voltaképpen az „irányított vezető” paradoxonával jellemezhető. Bécs sokat tanult a társadalmi-gazdasági élet minden területén a birtokába jutott olasz államoktól.

A különböző felvilágosult abszolutista államok csak akkor küzdöttek saját egyházuk irányításának nehézségeivel, ha az államvallás a katolikus volt. Porosz Frigyes vagy a skandináv uralkodók ilyen problémát nem ismertek, s Nagy Katalin is élhetett a cári egyházfőség előnyeivel. A mediterrán uralkodók és a Habsburgok helyzetét abban lehetne összefoglalni, hogy kapcsolatukat Rómával új szempontok szerint akarták rendezni. Mély vallásosság és a teljes szuverenitás igénye, ez jellemző a spanyol Bourbon III. Károlyra, Mária Teréziára és természetesen II. Józsefre is. A harcot Nápoly kezdte el. Az állam tradíciói, földrajzi helyzete diktálta az antikuriális harcot, melynek korai élharcosa Pietro Giannone, a pápaellenes Istoria civile del Regno di Napoli szerzője, aki az inkvizíció elől Bécsbe menekült. Ő már 1748-ban meghalt, de írásain olyan új nemzedék nevelődött, amely a jogi érveléseket délies temperamentummal képviselte, és főleg a cenzúra kérdését állandóan napirenden tartotta. Az antiklerikalizmus volt Nápolyban is, másutt is a kiindulási pont, s Róma, a jezsuita rend, a holtkéz problémája a főmotívumok. A katolikus izmusok, a janzenizmus, a febronianizmus, a gallikanizmus, majd kisvártatva a jozefinizmus jelszavai visszhangoznak az egész félszigeten, déltől északig. Végül XIV. Kelemen pápa enged, s a katolikus államok feloszlató rendelkezései után ő is megszünteti a jezsuita rendet. A jezsuiták kiűzésének követelésében az itáliai országok, hercegségek igen következetesek voltak, Ausztria – tudjuk – csak a kikényszerített pápai bulla után, 1773-ban oszlatta fel a rendet, szekularizálta – a közoktatásügy javára – annak vagyonát. A példastatuálás megtörtént. Szabaddá vált az út az egyes országok által feleslegesnek ítélt szerzetesrendek eltörlésére; a pápaság és császárság 18. századi, nagyon is egyenlőtlen harcának körvonalai már kibontakoztak.

A Habsburg-dinasztia a történeti múltját féltékenyen ápoló Itáliában ghibellin hagyományokra is építhetett. Amikor II. József öccse társaságában éppen az új pápa megválasztását megelőzően járt – első ízben – Rómában, a terhes ünnepségeket, a főrangúak és az utca népének ujjongó megnyilatkozásait „római császári” címének tulajdoníthatta. Hiába ragaszkodott látogatásának magánjellegéhez, hiába neveztette magát – mint későbbi utazásai során is – apja Rajna-balparti grófsága örököseként – Falkenstein grófjának, részt kellett vennie a bíborosok conclavéján is. Benyomásai negatívak. Erre készítette fel a császári ágens, Giovanni Francesco Brunati nagy elaborátuma is, mely a pápai állam gazdasági és társadalmi visszásságait állította össze az ő számára. Az olasz–osztrák kapcsolatok fontos figurája Brunati. Kaunitz államkancellár leghasznosabb informátora; a movimiento riformatore lelkes képviselője. Ő közvetíti Pascoli, Genovesi tanításait Bécsbe, ahol Lodovico Antonio Muratori nagy művének, a Della publica felicita-nak szellemében működik. Annak a Muratorinak, aki még 1749-ben Dietrichstein salzburgi érseknek ajánlotta művét. Sőt, Carlo Antonio Pilati Di una riforma d'Italia című, 1767 februárjában Velencében megjelent és már márciusban indexre került populációs és fiziokrata elveket képviselő munkáját is ismerte és felhasználta. Az együttműködés Itália progresszív erői és a bécsi kormánykörök között egyházpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai vonatkozásban az ötvenes, hatvanas évektől kezdve mindinkább kimutatható.

A századközéptől röviden összefoglalva az új itáliai társadalmi program jelenségeit, az osztrák örökösödési háborúra kell visszatekintenünk, mely elsősorban az Appenini-félszigeten zajlott. A háborús elnyomorodás már 1748 és 1763 között előkészítette az 1763–1774-es évek nagy reformlendületét. Az olasz történetírás 1774-től a francia forradalomig terjedő korszakot már hanyatlásnak tekinti, melyben a konzervatív ellenzék is erőre kapott.

A kezdeményezések főként Firenze városában, vagyis Toscanában, az eredmények elsősorban Milánóban, vagyis Lombardiában rögzíthetők. A korai gazdasági teoretikusok közül Sallustio Antonio Bandini nevét kell megemlítenünk, aki 1739-ben Toscana új urának, Lotharingiai Ferencnek nyújtotta át már a fiziokrata tanok megfogalmazása előtt kialakított, elsősorban a gabona szabadkereskedelmére vonatkozó elaborátumát. Bandini előfutár, akinek emlékét kiváló tanítványa, Pompeo Neri tartotta fenn a későbbi nemzedék számára. Ő és II. Lipót gondoskodott műveinek kiadásáról. Neri már nemcsak elveket hirdetett, hanem módjában volt – előbb Lombardiában – egy nagy kísérletet is végrehajtani. Ő hozta létre a Ferma generalét, az adóbérlők egyesületét, hatalomra segítve egy burzsoá réteget, s ezzel módot adva a kormánynak, hogy a gazdasági ügyeket áttekinthesse. A birtokok és javadalmak reálértékének megállapítására kataszteri felmérést indított már 1749-ben. A felmérés tízévi munka után sikeresen lezárult: lendületet adott az agráréletnek, új közigazgatási berendezkedést vont maga után. A gazdaságilag legaktívabb rétegek, nemesi és polgári elemek egyaránt részesültek a reform áldásából: az adóterhek elosztása méltányosabbá vált. Mária Terézia nagyra becsülte Neri tevékenységét, II. József pedig, amikor ennek ideje elérkezett, már modernebb, de egyben sikertelenebb eszközükkel birodalomszerte imitálta. Egyébként a kataszter nemcsak a Habsburg főség alatti területek sajátja volt. Kísérletezett vele a Nápolyi Királyságban Tanucci is, akit Mária Terézia nagyra tartott, II. József pedig 1769. évi itáliai utazásakor veszélyes, a dinasztia szempontjából talán káros, de az ügyek vitelében hallatlanul buzgó államférfinak mutatja be. „Munkabírása óriási, minden a kezében van, mindent maga csinál” – írja József, mintha saját későbbi énjét karikírozná –, „hatalmára féltékenyen apró, bagatell dolgokkal is ő maga foglalkozik.”[3]

Bécsnek azonban elsősorban Toscana volt fontos, annak sem viruló központja, hanem szabadkikötője, Livorno, és a lombárd terület, mely teljes összeomlásából kiemelkedve egy-két évtized alatt az itáliai gazdasági élet fontos centrumává vált. Firenzében kitűnő partnerekkel dolgozott Péter Lipót (a későbbi II. Lipót császár), aki számára az áttörést a milánóiak végezték el. Trónra lépése előtt egy évvel jelent meg Beccaria korszakalkotó műve A bűnről és a büntetésről, ugyanakkor egyesültek az Ököl Akadémiájában az indulatos fiatal arisztokraták és értelmiségiek (Pietro és Alessandro Verri, Paulo Frisi, Alfonso Longo és mások, akik Beccaria nagyságát nem érték el). Elindították az Il Caffé című folyóiratot, harcot hirdettek a klérus, a társadalmi igazságtalanságok ellen (Voltaire, Rousseau, Helvétius szellemében, ki-ki radikalizmusához mérten), nyelvújító mozgalom élére álltak. E heves fiatal felvilágosítók egy évtizeden belül felelős állami pozíciókban – Beccaria egyetemi tanár lett – együttműködtek a közvetlen (Firmian) s a távoli főnökökkel (Kaunitz, II. József). A koordináció nem volt ilyen tökéletes Firenzével, Lipót ugyan mindenről beszámolt anyjának és bátyjának, de mind önállóbban tevékenykedett: az 1764-es éhínség után nyomban hozzálátott a fiziokrata reform végrehajtásához. Az élet minden területén megvalósította azt, amit a francia filozófusok a felvilágosult uralkodótól vártak: az állam és egyház viszonyának rendezésétől az igazságszolgáltatási reformig, a szabad gabonaforgalom biztosításától a leányok számára alapított iskolák sokaságáig, az egészségügy újjászervezéséig. A felvilágosult abszolutizmus kis mintaállamát teremtette meg Itália közepén, és jogos büszkeséggel hamarosan ítélőbírája lett (titokban, de számunkra maradandóan) mindannak, amit Bécs kezdeményezett és elrontott.

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Az bizonyos: németalföldi területek nem kaptak szabadkőműves indításokat Bécstől. Ellenkezőleg: Lotharingiai Ferencet még házassága előtt, 1731-ben Hágában az angol követ házánál avatták be, majd a mesterré fogadás Angliában történt Sir Robert Walpole miniszterelnök norfolki házában.

Prága és Itália megelőzi Ausztriát. Ide is közvetlenül érkeznek az alapító szándékú angolok. Így Lord Middlesex alapítja 1732-ben vagy 1733-ban az első, nem hosszú életű firenzei páholyt, közel egy időben történik alapítás Pisában, Sienában. A Velencében a negyvenes években megjelent Enciklopédiában a szabadkőműves címszó (muratori liberi) 30 oldalt kapott. Torino központtal a Savoyai-dinasztia pártolóan támogatja a szervezetet, s Nápolyban olyan erősek a szabadkőművesek, hogy hosszú harc után a mindenható Tanuccit is meg tudják buktatni. Az olasz testvérek között a legnagyobb nemzetközi tekintély egy hercegi család fia, Beccaria mellett a humanista jogszolgáltatás leghatékonyabb harcosa: Gaetano Filangieri. Szabadkőműves volt a milánói Giuseppe Gorani gróf is, aki memoárjában megőrizte számunkra a katonapáholyok atmoszféráját. 1758-ban a hétéves háború során lett szabadkőműves. 1760-ban hadifogolyként Berlinben működött, 1762-ben Tilsitben már ő alapított tiszttársaival együtt olyan páholyt, amelybe tilsiti polgárokat is felvettek. A polgárok és különböző országokból érkezett tisztek érintkezését a páholyokban használatos francia nyelv könnyítette meg.

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Ennek az első bécsi páholynak főleg az alapításával foglalkozik a szakirodalom – azt latolgatva, milyen közel álltak Ferenc császárhoz. Az alapítók zömmel grófok, akik vagy nagy vagyonok, vagy magas hivatalok felett rendelkeztek (Hoditz gróf, Waldstein gróf, Miehna gróf). Számunkra érdekesebb az első bécsi páholy nemzetközisége, s az, hogy a tarka összetételű együttesbe azonnal bekapapcsolódnak magyarok is. Az orosz Czernichewich gróf együttműködik itt a raguzai Gondola gróffal, a szász területről repatriált Zinzendorf Lajos gróffal, aki hamarosan az osztrák gazdaságpolitika egyik megújítója, vagy legalábbis erre törekszik. Együtt van a génuai patríciusok ivadékaival, Doria márkival, az angol követség titkárával, Jean du Vigneau-val (francia neve ne zavarjon bennünket, a hugenotta üldözések óta Hollandia és Anglia bővelkedik jó képességű francia származékokban) és a skót származású francia diplomatával, Blairrel. Ez utóbbival egy napon veszik fel a páholyba az erdélyi Gubernium későbbi vezetőjét, Bruckenthal Sámuelt. Hetven nevet ismerünk: testvérek és látogatók. Ezek között tekintélyes a magyarok száma: ábécé rendben haladva: Bánóczi Ignác, Báróczy Sándor, Bethlen Gábor gróf, Kemény János és László báró, Kempelen János Kristóf, Reviczky János, Székely László gróf (a későbbi aranymachinációk botrányhőse), Szilágyi Sámuel és a horvát származék, de magyar rokonságú, s főként fia miatt, aki a magyar szabadkőműves alkotmányt kialakította, ide tartozik Draskovich János.

Akár erre az első bécsi páholyra gondolunk, mely a kétértelmű Aux trois amons nevet viselte (sokáig tévesen három ágyúnak, majd helyesen törvénynek, kánonnak fordították), akár a „Koronázott remény”-re, tény, hogy Bécsben a legelőkelőbb családok tagjai, kulcshelyeken dolgozó magas hivatalnokok olyan szervezetben beszélték meg az általános emberi és a nagyon is konkrét napi politikát érintő kérdéseket, mely szervezet Berlintől függött. Ha tekintetbe vesszük az örökösödési háború, a hétéves háború idején, de az azt követően is nagyon feszült osztrák–porosz viszonyt, világos, hogy az udvar szempontjából a helyzet enyhén szólva problematikus volt. A politikum mindinkább nyilvánvalóvá vált. Ezért is vállalt a szabadkőművességben vezető szerepet a század utolsó harmadában a német területek szinte minden kormányzó hercege, így Ferdinánd (Frater a Victoria), a braunschweigi herceg, a porosz hadsereg nagy hírű hadvezére, a szász-weimari uralkodó s kortársuk, a svéd király is.

A monarchiában azonban erre nem került sor. Lotharingiai Ferenc csak titokban tartott fenn kapcsolatot a páhollyal, melyet Mária Terézia hamarosan – viharos körülmények között – feloszlatott. De Mária Krisztina férje, a szász-tescheni Albert Kázmér, az Albertina nagy hírű alapítója szász területen lett szabadkőműves, s pozsonyi helytartóságának éveiben csendes protektorként ott állt a bécsi és északnyugat-magyarországi kezdeményezések mögött. Protektorra nagy szükség volt. Ezt tanúsítja a milánói páholy 1756. évi üldöztetése. Mintegy húsz katonatiszt, osztrákok, magyarok, svájciak vettek részt s páholy „munkáiban&rdquo, amelynek élén egy genfi protestáns órás állt. Ítt találták meg az olasz szabadkőművesség első politikai manifesztumát: Flaminio Zanoni az uralkodók letételét, egy nemzetek fölöttií republika megteremtését javallja as olasz utópisták merész módján. A genfi órást kiutasítják Lombardiából, két paptestvért is eltávolítanak néhány hónapra,e a tisztek csak rövid karcer-büntetést kapnak.

Lappangó szabadkőműves páholymunka továbbra is folyt Bécsben, de azt mindinkább áthatották a rózsakeresztes hatások. Christian Rosenkreutz, 15. századi német lovag legendája az, amire a rózsakeresztes rend egymást követő változatai hivatkoztak. A lovag bejárta Arábiát, Marokkót, Egyiptomot, s onnan csodás titkokkal megrakodva tért haza. A rózsakeresztesek a testvéri vallásosság tanát hirdették, de főleg alkimista és szellemidéző machinációkkal foglalkoztak és életelixíreket állítottak elő. Tanaik már korán átszivárogtak Hollandiából Angliába, de különösen a német okkultizmusra hatottak. Szász-, Porosz-, Bajorországban, Sziléziában, Mecklenburgban, de főként Prágában óriási volt az alkimista érdeklődés. Csak magában Bécsben 1760 táján a korabeli memoárok elképesztő számokat emlegetnek. Nyilvánvaló túlzással 6 ezer alkimistáról vélnek tudni. A tudomány ügyeit is irányító németalföldi van Swieten mindent elkövetett fölszámolásukra. Laboratóriumokat foglaltak le, bűnösnek talált embereket Spielbergbe záratták. Bonyolította a helyzetet, hogy a császárnak a Hofburgban volt laboratóriuma, és titkára, Jolifiot széles körű levelezést folytatott, hogy német és holland csodarecepteket kapjon. Persze általánosan művelték a kabalát is. Egy korabeli kézirat ezt a jellemző címet viseli: Cabal, die latein, franzoesisch, deutsch und boehmisch antwortet. Volt olyan kabala, mely azt ígérte, hogy segítségével előre megállapíthatók a politikai fordulatok. A jezsuita Boskovics kabalája a lottó nyerőszámait ígérte. Tudomásul kell venni a kor természettudományos érdeklődésének ezt a szintjét. Bár jellege erősen misztikus, célkitűzései sokszor igen reálisak. A 18. századi bécsi rózsakeresztesek mentségére hadd hozzuk fel, hogy fél évszázaddal korábban a nürnbergi alkimista társaságban kerek egy éven keresztül maga Leibniz töltötte be a titkári tisztséget.

A rózsakeresztesek egyébként nem tömörültek szabályozott páholyokba. Kis körökben dolgozgattak, és emlegették a titokzatos feletteseket, akik mindent tudnak, ami az alkímiáról vagy az örök ifjúság elixírjéről tudható, Érdeklődésük persze kielégítetlen maradt, így a szabadkőművesak páholyaiba is kérték felvételüket, remélve, hogy a titkok megfejtését ott találják meg. Egyes páholyokba belépve, rózsakeresztes elkötelezettségüket vagy közölték, vagy nem. Csak magánlevelezések, titkos listák összevetései segítenek abban, hogy megállapítsuk, kik voltak tisztán szabadkőművesek, kik tisztán rózsakeresztes vagy vegyes állásponton.

Ez az elvegyülés mindenesetre elősegítette amonarchia nagy részében a klasszikus angol szabadkőműves rendszerről a skót, a svéd és a német (tulajdonképpen francia földön kialakult) szisztémára való áttérést. A polgári eredetű és arisztokratákkal megrakott angol szabadkőművesség is módosult az idők folyamán. Még inkább be kellett ennek következnie a kontinensen, ahol merőben feudális társadalmak vették át a szerveződésnek ezt a formáját. Az eredeti hármas beosztásból háromszor három, vagy éppenséggel harminc fokozat lett. A nemesi, főnemesi „testvérek” a középburzsoáziától, az értelmiségiektől így elhatárolódtak, és illően magas polcra kerültek. A francia társadalomban ez igen gyorsan bekövetkezett, pedig a nemesség mindössze a lakosság 1,5%-át tette ki, s a kezében lévő birtok sem érte el a föld 25%-át. Mennyivel inkább várható hasonló folyamat Európa keletibb területein. A felvilágosodás igénye itt sajátosan keveredett a feudális társadalmak szerkezetéből adódó nosztalgiákkal: a lovagkor romantikája, a keresztes hadjáratok kincsszerzőinek hagyatéka korbácsolta fel a fantáziát. A német, szláv vagy magyar nemesi és rendi igények, előjogok és függések bonyolult rendszeréhez kellett idomulnia a szabadkőművességnek is.

Más és más volt a feudális társadalom képe a porosz, bajor, cseh, lengyel, osztrák, olasz vagy magyar területeken, de annak mindenesetre kedvezett, hogy a különböző magas fokozatok elterjedhessenek. A múltat, legendát kereső képzelet a szabadkőművesség elődjét a templomosok rendjében találta meg, nagymesteréhez, Jacques Molay-hoz és életben maradt lovagjaihoz kötötte a titkos tudományt, nem feledkezve meg a templomosok óriás vagyonáról, birtokairól sem. Több konferencián megvitatták a templomosok egykori állítólagos területi beosztását. Ennek VII. és VIII. provinciájába osztották be – más országokkal elkeverve – a monarchiához tartozó országokat. A VII. provincia magában foglalta a németalföldi, északnémet, porosz, braunschweigi, sziléziai, szász és cseh-morva részeket. A VIII. provincia délnémet, osztrák, magyar, erdélyi területeket és az olasz zónát foglalta magában. A szervezet működését is a templomosok mintájára igyekeztek megszervezni: a provincia négy diocézisből állt (időnként baillage-nak is nevezték), ezeket osztották tovább prefektúrákra, s ezek alatt működtek a páholyok. A nemeseket lovagoknak (equites) nevezték, a polgár az armiger, a főnemesi pártfogó tag a socius vagy amicus. E komplikált szerkezethez még annyit, hogy Bécset 1764-ben alpriorátusnak minősítették. A Prága központú, hatáskörét Sziléziára, majd Galíciára is kiterjesztő Radomskoy prefektúra nagyobb múltra tekinthetett vissza, nagyobb befelyással is rendelkezett. Az osztrák, a cseh páholyokban feltűnően sok volt a birodalomszerte mozgó, a nemzetköziséget biztosító olasz, német, cseh, belga, magyar katonatiszt. Az arisztokrata és nemes származású szabadkőművesek mellett azonban számban és tekintélyben jelentős értelmiségi réteg tevékenykedett, és ez néhány páholyban a vezetést is teljesen a magáénak tudhatta. Magyarországon más volt a helyzet.

Közkeletű megállapítás, hogy a szabadkőművesség jelentőségének egyik kulcsa az volt, hogy programszerűen fogta össze a különféle társadalmi kategóriákat, különböző hiten levőket, és ily módon mind a társadalmi, mind az ideológiai feszültség valamilyen enyhítésén munkálkodott.

De más volt ebben a vonatkozásban a tennivaló Ausztriában, más a cseh-morva területeken és Magyarországon. A „Lajtán inneni” részeken a tolerancia kérdésében a janzenisták, illetőleg a febroniánusok álltak az egyik oldalon, a másik oldal az ultramontán türelmetlenséget képviselte. Maga a probléma, a nem katolikusoknak az államgépezetben történő egyenrangúsítása azonban inkább elvi, mintsem gyakorlati kérdés volt. Magyarországon azonban a lakosság közel egyharmada protestáns volt, és ezek a Carolina Resolutio] következtében a hivatalviselés lehetőségétől voltaképpen elestek. Hivatalba lépéskor olyan esküt kellett volna letenniük, amelyet vallásuk tilalmazott. Nagy feszültséget váltott ki ez a helyzet. Különösen akkor érzékelhető ez a feszültség, ha arra emlékezünk, hogy az előző évszázadok politikai harcaiban mekkora szerepet vittek a magyar protestánsok. Természetes, hogy a kevés protestáns mágnáscsalád, a nagyszámú nemesség és az általában külföldi egyetemeken iskolázott értelmiség legjava csatlakozott a szabadkőművességhez. A szervezet színezetét, jellegét magyar viszonylatban ők szabják meg. Annak ellenére, hogy a magyar kezdetek elsősorban a Bécsben működő kancelláriai tisztviselőkhöz és a magyar testőrség tagjaihoz fűződnek, az országos hálózat kiépülését nem a bécsi szabadkőművesek propagatív tevékenységének tulajdoníthatjuk. Több külföldi (varsói, mecklenburgi) alapítással is találkozunk a magyar páholyok között. Közvetlen bécsi hatást tulajdonképpen csak a pozsonyi páholyoknál észlelhetünk, melyeknek azonban csak addig volt nagy jelentőségük, míg az ott székelő Helytartótanácsot nem helyezték Budára.

Mária Terézia

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Das Maria-Theresien-Denkmal in Wien zeigt sie umgeben von ihren wichtigsten Beratern wie Staatskanzler Fürst Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg, Staatsminister Graf Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Fürst Josef Wenzel I. von Liechtenstein und der Arzt Gerard van Swieten
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró. A császárnő szerény apródjaként látható a szobor alján Haugwitz miniszter, a kormányzati rendszer újjászervezője, Martini. a nagy jogász, Sonnenfels, a közgazdász-tudós, van Swieten, a kiváló orvos, az egyetemi oktatás újjáalakítója s sok más között ott látható Gluck, Haydn s a gyermek Mozart. E látszólagos statiszták tették naggyá a főalakot: a gazdasági és a kulturális élet nagy fellendülése elsősorban nekik tulajdonítható. Bár tagadhatatlan: a történetírás joggal beszélhet teréziánus korszakról. Az ő szorgalma, sokoldalú érdeklődése s főként kitűnő ítélőképessége és emberkezelése kellett ahhoz, hogy a szétesés mélypontjából a jólét és tekintély nagyságába emelkedjék a monarchia. Van komikum is a bécsi szobormegoldásban, de van benne igazság is. A magyar teréziánus korszakról Fadrusz János egykori pozsonyi szobra ad művészi és igaz megfogalmazást.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A pozsonyi Mária Terézia szobor. Fadrusz János alkotása. A cseh légionáriusok lerombolták.
A lendületes női alak két oldalán két figura: egy dolmányos magyar nemesúr az egyik oldalon, egy bizakodó parasztember a másikon. Vagyis: Mária Terézia támaszkodott a nemességre, annak adott engedményekkel, főként a nemesi adómentesség törvénybe iktatásával tette magát kedveltté. De okulva a birodalomszerte jelentkező válságtünetekből, a súlyos csehországi parasztmozgalmakból, mintegy eléje ment a magyar parasztság problémáinak. A két mellékalak egyben a teréziánus időszak két korszakát is szimbolizálja. A rendi előjogok tiszteletben tartása, a hagyományápolás az első húsz esztendőt jellemzi. 1765-től kezdődően mindinkább a felvilágosult abszolutizmus jegyei mutathatók ki az egész uralmi rendszeren. De a korszaknak nevet adó uralkodónő öregszik, s mély vallásossága sokszor akadályozza a felvilágosult gyakorlat terjedését. Kétségbeesetten tiltakozik a felvilágosodás „cinizmusa” ellen, megtiltja közel negyvenéves fiának, hogy a „velőkig romlott” Voltaire-t meglátogassa. Ugyanakkor a felvilágosodás élgárdája erősödik Bécsben, az ő környezetében is. Szigorúan katolikus uralkodó. „A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, és bennünket minden támasztól megfosszanak… Mint politikus beszélek: nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”[4]

Kiemelt, kitüntetett protestánsokat is, ha semmi áron sem lehetett őket katolikus hitre áttéríteni, esetleg egy házasság révén, mert házassági tervekkel szenvedélyesen foglalkozott, de bízni nem bízott bennük. Magyarországon gyakran megfordult, de csak egyháznagyokat vagy teljesen megbízható katolikus híveit tisztelte meg látogatásával. A nagy protestáns területek, a Tiszántúl, Erdély nem találkozhattak vele. Özvegyen már alig mozdult ki Bécsből-Schönbrunnból.

„Férjem 56 évet, 8 hónapot, 10 napot élt” – summázta azon a kis cédulán, melyet halála után imakönyvében megtaláltak – „1765. augusztus 18_án este fél tízkor halt meg. Tehát 680 hónapot, 2598 és fél hetet élt.”[5] Aztán saját hátralévő napjait számlálta, korán öregedve, elnehezedve. De nem kímélte magát, mint ahogy Lipót Firenzéből hazalátogatva szintúgy nem kíméli anyját titkosírással írt naplójában:

„A császárnő [sic!] egészségileg elég jó állapotban van [1778-ban írja Lipót a naplót], bár kora és testes volta miatt elég nagy nehézséget okoz neki a járás. Ha jár, alig kap levegőt, s mert állapota zavarja, erőlteti a gyors járást. Így hangulata egyre rosszabb, nagyon lehangolt. Romlik emlékezőképessége is, gyakran elfelejt dolgokat, saját rendelkezéseit, megismétel dolgokat, és ebből nagy zűrzavar támad. Romlik kissé a hallása is, ez biztonságát, aktivitását veszélyezteti. A családi és állami ügyekben egyszerűen hagyja, menjenek a dolgok a maguk útján, s ezalatt folytonos imádkozással, ájtatoskodással foglalkozik. Bizalmatlan saját magával és másokkal szemben. Már semminek sem örül, folyton egyedül van, szinte melankóliába süppedve… Folyton azon panaszkodik, hogy jó törekvéseit már senki sem támogatja, hogy már nincs senki támasza, akiben megbízhatna. Így már nem tud kötelességeinek eleget tenni, így nem fog üdvözülni sem. Vissza akar vonulni, le akar mondani a kormányzásról, mert érzi, hogy már mindenkinek terhére van. De úgy gondolom, ezt sosem fogja megtenni; nem fog visszavonulni, nem mond le… Gyakran ad ki beosztottnak olyan utasítást, hogy feletteséről írjon jelentést. Az ilyen írások a szobalányok rendetlensége folytán hol a császár II József, hol más, esetleg az érintett személyek kezébe kerülnek, és az ilyesmiből igen káros zavarok támadnak. A császár és a közte levő véleménykülönbségekről mindenki tud…”[6]

Ez lett volna a vég? Aligha. Való igaz, hanyatlását ő maga is érezte, panaszkodott emiatt, a bajokat túlhangsúlyozta, hallás- és memóriazavarait emlegette, önmagát lejáratva. A bajok férje halálával kezdődtek, és az évek során nyilván rosszabbodtak. Mégis, számunkra megmarad a szobrok királyné-asszonya, aki okosan-ravaszul-taktikusan, de becsületre törekedve kormányozta Magyarországot. Tudta, hogyan bánjon magyar híveivel, hogy azok száma sokasodjék. Becsülje meg a magyarokat – intette Mária Krisztinát annak idején, amikor Pozsonyba került. Mindenkihez legyen jó szava, tartson „asztalt” a köznemesek számára is. A legpontosabban 1774-ben fogalmazott, amikor Miksa fiát, a későbbi mainzi érseket még magyar helytartónak szánta: „A monarchia legfontosabb és egyben legkellemesebb méltóságát az tölti be, aki Magyarország helytartója. Olyan nemzet élére kerül – miközben nincs messze Bécstől –, amely nemzetnek sok érdeme van, melynek köszönhetem, hogy elődeim trónját megtarthattam. Mindig ragaszkodást mutatott irántam, és készséggel hajtotta végre kívánságaimat. Ha követed példámat, bizalmat és szeretetet mutatsz [!] iránta, meglátod, sokat várhatsz e nemzettől. E felismerést elhunyt atyádnak köszönhetem, aki egyedül ismerte jól e népet. Magad is boldog leszel, ha ezt a népet boldoggá teszed…”[7]

Kaunitz kancellár

Az apa régi morva nemzetség – és egy birodalmi alkancellár fia volt. Anyjának, Rittberg grófnőnek (nevét később Rietbergre változtatta) felmenői keletfríz hercegi családból származtak. A szülők a császárvárosban tartózkodtak, amikor tizenhat gyermekük közül a hatodik, az első fiú, Vencel megszületett. Az egykor itt működött skót hittérítőkről elnevezett templomban – a kor karitatív gesztusa volt ez – a szegényházból iderendelt nincstelenek tartották keresztvíz alá 1711 februárjában. A később voltaire-iánusnak minősített Kaunitz serdülőkoráig szoros kapcsolatban volt az egyházzal; a kor szokása szerint amolyan járadék-ösztöndíjfélét húzott a münteri káptalantól. Erről a kanonokságról 15 éves korában öccse javára lemondott. Ekkor már apja – igen körültekintően – világi karrierjét készítette elő, mellérendelve házitanár-korrepetítorként Johann Friedrich von Schwanaut. E nemesi származású tudós emberről, műveltségi állományáról, felkészültségéről, amit tanítványaival nyolc éven át megosztott, egy későbbi, az alsó-ausztriai akadémia direktori posztjára beadott kérvényéből kaphatunk képet. Schwanau Prágában, a Carolinumban tanult jogot, onnan Halléba ment, a századelő vezető német egyetemére, ahol a legrangosabb tudós professzor a természetjog nagyhatású művelője, Christian Thomasius volt. Ismeretes, hogy Thomasius kurzusain és munkáiban a természetjog szokásos tananyagán kívül a tortúra, az inkvizíció kérdéseivel foglalkozott, és külön, a korai felvilágosodás jeles iratait szentelte a tolerancia, a kínvallatás, az eretnekség kérdéseinek. Ugyanő a világi uralkodók kötelességévé tette, hogy az addig merőben egyházi vagy vegyesen egyházi és világi ügyeknek minősített pedagógiai-kulturális-társadalmi kérdésekbe beavatkozzanak. A közjog és a történelem professzora, Gundling (Nicolaus Hieronymus) a korszerű jogi ismereteket minden politikus, minden kormányzat számára nélkülözhetetlennek hirdette. Mint egykori retorikaoktató, hallgatóival antik auktorokat olvastatott és értelmeztetett.

Az ifjú Kaunitz nevelőtanárának előképzettségében a legújabb monográfia szerzője Christian Wolff hatását tartja a leglényegesebbnek. Nem a szokványos meggondolásból. Nem azt hangsúlyozva, hogy a természetjogi tanítások leghatékonyabb elméje hallei működése során a katolikus államok leendő hivatalnokait vagy instruktorait képezte ki. Ezúttal – s ez lényeges megfigyelésnek tűnik – Wolff matematikai kurzusai, a logika és matematika wolffi összekapcsolása kap hangsúlyt. „A matematikában iskolázott elme érteni, rendezni képes a világ jelenségeit… Ki tudja küszöbölni mindazt, ami homályos… more geomaetrico meg tudja a jövőt is tervezni.”[8]

A brünni és az austerlitzi szülői házban mozgalmas társadalmi élet közepette (mely alkalmas volt a jövendő államférfit mindennémű modorbeli finomságokra is kioktatni) folyt a házitanár vezette rendszeres tanulás, előadásokkal, ismétlésekkel, hozzáértők előtt lefolytatott nyilvános vizsgákkal. Így Kaunitz 1731 elején jól felkészülten kezdhette meg a néhány szemeszternyi lipcsei tanulást. Jogot nem nagynevű, de nagy hatású mestereknél, filológiát, antik művészettörténetet és nyelvismeretet ChristnélHeynének, a nagy göttingai professzornak, a klasszika-filológia megalapítójának tanáránál – hallgatott. Tudatosan készült hivatali pályafutására; ekkorra már kialakult egyénisége, erősségeivel és jellegzetes korlátaival. A családját sújtó sok haláleset válthatta ki, hogy már ilyen fiatal korában óvni kellett attól, hogy képzelt beteggé ne váljon. Úgy tűnik, már ekkor sokat gyengélkedett, amihez légcsövi betegségeinek különös kezelése is hozzájárult: az akkoriban sűrűn alkalmazott érvágásokkal labilis szervezetét tovább gyengítették, A szemeszterek egy részét ágyban olvasva töltötte el.

Az eredetileg rövidebbre tervezett lipcsei tanulmányokat a közel másfél éves „gavallér-körút” követte. (A Kavaliertournak, mely minálunk időben tovább divatozott – túl a jozefinus évtizeden –, nem találjuk megfelelő magyar fordítását.) Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett. A holland városok megtekintése után Brüsszel, Köln, a Rajna völgyén át Frankfurt, onnan tovább Nürnberg és München következett. Télidőben átkelés az Alpokon, majd közel négy hónapon át Róma, három hét az akkor átmenetileg Habsburg főség alatt álló királyság fővárosában, Nápolyban, majd Firenze, Milánó, Génua, Torino, és már francia földön Lyon. A négyhónapos párizsi tartózkodás után egy hónap lotharingiai területen, s Strassburgon, Stuttgarton és Regensburgon át vissza Bécsbe. Az élménygyűjtés – mely igen fontos Ausztria további története szempontjából – 1734. február 13-án fejeződött be.

A világlátott, megbízható és előkelő családból származó ifjú fontos állások várományosa volt, de ekkor még csak birodalmi tanácsos lett. Igaz, ebben az időben kötötte meg házasságát azzal a Starhemberg hercegnővel, aki nagyapja és kitűnő kapcsolatai révén a karrier kialakításában segítségére volt.

Már másodszor használjuk a kifejezést: karrier. Nincs ebben pejorativ szándék, Az ifjú Kaunitz pályafutása jó stratégiának volt a megérdemelt eredménye. Ennek első állomása: II. József születésének bejelentése a torinói udvarnál. A család anyagi nehézségei miatt le kellett mondania londoni követi megbízásáról, de Torinóban olcsón működbetett, és innen küldött fontos információkat a már kulcspozíciót betöltő Lotharingiai Ferencnek. Az időszaki megbízásból követi rang lett. Szerény, de jó iskola volt savoyai Károly Emánuel udvara, fontos tapasztalatokat kínált a machiavellista miniszter, Ormea működésének megfigyelése. Ezután a brüsszeli udvarnál Kaunitz szereplése csak átmeneti, annál fontosabb tevékenysége az aacheni béketárgyalásokon, s főként fontos párizsi követsége, mely meghozza a kontinens szövetségi rendszerében a sokat emlegetett fordulatot. Merész dolog volt a hagyományos, de Ausztriának előnytelen angol vonalról letérni, a francia szövetség gondolatát két évszázad kemény és elkeseredett harcai-háborúi után felvetni. Ausztria párizsi követe a monarchiák problémáit nemcsak a jelenben látta. Képes volt fiatalember létére „tudományosan politizálni”.

Különösen ezekre az évekre nélkülözzük azt a Kaunitz-monográfiát, amely az ellesett megnyilatkozásokon, a rokon- vagy ellenszenvtől fűtött jellemzéseken túl valódi képet adna erről az államférfiról, aki tollal a kezében alakította a 18. század során a népek, köztük a magyar nép sorsát.

Írják róla, ahogy idősebb lett, egyre inkább elhatalmasodott már fiatal korában észlelhető hipochondriája. De Arnethnél megőrzött vagy közölt emlékirataiban, leveleiben a valódi vagy álbetegségekre mindig nagyon konkrét cél érdekében hivatkozik. Az apparátus ki- vagy átépítése, az uralkodó vele szembeni méltánytalansága, olyan politikai problémák, melyeket ő és Mária Terézia vagy később II. József más módszerekkel kívánnak megoldani, esetenként kiváltják azt, hogy meggyöngült testi-lelki állapotára utal, és állásáról le is mond. Ez minden esetben beválik. Az ellenfél-partner engedményekre kényszerül, uralkodója meg akarja nyerni, vagy a közös emlékekre hivatkozik, s egyedüli támaszának minősíti. Ez a módszer már párizsi követsége idején tökéletes volt. Érdemes talán bemutatni Kaunitznak Mária Terézia meghívására adott válaszát. A vágyva-vágyott államkancellári státuson alkudozik:

Általában – írja – igyekszünk hibáinkat leplezni. Nem így ő. „Úrnőmnek ismernie kell azokat a testi-lelki hiányosságokat, melyek meglétéről meg vagyok győződve, s amelyek – úgy gondolom – az államkancellári hivatal betöltésével összeegyeztethetetlenek.”[9] Az ember szellemi képességei korlátozottak. Csak nagyon keveseknek – így Mária Teréziának – adta meg a gondviselés, hogy egyszerre tud sokféle problémán, terven úgy úrrá lenni, hogy abból nem keveredik összevisszaság. Sajnos őbelőle, Kaunitzból ez a tehetség hiányzik, sőt szerencsétlenségére memóriája is igen rossz. Bár mindent könnyen megért és áttekint, de azonnal elfelejti, még saját korábbi munkálatait is. Ilyesmi azoknál jelentkezik, akik nem a múltnak élnek, hanem előre tervezve, a jövőt építik. De egy kancellárnak mindenben, fontos dolgokban és jelentéktelen apróságokban is tájékozottnak kell lennie. Az ő adottságai és a jelenlegi apparátus, ami rendelkezésére állna, erre alkalmatlanok. Márpedig a kancellárnak, ha érdemi írásos vagy szóbeli álláspontot kell kialakítania, mindenre fel kell készülnie. Ráadásul egészsége is labilis. Amikor vérkeringési, reumás bántalmai előveszik, napokig munkaképtelen, alattomos fájdalmak gyötrik, tehetetlen, melankolikus állapotba süllyed. Szerencsére ő mentes a hatalomvágytól, a kapzsiságtól. Mária Terézia iránti ragaszkodása, hálája arra kötelezi, hogy kimondja: „A legkevésbé sem vagyok képes az államkancellár feladatait ellátni, erre nem vagyok alkalmas, még kevésbé méltó. Nem.”[10]

Ezek után elégedetten megvárja, míg Mária Terézia hatalmas anyagi áldozatokkal kielégíti vetélytársait, lehetővé teszi a pontosan működő, levéltárral és dokumentációval ellátott, korszerű Kancellária létrehozását. A gratulációkat örömmel fogadja.

Bécsbe költözik, és kancellári teendői mellé a következő évtizedben az Államtanács megszervezését is magára vállalja. E kulcsfontosságú tanácsadó szervben immár a belügyek terén is vezető pozíciót biztosít magának. A belügyekhez tartozott annak kidolgozása is, milyen módon illeszkedjék a megújított kormányzati rendszerbe Magyarország. A direktívák Kaunitztól származtak. Nem dolgozott annyit – különösen nem magyar ügyekben –, mint a fáradhatatlan Borié (kinek 1770-ig vitt szerepét Ember Győző alapvető tanulmánya tisztázta), de rangja, a nemzetközi életben kivívott tekintélye, Mária Teréziára gyakorolt különleges hatása kimondott szavának döntő jelentőséget adott. 1761-től kezdve sorozatosan foglalt állást a Magyarországot és Erdélyt illető kérdésekben, ő vázolta fel a tennivalókat, ő adta'meg az udvar követendő politikájának alapozását.

A szempontok a kaunitzi és a közel egykorú józsefi koncepcióban azonosak. Kaunitz elsőbbsége, szinte nevelői-instruáló szerepe nem is kétséges, a módszerek azonban gyökeresen mások. Kiderül ez egy 1761-es, Magyarországgal foglalkozó államtanácsi votumából is.

„Ha a nagy és áldott Magyar Királyság – kezdte fejtegetését – helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék, s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel, és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített. Ebből csak visszaélések származnának, és egy tervezett, jobb berendezkedést még nehezebben lehetne megvalósítani.”

„A magyarok az udvarral szemben úgy tartanak össze, mint a kullancs. Szégyenszemre el kell ismernünk, hogy nekünk, németeknek – így a morva Kaunitz – gyakran túljárnak az eszünkön. Alkotmányukat valami rejtélyes homályba burkolják, viszont a mi belügyeinkbe beavatkoznak, az uralkodó bizalmát és kegyét megszerzik anélkül, hogy az államra annyira káros kiváltságaikból valamit is engednének. Ellenkezőleg, gyarapították is azokat. Mindamellett nem szabad a nehézségektől visszariadni, mivel az ügy a dicsőséges uralkodóház szempontjából igen fontos. Semmi sem lehetetlen, ha komolyan akarják. Az Osztrák Németalföld példája bizonyítja ezt. Egy országban sincs több rendi kiváltság, mint abban, egyetlen nép sem ragaszkodik ezekhez jobban, mint a németalföldi. Egységes és rendszeres eljárással mégis el lehetett érni, hogy Flandria más álláspontra térjen, és hasznos változásokat lehetett előkészíteni. Ha valami ≫hasznos≪-at Magyarországon is el akarunk érni, múlhatatlanul szükséges nemcsak az átgondolt politikai rendszer, hanem annak mindenkori szem előtt tartása és érvényesítése. Részkérdések megoldásával nem lehet a végső célt elérni, amit az egyik dolgon nyerünk, azt a másikon elveszítjük.”[11]

Mielőtt tehát a magyar politikát kidolgozná az Államtanács, ő egy nyers vázlatot készít az új szisztémáról, és a tennivalókat 12 pontban rögzíti:

  1. A legnagyobb figyelmet arra kellene fordítani, hogy a dikasztériumok tisztségviselői komolyabban törődjenek az udvar érdekeivel, és az uralkodónő parancsait az eddiginél jobban hajtsák végre. Néhány szigorú példastatuálás megteszi a magáét. A kitüntetéseket, előléptetéseket Magyarországon sokkal inkább, mint más örökös tartományban, az udvar érdekei és szándékai iránt tanúsított buzgalomtól kell függővé tenni. Amíg a magyarok számára más utak is járhatók, a magyar érzület mindig előtérbe kerül a monarchia érdekeivel szemben, és az uralkodónak saját alkalmazottai fogják a legtöbb nehézséget okozni.
  2. Ezt az alapkövetelményt különösen a Kancellária és a Kamara személyzeténél kellene figyelembe venni. Ezek a legfontosabb szervek, ezek révén kellene a javításokat [vagyis a reformokat] érvényesíteni. Legalább a vezetők [[[Kaunitz Vencel|Kaunitz]] az olasz Capi kifejezést használja] legyenek az udvar odaadó hívei, s ennek érdekében megfelelő eljárást kell alkalmazni. Mindez hosszabb tárgyalást érdemel.
  3. Azok a mágnások és nemesek, akik az udvarral szembeszegülnek, tudhassák előre, hogy a maguk és gyermekeik számára eltorlaszolták az érvényesülés útját, s hogy helytelen magatartásuk nem merül feledésbe.
  4. Mellőzni kell a magyar országgyűlés összehívását, abból csak baj származik, mint ezt a tapasztalat bizonyítja.
  5. Annál inkább kell – a körülményekhez mérten – az egyes megyék felé fordulni, hogy a Felség az alispánok és a kisnemesség révén ott döntő befolyásra tegyen szert. Így a törekvések helyes irányba terelését nem az egész rendi testületben [az országgyűlésen], ami lehetetlen, hanem annak egyes tagjainál lehet előkészíteni. Ha a dolgok már beértek, akkor szabad az egészre gondolni. Előrelátás és kitartás szükséges, s akkor néhány év alatt nagyon sok jó eredményt lehet elérni. De erélyre van szükség. Az alázat és ügybuzgalom hangoztatása mit sem ér. Szabják meg a tettek a jutalmat vagy a büntetést!
  6. Az országgyűlési határozatokat, az alaptörvényeket egyenesen megtámadni nem szabad, ellenük intézkedni nem ajánlatos. De főként nem szabad kiderülnie annak, hogy a kormányzat a nemesi privilégiumokat korlátozni kívánja. Nagy lenne a felzúdulás, és minden jónak elejét vennék.
  7. A törvények és privilégiumok tágabb értelmezését nem szabad engedélyezni, az adottakat kell alkalmazni s ha nem világosak, a királyi jog irányában kell dönteni, vigyázva arra, hogy a Kancellária ne a nemzet érdekeit támogassa.
  8. A Határőrvidéket és Erdélyt ne csatolják Magyarországhoz.
  9. Ellenkezőleg, ezekre a területekre kell támaszkodni Magyarországgal szemben. Itt kell először az új intézkedéseket bevezetni, hogy a siker Magyarországon annál biztosabb legyen.
  10. Mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy a paraszt Magyarországon jobb helyzetbe kerüljön, s elbírja az adóterheket. Amennyire lehetséges, akadályozni vagy korlátozni kell a nemesség visszaéléseit a jobbágyok elnyomásában, s idővel a népet az udvar számára megnyerni.
  11. A kamarai birtokoknál kell kezdeni: ott vezessék be mindazt, ami az udvar elveiből következik. Az adózó méltányos, elviselhető terhek mellett biztosított helyzetben legyen.
  12. Mivel a magyar királynak az egyházzal szemben és a fiskalitások terén különleges jogai vannak, ezeket igen hasznosan lehet igénybe venni, hogy fokozatosan mindazt, ami az alkotmányban helytelen, meg lehessen változtatni. Jó kezdet után, következetesen ragaszkodva az elvekhez, könnyebb lesz a teljes megoldás, mintsem az most előre látható.”[12]

Amikor Kaunitz ezt a programot kidolgozta, még kissé madártávlatból szemlélte Magyarországot. A Bécsben élő vagy ott sűrűn megforduló mágnások, mint az elaborátum mutatja, nem élvezték bizalmát. A magyar ügyet képviselő tanácsosok álláspontjait akadékoskodásnak, az államérdek semmibevételének tartotta. József magyarországi és erdélyi utazásairól az Államtanács elé terjesztett jelentései sem hangolták át. Amikor József a protestánsok nehéz helyzetét ecsetelte, s a Kaunitz által is képviselt elvi toleranciát gyakorlattá kívánta emelni, a kancellár nem támogatta.

A jozefinista egyházpolitika kezdeményezője kétségkívül Kaunitz volt, aki elsőnek élt mindazzal a lehetőséggel, amit az itáliai területeken az állam és az egyház kiéleződött viszonya kínált. Önérzettel írhatta a milánói kormányzónak, Firmiannak 1769-ben: „Lombardiában az utolsó három évben többet értek el, mint azelőtt ugyanannyi évszázad alatt. De Milánó nem az a hely, ahonnan az egész monarchiát át lehetne tekinteni.”[13] Toscana sem vetette fel a tolerancia problémáját a zsinati harcok idején: protestáns kérdés Itáliában nem volt. Így a magyarországi és erdélyi protestánsok igényeit Kaunitz a nemzetközi viszonyok, függetlenségi harcok aspektusából ítélte meg: „A tolerancia igénye levezethető mind a vallás, mind a politikum alaptételeiből. Ez könnyen bizonyítható. De a kérdést közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy a tolerancia szembekerülhet a politikai érdekkel. Az uralkodó és az alattvalók különböző vallási meggyőződéséből szükségszerűen következik a bizalom, a tisztelet és szeretet csökkent volta. Valóban sok kár származik a türelmetlenségből, de az uralkodó világi érdeke a vallások egysége. Persze van kivétel. Így a városokban, iparban, manufaktúrákban helyes protestánsokat foglalkoztatni, és ha ezek száma nem nagy, idővel át is térnek katolikus hitre.”[14] Szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ami a magyar protestánsokat illeti, a tapasztalat túlságosan is megmutatta, milyen könnyen keverednek rebelliókba, s hogy hitbuzgalmuk következtében könnyen félrevezethetők”.[15] Számukat – például telepítésekkel – semmiképpen sem szabad emelni. „S nem hallgathatom el az utolsó [a hétéves] háború idején a magyar protestánsok elgondolkoztató vonzalmát a porosz király iránt. Ha netán ez a király Magyarországba is behatolt volna, fejüket még sokkal inkább felemelték volna. Ilyen jelenség a katolikusoknál egyáltalán nem fordult elő.”[16] Bántani éppen nem kell őket, de tagadhatatlan: a vallási egység, a katolikus vallás államérdek.

Összességében taktikus, inkább ellenszenvvel terhelt Kaunitz Magyarország-politikája. De racionális lényétől az érzelmi töltés a magánéletben is távol állt. S ne feledjük, felelős kormányzati poszton, olyan helyzetben, hogy sok kérdésben a végső döntés – ha ezt illő tapintattal nem is hangoztatta – őtőle függött, szikár szigorára nagy szükség is volt, Mária Terézia 1765, férje halála, fiának társuralkodóvá emelése után a bonyolult birodalom szerteágazó ügyeit már nem a régi lendülettel irányította. A döntésekre csak gyötrődve vállalkozott, sokszor bizonytalankodott. Hallatlan energiája ellenére sérülékeny lett, gyermekeivel szemben is gyanakvó. Az anya és fia közti mind gyakrabban kiütköző ellentétek egyensúlyozója Kaunitz volt. Ő adta meg a higgadtságra intő válaszokat József türelmetlen követeléseire. Ő adta az útjelzést zavaros politikai konstellációkban. Ő a kulcsalakja az egész reformpolitikának. Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel. A német nyelvrendelet brutális javallata hiba – de nem Kaunitz hibája. A politikum iskolája számára nem Bécs, nem is Torino volt, hanem Párizs. Kétségtelenül tudott arról, hogy 1749-ben Lotharingiában, azon az országnyi territóriumon, amely Ferenc császár okából különösen fontos volt a Párizsba akkreditált követnek, elrendelték a francia nyelv kötelező használatát – nemcsak hivatalokban, hanem üzleti ügyletek bonyolításánál is. Leszczynski, XV. Lajos apósa, árnyékuralkodó Lotharingiában, francia tanácsosainak szignója hitelesíti a kíméletlen és azonnal életbe lépő rendelkezést. A francia abszolutizmus is, a spanyol, francia hajtáson nőtt abszolutizmus is nyelvrendeletekkel operált. Ott a francia, emitt a hűséges kasztíliaiak nyelve lett kötelező – nevezetesen a katalánok kárára. A példa tehát adott volt, az egységes adminisztratív nyelv hasznosságát ugyan ki vonhatta volna kétségbe? De Mária Terézia, bár ritkán hagyta el a fővárost, keveset utazott, Magyarországon is csak Pozsonyban és néhány rangos hívének birtokán járt, jobban ismerte országait, mint tájékozott kancellárja és fáradhatatlan utazásairól, a problémák belső ismeretéről híres fia.

Zinzendorf Károly

22 éves korában Bécsben meglátogatta féltestvérét, Zinzendorf Lajost, a katolizált, magas rangú gazdasági szakembert; ekkor még nem akart kiszakadni a szász környezetből. Bátyja, a bécsi társaság „szép Zinzin”-je Kaunitz közvetlen barátja, a Legfőbb Állami Számszék alapítója, nagy érdemeket szerzett a hétéves háború utáni zilált gazdasági helyzet rendezésével. Így Kaunitz kancellár, majd az ő ajánlatára Mária Terézia felfigyelt a szorgalmas, szerény, művelt fiatalemberre, és taktikusan kezelésükbe vették. Nagy lelki vívódások után vállalt hivatalt – ez 1764-ben annyit jelentett, hogy át kellett térnie a katolikus hitre. A hivatal gyengén fizetett, a rangos közegben rangosan kellett élnie – megint csak protekcióval a Német Lovagrend tagja lett, ez rendszeres javadalommal járt. A valláscserével Zinzendorf eladta lelki nyugalmát, de annál inkább a tolerancia-elv hívévé szegődött. Eladta magánéletét – mint a Lovagrend tagja családot nem alapíthatott.

A bécsi udvari körök e jövevénye azonban így lesz új kötöttségei révén mégis szabad. Korlátlan lehetősége van a munkára, rendkívül sokat utazhat. Mindent láthat, minden könyvhöz hozzájuthat. A látottakat s az olvasmányokat szembesítheti, majd vak elszántsággal igyekszik a legjobbat, a leghelyesebbet javasolni, elfogadtatni, keresztülhajtani. Beutazza egész Európát. Az udvar fizeti ezeket a gazdasági utazásokat. Az a dolga – s ezt híven teljesíti is –, hogy felmérje az Ausztriával baráti vagy ellenlábas országok gazdasági kapacitását. Megvizsgálja, milyenek a lehetőségek gazdasági kapcsolatok felvételére vagy bővítésére. De az is a dolga, hogy művelődjék, s ha majd vezető állásba kerül, nagy hírű bátyjához méltóan lássa el munkakörét. Az utazások sora 1763-ban kezdődik, akkor Danzigban jár, majd 1764-ben Tirolba kíséri főnökét, s onnan kezdi első tanulmányútját: célja Svájc, Dél-Franciaország, Itália. 1765-ben olasz területeket jár be, onnan hajózik át Spanyolországba. 1766-ban ismét olasz, majd görög földön találjuk. Ekkor és utóbb a Máltából a szigeteket, mediterrán partokat érintő, szimbolikus „keresztes harcra” indul, ez lovagrendi kötelessége. Bár néhány hónapra visszatér Bécsbe, 1767-ben már Belgiumban van, majd néhány hónapot Párizsban tölt. Ezután megint Spanyolország és hosszabb portugáliai tartózkodás következik. 1768-ben Anglia, Skócia, Írország tanulmányozása után ismét Párizs. 1769: a nagy francia kereskdelmi központok, kikötők után Belgium, Hollandia. 1770-ben közel egyévi tartózkodás után hagyja el Brüsszelt, célja most a Német Birodalom területeinek megismerése, majd Berlin, s II. Frigyesnél audiencia. 1771-ben kissé megpihen Bécsben, majd osztrák körutat tesz, Triesztet és Fiumét is felkeresve. Végre 1772-ben megbízatása Magyarországra szólítja.

A folyamatosság kedvéért jelezzük, hogy 1773 a cseh területek, 1774 a lengyel, orosz és svéd út éve, majd 1775-ben Dánián át Hamburg, Prága és Bécs következik, 1776-tól 1782-ig Trieszt kormányzója.

Tizenkét év telt el szüntelen utazással. Látott sok templomot, szinte minden kikötőt, látta Európa legmodernebb gyárait, legszebb képtárait, beszélgetett Rousseau-val éppúgy mint Voltaire-rel, és elégedetten állapíthatja meg 1768 őszén Párizsban, hogy Diderot vidámabb és fiatalabb mint annak előtte. Természetes, hogy Franciaországban éppúgy nem mulasztotta el a lényeges emberek ismeretségét, mint másutt sem.

A lényeges emberek: az államférfiak, a tapasztalt kereskedők, a neves festők, szobrászok, a szalonokat kormányzó hölgyek, az ügyes iparosok. Mindenekelőtt azonban az írók, tudósok, gondolkodók, akiknek írásait Zinzendorf már akkor tanulmányozta, amikor még a személyes ismeretségek reménye sem csillant fel. Ha Londonban Hume-mal vagy Franklinnal társalog, ezt működésük, műveik ismeretében teheti. Fokozottan érvényes ez Párizsra. A Német Lovagrend levéltára őrzi feljegyzését, milyen sorrendben akarta megismerni Európa fővárosának nevezetességeit, az intézményeket, embereket. Első helyen Mirabeau áll, tőle akar tanácsot kérni, miként művelje magát leendő szakmájában. S Mirabeau mellett felsorolja Forbonnais, D'Alembert, Diderot, Helvétius, Buffon nevét. Programja, hogy összeszedje a gazdasági intézkedések szövegeit, amelyek tanulságosak lehetnek, továbbá, hogy megvizsgálja a francia tőzsde működését, annak hatását az államadósságok amortizációjára.

Elsődleges célkitűzésének maradéktalanul eleget tesz. Összesen 43 hosszabb-rövidebb iratban foglalja össze gazdasági tapasztalatait, s ezeket már azok az elvek hatják át, melyeket Mirabeau körében szerzett. Mindennapos vendég Mirabeau házában. Itt találkozik a fiziokratákkal – az ökonomistákkal, ahogy nevezik őket –, köztük Turgot-val. Kissé csodálkozik azon a görcsös ragaszkodáson, amellyel mesterük, Quesnay műveit – szent szöveg módjára – idézik. De izgalmas, tanulságos beszélgetéseket folytat velük: „tiszta, következetes, jótékony elveik … teljesen megfeleltek erkölcsi igényeimnek, függetlenségi hajlamomnak, egyszóval tanításaikat azonnal magamévá tettem, ezek vezettek be egy nagy állam követendő gazdaságpolitikájába”.[17]

Ez a fellobbanó helyeslés és vonzalom évtizedes következményekkel jár, és korántsem korlátozódik Zinzendorf személyére.

Utazásait bécsi „pihenők” szakítják meg. Ilyenkor bekapcsolódik a Kamara, a Számvevőszék, a Gazdasági Tanács munkálataiba, és esténként Kaunitz hercegnél, gyakran Esterházy kancellárnál, a Batthyány-, Grassalkovich-, Pálffy-palotákban vendégeskedik, ahol megfordul az osztrák és magyar arisztokrácia minden éppen Bécsben tartózkodó tagja. Itt szövődik évtizedes barátsága Teleki Józseffel, itt ismerkedik meg Fekete János gróffal, itt taglalják előtte a Bécsben csak átutazók Magyarország és Erdély különleges problémáit. Ezeket a problémákat hamarosan jogi gyűjteményekben, statisztikai kimutatásokban is tanulmányozza, mígnem sor kerül a személyes tapasztalatokra.

Kisebb kirándulásokat már előbb is tett Nyugat-Magyarországra, de szakszerű, az előző utazásokhoz hasonló több hónapos „kiküldetésre” csak most került sor. 1772. május 2-án már magyar földön írja naplóját &ndsh; ahol tennivalói szorosan összefüggnek azzal az uralkodói leirattal, melyben Mária Terézia 1771. január 21-én elrendelte az ország ipari termelésének felmérését, annak megállapítását, hány iparág működik, milyen cikkeket, milyen árban és mennyiségben gyártanak, s hová exportálnak. Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

Útja során állandóan olvasott, mintegy készült történelemből, így a helyszíntől függően naplójában is megemlékezik a török elleni harcokról, Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, Rákócziról vagy Caraffa vérengzéséről. Akikkel találkozott és társalkodott, azok ott szerepelnek a napló lapjain. A nevek puszta felsorolása is tanulságos. A dél-dunántúli és horvátországi családnevek az jelzik, hogy Zinzendorf éppen oda érkezett, ahol a magyar szabadkőművesség sajtáosan új szervezete éppen alakulóban volt: a Draskovich-obszervancia, mely a szabadság és függetlenség jelszavát hírdette meg.

Úgy tűnik, Zinzendorf hatott a magyar szabadkőművesség célkitűzéseire. Az 1770-es években megszülető progresszív magyar szabadkőművesség lefektetett alkotmányában nagyon korai fiziokrata hatás jelentkezik, olyan fogalmazásban, amely nemigen lehet világlátott katonatisztek vagy mégoly művelt kincstári tisztviselők sajátja. Zinzendorf egyébként erdélyi tartózkodása során sokat van együtt Teleki Józseffel, a Teleki, Bethlen, Kemény, Lázár családok tagjaival. A Felvidéken a Dessewffyek, Török gróf, Keszthelyen a Festeticsek látják vendégül – legtöbbjük a magyar szabadkőműves szervezkedés tagja.

E féléves utazás lezártával Zinzendorf visszasiet Bécsbe, referál atyai barátjának, Kaunitznak, számos jelentést ír, és az osztrák államférfiak közül szinte egyedülállóan magyarbarát lesz. Ez tűnik ki mindabból, amit trieszti kormányzóságának idejéről (1776–1782) tudunk. Akkor szövődik kapcsolata Skerlecz Miklóssal, Podmaniczky Józseffel, Szapáry Jánossal, Almássy Pállal, azokkal a Fiuméban dolgozó vagy ott sűrűn megforduló magyarokkal és horvátokkal, akiket a politikum és gazdasági érzék sajátos egysége jellemez, s akik közül a fiatalabbak sokat köszönhettek a vele folytatott, szinte konzultációszerű beszélgetéseknek. Ez az a korszak, amikor Zinzendorf elveit, bár csak munkakörének keretei között, de következetesen megvalósíthatja. Trieszt kikötőforgalma már felülmúlta Velencéét, a Fondaco dei Tedeschi, a német üzletemberek lerakatai jóformán teljesen áttették székhelyüket ebbe az élénk nemzetközi központba, melynek népszerű kormányzóját a színházi-operai előadásokon éppúgy ott láthatták, mint a kereskedők kaszinójában. Az angol-francia-olasz nyelvhasználat vetekszik itt a némettel, és a Triesztbe látogató, Fiume kapcsán ugyanilyen fejlődést tervezgető magyarok nem csak Zinzendorftól, de magától a várostól is sokat tanultak. S talán csodálkozva nézték a ki- és befutó hajók tucatjai között a Grosser Kaunitzot és a Kleiner Kaunitz""ot, a kancellár nevét viselő, az indiai kereskedelmet biztosító két kereskedelmi hajót.

A kormányzó sokszor utazott fel Bécsbe. Az eredményekről jelentést tett, és tervezeteket nyújtott be.

Sonnenfels professzor

A Wiener család 1744-ben költözött át Bécsbe. Az apa ismét Dietrichstein herceg segítségével a keleti nyelvek professzora lett az egyetemen, majd szolgálatainak elismeréseként – az udvarnál a német ügyeket referálta – nemességet kapott és felvette a Sonnenfels nevet.

Anyagi helyzetük azonban annyira megrendült, hogy Sonnenfels nem folytathatta tanulmányait. Ötéves katonai szolgálat következett, de ezredében gazdag és művelt pártfogóra talált egy Trautson herceg személyében. Ennek köszönhette, hogy 1754-ben leszerelhetett. A katonai évek – s ez számos magyar sorstársára is érvényes – nem múltak el haszontalanul. Beutazta az egész birodalmat, alaposan megismerte annak helyzetét, viszonyait. Szolgálati ideje alatt nyelveket tanult, különös gondot fordított a német irodalmi nyelv elsajátítására. A későbbiekben ennek meg is volt az eredménye: úttörője lett a német nyelv hivatali és politikai-irodalmi alkalmazásának. (II. József uralkodása idején ő nézte és javította át megjelenésük előtt a császár rendeleteit stílus és nyelvhelyesség szempontjából.)

1754-től 1756-ig jogot hallgat a bécsi egyetemen. Professzorai, a jeles egyházjogász Riegger és a természetjog előadója Martini, nagy hatással vannak rá. „Adósa vagyok Martininek, mert az ő tömör és meggyőző előadása tanított meg gondolkodni, és ha ma írásaim és előadásaim nem nélkülözik teljességgel a rendet, a világosságot és tömörséget, azt neki köszönhetem” – írja Sonnenfels autobiográfiájában.[18]

Az 1761-ben alapított Deutsche Gesellschaftnak, amely feladatának tekintette a hazai kultúra ápolását, Sonnenfels lelkes tagja lett. A Társaság ismerkedési, együttműködési lehetőségeket nyújtott számára. Szinte baráti kapcsolatba került a reformtörekvések idősebb támogatóival, a jozefinus egyházgyakorlatot képviselő Rieggerrel, a magyar ügyekkel sokat foglalkozó Borié államtanácsossal s a bécsi felvilágosodás más kimagasló képviselőivel. Borié, bár 14 évvel idősebb volt Sonnenfelsnél, baráti szeretettel és megértéssel támogatta. Sok hasonlóság fűzte őket egymáshoz: az absztrakt és logikus gondolkodás, a racionalizmus, nem utolsósorban pedig a populációs elmélet. Boriét sokan a teréziánus népesedéstudomány atyjának nevezték. Boriénak köszönhette Sonnenfels egyetemi tanári kinevezését az újonnan alapított államtudományi tanszékre, 1763-ban. A nagy társadalmi emelkedés korántsem jelentette, hogy az oktatásban teljesen szabad kezet kapott volna. Többször kellett még azt is kérvényeznie, hogy előadásaiban néha eltérhessen saját tankönyvétől, hogy azt kiegészíthesse újabb kutatásainak eredményeivel. De 1769-ben minden örökös tartományban kötelező tankönyv lett főműve, a háromkötetes Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften, amelynek szívesebben használták egykötetes kivonatát. A munka hét kiadást ért meg, évtizedekig tankönyv volt az egyetemeken és akadémiákon, mondandóit sokszor dogmává egyszerűsítve. Kompiláció volt, és mégis mérhetetlenül eredeti: hiszen szerzőjének műveltsége és olvasottsága egészen kiemelkedő. A mű idéz, elemez vagy kritizál angol, francia, német, olasz és klasszikus szerzőket, például Youngot, Smitht, Hume-ot, Peningtont, Montesquieu-t, Mirabeau-t, Forbonnais-t, Justit, Bielefeldet, Pliniust vagy Arisztotelészt. Sonnenfels ugyanis kilenc nyelven beszélt, olvasott, így aztán számos ország törvénygyűjteményéből citált, oroszból és svédből is.

Az állam és az ember áll vizsgálódásai középpontjában. Természetesen a társadalmi szerződésből indul ki. A. társulás nem cél az ember számára, csupán eszköz arra, hogy helyzetén javítson. Így indokolja ezt Sonnenfels: „Nincs egyedülálló ember a természet állományában, az ilyen állapot csak az állandó támasznélküliség állapota lenne. De a magányos ember érzi hiányait; érzi azt is, hogy bajain segíteni, állapotán pedig javítani képes. Az értelem, amely az állatoktól őt megkülönbözteti, teszi számára lehetővé annak az eszköznek a felismerését, melynek révén jobb állapotot érhet el. Ez az eszköz: a vele hasonlókkal való társulás.”[19]

A társulás eredménye az állam. Tagjai, a polgárok új viszonyba lépnek egymással, amelyet nem lehet másként jellemezni, mint az egész és a rész egymáshoz való viszonyát. Senki sem őrizheti meg kiváltságos helyzetét. A szerződés következménye: „…a végcél egysége, az akarat egysége, és az erő egysége… az egyes egyén akaratát alávetik a társadalmi döntéseknek.”[20] Pozitív társadalmi döntéseket javall.

Egy évvel Beccaria művének megjelenése után már azonosul vele: a kínvallatást és a halálbüntetést nemcsak embertelennek, de értelmetlennek és haszon nélkülinek is ítéli. Céltalan kegyetlenkedés csupán, mert „a kínvallatáson alapuló vallomás az ítélethez nem elegendő, a bűn be nem vallása pedig a felmentéshez kevés”.[21] A halálbüntetés csökkenti az állampolgárok számát, pedig munkára fogva őket hasznot hajthatnának az államnak, az életfogytiglani kényszermunka perspektívája a bűnöző számára elrettentőbb, mint a halál.

Mária Terézia 1776-ban el is törölte a halálbüntetést, de a büntetőjog egységes kodifikálásának problémája ezzel még nem oldódott meg. 1781-ben rendeli el majd II. József a Constitutio átdolgozását. A bizottság elnöke a felvilágosult von Sinzendorf (Zinzendorf Károly jó barátja) lett, és Sonnenfels is helyet kapott benne. A bizottság von Kees álláspontját fogadta el, aki a halálbüntetést differenciált szabadságvesztéssel és kényszermunkával kívánta helyettesíteni. Az 1787-ben született Allgemeines Gesetzbuch über Verbrechen und deren Bestrafung, az úgynevezett Josephina vezérfonala sonnenfelsi szövegekre vezethető vissza; stílusa közvetlen közreműködésére enged következtetni.

Sonnenfels hatása sok szálon futott. A „tananyag”, a röpiratok, a folyóiratok, a szabadkőműves, sőt illuminátus kapcsolatok Bécsben, az örökös tartományokban, illetve Magyarországon és Erdélyben ellentétes előjelekkel jelentkeztek. Nagyon másképpen reagált Sonnenfelsre az oszt- rák, másképpen a magyar arisztokrata, a német irodalmi nyelv bajnoka más érzelmeket váltott ki a Lajtán túli értelmiségi körökben, mint a Tiszántúlon. A liberális eszmék előfutára nehéz árat fizetett társadalmi „betagozódásáért”.

Kudarcot szenvedett Sonnenfels folyóirat-alapítási kísérlete: az Előítélet nélküli emberben az irónia eszközeivel ostorozta a rangkórságot, az ostoba előítéleteket, de a kozmopolitizmust is. Magára zúdította az egyház haragját, mert bírálta a kolduló szerzetesek túlságosan magas számát, károsnak ítélte a kolostorok menedékjogát. Lapját először csak szigorú cenzúra alá vették, majd betiltották. Folyóirata egyébként csak szűk olvasótáborban vált közkedveltté. A porosz Friedrich Nikolai valószínűleg jól látta: „Olyan igazságokat vágott olvasóinak arcába, olyan igazságokat mondott ki, amelyekre eddig csak általában mertek gondolni az emberek. Kár, hogy mindezt sok keserűséggel, s olyan hangnemben írta, mely túlzott önszeretetre vall.”[22] Korai népszerűtlensége ellenére az udvar a politikai és kamarai ismeretek tanszékének vezetőjétől sokat várt. Mária Terézia főként a gyakorlati hasznot remélte, azt, hogy az állam innen nyer jól képzett hivatalnokokat. Ezért kecsegtette a diákokat biztos állásokkal, amikor így rendelkezett 1763-ban, a katedra megnyitásának évében: „Azok, akik az előadásokat látogatják, s az ismeretekben jó előmenetelre tesznek szert, mások előtt kerülnek hivatali alkalmazásra.”[23]

A tananyagot Sonnenfels a Grundsätzeben fektette le, s ebben nem követi előfutárát, Justit, sem a korai német kameralisták elméletét, sőt élesen polemizál velük. A csupán tanácsadásra szorítkozó, túlzottan aprólékos és részletező tankönyvek szerinte lealacsonyítják a kamarai tudományok színvonalát. Az ő célkitűzése az, hogy ezeket a tanokat a tudomány színvonalára emelje, nem szakítva el a gyakorlattól az elméletet. A teória és praxis összefonódásának fontosságát így indokolja: „Az empirikust nem kell összekeverni a praktikussal. A rutin (ami nem más, mint az irányítatlan gyakorlat) politikai sarlatánt szül, az elmélet, ha hiányzik a körülmények ismerete és a tapasztalat, álmodozókat és utópistákat. Az igazi gyakorlat: olyan készenlét, amely a törvényeket minden előadandó esetre alkalmazni tudja.”[24] Ebből a vezérelvből fakad, hogy elméletének kidolgozásánál a Habsburg Birodalom valóságát tartja szem előtt, nem másol, csak az a fontos, ami Ausztriában is felhasználható. Monográfusa szerint az ő munkásságával megtörtént a természetjog és a kamarai stúdiumok racionalizálása.

A német szerzőket általában kritikai megjegyzésekkel illeti, és ez nem véletlen. Egész más célok vezérlik őt, mint a nálánál egy-két emberöltővel korábban élő és alkotó kameralistákat. Azok még a fejedelmi fiskus gyarapítása érdekében arra tanították az uralkodót, hogyan kell „okosan” gazdálkodnia, miként vállalja magára az ország gazdasági életének felvirágoztatását. Fejlett polgárság híján a kor objektív igényei és viszonyai tükröződtek e felfogásban. Sok fejedelmi és főúri-hivatalnoki alapítású manufaktúra keletkezett ennek nyomán (úgynevezett Beamtermerkantilismus). Maga Lotharingiai Ferenc is így szerezte vagyona nagy részét.

Sonnenfels már nem a fejedelmi fiskus érdekét tartja szem előtt, hanem az egész államét. Az állam gazdasági, kulturális felemelkedését azonban az egyének jóléte alapozza meg. Ezért teljesen új törekvésként jelentkezik nála – felemelkedésének története alapján igen logikusan – az individuum egyéni érdekének elismerése és elismertetése, társadalmi és gazdasági emancipációjának követelése. Állam és egyén elválaszthatatlanul összefonódnak, mert kölcsönösen egymásra vannak utalva a közös végcél, az általános jólét elérésében. Így fogalmazza ezt meg filozofikusan: „A rész jóléte az egész jólétén alapul, az egész jólétének eredete viszont a rész jóléte.”[25]

Művében átgondolt mezőgazdaság, ipar- és kereskedelempolitika, valamint egy államilag irányított pénzügyi rendszer körvonalai bontakoznak ki. Ám a „Polizei”, a rendészet-közigazgatás sem maradt változatlan, látókörébe esnek olyan területek is, melyeknek szabályozása elkerülte elődeinek figyelmét.

Sonnenfels úgy alkalmazta kora uralkodó gazdasági elméletét, és úgy idézte gyakorlatát, hogy a Bécs központú Ausztria számára előnyös legyen. Szorosan kapcsolódott előfutáraihoz a népesedési problémák hangoztatásával. A népesség gyarapítása művében nem Öncél, hanem az állam végcéljának, a közjó elérésének eszköze; az állam belső és külső biztonságát, hatalmi és gazdasági gyarapodását, kulturális felemelkedését hivatott szolgálni. Ezzel Sonnenfels meg is alapozta Ausztria nemzetgazdaságtanát, és hozzájárult – ha nem is világviszonylatban, de a Habsburg Birodalom országaiban mindenképpen – a már tudományos igényű gazdaságtan kialakulásához.

A populáció kérdése minden általa művelt tudomány meghatározója:

„28.§ Minél nagyobb a népesség, annál nagyobb az ellenállás ereje, amelyen a külső biztonság nyugszik – ez a politika alaptörvénye.

29.§ Minél nagyobb annak a népességnek a száma, amelynek segítségére számítani lehet, annál kevésbé kell félni az országon belül – ez a políciáé.

30.§ Minél nagyobb a népesség, annál több a szükséglet, annál sokrétűbb a táplálkozási mód. Minél több a kéz, annál több a földművelés és a szorgalom terméke, az alapanyag külső cseréhez – ez a kereskedelemé.

31.§ Minél több a polgár, annál jobban járulnak hozzá a közkiadásokhoz, annál kisebb az egyes adózókra eső adóteher, anélkül, hogy közben az állami bevételek csökkennének – ez a pénzügyi tudományé.”[26]

A népesség növelését minden uralkodónak szem előtt kell tartania, de természetesen a növelésnek is vannak korlátai: „az állam kiterjedése, politikai és fizikai állapota, valamint egyéb körülmények.”[27]

Meg kell ismerni az adott körülményeket: a megismerés eszköze lehet a politikai aritmetika (az angolok nyomán halálozási adatok, egy főre eső gabonafogyasztás, házassági és születési anyakönyvek adatainak értékelése) és a népszámlálás vagy összeírás. Az összeírás fontosságát növeli az is, hogy fel lehet használni az állam gazdaságirányító tevékenységének megtervezéséhez és a foglalkoztatottság felméréséhez.

Az egyházzal népesedési elmélete miatt is összeütközésbe került. Ellenezte a kivándorlási kényszert (cseh-morva protestánsok). Szükség esetén szabályoztatni kívánta a házasságok számát, sőt új regulációkat is kidolgozott: a házasság megtiltását öreg és beteg emberek között, szükség esetén pedig a cölibátusi fogadalom feloldását. Migazzi bécsi érsek tömören meg is fogalmazta az ellentét okát: „Sonnenfels elméletének az az alapelve, hogy az állam gazdagsága a népességtől függ – ez sérti a keresztény doktrínát. ”[28]

Annál lelkesebb követőre talált Sonnenfels népesedési tana II. Józsefben, már korrégens korában. Látni fogjuk, amikor uralomra került, a bevándorlást az 1781-i tolerancia-rendelettel közvetve elősegítette, 1784. augusztus 10-i pátense viszont megnehezítette a kivándorlást, komoly pénzbüntetéssel sújtva az emigrálni készülőket.

Tallózva Sonnenfels művében, mely nem más, mint az új uralmi szisztéma óriási méretű kátéja, néhány megállapítást, célkitűzést idézünk:

„Mindent szabad, amit a törvény nem tilt”[29] – vagyis az egyéni szabadságjogok gyakorlásának feltétele a törvény ismerete. Ebből fakad az a követelése, hogy „…a törvények megfogalmazása ne a széplelkek munkája legyen, de ne is egy kancelláriai fogalmazó rutinmunkája”.[30] A törvények stílusát rövidség, egyszerűség, érthetőség, tömörség jellemezze, kifejezésmódjában közelítsen a népi nyelvhez, hogy az egyszerű polgár is megérthesse. A törvények nyilvánosságra hozataláról a polícia, a hatóság gondoskodjék, ez anyanyelven (!) történjék, nyomtatás vagy szóbeli kihirdetés formájában.

Az állam védelmi tevékenységének ki kell terjednie a polgárok személyi, vagyoni és becsületbeli biztonságának megóvására. Sonnenfels nem a jogokat nyilvánítja ki, hanem az ezek megvédésére szolgáló rendszabályokat közli. A felsorolás – amelyből kitűnik, milyen veszélyek fenyegetik a személyi biztonságot (gyilkosság, vigyázatlan cselekedet, betegség, szegénység, testi fogyatékosság és az élelem hiánya), és amely veszélyeket el kell hárítani – megmutatja, hogy az állami gondviselésnek ki kell terjednie az egészség- és szegényügy, valamint az élelmiszerek ellenőrzésének területére is.

Követeli az orvosképzés megjavítását, de ez önmagában nem elég, ha e tudomány gyakorlatban való alkalmazásának nincs meg a lehetősége. A sebészeknek, orvosoknak, bábáknak, dajkáknak, patikusoknak, mindazoknak, akik az egészség megóvásán fáradoznak, nemcsak tudományos ismeretek megszerzése legyen a fő céljuk, hanem a gyakorlatban is alkalmazzák azokat. Ezért minden városkában legyen orvos és szakképzett bába,a falvakban pedig, „ahol költséges ezeknek az eltartása, állami pénzből gondoskodjanak ellátásukról”.[31] Ellenőrizni kell a patikákat, drogériákat, laboratóriumokat, az egészségügyi felügyelők (az úgynevezett physicusok) figyelme terjedjen ki arra is, hogy az orvosság, a kórházi ápolás díja a dolgozó osztályoknak is megfeleljen. A felügyelő kötelessége a járványok elleni óvintézkedések megtétele, az élelmiszerek minőségének, a víz, a levegő, a városi utcák tisztaságának ellenőrzése és biztosítása. (Említsük itt meg, hogy Sonnenfels sürgetésére a hetvenes évek végén Bécs lesz Európa első „kivilágított” fővárosa.)

A társuralkodó József császár

II. József ekkor négy hónapja özvegy. A himlőoltást még nem ismerik Bécsben. Felesége, Pármai Izabella, akit valóban nagyon szeretett, s aki a császári udvartól, talán férjétől is idegenkedett, de mint a Bourbon-család tagja politikai házasságot kényszerült kötni, egy leánygyermeket hagyva maga után, himlőben halt meg. Józsefet már ekkor, a koronázás idején sürgetik szülei, hogy új házasságot kössön: ezúttal nemcsak képről ismeri jövendő élettársát, maga ment menyasszonynézőbe. A bajor Mária Jozefát tekintette meg, akire bátyja halála esetén Ausztriára kedvező örökség száll. Hiába írja le, milyen előnytelen külsejű a foltos arcú, hibás fogú, tömzsi főhercegnő, azt a döntést kapja, hogy a „nép” kívánsága e házasság megkötése. Ez megtörtént, és mégsem történt meg. Klasszikus és szinte tragikus esete ez a matrimonium non consummatumnak. József még a lakosztályukat összekötő erkélyt is elfalaztatta. Egyáltalán nem volt hajlandó érintkezni a szerencsétlen és megalázott nővel. EZ is hímlőben halt meg, és József – 1770-ben elvesztette elő házasságából született kislányát – hajthatatlan maradt. Nem lehetett vele újabb házasságról még tárgyalni sem. Még beszélni sem lehetett előtte új asszonyról. Utálta a házasság állapotát – s mentesítve is érezte magát mindennemű dinasztikus kötelezettség alól, hiszen öccsének, Lipótnak évente születtek gyermekei, számuk idővel meghaladta az egy tucatot.

1765-ben apja elvesztését valóban megsínylette az ifjú császár. Gyakorlatias lénye, érintkezése a külvilággal sokkal inkább volt Lotharingiai, mint Habsburg. Lipót az őse, de József az első képviselője, megszemélyesítője ennek az új, dupla nevű dinasztiának, amely voltaképpen az Osztrák–Magyar Monarchiát kialakította, majd felbomlását elősegítette. Százados előzmények és távlatok perspektívájában a fiatal Habsburg-Lotharingiai József igazán sokat ígért. Gondoskodtak erről körültekintő szülei már megtervezett és gonddal figyelt nevelése során. Társuralkodói magatartásának megértéséhez e neveltetés vázolása elengedhetetlen.

Az osztrák történészek hiányolják József neveltetésében a markáns tanáregyéniségeket. Holott nagyon alapos nyelvtudásról, a német és francia mellett latin és olasz ismeretekről jól gondoskodtak a tanárok, csakúgy, mint a humán és természettudományos ismeretek alapjairól. Az utóbbiak nem is tartoztak volna igazán a tananyagba, de Lotharingiai Ferenc híres kabinettje érdekelte a trónörököst. (Majd Mária Anna főhercegnő, a neves Born Ignác, a szabadkőműves természettudós segítségével lesz a kémiai és fizikai ismeretek-gyűjtemények igazi pártfogója.) A leendő uralkodó számára a történeti-jogi ismeretek, a kormányzati tennivalókhoz nélkülözhetetlen térképolvasási, aktaértelmezési gyakorlatok sem hiányoztak a tananyagból, amelyet Bartenstein gróf hangolt össze, és amelynek különösen József serdülőkorában legfontosabb előadója a Terezianum volt professzora, Christian August Beck. Ő állította össze – a császári házaspárral egyetértésben a Pufendorf nyomán, de a természetjog más művelőinek, így Wolffnak a munkái alapján is az állam, államvezetés nem hagyományos értelmezését. Az „Isten kegyelméből uralkodunk” tétellel szemben a trónörökös a társadalmi szerződés egy letompított tanával ismerkedett. Azzal, hogy milyen kötelességei vannak az uralkodónak a néppel szemben. Példatárt kapott: megismerkedett a különböző kormányformák jó és rossz oldalaival. A tanulságok azt sugalmazták, a dinasztia hatalma az alattvalók jólétének függvénye.

Számunkra fontos, mi állt a tananyagban Magyarország vonatkozásában. „Termékeny ország, de több hasznot hozna, ha bizonyos területein nem lenne lakossághiány.”[32] Ha a király megesküszik az alkotmányra, és esküjének nem tesz eleget, méltóságáról leváltható. Ez a jogszokás Magyarországon, Aragóniában és Lengyelországban. A tananyag közölte, mi volt az eljárás a magyar rendekkel szemben, amikor meg kellett akadályozni a szabad királyválasztást, s elemezte a Pragmatica Sanctio elfogadtatásának körülményeit.

A tananyag mindenkor hangsúlyozta a közjó követelményét, de ugyanilyen erővel mutatott rá a dinasztikus kötelezettségekre is. József társuralkodó korában, de önálló uralma idején is hű marad tanulmányainak alapvonalaihoz. Egyik 1770 táján írt feljegyzésében le is szögezi: „A Ház biztonságának fenntartása első célunk. Minden egyéb, mégoly előnyökkel kecsegtető ügy e mögé kerül. Ha a biztonságot semmi sem veszélyezteti, akkor igyekezni kell a Habsburg-dinasztia előnyeinek, gyarapításának érdekében mindent megtenni…”[33] Idézi kedves auktorát, Tacitust. Alaposan átfogalmazva, nem német fordításban, hanem latinul szólaltatja meg. Elutasítja a langyos, kétkulacsos politikát: „medium sequi inter duos quorum utrumque anceps est, deterrimum est, quia media via est quae nec amicum parit, nec inimicum tollet.”[34] József ezt az elvet gondosan betartotta. Nem választotta a kétséges ellenfelek vagy partnerek között a közbülső utat, mivelhogy az sem barátot nem szerez, sem az ellenséget nem szereli le – hanem a kiélezett helyzeteket szinte kiprovokálta.

Szerette Voltaire-t is, legalábbis az Henriade] többszöri olvasása ezt tanúsítja. De magatartásával nem az „épater”, az elképesztés volt a célja. Valószínűleg a tanulmányok, a kimutatható olvasmányok (így Muratori Della publica felicitája), a tanári hatások az alapanyagon, az ifjú József egyéniségén valamit módosíthatták, bizonyos mértékben formálhatták. De az egyéniség erőteljes vonásai adottak voltak, csakúgy, mint fivérénél Lipótnál vagy vetélytárs testvérénél, Mária Krisztinánál, aki Albert herceg feleségeként előbb Pozsonyban, majd Brüsszelben helytartóné. A Habsburg-Lotharingiai-ház ifjú nemzedéke – beleértve a kétes hírű, de semmiképpen sem jelentéktelen Marie Antoinette-et – markáns egyéniségek voltak.

És mindegyik tartott a római király, majd társuralkodó II. Józseftől, akiről nem hisszük, hogy közeli vagy távoli példaképeket keresett volna. Egyáltalán nem hisszük, hogy példaképe – ahogy ezt sok helyütt olvashatjuk – éppen Porosz Frigyes lett volna. A martiális sikerekkel szemben, a sok gondot és megaláztatást okozó ellenféllel szemben természetesen nem lehetett II. József közömbös, nyilván érdekelte. Ennek az érdeklődésnek és a külpolitikai próbálkozásoknak tulajdoníthatjuk a sokat emlegetett neissei találkozót. De már 1763-ban olyan kész, még ha naiv programot vet papírra – a sokat emlegetett Álmodozásokat –, hogy a magatartásbeli sajátságok, a jozefinus „stílus” jegyeit felesleges Potsdamban keresni.

Amikor huszonkét évesen, Kaunitz elaborátuma után nem sokkal a divatos című politikai programot megírja, már férfi a javából, tele tennivágyással. Ismeri, de nem akarja gyakorolni az udvariasságot. Ha a monarchiáról van szó, a kíméletlenség kötelező. Roppant önálló. Nem köti a hagyomány és a gyakorlat, végtelenül unja a sablonokat, legszívesebben kitaszigálná a Burg termeiből az ott lábatlankodó udvaroncokat, a tanácskozó szobákból a parókás, elaggott államférfiakat. „Tetteinket két elv szerint kell irányítanunk. Először is az abszolút hatalom elve alapján, hogy az államért minden jót meg tudjunk tenni, továbbá másodszor, hogy ezt az államot idegen segítség nélkül tudjuk megvédelmezni.”[35] (A két elv közül az elsőt 20 év múltával az uralkodó maradéktalanul megvalósította. De az idegen segítség, vagyis a szövetségi rendszer mellőzése bizony lekerült uralkodói programjának napirendjéről. Ha az ifjú az örökösödési háború csalódásai és a hétéves háború zűrzavarai után úgy vélte, az állam számára a legegészségesebb megoldás önnön fenntartása és védelmezése, ez az álláspont a sok kudarcba fulladt győzelem után nagyon is érthető. A hatalom birtoklásának idején azonban a hatalomvágy önmozgása az orosz szövetség kimunkálását diktálta. II. József Katalin cárnőt látogatva bizalmatlanul, de odaadó barátságot tettetve nemcsak a szövetséget építette ki, hanem a következő nemzedékek sok gondjának elindítójává is vált. Az ifjúval értünk egyet, s csóválhatjuk fejünket, hogy a tapasztalt uralkodó komoly külpolitikai bonyodalmak idején is orosz földön kocsizgatott, ahelyett, hogy az Atlanti-óceán értékes partvidékére figyelt volna.)

„Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem, mert nem hasznos, hogy kis királyok–nagy alattvalók passzióik szerint élhessenek, nem törődve azzal, hogy mi lesz az állammal. Elvem az, hogy mindenki az államot tartozik szolgálni, amely őt Védelmezi, és számára igazságot is szolgáltat, az államnak, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. A szolgálatokat nem saját kedve, hangulata szerint kell végeznie”,[36] vagyis: a reájuk bízott feladatokhoz kell alkalmazkodniuk. „Ennek despotizmus szaga van – József ilyen naturalista módon fejezi ki álláspontját –, de abszolút hatalom nélkül, a szabályok, a törvények és az eskük megakadályozzák az uralkodót, hogy minden jót megtehessen”;[37] csak abszolutista módszerekkel lehet az országokat boldoggá tenni. „A nagy masinériát egy fej [!], akár egy közepes is, jobban tudja irányítani, mint tíz elsőrangú, ha az ügyintézésben ezek egyetértésére lenne szükség. Isten óvjon attól, hogy az elődök esküit megszegjem, de meg kell győzni az országokat arról, hogy megértsék, az esküvel megfogadott despotizmus [!], amit én javaslok, hasznos lesz számukra.”[38] Úgy képzeli az uralkodó, hogy leendő országaitól tízévnyi szabad cselekvési időt kér és kap. Ez nehéz lesz, a vagyonosok közül sokan elégedetlenek lesznek, de a lakosság többsége – s ez a fontos – annál inkább hasznát fogja látni.

A továbbiakban József alig leplezett gyönyörűséggel fejtegeti, milyen módszerekkel fogja sanyargatni az arisztokráciát; a kettős földadó a kedvenc gondolata, ez alig különbözik a későbbi fiziokrata adótehertől, a parasztokat pedig elsősorban a katonaság eltartása terhelné. A fiatal trónörökös illúziói közé tartozik, hogy a beszállásolt katonaság fellendíti a forgalmat, és a nemzeti tudatot mintegy inspirálja.

1763-ban Lotharingiai Ferenc még jó egészségnek örvend, s Mária Terézia, a sok politikai kötelezettség és nehézség ellenére, vidám udvari vadászatokon vesz részt. Egymást érik a látványos udvari fogadások. A trónörökös mindettől viszolygott, s tervezetében ellenszenvét nyíltan ki is fejezte. „Az arisztokrácia jövedelmét megnyirbálva nem várhatom, hogy udvartartásom fényes legyen. De mire jó az! Belső erő, jó törvények, az igazságszolgáltatás pontos végzése, rendben tartott gazdasági élet, erőteljes katonaság, igényes ipar, tiszteletben álló uralkodó Európa e nagy &aquo;udvarát» inkább díszíti, mint az ünnepségek, gálaestek, a gyémántokkal ékesített öltözékek, az aranyozott termek és étkészletek… Ne legyen több lakoma, hazánkon kívül készített elegáns ruházat!”[39]

Teljesen át kell alakítani a bürokratikus apparátust. Csak a személyes érdem lehet a foglalkoztatás alapja. Ha nem a protekció, hanem a tehetség segíti állásba az érdemeseket, rejtett zsenik fognak előbukkanni, s mindenesetre mindenki igyekezni fog. Ha nagy vagyonok, nagy jövedelmek többé nem állnak rendelkezésre, megbecsülik azt a fizetést, amiből élniök kell, s felkészülnek hivatásuk gyakorlására. Az optimista uralkodójelölt, aki mint tudjuk, később úgynevezett pásztorleveleket intézett hivatalnokaihoz, ekkor még úgy képzelte, hogy ötévenként állapíthatja meg a bürokraták fizetését, akik, ha mulasztásból elmarasztaltatnak, a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. „Nem tudom, milyen alapon követhet el büntetlenül visszaélést egy akármilyen régi család sarja, amikor azt, aki nem tudja nemességét igazolni, azon nyomban felkötik.”[40] Ő bizony alaposan le fogja szállítani a magas fizetéseket, és éppen a kis kancellisták, írnokok jövedelmét fogja megemelni, akik néhány száz forinton tengődnek.

Minél kevesebb iromány – ez legyen a jelszó. József hivatalok egyesítésével, a kulcsemberek napi tanácskozásával óhajtja megvalósítani az operatív munkamódszert, s az állam irányítását olyan testülettel akarja végezni, amelyben Lombardia, Belgium és Magyarország ügyeit is megtárgyalják. Nem akarja felborítani a Magyar Kancellária működését; „mielőtt ésszerűen többet lehetne igényelni ettől az országtól [mármint Magyarországtól], arra kell törekedni, hogy boldoggá tegyük. Meg kell reformálni belső rendjét, megkönnyíteni áruforgalmát, kereskedelmét… Azt mondják, a magyar kereskedelem ártalmára van az osztrák tartományoknak.”[41] Ha majd elérhetővé válik az ország megadóztatása, az lesz a monarchia Peruja, de nem országgyűlésen kell az adót kérni, hanem taktikusan kell eljárni. Itt aztán olyan fejtegetések következnek, amelyek Kaunitz Magyarországra vonatkozó 12 pontja ismétlésének tekinthetők. Csak persze Kaunitz le nem írná azt a lehetőséget, hogy „minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak…, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül”.[42]

Az államháztartás talpra állítása a vagyonosokat fogja sújtani. Az Európa-szerte elfogadott 6%-os kamatot József teljes közgazdasági tájékozatlansággal 3%-ra kívánja leszállítani. Ily módon néhány év alatt az államadósságok eltűnnek, s a beruházásokhoz szükséges eszközök is rendelkezésre fognak állni.

Az Álmodozásokat az Emlékeztető követte 1765-ben. A Habsburg családi levéltár őrzője és feldolgozója, Alfred von Arneth nevezte el így. Ő volt az, aki kommentálta is – kivonatosan ismertetve ezt az előbbinél sokkal terjedelmesebb iratot –, s le is közölte a Mária Terézia és József levelezését tartalmazó forráskiadványában. Oda is illik. Mert kormányzati reformkérdések tömegével foglalkozva az ifjú császár voltaképpen anyjának ír magánlevelet, melyben elégedetlenségét fiúi őszinteséggel feltárja. Elhiszi, hogy az uralkodónőt a gyász annyira megtörte, hogy valóban visszavonulásra készül. József nem tudja, hogy éppen színlelés nélküli kritikája az egyik mozzanat, ami ezt a visszavonulási szándékot megváltoztatja. Éretlensége és tettrekészsége egyaránt megriasztják a tapasztalt anyát, akinek alapelvei homlokegyenest ellenkeznek a fiatal társuralkodóéval. És utólag visszatekintve a két markáns egyéniség tevékenységére, Mária Terézia negyven és [[II. József király|József]g kilenc esztendejére, a különbség az aktív uralom összehasonlításában még szembeszökőbb.

A magánlevél-elaborátum sértő elemei nem lényegesek. Főként az udvari kiadásokra vonatkoznak, arra, hogy Mária Terézia (persze csak általános alany szerepel, és senki sincs név szerint megnevezve az egy Kaunitzon kívül, akit maradéktalanul dicsér és becsül József) lágyszívű, a sirámokat meghallgatva oktalan pénzszórást is engedélyez, hogy a cenzúra és a vámhatóságok tapintatlanok, és káros tevékenységükért egyenesen ő a felelős.

Vessük össze az Álmodozásokat az Emlékeztetővel, az 1763-as iratot az 1765. évivel. Szembeszökő a hangvétel érettsége az utóbbiban. Elmélkedő-filozofáló, a korban szinte kötelező okfejtések és gyakorlati megoldásjavaslatok váltják egymást. Önmagát is kritikusan szemléli, korábbi tájékozatlanságától elhatárolja magát (csak arcokat és parókákat láttam – mást nem ismertem még). Az a szerencse – írja ironikusan –, hogy kezdeti tapasztalatait már el is felejtette, hiszen csak kívülről szemlélte az ügymenetet; ez magyarázza elhamarkodott ítéletét, túlságosan őszinte, gyors véleménynyilvánítását, túlságosan optimista javaslatait. Ezt követi a sokat idézett, rosszul értelmezett mondat: „Ezen idő óta ateista vagyok a gazdasági elméletek vonatkozásában. Több &baquo;vallást» látok [a merkantilistákat és azok ellenfeleit érti ezen], és egyiknek sem hiszek.”[43]

Mestere, Kaunitz módján ő is pontokba szedi javaslatait. Tizenhét pontban rögzíti álláspontját. A milícia ügyént a tizenkettedik pontban tárgyalja, de többször is visszatér a fegyelem és a katonaság, a monarchia védelme és felkészültsége kérdésére. Néhány kemény javaslata nagy elképedést válthatott ki – mindenesetre kiváltotta Mária Terézia rosszallását. Az egyes területek (provinciák, így nevezi Magyarországot is) vezetői minden év elején jelenjenek meg Bécsben, adjanak számot a honi helyzetről, a végrehajtott rendeletekről és mulasztásaikról is. Polgári és katonai vezetők egyaránt készüljenek fel az ilyen évi beszámolókra. A civil és militáris ügyek összefonódását javallja: minden tisztviselő szolgálata megkezdése előtt katonáskodjék három éven át. Ezzel nagyobb fegyelem érhető el, mint az iskolai hitoktatással, mely csak alamusziságra nevel, és nem hasznos állampolgárokat készít fel a pályára. Egyébként is elégedetlen az oktatásüggyel. (Pedig van Swieten reformjai már kibontakozóban vannak. A németalföldi felvilágosodás orvos képviselője sokat tett Bécs és a birodalom szellemi életének modernizálásáért.)

Régi és új arisztokraták az apparátusban

A régi arisztokrácia tagjainak hibájául rójuk fel, hogy Bécsben palotát tartottak, zömmel ott és nem birtokukon éltek, hogy általában lojálisak voltak az udvar iránt, s mindenképpen ragaszkodtak – és ennek személyes hangulata volt – Mária Teréziához. Gyakran küzdöttek nyelvi nehézségekkel, ha magyarul kellett írniok – hogy a beszéddel hogyan is álltak, azt nem szoktuk, nem is tudjuk elemezni. Mint ahogy nem elemezzük lojalitásuk kettősségét sem: a hazához, a hazai hagyományokhoz, esetleg a hazai feudális rendhez való ragaszkodásuk és a kormány célkitűzéseinek ismeretéből fakadó „elidegenedésük” ellentmondásait.

Jól példázza a konfliktushelyzetet a hétéves háború idején leváltott kancellár, Pálffy Miklós gróf története. Marczali szavával élve egyike azoknak, akik „mint közbenjárók a király és nemzet közt megegyeztették a széthúzó érdekeket”[44] Nagyapja nádor volt, a család nőtagjai németajkú bárónők és grófnők. Ő maga is Althan grófnőt vesz feleségül, sógornői között pedig ott van Kaunitz herceg egyik lánya. Teljesen beleépül a bécsi vezető körökbe, s bár szoros rokoni szálak fűzik az Esterházy, Batthyány, Zichy családokhoz is, fiát, aki majdan szintén kancellár lesz, és hercegi rangra is emelkedik, egy Liechtenstein hercegnővel házasítja össze. Úgy vélhetnők, lojalitása igazán egyértelmű. Mégis, az a két elaborátum, amelyeket az uralkodó megbízásából, a Magyarországon követendő politikai gyakorlatról készít – időben is Kaunitzcal párhuzamosan –, új törvénykönyv kidolgozását szorgalmazza, melyben ”meghatározandó, mit végezhet a Felség a maga jogánál fogva, mit az országgyűlés és a megyék útján”.[45] Elismeri, hogy a nemesség túlságosan mereven ragaszkodik adómentességéhez, de az udvari hatóságok hibája, hogy nem lehet érdekeltté tenni a kincstári bevételek emelésében. A bevételek az uralkodót és a nemességet illetik, de az utóbbi azt tapasztalja, hogy a forgalmi lehetőségekből nem részesedik a kedvezőtlen gazdaságpolitikai rendelkezések miatt. Elő kell tehát mozdítani a kereskedelmet, az ipart, s Magyarországot vonzóvá kell tenni a külföldi tőke számára. A derék kancellár – mint oly sokan mások – a katonaságot is munkára szeretné fogni: az ezredeknek éppúgy hasznát kell venni békében, mint háborúban. A klasszikus műveltség jegyében Pálffy a görögök és rómaiak példájára utal, és úgy véli, ezt a példát követik a franciák és oroszok is. De végezetül visszakanyarodik alaptételéhez: az állam és az alattvalók jóléte csak egymást feltételezve valósítható meg: a terményekben, nyersanyagban bővelkedő Magyarországot kedvező kereskedelmi lehetőségekkel, ipartelepítéssel kell valódi gazdagsághoz segíteni. Mária Terézia bizalmas udvari emberének, a németalföldi tanács egykori elnökének, Silva-Tarouca hercegnek így ír a hűséges kancellárról: „Értesítem, hogy Pálffy lemondott méltóságáról, sugalmaztuk neki, hogy ezt tegye… Egy éve és tíz hónapja már jeleztem, hogy nem bírom tovább. Maga még visszatartott attól, hogy szándékomat azonnal végrehajtsam, de csak én tudom, mit szenvedtem én magam és az ügyek is.”[46]

Nem lehetett kétfelé, az udvar és az ország igényeinek eleget tenni. Különösen nem lehetett e fontos pozícióban, a Kancellárián. De persze voltak kevésbé kényes megbízatások. Pálffy „érdemei elismerésével” hamarosan országbíró lesz. 1773-ban immár zökkenőmentes volt a kapcsolat, amikor Mária Terézia Pálffy halálhírét közölte fiával, Ferdinánddal, aki Pármában, kissé szűkös keretek között uralkodott. „Buzgó és hű férfiú”-nak nevezi, olyan embernek, amilyen „ma” már nem akad.[47] Pedig a buzgóság, mint ez az elaborátumokban is hangot kap, óhatatlanul kétségessé válik. Nem lehet valaki örökös főispán – Pálffy Pozsony megye élén állt – büntetlenül. „Magam ellen szólok, és kijelentem, hogy kár volt régente örökössé tenni némely családban a főispáni méltóságot.”[48] Királyi biztosokat kell kinevezni – ez a főispán dolga, hogy azután ez a komisszárius a bizalmas és nyílt udvari utasítások értelmében mindenre felügyeljen, mindenről bizalmas vagy nyílt jelentéseket küldjön. Pálffy a saját és osztályos társai ellenőrzését ily módon akarja biztosítani, leszögezve, hogy a magas méltóság olyan kettős kötelezettséggel jár, hogy az udvar nem mellőzheti a kontrollt.

Talán kevesebb konfliktussal járt az udvarközeli, de nem magas méltósággal összekapcsolt helyzet. Erre is, arra is bőven szolgáltat példát a Batthyány család. A sokágú család egyik tagja – az egyik Lajos – 1764-ben kapta meg a Szent István-rend nagykeresztjét, amit megelőzött a római birodalmi grófsága, a kamarási, a titkos tanácsosi méltóság. Ugyanő főpohárnokmester, aranygyapjas lovag, a hétszemélyes tábla elnöke hosszú éveken át, kancellár, majd nádor. Fivére, Károly 1764-ben hercegi rangra emelkedett. Ő is aranygyapjas lovag és a Szent István-kereszt tulajdonosa, sikeres hadvezér, s ami magyar szempontból nevezetes, ő József trónörökös „ayo”-ja. Főként a hadi tudományok, az erődépítés, a terepismeret vonatkozásában ügyelt József tanulmányaira. Modellekkel dolgoztak, s a tanulmányok kezdetén 10–12 éves gyermek játékosan reális oktatása igen eredményes volt. Batthyány Károly volt az, aki az évek múltával a természetjog professzorául Becket javasolta, külön kijelölve a történelemtanárt – persze illő módon miniszteri konferenciára bízva a döntést. Ennek a hadi és nevelési tudományokban jártas hercegnek a címe szállt – fiú gyermeke nem lévén – az említett Lajos gróf fiára, s így sorakoztak egymás mellett a magukat a honfoglaló Örs vezértől származtató Batthyányak bizalmi posztokon, magas egyházi méltóságokban vagy megyék vezetőiként. E család tagja a könyvtáralapító, történettudós Ignác erdélyi püspök csakúgy, mint Batthyány József, aki erdélyi püspökség, kalocsai érsekség után Esztergomban állt a magyar klérus élén, és az a Batthyány Alajos, aki szabadkőműves létére meglehetősen haladó elveket vallott. Családja előbb papi pályára szánta, és csak azután szolgált a monarchia hadseregében.

Ha a Batthyány rokonságot nézzük, különösen a feleségeket, hajlamosak lehetnénk az elidegenedés toposzát rájuk is alkalmazni. Valóban volt jó néhány fiatal nő, akiket idegen famíliákból plántáltak a családba, de sokkal inkább jellemző az asszonyok biztosította széles magyar rokonsági hálózat. Az udvar szemszögéből nézve kompromittált Illésházy család éppúgy ad feleséget, sógort, mint a Sigrayak, Erdődyek, Széchényiek és persze az Esterházyak. Rangban ez a família áll legközelebb a Batthyányakhoz, de akadnak a feleségek között köznemesi családok leányai is.

A Batthyány-palota a mai Bécs egyik rangos épülete. Althan–Strattmann-örökség folytán került Batthyány „ayo” kezére, de akkor már az elődök hozzávásároltak, hozzáépítettek két polgárházat és a Sinzendorf grófok egy épületét. A Burg, a Kancellária közvetlen közelében élő család s a látogatóba érkező rokonság olyan szinten kapcsolódott a bécsi arisztokrácia és a nemzetközi diplomáciai testületek életéhez, hogy önnön hasznukon kívül hazájuk hasznát is szem előtt tarthatták. A család tagjainak többsége számára a haza nem a monarchia, hanem Magyarország, Erdély volt. A párizsi levéltárban nagy csomag levél fekszik: Batthyány Tódor intézte őket a trieszti francia konzulhoz. Az ő példájával próbálnók illusztrálni, miként jelentkezett a Bécsben élő magyar arisztokrácia sok anyagi igénnyel dúsított sajátos patriotizmusa. A hetvenes évek végén Saint Sauveur márki, a trieszti francia konzul ellenlábasa volt Trieszt osztrák kormányzójának, Zinzendorf Károlynak. Így a magyar mágnás, aki egyébként Zinzendorffal jó kapcsolatban volt, mintegy a.hivatalos szerv megkerülésével, az ő kiiktatásával vette fel a kapcsolatot a konzullal. A magyar–francia gazdasági együttműködés lehetőségeit vázolta fel neki több levélben, olyan együttműködést, amelyben a magyar gyárt, szállít, elad, a francia pedig vásárol. Hivatkozott a bécsi francia követtel, Breteuillel folytatott megbeszéléseire. Minthogy felesége Esterházy-leány volt, a bécsi társaság legfelsőbb, zárt kis kasztjához tartozott, ahhoz, amely a francia és az angol követtel szinte naponta érintkezett.

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[49] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[50] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben. Nem hihetjük azt, hogy a magyar mágnás hirtelen koncepciófordulatot hajtott végre, felhagyott gyártási és külkereskedelmi terveivel. Egyszerűen számot vetett, mert erre kényszerült, a magyar tervek és a bécsi valóság ellentétével, azzal, hogy Fiume mint szabadkikötő is csak akkor hajthat hasznot a magyar uraknak, ha nem kerülnek szembe a kormányzattal. Hogy mennyire igaza volt a meghátrálásban, azt tanúsítja Blümegen kancellárnak, a francia konzul addigi jóakarójának úgyszintén váratlan és erélyes levele. A francia követ, Breteuil érvei ellenére így ír pártfogoltjának: „Teljesen közömbös uralkodóm alattvalói számára, hogy termékeik vásárlói franciák, amerikaiak, hottentották, svédek vagy malájok. Támadás lenne az alattvalók, s Trieszt virágzó kereskedelme ellen, ha bárki közvetlen vagy közvetett módon elő akarná írni, kinek adják el a termékeket, vagy hogy milyen hajókat vehetnek igénybe…”[51] Az új francia konzul átköltözött Fiuméba, s ha ott közvetlen magyar beszélgetőtársakra akadt is, a helyzeten ez mit sem változtatott. A teréziánus korszak magyar arisztokratái – ez a példa egyben példázat –, ha megpróbáltak is önállóan cselekedni, meghátráltak.

Lehet, hogy Batthyány Tódort a Gazdasági Tanács álláspontja, barátok figyelmeztetése állította meg azon az úton, melyen elindult. Lehet, hogy kapkodónak tűnő, ellentmondásos levelezésének magyarázata a családi közegben keresendő. Felesége a legelőkelőbb mágnáscsalád leánya, Esterházy Eleonóra, a fraknói grófi ágból született, Esterházy Ferenc tábornok és Pálffy Szidónia tucat gyermeke egyikeként. Az Esterházyak minden oldalága udvarhű, lojalitásában meg sem rezdülő férfiakkal és nőkkel szőtte át a magyar arisztokrácia rokonhálózatát.

De most már elhagyjuk a „nagy” családok, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, a velük sok szálon rokon Erdődyek, Grassalkovichok, Forgáchok, a Sztárayak, Csákyak, Károlyiak egymással összeházasodó, de látványosan külön is váló, Bécsben élő, oda hasonuló vagy Magyarországon élő és mindinkább Bécs bírálatára gyürkőző közegét. Majd csak II. József korában térünk vissza hozzájuk és a tudatos udvari politika erdélyi mágnás-kreációihoz. Tudjuk, az ősi Bethlen, Bánffy, Haller, Teleki, Kemény, Gyulai nemzetségek tagjai már a századközép idején ott tevékenykedtek a bécsi szabadkőműves-páholyokban. Boldogan vállaltak központi-erdélyi hivatali teendőket. Szépen összetartottak, így lett egyikükből Albert herceg helytartó udvarmestere, majd kancellár. Talán Mária Terézia bizalmas embere, a naplóvezető Khevenhüller-Metsch herceg leányával, Jozefával kötött házasságának köszönhette a katolizált Bethlen Gábor udvarmesteri rangját a pozsonyi rezidencián, s azt, hogy kancellári, velencei követi megbízatáshoz is jutott. A század elején lett báró, majd gróf a Haller család azon tagja, aki az egykor Nürnbergből Erdélybe származott famíliát a további hivatali karrier mind magasabb lépcsőfokaira segítette.

Katonai vagy bürokratikus pályafutás után újabb és újabb rendjelek, címek és valódi rangok: francia mintára a „ruha arisztokratái”-nak nevezhetjük például a Hadik család tagjait. Évszázadokon át luteránus lelkészek a felmenők. A századelő hozza a fordulatot. Hadik Mihály, az udvarhű katona nemességet kap. Fia András, a legendás tábornok még középnemes, de már osztrák és morva főnemesi famíliákba házasítja gyermekeit. Azután 1763-ban magyar, 1777-ben birodalmi grófi címet kap. A ruha, vagyis a hivatal arisztokráciájához tartozik.

Az első nemzedék szorgalma gyors karriert biztosít. A második és harmadik nemzedéken múlik aztán, hogy tudják-e a szintet tartani, képességben, anyagi élelmességben. Zömmel jogász képzettségű nemesek leszármazottai. Ilyen az 1765-ben grófi rangra emelt Niczky Kristóf, akitől II. József uralma idején mint a Helytartótanács elnökétől búcsúzhatunk. Ilyen Festetics Pál kamarai alelnök, aki 1770 óta gróf, kinek a Terezianumban nevelkedett György fia korszakunk végén mint a Graven-ezred nyugtalan katonatisztje ad okot aggodalomra. Júlia leánya Széchényi Ferenc felesége lesz. A bürokrata arisztokráciához tartozik Fekete György. A Helytartótanácsnál tanácsos, majd személynök, titkos tanácsos, főispán, főudvarmester, alkancellár – ő már 1760-ban gróf lesz. Egyetlen fia viszont, a voltaire-iánus Fekete János tábornok, aki Trieszt és Bécs között utazgat, s a monarchia minden művelt emberével levelez, herdálja a pénzt, a tekintélyt, pedig nemcsak apjától, hanem nagybátyjától, Niczky Kristóftól is tanulhatott volna szorgalmat.

A középnemesség

A világvárossá emelkedett Bécs közelsége korszakunkra még keményebb vonásokkal rajzolta ki nyugat, észak és kelet közt a különbségeket. Durva általánosítással: nyugat, északnyugat katolikus és többé-kevésbé udvarhű nemessége nem folytatója a labanc hagyományoknak, de függvénye a foglalkozásával, műveltségével és sokszor érzelmeivel is Bécshez kötődő arisztokráciának. Érvényesülési útja viszonylag könnyű. Nem így a keleti zóna nemességéé, és keletet a Duna vonalától kell számítanunk. Az itteniek, akár a frissen grófosított Andrássy család, akár a szatmári béke után grófságra emelkedett Károlyiak, akár az ősi Csáky nemzetség örökös főispánsága alatt élnek, akár a megye valamelyik nagy protestáns családjához kötődnek, a familiárisi, kliensi kapcsolatokat középső szinten sem vethették le. Birtokos voltuk nem elégítette ki őket: politikai-közéleti tekintélyre áhítoztak, és ezt csak a felettesek jóváhagyásával elnyert táblabírói, szolgabírói „munkakör” biztosíthatta. A viszonylag kis vagy gyengén jövedelmező birtok tulajdonosa csak közfunkció révén tudott magának szűkebb hazájában tekintélyt kivívni. Így lehettek választott bírák örökösödési perekben, egy jelentős családapa gyermekének felkért keresztszülői, s nem utolsósorban, közbirtokosság esetén (s a legtöbb helység határa több birtokos között oszlott meg, egy-egy falu parasztházai közül több udvarház, kastélyforma, kocsifeljárós épület emelkedett ki) őt választották meg vezetőnek. Egy középnemes táblabíró, de különösen alispán neve és kapcsolatrendszere fölemelte az egész közeli rokonságot. Tekintélye a katonasorsot választó vagy arra irányított fivérek, unokaöccsök számára jó ezredben, kellemes szolgálatot szerzett. A megyéhez kötött pozíció így biztosított a családon belül egy-két rokonnak érdekes külföldi élményeket, világlátottságot, idegen nyelvek valamelyes ismeretét. Mert a hétéves háború lezárultával, egészen a török háború megindulásáig, mintegy negyed századig, ha tartottak is hadgyakorlatokat, ez volt a lényege a nemesi katonáskodásnak. Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

w Mind a nyugati, mind a keleti országfél fiai helyet kaptak a monarchia hadseregében, s akár Galíciában szolgáltak, akár cseh-morva területeken, mást – jobbat vagy rosszabbat – láttak, mint otthon. A középnemesség és az új arisztokrácia fiainak átnevelése, talán manipulálása nagyobb mértékben kötődik a hadsereghez, mint azt eddig, a testőrírók vallomásainak ismeretében, a Terezianum nevelési eredményeinek méltatása után gondolhatnánk. Amikor Széchényi Ferenc a Terezianum neveltje lett, az új növendékek száma igen megcsappant. Igaz, hogy ott találta Batthyány Ignácot, Festetics Györgyöt s a magyar kulturális élet más jeles ígéreteit, de akár a katonai akadémián, itt, a jezsuitákkal megindított, majd ”világiasított” Terezianumban is kicsiny a magyarok arányszáma. A fentieknél valamivel idősebb Skerlecz Miklós például Bolognában folytat jogi tanulmányokat, s a legtöbb katolikus nemesifjú beéri a nagyszombati egyetem lehetőségeivel.

Az ifjú evangélikus és református nemesek körében az új elvek elfogadása legalább olyan mértékben írható a hallei, lipcsei, jenai egyetem javára, mint később Göttingáéra. A protestáns fiatalok itt ismerkednek meg olyan történeti, jogi felfogással, új tudományokkal, így a statisztikával, a gazdaságtannal, melyeket a közéletben is, de magánemberként is, ha csak birtokuk agrár- és ipari lehetőségeire összpontosítják figyelmüket, magas szinten hasznosíthatnak. Mária Terézia uralkodása idején utazik a már emlegetett jeles tehetség, Podmaniczky József a göttingai egyetemre, hogy azután tanulmányait európai körúttal zárja le. Podmaniczky művelődéstörténeti szerepe is fontos, de mint a társadalmi-gazdasági viszonyok értő bírálója, aki kortársait és a fiatalabb nemzedéket tartósan irányította, különösen magára kell hogy vonja figyelmünket. Egyébként felfigyeltek rá mindazon külföldiek, akik magyarországi látogatásuk során megismerkedtek vele.

A teréziánus időkben tehát tájékozódik, művelődik, érlelődik, s látszólag a rendszerhez idomul egy felvilágosult nemesi réteg, amely racionális világfigyeléssel egészen új törekvéseket kapcsol össze. Ez a réteg nem homogén, olyannyira nem, hogy tagjai sokszor csak másod-harmadlagosan ismerik egymást. Nem érintkeznek egymással, inkább csak „tudnak” egymásról. A kor közlekedési szintje, az utak állapota olyan, hogy egy felvidéki vagy tiszántúli nemes könnyebben juthat el Bécsbe, mint Kőszegre vagy Fiuméba, az országhoz kapcsolt szabadkikötőbe. Talán ezért vállalnak éppen Fiuméban szívesen hivatalt néhányan – katolikusok, protestánsok –, akiket a teréziánus korszak végén már József híveiként tartanak számon, akik tőle várják a magyar gazdasági élet megújítását.

Csak ismételhetjük a sokszor elmondottat: a felvilágosult abszolutizmus és a magyar társadalom ha nem is dirigens, de mérleget elbillentő rétege, a köznemesség között valaminő együttműködés csak a gazdaságpolitika megváltoztatása árán lehetett volna tartós, A felpezsdült Bécs nyújtotta szellemi élmények, a rokonszenves megújulási tünetek – színház, opera, friss irodalom, európai szinten is nagyon modern művelődési törekvések – kiválthattak csodálatot, utánzási, alkalmazási vágyat, még irigységet és meghasonlást is, de ha a hazai feltételek nem javultak, ha a rangos Kazinczy család nem tudta Ferenc fiát külföldi egyetemre küldeni, mert jövedelme ilyen szellemi befektetést nem tett lehetővé, ha egy közepes hivatal elnyeréséért hitet kellett változtatni, akkor a haladás igenlését hamarosan konfliktushelyzet váltotta fel. A gazdasági táblázatok, az export- és importkimutatáok, melyek hála Zinzendorf Károly hivatali buzgalmának, el is készültek és fenn is maradtak, tanúsítják: nincs változás az áruösszetételben. Hiába minden törekvés új vállalkozások létesítésére, a kivitel agrárjellegű a jozefinus korszak végéig. Hiába a törekvés a borexport megmentésére. Elveszett a sziléziai piac, és 1772 után a lengyel piac java része is elvész.

A nemesi középréteg nem átmeneti nehézségekkel küzd. Nem tud lendületesen hitelezőket szerezni és nagystílűen eladósodni, mint a magasabb szint képviselői. Még csak érdekházasságokkal sem segíthet magán. Az úri földek sok nemzedék örökösödése folytán szétszóródott mozaikdarabok, nagyon nehéz a „kommasszálásuk”. Egyik faluban udvarház, major, másikban néhány töredéktelek, a harmadikban malom, pálinkafőző, a negyedikben telkek és zsellérházak. A szántó, a legelő minősége régiótól függően nagyon ronthatja vagy javíthatja a család helyzetét. Az értékesítési nehézségek ellenére lényeges, hogy rendelkezik-e szőlővel a birtokos, s hogy az abból nyert bor csak a saját asztali szükségletét fedezi, vagy a kicsiben-nagyban való eladásra is elegendő?

A szállítási viszonyok a dunántúli nemes számára természetesen kedvezőbbek. Az elháríthatatlan, a kijelölt vevő, az osztrák piacot képviselő kereskedő vagy házhoz jön, vagy néhány órás, egy-két napos fuvarral vagy vízi úton elérhető. De mit tegyen, aki távoli megyékben birtokos, akinek tengelyen szállítani veszélyes, hosszadalmas és költséges? Számára az állattenyésztés is kétes vállalkozás, hiszen leromlott áruval érkezik a felvevőhöz, s csak ínség idején tekintenek el az igényes bécsiek a hús minőségétől.

A nemesi jólét vagy süllyedés egyik kulcsa tehát az, hogy hol a régió, melyen a szórt birtoktestek, töredékek fekszenek, s hogy a föld mélye nyújt-e kereseti lehetőséget? A hegyvidékek vas- és rézbányáiban nemesek és polgárok egyaránt érdekeltek, de az értékesítés, az ipari feldolgoztatás nehézségei nagyok. Elég a Zinzendorf Károly magyarországi utazása előtt felvett, azzal párhuzamosan készülő kézműipari felmérésre gondolni. Bár az összeírás – csakúgy, mint az évszázadok védekező gyakorlata során készült egyéb, személyekre és javakra vonatkozó kimutatások – a helyi hatóságok tudatos passzivitása miatt egyáltalán nem hiteles, a tételenként odaképzelt korrekcióval sem jelez a magyar nemes agrár- vagy ipari vállalkozásai számára nagy reményeket. Tudjuk, hogy egyes iparágak, különösen a birtokhoz kapcsoltan működő, kihelyezett munkával az uraság vagy tiszttartója ellenőrzése alatt folyó munkálatok (gondoljunk például a Szepességben nagy eredménnyel folyó vászonszövésre) tekintélyes bevételt hoznak, a gazdasági kép mégis elszomorító. Túl az elmaradás politikatörténeti előzményein, a bécsi merkantilizmus negatív hatása semmiképpen sem vitatható.

Így aztán pótcselekményekre kerül sor. Az eredményekkel elégedetlen, a gyermekei sorsáért joggal aggódó középbirtokos amúgy is mérsékelt jövedelmének egy részét pörösködésre fordítja. A földet, erdőt, bányát több pör is terheli. A nemes azokkal a rokonaival, birtokos társaival pörösködik, akikkel a szakítás átmeneti időszakain túl őszidőben, télen együtt vadászik, akinek fiát-lányát lányának, fiának jövendőbelijéül kiszemelte. Az atyafiságos kapcsolatok fenntartását a többségükben szintén nemesi származású ügyvédek tevékenysége teszi lehetővé. Folynak a pörök, néha évtizedekig is, és sok pénzt emésztenek. A költségek fedezését szolgálja – szerencsésebb családoknál –, ha rendelkeznek a jóhírű borvidéken szőlővel. Időszakunkban a hitelképességnek is jó alapja ez, hiszen az el nem adott borra a helybeli zsidó kocsmárostól azonnal, a leendő termés hozamára rokontól-baráttól, de akár ellenségtől is általában 6%-os interesre kölcsön kapható. Az eladósodott monarchiában adósnak lenni nem okozott kényelmetlen közérzetet. Különben is a családi levéltárak tanúsága szerint ugyanaz a személy egyszerre tartozik is, követel is: a passzívák és aktívák a gondosan vezetett kimutatásokban gyakran szinte kiegyenlítik egymást. A bonyolult helyzetet rendezendő, a családok különböző ágai vagy a közbirtokosság időnként együttes fellépésre kényszerülnek. Szervezeti keretet alakítanak ki, hogy az ügyletekben fennakadás ne legyen. A vezető nem feltétlenül a legfontosabb, inkább a legkevésbé elfoglalt személy, aki tulajdonképpen bonyolít, és nem irányít. A régi kötelmek továbbélését jelzik az úgynevezett nemzetségi gyűlések, melyek a familiae director elnöklete alatt tárgyalnak, például a magát Lehel vezértől származtató Máriássy család esetében.

„Mihelyt családunk két fő ágra vált, e két ág a legrégibb időktől kezdve marakodott, s három évszázadon át gyötörte egymást pörösködéssel. A rokoni vért újból és újból elárulták, és a viszálykodással elérték, hogy igen nagy javakat elvesztegettek.”[52] Így ír Berzeviczy Gergely egykori szabadkőműves „testvérének”, Kovachich Márton Györgynek, aki iratgyűjteménye számára kérte a családnak Károly Róberttől adományozott privilégium-levelét. A negatív válasz a jogászt a sárosi bárói ághoz utasítja, „akik nagy arisztokraták…, utalni kell a család régi fényére, mellyel ők büszkélkednek, s melyen én csak szomorkodom.”[53] Tegyük hozzá: a bárói ág katolizált, s éppen a tudós Berzeviczy Gergely hivatalnokoskodása idején egyik tagja alnádorságig jutott. A birtokpörök okozta szokványos családi ellentétet – csakúgy, mint számos más nemesi családnál – a felekezeti különbség tetézte. A protestáns ág mindig elmarasztalta a katolizálót, a köznemesi szinten maradtak mindig opportunimnussal vádolták azokat, kik közülük bárói vagy éppen grófi cím birtokosai lettek.

A Berzeviczy család csak egy a sok közül: a nemesi almanachok szokványos beosztása, hogy a családnév mellett feltüntetik a nemesi, bárói és grófi rangfokozatokat. A Mednyánszkyaknál csak nemest és bárót, a Vayoknál egy évtized leforgása alatt már mind a három válfajt megtaláljuk. Az bizonyos: Bécsből bővebben érkeztek az ország nyugati tájaira a címek, kitüntetések, az újonnan alapított rendjelek.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a három emelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs hihívására

A teljes cikk.

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben. Ő, aki egykor a hadgyakorlatokon is részt vett, nem könnyen adta át a hadügy irányítását társuralkodó fiának. De meg kellett tennie, írta szomorúan bizalmasának, Tarouca grófnak, fiatalra kell bízni ezt a területet, hogy hosszú éveken keresztül egy kézben legyen.

A reformot a Habsburg Birodalom tarka nemzeti összetétele nem akadályozta, ez nem volt hátrány. Sehol sem volt még valódi nemzeti hadsereg: a toborzott vagy mindinkább sorozott katonák mellett, velük közel azonos számban idegen területről alkalmazott, államközi embervásárlással megszerzett zsoldoskatonák harcoltak. Így volt ez a franciáknál, ahol 40 ezer „idegen” volt a nyolcvanas években is a hadseregben, így volt a spanyoloknál, ahol 133 gyalogosezredből 27 külföldiekből verbuválódott. A hollandok skót katonákat alkalmaztak. Változatlanul főleg a svájci kantonok és némely német területek értékesítették így emberfeleslegüket, de már a brit szigetekről is érkeztek tisztek és közkatonák.

„Kétségkívül kívánatos lenne kiválóan fegyelmezett, válogatott emberanyagból hadsereget szervezni. De a hadsereg kedvéért nem tehetjük tönkre a nemzetet. Mert a nemzetet romboljuk, ha legjobb elemeitől megfosztjuk. A dolog úgy áll, hogy a hadsereg óhatatlanul a népesség aljából kerül ki, azok közül, akikre a társadalomnak nincs szüksége”[54] – ezek a legnagyobb francia hadügyminiszter, Saint-Germain őszinte szavai. II. Frigyesnek is az volt a véleménye, hogy a „keményen dolgozó emberekre úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére. Csak akkor kell besorozni őket, ha a legsúlyosabb veszély fenyeget.”[55] A hadügy teoretikusainak, Szász Móricnak, Justus Mösernek, Guibert-nek hasonló volt az álláspontja. II. József egyéniségéhez híven nem állt meg ezeknél az elfogadott sablonoknál. Reá bízták az ügyet, foglalkozott vele, minél jobb helyzetet akart teremteni. A modernizálási folyamatot már Lichtenstein herceg és Daun gróf megkezdte. Daun halála után az ír származású Lacy gróf lett József legfőbb támasza és mintaképe. (Kaunitz nem szerette, és Laudont jelölte vele szemben – hasztalan.) A tiszti állások vásárlását megszüntették, a tisztek, a katonák fizetést kaptak. Az anyagi ügyek felügyeletét a Legfőbb Számvevőszék látta el, közelítve ezzel a hadügyet a politikailag kevésbé kényes területekhez. A hadsereget „államosították”. A huszárok szablyatartóján már nem az ezredtulajdonos, hanem a császár nevének kezdőbetűjét lehetett olvasni. Az ezredeket megszámozták, a legénység a Haditanács megszabta fegyvernemet jelző hajtókaszínt viselte. Az előléptetés a felsőbb hatóság hozzájárulásától függött. A porosz minta igazi érvényesülése az 1771-ben elkezdett katonai konskripció volt. A porosz kantonok mintájára 37 sorozókerületet létesítettek – ez József koncepciója volt, amit Lacy támogatásával tudott nagy nehezen megvalósítani, és aminek a munkálatai csak 1781-ben fejeződtek be.

A katonaságot tehát már nem toborozták, hanem sorozták. Tirol és egyelőre Magyarország mentesült az egész konskripciós rendszertől. Nem sorozták a nemeseket, a papokat, a honoráciorokat, a módos polgárokat, a földművelésben, iparban, bányászatban nélkülözhetetlen embereket. A marginális elemek gyülekeztek a hadseregben: napszámosok, városi nincstelenek „és más haszontalan népség, különösen háziszolgák, borbélyok”[56] – borongott József. A külföldiek csak korlátozott ideig szolgálhattak, a hazaiak a teljesen untauglich állapotig.

Sok minden megvalósult abból, amit József 1765-ben a katonai dolgokról, tennivalókról felvázolt. Nem sikerült ugyan minden 18–19 éves nemesifjat iskoláinak elvégzése után bevonultatni. József a semmittevést megszüntetendő, háromévi ingyenes, kötelező szolgálatot szeretett volna előíratni, ettől téve függővé a későbbi hivatali alkalmazást. De az, amit Emlékeztetője 12. pontjában kidolgozott, hogy csökkenteni kell a kiadásokat és békeidőben hasznosan kell foglalkoztatni a katonaságot, ez a Határőrvidék katonáinál érvényesült. Fontosnak tartotta, hogy a regimentek helyhez kötve, a civil lakossággal mintegy összefonódva éljenek tisztjeik felügyelete alatt. Házasodjanak mihamarabb, családjukat, felnövekvő gyermekeiket különösen szövés-fonásban lehet foglalkoztatni. Minél többet kell szabadságolni a katonákat; dolgozzanak állami építkezéseknél, utak karbantartásánál. Nemcsak katonai létesítmények munkálataiba lehet az egyébként tétlenkedőt bevonni. „Így érzi szabadnak, vidámnak magát”,[57] bízva előmenetelében, a jobb jövedelemben.

Tudjuk, a Délvidék tisztjei, akiket csak nagy ritkán, hadgyakorlatok idején mozdították el, a határőrkatonák agrármunkáját irányították. Ők maguk is foglalkoztak selyemhernyó-tenyésztéssel, selyemgombolyítással. Ha élelmesek voltak, felsőbb engedéllyel még vámkedvezményt is kaptak. De jegyezzük meg e katonatisztekről, a déli végeken és általában a határokon belül, hogy ez időtől fogva a velük való házasság anyagi áldozattal járt. A katonai reformok egyik járuléka volt a kaució bevezetése. Egy kapitány 6 ezer forint kaucióval alapíthatott családot.

Mária Terézia halálának évében 88 gyalogezred, 21 gránátos zászlóalj és 52 lovasezred alkotta a reguláris katonaságot. Ebből 28 gyalog, 3 gránátos és 19 huszárezred volt magyar, illetve magyarországi. Ezekben az évtizedekben – írják a hadtörténészek – élte a magyar huszárság fénykorát. Végre valamit a poroszok is tanultak a Habsburg-monarchiától, ők is, a franciák nyomán más országok is átvették könnyű lovascsapataink harcmodorát, egyenruháját. Ami viszont a magyar katonákat illeti a monarchia hadseregében: e legjobban centralizált szervezetben a német nyelvet sajátíthatták el.

„Felséged hadserege az utolsó háború óta minden részében oly mértékben megújult, hogy semmi sem maradt a régi rendszerből”15 – írja II. József 1775-ben önérzetesen anyjának. A külsőségek mindenesetre imponálóak voltak – már a hadi készség, felkészültség nem volt egyértelmű. A tábornokok túlzottan magas számát emlegetik, akik tisztjeikkel egyetemben „tapasztalat híján, különösen éjszaka idején nem képesek csapataikat megadott helyre vezetni”[58] – írja Albert tescheni herceg emlékirataiban. A francia követjelentések szerint a mozgósítás mintaszerűen zajlott az 1778–1779-es „krumpliháború” kezdetén. Csak a folytatás volt ügyefogyott. Az erődítések építésénél egyébként francia szakemberek segítségét kérték, és mindenki tudta, hogy az Osztrák–Németalföldön a hadsereg, ha ugyan 10 ezer tüzérség nélkül lézengő embert annak lehet nevezni, siralmas állapotban van.

A külpolitikai ambíciók, a dinasztia Európát behálózó igényei kénytelen-kelletlen katonai nagyhatalommá avatták a monarchiát. De emeljük ki a jozefinus korszaknak a hadsereggel Összefüggő fontos létesítményét is: a császár házisebésze, Bambilla kezdte el irányítani a katonai sebészetet. A Josephinum, az orvoslás-sebészet akadémiája az ő javaslatára épült Bécsben, katonai célokra, de a polgárok hasznára. A Wahringerstrasse híres épülete nagyszerű gyűjteményeivel, viaszfiguráival, melyek egy részét József személyesen szerezte be Itáliából, a bécsi és európai orvostudomány egyik alapintézménye lett.

A birodalom átcsoportosítása

Világos volt minden politikus elme számára, hogy a kormányzás addigi joviális, Lotharingiai Károly lényéhez illő módjának vége. Ezentúl Bécsből kormányozzák az országot, és a helytartópár csak a protokoll letéteményese. Bár jövedelmüket az uralkodó leszállította, az a dolguk, hogy reprezentáljanak, szívesen lássák a notabilitásokat s azokat a követeket, akik néhány országot Brüsszelben képviselnek.

A bajor, a németalföldi problémák árnyékában bontakozik ki a monarchia keleti orientációja. Az 1779. évi tescheni béke ugyanis, mely 40 ezer lakóval az úgynevezett Inn-negyedet juttatta Ausztriának, jelentéktelen politikai-katonai epizód befejezése lenne, ha ennek kapcsán Oroszország nem vonul be a garancianyújtó nagyhatalmak sorába. Porosz Frigyes taktikai húzása volt, hogy a lengyel zsákmány miatt amúgy is lekötelezett Katalin cárnő a tescheni békében azt a szerepet kapta, ami a vesztfáliai békében még Svédországé volt. Birodalmi ügyben, ha csak Franciaország után, de jótállónak lenni – előrelépést jelentett a nagypolitika élvonalába.

József – mindez még anyja életében történt – előbb mélységes levertseggel reagált az eseményekre, majd – s ez rugalmasságát bizonyítja – szinte azonnal az orosz politikai kapcsolatok elmélyítését tűzte ki céljául. A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[59] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni. Az osztrák kormány gondja az volt, nem késett-e el ezzel a kényszerből adódó törekvéssel. Nem nyerték-e meg annyira a rivális poroszok Katalin cárnőt, hogy szorosabb osztrák együttműködésre már nem hajlandó.

Kaunitz elsődlegesen a keleti, vagyis a török kérdést tartotta szem előtt. A lengyel tapasztalat, az, hogy egy országot szét lehet darabolni, abból tekintélyes területet lehet szerezni több millió lakossal, felkeltette a herceg érdeklődését egy, a Török Birodalommal szembeni akcióra. Három verziót vetett fel. Vagy egyedül, saját felelősségére cselekszik a monarchia, vagy a porosz és orosz együttműködést ismét biztosítja, mint ahogy az Lengyelország felosztásánál történt, vagy – s ez volt számára a legrokonszenvesebb változat – lehetőleg teljesen mellőzve poroszt, francia és orosz szövetségben kellene eljárni. De a tescheni béke megmutatta, hogy Franciaországra ilyen gyarapítást célzó tervekben nem lehet számítani. Maradt és mindinkább előtérbe került az orosz partner. Gyakran olvashatjuk, hogy II. József az államkancellár és anyja tudta nélkül készítette elő találkozását II. Katalinnal. Arneth utalásaiból, forráspublikációból azonban kiderül, hogy a terv és felelősség megoszlik Kaunitz és József között. Kívülálló csak Mária Terézia maradt, aki végül is a siker láttán teljességgel anyai és nem uralkodói örömmel reagált a fejleményekre.

Kaunitz és II. József együtt alakították ki a Katalinnal szembeni magatartás receptjét: a herceg a tennivalókról, a követendő taktikáról francia és német nyelvű vázlatot is készített. József teljesen egyetértett az elvekkel, „melyek azt kívánják biztosítani, hogy az orosz cárnő nyerjen pontos képet személyes gondolkodásmódomról és az osztrák államrendszerről, hogy kedve támadjon szorosabb, természetes politikai kapcsolatot teremteni velünk, ami nem történhet meg, ha szoros kapcsolata ősi ellenségünkkel meg nem lazul”.[60]

A cárnővel folytatandó „spontán” beszélgetések szövegkönyvét II. József igen pontosan betartotta; erről beszámolt leveleiben. Melléktermékként folytatott a császár és a herceg olyan levelezést is, amit Kaunitz megmutathatott és meg is mutatott a bécsi orosz követnek, Galicin hercegnek. Ebben a szokásos kritikus-fanyar hangvétel helyett olvadékony odaadást produkált József: semmiképpen sem szeretné zavarni a cárnőt jelenlétével, hálás, hogy ez időt szakít számára, és módot ad arra a tulajdonképpen egyedüli cél elérésére, hogy megismerhesse őfelségét, az oroszok cárnőjét. A hangvétel az előkészületek során tanulságosan ingadozik. „Remélem megértette Galitzin…, és hagynak magánemberként utazni, nem gondolnak szállásra, szórakoztatásomra, mindenféle szekatúrára.”[61]

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

VI. Pius pápa megtagadta a bécsi udvar azon kérését, hogy misét celebráltasson Mária Terézia halála alkalmából. Az uralkodó nő volt, és ez a tény megszabta az egyházi lehetőségeket. A II. József vezette bécsi udvar és a pápaság között az együttműködés ilyetén indulása nem volt éppen szerencsésnek mondható. A válasz nem sokáig késett.

A külpolitikai tervek operatív megvalósítása helyett amúgy is a belső viszonyok átrendezésére, nem utolsósorban egyházi vonatkozású ügyekre kellett a kormányzat erőit összpontosítani. Amikor túljutottak a gyötrelmes szertartásokon – a francia követ kevéssé hihető ádázsággal arról referált miniszterének, hogy a bécsi nép, neheztelve a boradó miatt, rosszindulatú közönnyel vett részt a temetésen &ndash,; a gyásztól valóban megrendült császár először a végakarat rendelkezéseinek lebonyolításához látott hozzá Ennek során régi elveinek megfelelően a Habsburg-család magánvagyonát és az államkincstári tételeket szigorúan szétválasztotta, és anyja óriási méretű jótékonysági kiadásainak egyszer s mindenkorra véget vetett. Ifjúkorában kifejtett elvei szerény udvartartást és takarékosságot hirdettek: ennek most eljött az ideje. A végrendelkezés 15. pontja ugyan nagyon határozottan intézkedett a magánkincstárból a továbbiakban is folyósítandó nyug- és kegydíjakról, de már 1781 elején ezzel ellentétes rendelkezést adott ki a császár. Minden bizonnyal hatott rá Necker frissen megjelent Számadása, amelyre már Lipót öccséhez írt márciusi levelében is reagált. Ő, aki Turgot-nak a királyhoz intézett figyelmeztetéseit francia útja alkalmával megszerezte és meg is szívlelte, most lelkesen üdvözli Necker számvetését és felvilágosult programját, a munkát fameux-nek, elveit nagyszerűnek nevezi. Való igaz – válaszolja öccse –, nagyon helyes, ha az uralkodó a nagyközönségnek számot ad a kiadásokról. Hiszen az uralkodó nem más, mint a közügyek, a pénzügyek adminisztrátora, a kiadások kizárólag az állam, a köz javát szolgálhatják. Ez a megnyilatkozás aligha volt őszinte. Mária Terézia magánpénztárából a családtagok is bőven részesültek. Lipót és Ferdinánd költséges olasz háztartását az uralkodónő évente sokezer dukáttal segítette, sőt, fiai külön jutalmat kaptak minden újszülött unoka után. Mária Terézia bőkezűsége az öregeket, betegeket, a himlőjárványok idején imádkozó gyermekeket éppúgy dotálta, mint ahogy a közvetlen környezetében élők kéréseinek vagy hangtalan igényeinek is eleget tett. A császár, aki a jótékonyságot is szervezeti úton alakította ki, a szigorú új rendet a császári család tagjainál, közvetlen rokonságában kezdte.

Két idősebb hajadon testvérét kolostorba küldte, Mariannát Klagenfurtba, Erzsébetet Innsbruckba, „az öreg nőket” pedig, Mária Terézia udvarhölgyeit és személyzetét eltávolította a Burgból. Felülvizsgálta és leszállította a nyugdíjakat és kegydíjakat, s azonnali hatállyal törölte a katolikus hitre áttért protestánsok jutalom-kegydíját. Az operáció, amelyet az udvartartáson végrehajtott, némi megütközést keltett ugyan, de minthogy ő maga az augarteni házba költözött a Burgból, amelyet már csak hivatalos célokra szánt, és a továbbiakban sem Schönbrunnba, hanem a sokkal szerényebb Laxenburgba járt pihenni, eljárását érdemben nem lehetett kifogásolni. Régen meghirdetett célja volt az államadósság csökkentése. Ezt szolgálta mind anyja végakaratának takarékos teljesítése, mind az, ami a továbbiakban az állam és egyház viszonylatában történt.

Annak érdekében, hogy az egyház és a vallásgyakorlat ügyeiben minél szabadabban intézkedhessék, József első dolga volt a placetum regium újbóli kibocsátása, s ezzel anyja 1767. évi rendeletét újította meg. „Minthogy kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli széktől eredő bulla, bréve és más rendelet hatással lehet az államügyekre, jónak láttuk minden örökös tartományunkra nézve kegyesen elhatározni, hogy ezeknek szövege ezentúl előzetesen és mulaszthatatlanul terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett, s ezen iratok közzététele kegyes hozzájárulásunkig elhalasztandó.”[62] A kritikus-radikális-renitens hangú társuralkodói iratok után íme az egyeduralkodó hangvétele. Túl a rendeleti nyelv természetszerű formai követelményein, valódi változásnak is tanúi lehetünk. A most következő egész procedúra, az állam és egyház viszonyának átrendezése immár nemcsak egy felvilágosult fő javallata, hanem a felséges akarat realizálódása. Mind egyházi ügyekben, mind a társadalmi reform további fejezeteiben figyelnünk kell a dinasztikus öntudat, az államfői felelősség és a humánus, felvilágosodott igények sajátos, kimondhatjuk: egyedi ötvözetére.

A placetum regium kötelezte a magyar érsekeket, püspököket, prépostokat és apátokat arra, hogy a Szentszék hozzájuk intézett rendeleteit a Helytartótanácshoz terjesszék fel, amely ezeket a Kancelláriához továbbítja. Az uralkodót illeti meg a jóváhagyás, vagyis a placetum joga. Nemcsak a Rómából jövő, hanem az országhatárokon túl élő püspökök, apátok és rendi elöljárók intézkedéseire is vonatkozott a placetum regium. II. Józsefnek jó oka volt e rendelet kibocsátására, különösen örökös tartományaiban, ahol ily módon például elejét tudta venni a salzburgi érsek nemkívánatos befolyásának. A magyar püspöki kar szerette volna legalább a merőben dogmatikus tartalmú pápai iratokat a placetum hatásköre alól mentesíteni, kísérlete azonban sikertelen maradt.

Ugyancsak, 1781-ben jelent meg az a rendelkezés, amely a szerzetesremdeket Rómától, a külföldön élő rendfőnököktől függetlenítette, és a megyés püspököknek rendelte alá. Az anyagi érdek egyértelmű volt: a tartományi rendfőnökök és megbízottaik folytonos utazgatásaival sok pénz áramlott külföldre. Nem volt kívánatos az sem, hogy idegenben élő rendfőnökök intézkedjenek a vagyonfelesleg fölhasználásáról. Háborús bonyodalmak idején – s ezt a külpolitikai kötelezettségek következtében nem lehetett kizárni – veszélyessé válhatott a külföldi szerzetesek ki-bejárása. Bár József a püspökök hatáskörét ezzel a rendelkezéssel kiterjesztette, a magyar püspöki kar ebben a kérdésben is Róma döntését várta, s az állami szempontokat nem érezte magáénak. A pápai nuncius a magyarországi ellenállást tapasztalva tervbe vette, hogy odautazik, de utazását József nem engedélyezte. Egyébként Róma jobban bízott a magyar püspöki karban, mint az osztrák klérusban. Ez a császár intézkedéseivel szemben most is, később is merevebb és tartózkodóbb volt. A feudális társadalom magyar és osztrák variánsának különbségéből adódott ez, abból, hogy nálunk a püspökök „első rend”-voltuk tudatában jártak el, és mindenkor hivatkozhattak, egészen Szent Istvánig visszamenően, álláspontjukat támogató törvényekre. A további, komoly következményekkel járó egyházi rendelkezések során ezt nem is mulasztották el megtenni.

Nem szervezeti, nem is anyagi veszteséget jelentett az egyház számára az 1781 júniusában kibocsátott cenzúrarendelet, mégis érzékelhető volt politikai-eszmei befolyásának súlyos megingása. A cenzúraügyre eddig az egyes országok főpapsága tudott befolyást gyakorolni. Az új bécsi udvari cenzúrabizottság, majd az egyesült cenzúra- és sajtóbizottság, amelynek vezetését az ifjabb van Swieten látta el, a felvilágosult elveket következetesen érvényesítette. Kisebb jelentőségű kiadványokról országos bizottságok is dönthettek (nálunk a Helytartótanács), de a kétséges ügyeket – közölve azt, hogy a tudomány, az erkölcs, a vallás, a politikai rend szempontjából találják-e veszélyesnek – Bécsbe kellett felterjeszteni. Bár a magas klérus az örökös tartományokban és Magyarországon is nagyon sérelmesnek találta a cenzúrarendeletet, tehetetlen volt vele szemben. Amikor az uralkodó kijelentette, hogy „minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazság… tudomására jut”,[63] s ezt oly mértékben érvényesítette saját személyére is, hogy élvezettel olvasta a róla írott pamfleteket, az ellenállás hiábavalónak tűnt. A cenzúrarendelet hallatlan művelődési lendületet hozott; mi itt csak a kölcsönkönyvtárak, olvasókörök tevékenységére, ezek politikai funkciójára utalunk. Az olvasókabinetek, mintegy párhuzamosan a szabadkőműves-páholyokkal, a különböző rendű, rangú és hitű emberek találkozóhelyeivé váltak, és nemcsak a szellemi termékekkel, hanem a kommunikáció demokratikusabb voltával is újat hoztak a cseh—osztrák—magyar közép-európai zónába.

Az állam és egyház kapcsolatában merőben új erőviszonyokat teremtett a tolerancia-rendelet megjelenése. Már az előzmények diktálták, hogy József uralmának legelején sor kerüljön a nem katolikus lakosság sokszor gyötrelmes helyzetének megjavítására. A nem katolikus (evangélikus, református, görögkeleti) felekezetek tolerálását József eredetileg nem is rendeleti úton, hanem a kormányszékeknek adott bizalmas utasításokkal akarta szabályozni. De túlságosan sok sértett érdek, túl sok ellenállás bukkant elő: a rendelet kibocsátását nem lehetett elkerülni. Közel egy időben jelent meg a birodalom különböző országai számára kiadott rendelkezés, a magyar változat 1781. október 25-én kelt. Ezt a dátumot érdemes megjegyezni. A hazai jozefinus kormányzat legfontosabb, időtálló, a következő évszázad eseményeit is szabályozó rendeletéről van szó. Amikor végre azt olvashatni: „a vármegyéknek meghagyatik, hogy ezentúl a kandidációban, tekintet nélkül a vallásra, csupán érdem és tehetségre nézzenek”,[64] egyetérthetünk Marczalival: „a speciális magyar jog mellé a Monarchiának általános, magasabb fejlődésű joga lép.”[65] Nem könnyen.

A püspökök tiltakozásán, egyes megyék ellenérvein is túltesz, igen jellemző módon, Károlyi Antal gróf, Szatmár megye főispánja: „Nem akarunk magánpéldákat idézni, de bizonyos, hogy semmi sem ellenkezik annyira az igazsággal, mint a korlátlan lelkiismereti szabadság”,[66] hiszen a protestánsok hozták Magyarországra a törököt, és tették tönkre a Regnum Marianumot. Károlyi szerint a katonaság felelős azért, hogy idáig jutott a dolog, a hadseregből terjedt el a vallási közöny országszerte és az országon túlra is. A katolikus oppozícióval szemben, amely persze nem általános (nem utolsósorban a szabadkőműveseknek köszönhetően), a lelkiismereti és polgári szabadság birtokába jutott protestánsok megnyilatkozásai mutatják, hol kereshető Magyarországon II. József tevékenységének – egyelőre széles – társadalmi bázisa. „Üdvözöljétek a királyt – szól a református prédikátor –, mert ez tinéktek békességet szól, elveszi szívetektől a nyögést, eltörli szemetekről a könnyhullatást, lelki szabadsággal ajándékoz meg, amely jobb az aranynál és az ezüstnél.”[67]

A hivatalvállalás szabadsága rendkívül fentos volt, de nem becsülhető le a vallásgyakorlat; szabadságának kimondása sem. A felvilágosodás korának embere ugyanis vallásos volt, gyermek: és öregkorában mindenesetre. Az új gyakorlat azt jelentette, ha száz család kérte, és ki tudta mutatni, hogy a költségek az állami adóalapot nem. veszélyeztetik, akkor engedték a templomépítést. A templom ugyan nem nyílhatott utcára, tornyot, harangot nem kaphatott, de a protestánsok papot tarthattak, vallásgyakorlatuk nem függött a földesúr beleegyezésétől, akinek a templom építéséhez telket kellett adnia. Tilos volt ezentúl bárkit idegen istentisztelet látogatására kényszeríteni, vallása miatt bírsággal vagy testi fenyítéssel illetni. Megszűntek a vegyesházasságokban eddig egyoldalúan a katolikus fél javára követelt reverzálisok (pontosabban: a nem katolikus apa vegyes házasságból született fiai ezentúl apjuk vallását követték). A katolikus püspök nem ellenőrizhette többé a protestáns egyházak működését.

A katolikus ellenállás – új jelenség ez Magyarországon – a Helytartótanácsban, a Kancellárián is jelentkezett. A hatóságok igyekeztek a végrehajtást akadályozni. A megyéket közvetlenül irányító Helytartótanács különösen a templomépítést nehezítette. József uralma első évének teljes lendületével, félelmes aktivitásával tartotta kézben az ügyeket. A vonatkozó iratokat felkérette, felülvizsgálta, a végrehajtást akadályozó tanácsosokat fizetésük megvonásával fenyegette. Éppen az ellenállás hatására fejlesztette tovább rendeletét. Megszüntette a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat különbségét, már az utcára is nyílhatott a templom, s engedélyezte a tornyot, harangot. Protestánsok kerültek a hétszemélyes táblához, főispáni székekbe, magas hivatalokba: így Ócsai Balogh Péter, Podmaniczky József, a Vay fivérek, Prónay László az egész jozefinus korszakban és azon túl is fontos szerepet játszanak.

Erdélyben évszázadok óta érvényesült a tolerancia. Sajátos módon a türelmi rendelet, különösen a szászok között, nem is volt népszerű. A Guberniumtól kerültek függő helyzetbe, régi szabadságukat féltették.

Külön figyelmet érdemel a zsidók helyzete. Amióta Galíciát a monarchiához csatolták, az autochton zsidósághoz, különösen a Felvidéken, elég nagy számban vándoroltak be nincstelen elemek. A tolerancia-rendelet idején azonban a mintegy 80 ezer főnyi régi zsidó lakosság körülményeit és lehetőségeit vették számba, türelmi adójukat kamarai adónak nevezték el, beköltözhettek a városokba (csak a bányavárosokba nem), engedélyezték bérelt földeken a földművelést, valamint a fuvarozást és számos ipar űzését. Ha betű szerint polgárjogot nem is kaptak, a jozefinus korszak új fejezetet nyitott a betagozódó zsidóság történetében, melynek legkiválóbb tagjai, akárcsak Ausztriában, már az értelmiség összképét gazdagították.

A jozefinus egyházpolitika leglátványosabb következménye VI. Pius pápa bécsi útja volt. Amikor Józsefnek tudomására jutott a pápa ilyetén szándéka, egyszerűen nem hitte el a hírt, s öccsének Firenzébe az utolsó pillanatig reménykedve írta, talán elmarad a vállalkozás. A kiváltó ok két sokat vitatott pápai bulla betiltása (egyik a janzenisták ellen irányult, a másik a pápaság hatalmi követeléseit foglalta össze) és több szerzetesrend eltörlésének híre volt. Rendkívüli lépésre szánta el magát a pápa, amikor a Habsburg Birodalom fejét fővárosában felkereste. Személyesen akarta felvetni a kényes, Rómában indokolt nyugtalanságot kiváltó problémákat, s remélte, hogy megjelenésének hatásával eredményt ér el. 1782 elején kelt útra a pápa, akit II. József ekkor kezdődő szemgyulladásától akadályoztatva, kínos-kényelmetlen fizikai és lelki állapotban fogadott. A fordított Canossa-járás a felvilágosult udvar, különösen Kaunitz kissé tüntető magatartása ellenére nagy vallásos felbuzdulást váltott ki Bécsben, birodalomszerte. Még magyar protestánsok is felutaztak Bécsbe, s a fiatal Berzeviczy Gergely „nagyra becsülte az experienciát”,[68] az egyszeri élményt: pápát láthatni és a hívők százezres tömegét a szűk bécsi utcákon.

Az eredmények korántsem voltak arányban a visszhanggal. A pápa nem tudta a szekularizációkat megakadályozni, sem a röpiratoknak azt áradatát, amely – nyilván az udvar jóváhagyásával – ironikusan foglalkozott a pápa személyével és a pápaság intézményével. A bécsi egyetem kánonjogtanára, Josef Valentin Eybel Mi a pápa? című röpiratában (amely FrankfurtLipcse megjelöléssel, de valójában Bécsben jelent meg) 70 kérdést tett fel, megindítva a „kérdező” pamfletek áradatát. A pápa – válaszol ő maga – nem több, mint a többi püspök, első, de csak az egyenlők között. Ő tartja fenn az egyházban az egységet. Az egység érdekében összehívhat zsinatot, de a zsinat határozatai akkor is kötelezőek az egyházra, ha a pápa nem erősíti meg azokat. E lényegében egyházjogi értekezésnek nagy jelentősége volt, és felháborodást váltott ki a Rómához húzó klérusban. József egyébként 1783 végén egy itáliai út során viszonozta a pápa látogatását. Ekkor olyan egyezmény jött létre, amelyben a császár szinte szabad kezet kapott a birodalom egyházi ügyeiben.

1782. január 12-én jelent meg az első szekularizáló rendelet, amely a karthauzi, kamalduli, kapucinus, karmelita és klarissza szerzetesrendek kolostorait feloszlatta. Később került sor a sokkal jelentősebb bencés, premontrei, cisztercita, pálos, ferences és domonkos rendek eltörlésére. Magyarországon 134 férfikolostort és 6 apácazárdát oszlattak fel. Az indoklás szerint ezek a rendek nem tartottak fenn iskolákat, nem ápoltak betegeket, nem fejlesztették a tudományokat. mi tagadás, az érvelés mögött gazdasági és politikai szempontok egyaránt meghúzódtak. Valóban szükség volt a jozefinus reformok eléréséhez az egyház erőinek atcsoportosítására. A kontemplatív, József szemében semmittevő, erkölcstelen kolostori élet felszámolásában már anyja is megelőzte. De ő az állami szempontból hasznot nem hajtó szerzeteseket át akarta terelni a világi alsópapság soraiba, hogy a plébániák számát növelve, megfelelő papi „személyzet” álljon rendelkezésére. Míg a feloszlatás idején végkielégítést állapított meg a szerzeteseknek, néhány hónappal később már minden javukat visszaadta, ha plébániát, káplánságot vállaltak. De ha netán valaki indok nélkül „lustálkodni” akar, és visszautasítja a szolgálatvállalást, azt felettes egyházi hatóságai nyugdíjelvonással kényszeríthetik engedelmességre.

Az ekkor felállított egyházügyi bizottság az állam és egyház átszervezett ügyeinek gondozását látta el. Kezelte a lefoglalt egyházi vagyont, folyósította a nyugdíjakat, vigyázott az erkölcsi rendre, az istentiszteletek rendjére. Biztosította a lelkészszükségletet vidéken és városokban, intézte a papság belső, főként fegyelmi ügyeit. A gazdasági ügyeket világi szakemberek vették kezükbe. József uralkodása során több ízben kiadta azt a rendeletét, amelyben „mentesíteni” akarja a püspököket anyagi természetű kérdésektől: éppen elég, ha a hívők lelki ügyeivel foglalkoznak. A magyar magas klérus szokatlan erélyt tanúsított. Nem óhajtott egyházmegyéiről anyagi kimutatásokat, bevallásokat készíteni. József több ízben helyezte kilátásba, hogy ha nem kap tiszta képet arról, milyen összegeket fordíthat falusi plébániák felállítására, az engedetlen püspököket lemondatja, javaikat elkobozza. Nemcsak a javak, a személyek adatai is érdekelték. 1782 augusztusában készíttet a világi és szerzetes papságról kimutatásokat. Csak a számszerűség ismeretében lehetett ugyanis az alsópapság helyzetét rendezni. Átlagosan 526 lélekre jutott egy pap, de az eloszlás korántsem volt arányos. Püspöki városokban magas volt az egyháziak száma, viszont sok falu teljesen pap és templom nélkül maradt. (Kirívó példa volt Zala megye, ahol 604 községből csak 114-ben működött pap.) A nagy energiával lefolytatott átszervezés eredményeképpen a plébániák száma egy évtized alatt 3578-ról 4789-re emelkedett.

1 A lelkészségek szaporításának s egyben az állami felügyeletnek célját legvilágosabban az az 1783. évi rendelet mutatja meg, amely a prédikációk ellenőrzését szabályozza. Minden prédikációról a hely és időpont megjelölésével írásbeli jelentést és összefoglaló kimutatást kellett készíteni; ha a prédikáció valamilyen könyvön alapult, annak címét kellett megadni és a hatóságoknál engedélyeztetni.

A néppel, az irányítandó közeggel érintkező, arra döntő hatást gyakorló pap felkészültsége és készsége államérdek volt. Ezért vált szükségessé a papnevelés teljes átszervezése. Már 1783 végén megszűnt a kolostori iskolákban, püspöki székhelyeken folyó tanítás, és sor került – hiszen 1781 óta már tilos volt Rómában tanulni – az úgynevezett generális szemináriumok felállítására. A bécsi Pazmaneumot is meg akarta szüntetni II. József, s azt tervezte, hogy ennek növendékei Budán folytassák tanulmányaikat. A Kancellária azonban – nyilvánvalóan helytelenül – ragaszkodott ahhoz, hogy a birodalmi főváros – ahol az ő tevékenysége is folyik – maradjon a képzés színhelye. Sok harc folyt a pozsonyi várba és a Budára telepített szemináriumok körül. Néhány püspök ragaszkodott a papneveldék megtartásához, és sérelmei ellen Rómától remélt támogatást, így a magas klérus ellenállásának egyik vezető alakja, Esterházy Károly egri püspök. Sérelmezte a püspöki kar az udvar erélyes föllépését a jövedelemhalmozások ellen. Migazzi bécsi érsek semmiképpen sem akart váci püspökségéről lemondani. „Az egyedüli kivétel, melyet a lateráni és tridenti zsinat megenged, az ő személyére nem illik, tudniillik hogy előkelő és tudós egyén bírhat két javadalmat”[69] – így reagált József, sajnálkozással utalva az érsek szellemi állapotának rohamos romlására. Derekas harc folyt a magas klérus és az uralkodó között. Ha mégoly érdemdús egyháznagyok képviselték is az ellenállást. megérdemelt rokonszenv mindenképpen az uralkodóé. E rokonszenv zavartalanságát csak az rontja meg, hogy az állam egyház fölötti szerepét, az uralkodó egyházirányító lehetőségét túldimenzionálta, illetéktelenül, sokszor ízléstelenül avatkozott a szertartások és a hitélet dolgaiba. Már Mária Terézia idején 17-re csökkent az addig 45 ünnepnap száma; József ezen az úton haladva a még meglevő ünnepek jellegét kívánta átalakítani, A szertelennek minősített vallásos áhítatot, a hitélet naív, de nem csak a nép körében érvényes szokásait akarta megnyesni, és ezzel sok sérülést és fölösleges felháborodást okozott. Egész környékek, járások bánata volt körmenetek, búcsújárások betiltása, Száműzték a templomok belső berendezéséből a fölösleges pompának minősített kegytárgyakat. Eltitltották az értékes fogadalmi ajándékokat, a templomi gyűjtéseket, kísérleteztek a koporsók faanyagának megtakarítását célzó, különlegesen visszataszító temetkezési reformmal is. (Talán erről olvashatunk legtöbbet a jozefinus rendszert bíráló korabeli és kései írásokban. Ha igaz, ha nem, a holttest lepedőbe burkolása a hazai textilipar fellendítését szolgálta volna.)

Ne osszuk az uralkodó megtévesztő optimizmusát, amivel a tolerancia, a cenzúra s általában az egyházzal kapcsolatos rendelkezések sikeréről vélekedett. A jó szándék és az azzal együtt járó szertelenség ugyanis már ebben a korai időszakban, uralma első két esztendejében is megtépázta a következetes és szükséges rendelkezések hitelét, megrontotta a légkört, elbizonytalanította azokat az embereket is, akik nem vesztesei, hanem feltétlen nyertesei voltak a fejlődésnek.

Igyekeztünk az országon belüli kedélyhullámzást megfigyelni: nem követtük a nagy elődök módszerét, a képet nem a kancelláriai iratok alapján vázoltuk fel a magunk számára, hanem a Helytartótanácsból a megyékhez, a városokba lejuttatott vagy onnan az egyes ügyosztályokra visszaküldött le-, fel- és átiratokat tanulmányoztuk. Úgy tűnik, egyfelől a helyes ügy okozta öröm, másfelől a nagy változással szemben fellépő többé-kevésbé természetes reakció a rendeletek egymásutánjának pörölycsapásai alatt átváltozott. Az öröm megkeseredett, az oktalan reakció indokolt felháborodássá nemesedett. Nem kétséges, hogy a szerzetesrendek feloszlatása túlméretezett volt, érdemtelenül és indokolatlanul sújtott fontos és hasznos rendeket is. A visszatetszést azonban inkább az anyagi érdekek lelepleződése váltotta ki, s a durvaságba torkolló ízléstelenség. A prakticista ügyintézésnek még enyhe esete volt az ágostonosok bécsi rendháza és temploma, a Dorotheum. Ezt alaposan átalakították, a császár személyes rendelkezései szerint: a tornyokat lebontották, ami eladható volt – a réz és egyéb hasznosítható elemek – azt elárverezték, majd létrejött a raktár, mely mintául szolgált több magyarországi átalakításhoz is.

Niczky Józsefnek már 1784 őszén megírja II. József, hogy – kímélendő a parasztot és a polgárt – a katonákat kolostorokban, konviktusokban, szemináriumok épületeiben kívánja elhelyezni. Főként Győr, Kassa, Eger városát jelölte meg az uralkodó, amikor egyben azt is jelezte, hogy a felsőoktatás központjává Pestet teszi. S valóban. A hadsereg sorjában vette igénybe a kolostorokat kaszárnya, majd később magazinok, raktárak céljára. Ezzel persze együtt járt a kegytárgyak, adományok kiárusítása, amit a városi, megyei, katonai hatóságok végeztek el (de amikor a koldulórendekről tudták meg Bécsben, hogy arany-ezüst tárgyakat adnak el, azt tilalmazták: tartsák el magukat jövedelmükből). Általában túlságosan sok tilalom fűződött mindahhoz, ami a katolikus templomokban lejátszódott: nem volt szabad házasság, keresztelő, temetés alkalmával felajánlásokat tenni, a misedíjak is árszabályozást kaptak, az alapítványokat bevonták. Nem sok jó származhatott abból sem, amikor – a tolerancia jegyében – a katolikus templom harangját használhatták a protestánsok is. Ennél csak az volt sikertelenebb intézkedés, amikor istentiszteletre híváshoz protestánsoknak harang híján dob használatát javasolták.

Nagyszerű eredményei ellenére a szűken vett jozefinizmus, a jozefinus egyházpolitika úgy is jellemezhető, mint a hitélet racionalizálása, ennek során a hasznos és nem hasznos állampolgárok szétválasztása, a konformizmus szabályozása, avagy a szabálytalanságok engedélyezése. Mindennek mintegy foglalata az 1786. augusztusi körrendelet, mely véglegesíti Magyarországon is az istentiszteletek rendjét („mint a többi örökös tartományban”).[70] Mi a teendő falun és városon, délelőtt, délután, a főoltárt vagy a mellékoltárt hány gyertyával világítsák ki. Szabályozottak ezentúl a délutáni prédikációk, a vasárnapi, ünnepnapi nagymisék, a körmenetek. „A népnek meg kell magyarázni, hogy az egyszerűsítések a hitnek nem ártanak, ellenkezőleg, a vallás eredeti tisztaságát szolgálják” [71] A püspökök, az egyháziak „legfelsőbb intézkedéseket engedelmesen követő magatartása eloszlatja majd a nép mindennémű hisztériáját [Irrwahn] és aggódó félelmét”.[72] Zavar – így a rendelet – csak akkor keletkezik, ha a nép észleli, hogy lelkiatyjai nem értenek egyet a rendelkezésekkel. Ezek után szívszorító az 1788 őszén kelt helytartótanácsi rendelkezés. mely számon kéri, megtartották-e a városokban, falvakban az elrendelt háborús könyörgést.

A kétségtelen megrázkódtatások ellenére a nép közvetlen haszonélvezője a jozefinista egyházpolitikának. Az istentiszteleteket a lakosság nyelvént tartották: ez a tény, éppen ellentétben a monarchiacentrikus államvezető célkitűzésével, a papi értelmiség nyelvi kultúrigényének s ugyanakkor a nép anyanyelvi műveltségének fellendülését hozta.

Az egyház és az oktatás ügye igen szorosan fonódott össze. Szólunk tehát röviden arról, hogyan építkezett tovább a Ratio Educationis alapjain a jozefinus kor. Az oktatásügy rendezése három fokozatban történt, a népiskolák, a gimnáziumok és a főiskolák fokán A hangsúly az alsó tagozaton volt. A „közjó”, a fegyelem fenntartása kívánta, minden alattvaló rendelkezzék a műveltség minimumával. Alapkívánalom volt, hogy írni, olvasni, számolni mindenki tudjon. Meg is kísérelték a 7–13 éves gyermekek számára kötelezővé tenni az iskolalátogatást, és azt, hogy minden népiskolában nemzetiségi különbség nélkül azonos tartalmú tankönyveket használjanak. Az egység elve elsősorban felekezeti tiltakozásokat váltott ki. Erdélyben, de az anyaországban is, a protestánsok féltették a tanulókat a katolikus felügyeleti hatóságoktól. Általában az oktatást egyházi ügynek tekintették, az államot katolikus államnak, amely ha tesz is ígéretet, azt végül is nem tartja meg. Az ellenvetések azonban nem használtak. Az egész birodalom népiskoláiban, nálunk is bevezették az egységes tanítási rendet, az egységes tankönyveket.

A József-kori népszámlálás a tanítók számáról nem ad képet. A korábbi, 1772. évi adatok szerint 43 vármegye 8742 községében összesen 4437 tanító működött. 3883 községben 1–1, 237-ben 2, 3-ban 4 és 4-ben 5 tanító tanított az elemi iskolákban. Tehát a községek nagyobb felében egyáltalán nem volt iskola. Összevetve az iskolák számát a községek létszámával, kiderül, hogy az ország egyes vidékei között ebben a vonatkozásban is igen nagy volt az eltérés. Az Alföld népes helységeinek szinte mindegyikében volt iskola. A Felvidék szétszórt, gyakran törpe községei viszont nem tudtak külön iskolákat fenntartani. Szomszédos községek egy közeli falu iskoláját még csak felkeresték, de feltételezhető, hogy távol eső falvak ifjúsága teljesen tanulatlan maradt. Átlagban körülbelül 220–300 gyerekre jutott egy iskola. Kétségtelen azonban, hogy a városokban kedvezőbb volt az arányszám.

Ehhez az állapothoz képest a nyolcvanas években a kívánalmak nagyon megnőttek. Egy 1788-as, az iskolafelügyelők számára kiadott utasítás az iskolaköteles kort 6–12 évben állapítja meg. De a büntető szankciók mutatják, hogy ez a követelmény mennyire illuzórikus volt: a szülők a munkára felhasználható gyerekeket gyakran nem engedik iskolába. Az ilyen szülő gyermeke egyhavi mulasztásáért egynapi robottal bűnhődött, amit 20 krajcárral válthatott meg. Az így befolyó pénzt könyvekre, iskolai felszerelésekre kellett fordítani, télvíz idején pedig ruhaneműre a nélkülözők számára. Félórás körzeten belül 100 gyermek számára kötelező volt iskolát alapítani, de a szülők és a birtokos kisebb számú gyermek esetén is vállalhatták az ezzel járó költségeket. Száz gyermek számára 16 négyzetméternyi helyet kellett biztosítani. A rendelkezés azt is hangsúlyozta, hogy a tanterem nem szolgálhat egyben tanítói lakásként. A tanulókat két csoportban foglalkoztatták, a kezdőket napi két, a haladókat három órában: a kezdők olvasási gyakorlatait az anyanyelvükön kívül német és latin nyelven tartották.

Az utasítás társadalomtörténeti tanulságokkal is szolgál: az immár három nyelven oktató tanító mindenki szolgája volt. A kirendelt iskolalátogatónak a tanítót a pap, a bíró és a földesúr jelenlétében tüntetően úrnak kellett szólítania, hogy ezzel oktatói tekintélyét megalapozza. Figyelmeztetnie kellett a papot, hogy saját céljaira, például templomszolgának nem használhatja fel a tanítót, ha beteget látogat, nem kísértetheti magát vele. A tanító fizetése falun 120, mezővárosban 150 forint, amelynek kétharmad részét természetben kapta. Helyzete, jövedelme azonban a földesúr jóindulatától függött, és bár csak a tanulmányi felettes hatóság beleegyezésével volt elküldhető, a földesúr, akit az iskolaállítás terhelt – csak a fuvart adta a falusi nép – rendíthetelenül ura maradt a tanítónak is.

A népiskolákban – az igen rossz feltételekhez viszonyítva – irreálisan magasak voltak a követelmények. Magyar területen a hat-hét éves kisgyermekek a katekizmus mellett olyan ábécéskönyvet kaptak, amelyben vegyesen volt a magyar és a német nyomtatott és írott betű. A szótagolás, a számnevek magyar és német elsajátításán kívül rövid gyakorlatok, erkölcsi tanulságokban bővelkedő olvasmányok alkották a kötelező anyagot. A szépírási gyakorlatok is megkezdődtek az első évben. A magyar, illetve a román, a szlovák, a szerb anyanyelvet – mint aminek a gyermekek úgyis birtokában vannak – elhanyagolták a további években, viszont a negyedik osztályban a latin nyelv elemeivel is meg kellett ismerkedniük.

A németoktatás eredménye gyenge volt. A növendékek szájában „ropogott a német szó, hozzá nem szokhattak”[73] – emlékezik Dugonics. A pécsi tankerületi főigazgató pedig azt jelenti, hogy a harmadikosok sem tudták németre fordítani ezt a mondatot: „Hozz vizet!”[74] Sok szülő éppen németoktatás miatt nem engedte iskolába gyermekét. Törökszentmiklóson 64 gyerekből csak 5 látogatta az órákat, és a szülők azt hangoztatták: „Sohasem lesz a mi gyerekeinkből német.”[75]

A kívánalmaknak megfelelően azonban igen sok új iskola épült a nyolcvanas években. 1788/89-ben, a háború és éhség évében is 464 új népiskoláról tudunk. Az alsófokú oktatásban kiemelendő az úgynevezett közös iskola, amely szakítva a felekezeti különválással, az iskolaköteleseket valláskülönbség nélkül hívta falai közé.

A középiskolákban az egyházi oktatás maradt a döntő. A jezsuiták régi szerepét a piaristák foglalták el; a régi líceumok, protestáns gimnáziumok igyekeztek megvédeni korábbi rendjüket. De a birodalmi egységes oktatás elve, ennek mechanikus jellege sok nehézséget okozott. Jellemző módon az öt évből egy jutott a magyar történelemre, egy félévet a Habsburg-ház uralkodásáig eső szakaszára, egyet a Habsburg uralkodók korára fordítottak. Még bonyolultabb volt a helyzet a földrajzoktatásban. Miután a tanulók két éven át tanulták Európa földrajzát, különös tekintettel az Osztrák Birodalomra, a harmadik év első félévében került sor Magyarországra, Horvátországra és Szlavóniára, majd a második félévben következett Galícia, Erdély, Bukovina, Milánó, Mantua, Tuscia földrajza.

A középiskolai képzés már nem volt mindenki számára nyitva. Az Államtanácsban hangzott el az a kijelentés, hogy „… veszedelmes lesz a magyaroknak kultúrát adni… Ausztriára nézve egykor azt a szerepet játszhatnák, mint az amerikaiak az angolokra nézve”.[76] Ha nincs is közvetlen ok-okozati összefüggés, de a kormányzat tandíj bevezetésével korlátozta a tanulók számát. A rendelet ki is mondta, hogy a tandíj célja a normál iskolákból az úgynevezett latin iskolákba átlépő ifjúság számának csökkentése. Az évi tandíj 12 forint, az így befolyt összeget az ösztöndíjalaphoz utalták, s abból a szegényebb tanulókat támogatták. Az ösztöndíjak kiosztásában a döntést az uralkodó magának tartotta fenn. 1787-ben ötvenen kaptak (orvosok, jogászok) 100–100 forint évi ösztöndíjat, százan a bölcsészeti karon 80–80 forintot, kétszáz középiskolás 60–60 forintot és 30 normáliskolai tanuló 20–20 forintot. Ez az ösztöndíj a birodalom többi országához képest nagyon is korlátolt. Az indokolás az volt, hogy Magyarországon olcsó az élet. (Az élelem a nem aszályos esztendőkben valóban olcsó volt, de nem volt olcsó az iparcikk és a könyv.) E tandíjrendszernek nem is maradt el a következménye: míg 1784-ben 8356 gimnáziumi tanuló volt, 1788-ra már csak 4269 a számuk.

Politikai jelentősége és pozitív hatása volt viszont annak, hogy a Pestre helyezett egyetemről a volt jezsuitákat eltávolítva kinevezték az első protestáns tanárt. Az egyetem – csakúgy, mint Bécsben vagy Prágában – nem a tudomány csarnoka, hanem állami hivatalnokokat képző intézmény.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

Hat kormányzóságba zsúfolódtak a különböző múltú örökös tartományok és országok; a fővárosok Prága (Csehország), Brünn (Morvaország és Osztrák-Szilézia), Lemberg (Galícia és Bukovina), Bécs (Alsó- és Felső-Ausztria), Innsbruck (Tirol), Grác (Stájerország, Karintia, Krajna és a Gradiskával egyesített trieszti kormányzóság). Ezeken belül működtek a kerületi hivatalok, csökkentett számban, de a rendekkel szemben megnövelt hatáskörrel. A Magyar Korona országainak egyesítése irányában óriási jelentőségű intézkedése volt II. Józsefnek a Magyar és az Erdélyi Kancellária 1782-ben elrendelt, 1784-re meg is valósult egyesítése. Ugyanakkor a bécsi Udvari Kamara irányítása alól kikerült Magyar Kamarának a Helytartótanácsba való beolvasztása kikapcsolni látszott az idegen befolyást a magyar kincstári ügyekre. A legfőbb számszék, élén Zinzendorf Károllyal, az ország mindennemű anyagi ügyeibe betekintést igényelhetett ugyan, de ez csak ellenőrzés volt, és nem irányítás. 1782-ben egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy Magyarország évszázadok óta nem látott szuverén helyzetbe jutott, s ha az uralkodó és az országos szervek harmonikusan tudnak együttdolgozni, látványos fellendülés következhet. Sőt, József a trónváltozás alkalmából kibocsátott szabványszöveggel azt sugallta, hogy a leendő kormányzat be fogja tartani az alkotmányosság játékszabályait.

De az öreg Esterházy Ferenc kancellár, aki nemcsak szöveget olvasott, hanem mögéje is látott, már a kezdet kezdetén, a Kancelláriát, a Helytartótanácsot érintő, egyábként kedvező tartalmú rendeletek kapcsán is alázatos, de szüntelen figyelmeztetéssel fordult az uralkodóhoz, különböző, az ügyekre vonatkozó alaptörvényekre híva fel a figyelmét. Egyetérthetünk Hajdu Lajossal, aki jogtörténeti elemzés alapján II. József uralmának első négy évét az előlegezett bizalom és optimizmus időszakának tartja; magunk is ilyen periodizációra hajlunk a történeti anyag alapján. Csak azt nem hisszük, hogy akár II. József, akár a magyar rendi vezetés egyfajta naivitással állt volna egymással szemben. Esterházy, Pálffy, Zichy és a többiek közelről ismerték az uralkodót, mindent tudtak fiatalkori terveiről és később hangoztatott nézeteiről. II. József is pontosan tudta, hogy Magyarország „nehéz eset”. Csak azt nem döntötte még el, milyen módszerrel, taktikával vagy erőszakkal érvényesíti-e azokat az elveket, amelyeket az egyházzal szemben már kérlelhetetlenül megvalósított.

Az illúzió hiányára utal, hogy József nem koronáztatja meg magát, nem köti meg esküvel cselekvési szabadságát. Nem hív össze országgyűlést; a tavaszi erdélyi országgyűlést (1781), amely csak az uralom személyi változását regisztrálta, negligálva veszi tudomásul. Kezdettől fogva katonás, fegyelmező hangvétellel érintkezik a kancelláron keresztül az országgal.

A szigorba öltött nagyrabecsülés és gyanakvás sajátos keveréke az a levele, amelyet Esterházynak a Kancellária további működése kapcsán ír. „Minthogy Önhöz intézett kéziratomban a közügyek jó vezetésének alapjául a miniszterbe vetett tökéletes bizalmamat jelöltem meg, Önnek is teljesen szabad kezet engedek a beadott javaslat végrehajtása ügyében. Önnek tehát minden tekintet nélkül a múltra és a jelenleg fönnállóra, csak arra lesz gondja, hogy helyesen kormányozzon a közügyek javára, állam gyarapítására, méltányossággal minden egyes ember iránt. fű szempontja kell hogy legyen a tárgyalások egyszerűsítése, minden kerülő út kerülése. Ebből adódik a csökkenő mennyiségű irkálás, a személyi állományban a megtakarítás. Képességéről, szolgálati buzgalmáról az a mód fog meggyőzni, amellyel felfogja és teljesíti elveimet, azok értelmében előkészületeket tesz, utasításaimat végrehajtja, és érvényesítésükre állandóan figyel. Ettől függ Ön iránti bizalmam tartóssága. Fogjon munkába; minden különösebb megfontolás nélkül.”[77] Ez a sajátos irat két évtizedes, állítólag kiváló szolgálat után érkezett az öreg kancellárhoz, aki megérthette, hogy a múlt érdemei sem őnála, sem munkatársainál nem számítanak, az új rendszer újfajta szorgalmat s főleg engedelmességet vár.

De ha netán akár a kancellárnak, akár a Helytartótanács vezető tanácsosainak olyan illúziói lettek volna, hogy az új munkastílus csak a kezdet lázában igényeltetik, és majd hamarosan visszatérhetnek a „tempós”, megszokott ritmushoz, e remény téves voltáról az uralkodó egymást követő „pásztorlevelei” hamarosan meggyőzhették őket. Az 1781-es elvi deklaráció, amely az új típusú bürokrácia munkájának jellegét szabta meg, utólag kapta a félig elismerő, félig gúnyos pásztorlevél elnevezést. Való igaz, az uralkodó az egyháznagy ethoszával, valamilyen munka-vallás megszállott hitével szól mindazokhoz, akik az apparátus felső, közép- és alsó régióiban, íróasztalnál vagy írópultnál szolgálatot teljesítenek. A tömör, a közelmúltban magyarul is publikált, uralma első évéből származó elvi megnyilatkozás helyett inkább azt ismertetnők, amely már tapasztalatokat rögzít: „Három év telt el azóta, hogy az állam irányítását át kellett vennem. Ezalatt az adminisztráció minden szintjén nem csekély fáradsággal, gonddal hosszadalmasan ismertettem meg elveimet, álláspontomat és szándékaimat. Nem elégedtem meg azzal, hogy egy dolgot egyszer megparancsoljak, azt kidolgoztam, kifejtettem; a régi megszokásban gyökerező előítéletektől terhelt körülményeket a felvilágosítás erejével meggyengítettem és legyőztem. Arra törekedtem, hogy a közjó iránt érzett szeretetemet és annak szolgálatáért való buzgóságomat az állam minden hivatalnokába beleoltsam.”[78] Az uralkodó, hangsúlyozva, hogy a hivatalvezetők mennyire szabad kezet kapnak, hogy megfelelő munkatársaikat kiválaszthassák, figyelmezteti őket, hogy ahogy ő maga élete végéig minden cselekedetével az államnak szenteli minden erejét, ugyanezt várj a el tőlük is, a teljes odaadást. Ez az, amit minden egyházi, világi, katonai területen működő beosztottjától megkövetel. S ezután olvasható az utasítás első pontja, amely rendkívül jellemző, s amelyet ajánlatos – s ajánlatos volt ez 1783-ban is – többször elolvasni. „Ezentúl aszerint, hogy a kormányzat milyen területén dolgozik valaki, a tőlem kibocsátott rendeleteket és határozatokat az irattárakból emelje ki, azokat gyűjtse össze, szorgalmasan olvassa, tanulmányozza, hogy azok valódi értelmét és célkitűzéseit teljesen magáévá tehesse!”[79] Az uralkodó rendeleteit, amelyek az évek során nagy mennyiségben, nagy gyorsasággal, gyakran ellentmondó tartalommal követték egymást, olyan alapanyagnak tekintette, amelyeknek elsajátítása biztosíték a hivatalok jó működésére. S természetesen szükséges, hogy mindazok, akiket az állam fizet, minden erejükkel tegyenek eleget a parancsoknak. A pontokba szedett utasítás erkölcsi normáktól gyakorlati instrukciókig az uralkodói fölény jegyében beszabályozza a bármilyen szinten dolgozó bürokrata életét. „Mindazok pedig, akik csak a szolgálatukból származó haszonra és megtiszteltetésre figyelnek, és az állam érdekét mellékesnek tekintik, inkább jelezzék ezt előre, és hagyják el hivatalukat, amelyre nem méltók, amelyre nem valók, mert az állam java csak a lélek hevével, önmagunk teljes föláldozásával és minden kényelemről való teljes lemondással lehetséges.”[80]

A pásztorlevelek katonás szigorral elegyes megszállottsága előbb a közvetlenül érintett Kancelláriánál, majd a Helytartótanácsban váltott ki elbizonytalanodást. A racionális új ügymenet, a szükségletek következtében létrehozott új ügyosztályok ontották az iratokat. Az addigi kereskedelmi, gazdasági, úrbéri, városügyi, iskolaügyi ügyosztályok mellett a hirtelen felmerülő szükségletek kielégítésére, amilyen az országos összeírás, a földmérés, majd a megismétlődő éhínség és az évtized végén bekövetkező török háború, új ügyosztályok látták el a bürokratikus tennivalókat. A felduzzadó iratgyártás méreteire jellemző, hogy míg József uralmának első évében a még Pozsonyban székelő Helytartótanács 12 ezer iratot bocsátott ki, addig Budán 1784-ben már 26 ezer iratot szignáltak. A rendkívül bő aktatermelés nem jelentette azt, hogy az ügyek el is intéződtek. A Helytartótanács ugyan felügyeletet gyakorolt a vármegyék felett, s a szökött katonáktól kezdve a postakézbesítés kérdéséig tömérdek leirat, jelentés halmozódott irattárában, mégis, az ügyek intézésére a visszafeleselés, a haladékkérés, a nehézségek jelzése a jellemző. Az egész országból idefutó elleniratok summája a Kancelláriához kerül, s onnan az uralkodóhoz. József 1784 tavaszi magyar pásztorlevele az uralkodó teljes elégedetlenségét tükrözi. A magyar tisztviselők a helytartótanáesostól le a sótisztig „ügyeiket csak gépiesen intézik, s arra nem törekednek, hogy a cél jól sikerüljön…, tisztségüknek csak annyira felelnek meg, hogy törvényszék elé ne kerüljenek”.[81] A rendeleteket helyesen értelmezve, megmagyarázva kell továbbvinni és gondoskodni a teljes végrehajtásról. Ne takarékoskodjanak idővel, energiával. A hivatalnok önzetlenül, felelősségteljesen és bátran végezze munkáját, felettesétől való félelme se tartsa vissza a hibák leleplezésétől, Soha öncélúság ne vezesse; az államháztartás egészét nézze, ne csak a maga szűk szektorát. „A nemzetiségnek, vallásnak semmi különbséget, meghasonlást nem szabad okoznia, hanem mint ugyanazon birodalom tagjai és testvérei egyformán kötelesek egymásnak hasznára lenni.”[82] A személyes rokonszenv vagy ellenszenv nem veszélyeztetheti a szolgálati érdekeket, egymást megbecsülve működjenek a hivatalnokok, kicserélve a kialakított jó módszereket. A hivatali munka áldozatot követel, pihenést nem ismerő életet, aki ezt nem vállalja, aki csak hasznot, méltóságot keres, mondjon le helyéről. A „conduit”-listák, a katonaságtól a bürokráciához átplántált „személyi lapok” a beosztottat kiszolgáltatták felettese indulatainak, de ugyanő köteles volt minden visszaélést bejelenteni. Kevés bejelentés érkezett, csak néhány anyagi természetű ügyről tudunk. Ezeknél az elsikkasztott vagy helytelenül felhasznált összeg tekintélyes hányada a denunciálót illette. A fennmaradt iratanyag azonban azt tanúsítja, hogy a visszaéléseket kiküszöbölni kívánó uralkodó nem gondoskodott a felbiztatott bejelentők védelméről, s a jó- vagy rosszhiszeműek egyaránt megszenvedték, hogy részt vállaltak a rögtönzött purifikálási programban.

A hivatalnokok mindvégig kaptak működési szabályozókat. Az uralkodó többször szigorúan tilalmazta ajándékok elfogadását: a kapott érték kétszeresét a kincstárba kell befizetni, s aki a botlást elkövette, állását veszíti. A megvesztegetett ügyvédet gyakorlatától eltiltja. Miután ez sem vezetett eredményre, minden olyan tisztviselőt, aki anyagi ügyekkel foglalkozott, a katonaság mintájára, kaució letételére kötelezett. Az összeg sok száz forintot is kitett, mert régi alkalmazottaknál 4 évi fizetés harmadrészét vonták le kaució címén. Újból és újból ismétlődő követelmény volt az ügymenet gyorsítása, amelyet az alsó hatóságok, a közjegyzői tevékenységet ellátó hiteles helyek gyakran akadályoztak. A Helytartótanácsban ugyan összefutnak a szálak, s az ügyosztályok rendjén a kemény Niczky Kristóf őrködik, de a szálak össze is gabalyodnak, s ez elsősorban egyes megyéken, megyecsoportokon múlik. Nehéz utólag igazságot tenni, de tény, hogy szinte feldolgozhatatlan volt egyrészt az információk, utasítások sokasága, másrészt a választ igénylő kérdések tömege. A fontos és fölösleges, a komoly és komikus keveredett az immár nem írnokok által másolt, hanem célszerűen a házinyomdában sokszorosított köriratokban, a cirkulárékban. A sokszor emlegetett női fűző szabályozásától (nem egészséges, az uralkodó nem engedélyezi) a lovak számbavételéig, az arany, ezüst nemzetközi árfolyamától rablók körözéséig, tűzrendészeti intézkedéstől a pápa Bécsben tartott és József dicséretét zengő beszédéig a legváltozatosabb anyag zúdult le a megyékre és városokra. A tudomásulvétel, az intézkedés vagy a félrerakás, halasztgatás aszerint váltakozott, milyen volt a megfelelő zónában a politikai vezetés, milyen volt a lakosság vallási összetétele és ebből adódóan a közhangulat.

Általánosságban azt mondhatjuk, 1784 elejétől a közhangulat romlásnak indult. Kezdődött a folyamat a korona kivitelével. Amikor a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözött, a pozsonyi várat az uralkodó papi szemináriumnak jelölte ki, ily módon a Várban őrzött korona és koronázási ékszerek új elhelyezéséről kellett gondoskodni. „A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[83] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték. Nálunk sem a Kancellária, sem a Helytartótanács nem látta lehetségesnek, hogy a korona elhagyja az országot. „Több mint szimbólum, magában véve is óriási politikai érték; hozzá, birtokához van kötve a királyi hatalom teljes gyakorlása”[84] – írja száz évvel az események után Marczali. II. József, mialatt a Szent Korona sorsa felett vitáztak a magyar hatóságok, Itáliában tartózkodott. Az eseményeket egyszerűen nem értette: hiszen ahol a király, ott a korona, „Bécset úgy tekintem, mint Magyarországot, és amíg a monarchia minden lakója be nem látja, hogy minden résznek, minden nemzetnek és minden vallásnak egyesítésében áll az erő, a rendelkezések nem érik el az állam és haza valódi hasznát, melyet szívemből kívánok, és melyre fáradhatatlanul törekszem”.[85] A Kancellária és a Helytartótanács újabb állásfoglalására József klasszikus műveltségének jegyében Horatius-idézetet biggyeszt az iratok alá: „Risum teneatis amici”.[86] De bizony a magas bürokraták és mindazok, akik hivatalos leiratból a korona elviteléről értesültek, korántsem voltak derűs hangulatban, mi több, az április 13-án, a elvitelének napján kitört tavaszi zivatart transzcendentálisan értelmezték.

1784. április 1-jén kelt a koronarendelet, április 26-án a nyelvrendelet és május 1-jén az országos összeírás elrendelése. A pörölycsapások gyors egymásutánja az uralkodó eltökélt szándékát jelzi. De egyben azt is, hogy a magyar ügyek belső ismerete nem párosult megfelelő körültekintéssel.

„Holt nyelvnek, amilyen a latin, használata eléggé tanúsítja, hogy a nemzet nem rendelkezik a műveltség bizonyos fokával, mert vagy az bizonyosodik be, hogy anyanyelve hiányos, vagy hogy azt más nép nem tudja olvasni és írni, s hogy csak a tanult emberek, akik járatosak a latinban, vannak abban a helyzetben, hogy gondolataikat írásban kifejezzék. Így a nemzetet éppen olyan nyelvvel kormányozzák, és olyan nyelven adják igazságszolgáltatását, amelyet meg sem ért.”[87] A művelt nemzetek közügyeit már nem latinul intézik, s csak Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban tartotta meg régi érvényét. Az uralkodó tehát úgy gondolja, csak a német lehet a hivatalos nyelv, mint a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelve. A franciák, angolok és oroszok példája jól mutatja a közös nyelv használatának előnyeit. A magyar amúgy sem általános nyelve az országnak, a német, a román, a szerb nyelv is elterjedt. „A hatóságoknak Budára áttétele, az iskolák javítása és szaporítása, az a körülmény, hogy a magyar lakosság nagy része máris tud németül, és még nagyobb része könnyen megtanulja e nyelvet, lehetővé teszi és biztosítja szándékom sikerét.”[88] A jövőben senki sem nyerhet hivatalt kormányszéknél, megyénél, egyházi intézménynél, aki nem bírja a német nyelvet. A rendelet a kormányszékeknél azonnal életbe lép, a megyéknél egy év, az alacsonyabb bírói és más hivataloknál három esztendő a határidő. Az uralkodó a kancellár szolgálati buzgóságára és tapasztalt belátására bízza a nyelvrendelet gyors és pontos végrehajtását.

Míg a korona elvitele csak a politikailag tudatos vagy érzelmileg befolyásolt embereknél váltott ki megrázkódtatást, a német nyelvrendelet – úgy tűnik – fordulópontot jelent az ország és az uralkodó kapcsolatában. Országról szólunk és nem nemzetről, de széles értelmezéssel. Nemcsak a politikai vezető rétegről van szó. A rendelkezés tapintatlansága mély gyökereket sért, lappangó érzéseket tudatosít: a nemzeti fejlődés új szakaszának megindulását hozza. Sajátos jelenség: míg más országokban a nemzeti nyelv nemcsak a szépirodalomban, hanem a hivatalos életben is uralkodóvá vált a 15–16. században, addig nálunk – s ebben történeti múltunk s a határok közt élő sok nemzetiség egyaránt szerepet játszott – csak az akció reakciójaként válik időszerűvé. A 18. századi Magyarország latin műveltsége Európában egyedülálló. József téved, amikor azt hiszi, hogy Lengyelországban is hasonló a helyzet; ott a latin magánlevelezés már a század elején megszűnt, és a magánszféra után a század közepe táján a hivatalokból is kirekesztődött. A nyelvrendelet után a kényes helyzetben lévő, soknemzetiségű Magyarországon többé nem lehetett az időt vesztegetni: szembe kellett nézni az anyanyelv, illetőleg ahogy nem egy fölirat fogalmazott, az apanyelv kérdésével.

Az uralkodó racionális intézkedésében – emlékezzünk Kaunitz 1761-es javaslatára – nincs semmi új. Való igaz, hogy a sok nemzetből-országból összekovácsolt monarchia szakszerű irányítását alsó, középső és felső szinten azonos nyelven kellett volna végezni. Olyan területeken, ahol nagyon régi és tekintélyes nyelvi kultúra – az olasz és a francia – szegeződött szembe a némettel, ilyen rendelet foganatosítására nem lehetett gondolni. Azonban a birodalom középső törzsterülete, amelyhez Magyarország – a Dunántúl mindenképpen – tartozott, többé-kevésbé németajkú városi lakosságával, többé-kevésbé németül értő vagy beszélő nemesi vezető rétegeivel, megtévesztő lehetőséget kínált. De annak ellenére, hogy a nyelvrendeletet közel hat évig fenntartotta az uralkodó, az látványosan megbukott. 1784 júniusától kezdve olyan sorozatban érkeztek a megyei tiltakozások a Helytartótanácshoz, hogy már a mennyiség is figyelmeztető lehetett volna. Hát még a tartalom! Minden megye a legműveltebb, legjobban érvelő, történeti-filológiai idézetekkel dolgozó lakói segítségét vette igénybe, a főispántól a fiatal, egyetemet végzett tanáremberig, a ”representatio”, a tiltakozás megfogalmazásához.

József már a kancelláriai ellenérvekre is jelezte, hogy leirata mit sem tartalmaz az anyanyelvről. Kizárólag a holt, tudós latin nyelvre vonatkozik, „fel sem merül, hogy emberek milliói megváltoztassák anyanyelvüket és egy másikat beszéljenek”,[89] csak arról van szó, hogy akik közügyekkel kívánnak foglalkozni, a latin helyett a német nyelvet használják.

Felindulást, ellenvetéseket olvashatunk ki a megyei, kisebb mértékben a városi feliratok tömegéből. A sort Nyitra és Komárom megye nyitotta meg június elején, ezeket követte Bars, Vas és Zemplén, augusztusig egymás után szólaltak meg változatos érvekkel, de közös céllal: a német nyelv köteles használatába egy megye, egy város sem akart belenyugodni.

A Kancellária nem mert e rendelkezéssel szembeszállni, csak az időpontokról alkudozott, majd a Helytartótanácsnak küldött leiratában hangsúlyozta, hogy a császár csak a hivatalos nyelvet kívánja megváltoztatni, nem a nép nyelvét. A nyelvrendelet híre országos felzúdulást keltett. A széles tömegek meggyőzését a falusi papságnak kellett volna elvégeznie. A parasztnép a templomi szószékről értesült, hogy ügyes-bajos dolgait csak újabb akadály árán intézheti, s hogy gyermekeit az iskolában a Ratióban lefektetett elveken túlmenően nyomorítják a német nyelvvel. A horvát megyék még a latin nyelv mellett álltak ki, mások, ha úgy látták, a latin már nem menthető, a magyar mellett foglaltak állást. Trencsén megye jó példa: Minthogy – írja – csak a paraszt emberek körében akadnak olyanok, akik egyáltalában nem tudnak magyarul, ezzel nem kell törődni. A törvények értelmében paraszt úgysem tölthet be hivatalt. A hatóságok érvelése változatos, nemegyszer komikus. Nógrád megye attól óv, hogy lévén a német a poroszok nyelve is, az egymást megértő katonák könnyebben bírhatók dezertálásra.

A művelt érvelők sorában Máramaros megye a perzsa Ahasverus példájára utal, aki 127 országát úgy kormányozta, hogy mindegyiknek a nyelvét tiszteletben tartotta. Zemplén megye mást emel ki a történeti példatárból: Timur Lenk tatár utódjai nem formálták át a kínaiakat, sőt, átvették azok nyelvét és szokásait. Az etruszk Veii példájára utal Liptó megye: ki emlékszik már reá? Hamarosan ennek sorsára jut a magyarság is. Veszprém megye tragikus hangon szól: mi lesz velünk? Talán tudatlan német jövevények fognak bennünket kormányozni? Az öregek már most úgy érzik magukat, mint számkivetettek a hazában, és mielőtt sírba hanyatlanak, a fiatal nemzedéket már teljesen idegenné formálják. Az ifjúság le fogja nézni az ősi nyelvet, holott még nemrég úgy tűnt, József uralma alkalmat ad a nyelv kiművelésére. Milyen véleménnyel lesz az utókor róluk, hogy nem tudták az ősi nyelvet megmenteni? ”Bevallom, eddig sokszor bánkódtam magas korom miatt, most azonban szívesen vagyok öreg. De te fiatal vagy, tanulj meg németül”[90] – így ír az öreg Prónay Gábor unokaöccsének egy magyar levélben. A levelek halmazából érdemes a váci püspöki konzisztórium vélekedését idézni: „Nem a nép van mi miattunk, hanem mi vagyunk a nép miatt. Minekünk kell a néphez alkalmazkodni, nem annak mihozzánk.”[91]

A megyei hivatalos közvélemény tulajdonképpen, a latin hivatalos nyelv megtartása felé hajlik. Ez a tudomány nyelve, ennek révén lehet legjobban a külfölddel érintkezni. Mintha csak d'Alembert szavait visszhangoznák, hiszen ismerik a francia Enciklopédia] bevezetőjét. „Amikor nyelvünk [tudniillik a francia] egész Európában elterjedt, azt hittük, itt az idő, hogy ez lépjen a latin helyére, amely a tudományok újjászületése óta a tudósok nyelve volt… Be kell vallanom, származott ebből némi nehézség, amit előre látni lehetett volna. Más nemzetek tudósai követték a mi példánkat, mert joggal gondolták, hogy a maguk nyelvén jobban fognak írni, mint a mienken. Az angolok minket utánoztak, s a német birodalom is anyanyelvét kezdte használni, őket majd követi hamarosan a svéd, a dán, az orosz. Ily módon az a filozófus, aki elődei módján művelni-képezni akarja magát, hét vagy nyolc nyelvet is meg kell hogy tanuljon, s miután élete legértékesebb részét erre fordította, meghal, anélkül, hogy valódi önművelését elkezdhette volna. A latin nyelv használata, ” amelyet mi kigúnyoltunk, nagyon hasznos a filozófusok műveiben, világossága, pontossága nagy haszonnal jár azoknak, akiknek egyetemes nyelvre van szükségük.”[92] Enciklopédista, latinbarát megnyilatkozások mellett azonban többségben vannak a magyar nyelv harcosai. A magyar párt állásfoglalását híven tükrözi Beöthy János Bihar megyei alispán megyegyűlés előtt tartott beszéde. Az öreg hazafi utalt arra, hogy Józsefnek „magunk is még a pályában szükségünket és igaz jobbágyi szeretetünket nemcsak megígértük, de valójában az egész világ előtt meg is bizonyítottuk”. Nem méltányos tehát, hogy azok, „kik mivel németül nem tudnak, hivataljoktól megfosztatnának, a mások azért, mert németül tudnak, oda helyeztetnének”. A törvény ellen van ez, hiszen „sokan, mivel már meglett esztendőkkel bírnak… magukat ezen nyelvnek megtanulására nem fordíthatják”.[93]

Tiltakozások, szenvedélyes megnyilatkozások ellenére a rendelet érvénybe lépett, hogy azután a huzavonák, halasztgatások egészen a jozefinus korszak végéig eltartsanak. S bár a nyelvrendelet kapcsán elhangzott panaszok nem vezettek komoly eredményre, a passzív ellenállás hatékonynak mutatkozott. A határidők újra és újra kitolódtak; teltek az évek. s a megyei urak közül még mindig kevesen tudtak vagy akartak német aktákat fogalmazni. Teltek az évek, és a németül tudó tanítók száma nem növekedett.

Egy héttel a nyelvrendelet után kapták kézhez a hivatalos emberek az országos összeírás elrendelését. Tudjuk, az örökös tartományok, ha nem is szívesen, de évtizedek óta ismerték a katonákkal végrehajtott konskripció műveletét. Az indoklás szerint az újoncozás egyetlen megbízható módja az országos konskripció megejtése. Magyarország és Erdély lakosságát eddig nem írták össze, az egyházi, a megyei kimutatások pontatlanok, s ily módon mind az adóalap, mind az újoncállítási kötelezettség véletlenszerű. „Magától értetődő, sem nemesnek, sem főúrnak nem kell restellnie, ha a családjukkal együtt felírják őket, házaikra pedig számokat raknak.”[94] Az összeírás rubrikáit németül és az illető vidék nyelvén töltötték ki. Ha eddig csak halkan merült fel az országgyűlés összehívásának igénye, ez most hangos követeléssé erősödött. Szinte minden megye tiltakozott a katonai jellegű összeírás, a nemesi lakóházak megszámozása ellen. Legjobban Nyitra megye eljárása bőszítette fel az uralkodót: Magyarország „nemesi jogát” emlegette, az szenved végzetes sérelmet. Itt nem lehet úgy eljárni, mint az örökös tartományokban. A megye nem csak a királyért hajlandó életét és vérét áldozni, hanem a szabadságért is. Inkább akarjuk „… elveszteni életünket és vagyonunkat, inkább kiálljuk a legkegyetlenebb kínzást, mint hogy életünkben elsirassuk szabadságunkat”.[95]

„A magyar urak sok bajt okoznak, pimasz és oktalan ellenállást tanúsítanak az összeírásnál. Szükségessé válhat, hogy példát statuáljak, de halasztom, amennyire lehet”[96] – írja 1784 októberében József Lipótnak. A helyzet meglepte az uralkodót. Ha mi most utólag összehasonlítjuk a nyelvrendelet, illetőleg a konskripció ellen tiltakozó megyék hangvételét, magunk is észleljük, hogy az összeírás puszta hírére fölkorbácsolódtak a szenvedélyek. A nyelvrendelet kiváltotta panasz és érvelés indulatos kitöréseknek adott helyet. Nota bene, a nyelvrendelet csak a közélet s ebből adódóan az anyagi biztonság szféráját érintette. Nem úgy az összeírás, amely kisebb-nagyobb közösségekben az évszázados tekintélyrendet borította fel.

Kaunitz annak idején nemcsak egy nyelvrendelet kibocsátását javasolta, hanem azt is, hogy a reformok megvalósítása érdekében az uralkodó a megyére támaszkodjék. Ő Bécsből, de jól informáltan így ítélte meg a magyar lehetőségeket.

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[97] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[98] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[99]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[100]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[101] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[102] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról. A foglyok közül 120-at marasztalt el a királyi biztos, és 37 halálos ítéletet hozott, amelyeket azonban József börtönbüntetésre változtatott.

Eljárása nemcsak az erdélyi és a magyarországi parasztságban keltett megrendülést, hanem Európa haladó embereiben is. Jean-Pierre Brissot, a későbbi girondista vezető A népek egy barátjától [[II. József király|II. József császárhoz című nyílt levelében igazságtalannak mondja a császárt, amikor a parasztokat büntette meg, s nem azokat, akik a szerencsétlenséget okozták. A magyar uralkodó osztálynak azonban egyetlen tagja sem akadt, akit a két hónap eseményei a feudális viszonyok kritikájára bírtak volna. Csak a rémület ébredt fel és hatalmasodott el, különösen az Erdéllyel szomszédos megyék birtokosain, akik jobbágyaik minden megmozdulásában létük és vagyonuk veszélyeztetését látták.

A dráma ilyetén lefolyásáért nagymértékben felelős a Habsburg Birodalom és Magyarország, illetve Erdély parasztpolitikájának össze nem hangolt állapota. Természetesen híre járt az országban a korai csehországi pátensnek, mely már 1781 novemberében megjelent, biztosítva a súlyos helyzetben élő parasztság szabad költözését, a munkavállalás, mesterségtanulás, iskolázás szabadságát. A továbbiakban nem kellett a házasság szándékát engedélyeztetni, és megszűnt a cselédkényszer is a jobbágygyermekek számára. A rendelettel egy időben jelent meg a tulajdonjog vásárlásának engedélyezése: a paraszt földjére örökös használati jogot szerezhetett, azt eladhatta, elcserélhette, záloggal terhelhette – új lehetőség azonban a földesúri szolgáltatásokat nem érvénytelenítette. Előbb a cseh, majd a morva és sziléziai parasztság került ily módon a „mérsékelt jobbágyság” szintjére, ezt követték még további, az örökös tartományokra és Galíciára vonatkozó intézkedések.

Magyarországon először 1783 augusztusában jelent meg körrendelet, mely a sokfelől befutó panaszokra hivatkozva kimondta: a jobbágy szabadon házasodhat, rendelkezhetik javaival, mesterséget tanulhat, folytathat. Tilos a jobbágyot földjéről elűzni, az urbáriumon felül tőle szogáltatást követelni, s ha ő maga nem kívánja, házi szolgálatra behívni.

De csak az erdélyi parasztháború után, a nagy közigazgatási átszervezés mentén bocsátja ki József 1785. augusztus 22-én a magyarországi jobbágyrendeletet. Barta János mint az agrár–paraszt problémák komparációjának szakembere rámutatott arra, hegy itt merőben adaptációról van szó. Az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés engedélyezését ő sem tartja átütő jelenlöségűnek. Ötmillió szabadmenetelű paraszttal számol, az örökös jobbágyság állapotának arányát az ország lakosságának egynegyedét kitévő teljes jobbágyokon belül 50% alattinak véli. Az érintettek számától függetlenül a rendelkezés morális hatása igen nagy. Legalább olyan fontos ez a birtokos nemesség „nevelése” szempontjából, mint a parasztság helyzetének javítása vonatkozásában.

Félreértések azután bőven akadtak. A rendelkezés híre és annak értelmezése nem járt együtt: ebből adódott a robot- és egyéb úrbéri szolgáltatások megtagadása. A paraszti elégedetlenség a birodalmi modell hazai alkalmazásából folyt. Lévén a személyes kötöttség, cselédkényszer nálunk jóformán ismeretlen, a tiltakozások, megmozdulások más problémát vetnek fel. Néhány esettanulmány:

Az ország különböző megyéiből más és más nemzetiségű parasztok változatos okokból meginduló pöreit vizsgáljuk. Az Althan grófok egyik falujának, a Moson megyei Parndorfnak lakói németek és szerbek voltak. Az utóbbiak közül több család még az úrbérrendezés idején magára haragította a hatóságokat, mert részt vett az egész Dunántúlon fellobbanó mozgalmakban. Most újból túlzott úrbéri kötelezettségeik ellen tiltakoztak, és jó ügyük tudatában Bécshez fordultak. A megye már 1782-ben azt javasolta, hogy a szerb családokat telepítsék ki, és hozzanak helyettük „békeszerető” embereket. Hiába bizonyítják az üldözött családok az urasági tisztek rosszindulatát, a bíró és a tanító korruptságát, megy az ellenirat, mely összeférhetetlenségükről szól s arról, hogy a német lakosságot bántalmazzák. Bár éppen az összeférhetetlen családok tagjai szenvedtek el verést és bebörtönzést, az ügy 1785-ig elhúzódott, s ekkor az erdélyi felkelést követő megtorlások, büntetések idején öt család gyermekestől elveszíti otthonát. Példastatuálás kedvéért, hogy a Moson megyeieknek elmenjen a kedvük a Bécsbe járástól, 14 napi kényszermunkát végeznek, majd miután Győr, Komárom, Fejér, Pest, Bács, Csanád, Arad, Temes megye megkapta az értesítést, őrizet mellett ezen az útvonalon deportálják őket a Bánságba.

Andrássy Zsigmond grófé volt a hajdúsági Balmazújváros mezőváros, melynek lakói egyre több teher alatt nyögtek. „Sok gazdák kíntelenítettek szülőföldüket étcakai üdőben elhagyni.”[103] A többieknek alig van miből élni, mert Andrássy a telkes földeket s réteket idegen árendásoknak adta ki. A gróf kényelmetlenségére egy Nagy Mihály nevű, világlátott kiszolgált katona települt le a helységben, aki irt egy kissé németül és latinul is, és aki kérvényezésre beszélte rá a falusiakat. A kérvényekre válasz nem jött, a Helytartótanács és a Kancellária ugyanis az ügymenethez híven a vármegyét szólította fel véleményadásra, s ez a parasztok „ellenségének” (így nevezték maguk között a földesurat) adott igazat. Andrássy tehát Nagy Mihályt családostul kitette házából, egy hortobágyi csárdába vitette, hogy míg a környékről elköltözik, legyen fedél a feje fölött. Nagy Mihály azonban kérvényezett: saját költségén felépített házának árát, ottmaradt jószágainak, ingóságainak értékét akarta megkapni. Hiába írta alá hatvan helységbeli a kérvényt. A panaszbeadványok eljutottak a királyhoz: II. József éppen Belgiumban tartózkodott, és Brüsszelből rendelte el az ügy alapos kivizsgálását. A földesúr a vármegyének, a megye a Helytartótanácsnak, ez a Kancelláriának bebizonyította, hogy haszontalan, felforgató emberről van szó, akit egyébként házáért 2 forint 16 krajcárral kifizettek, s helyette már más, „adózásra alkalmas” telepes jött. Nagy Mihály csak szülőfalujába, a Borsod megyei Palkonyára térhetett vissza.

A parasztokkal szembeni eljárásra jellemző Léva mezőváros esete is. Ennek birtokosa a hatalmas Esterházy család egyik tagja. Úrbéri panaszok indítják el a mozgalmat, melyben szokatlan erőt mutat a régi parasztvármegye emlékét őrző mezőváros, élén hadnagyával és tizedeseivel. Régi szerződésüket a herceg felbontotta, és magas évi cenzust vetett a város lakóira. Mikor ezek keményen ellenálltak, a feltételeken ugyan enyhített (a 8 forintos cenzust 1 forint 45 krajcárra szállította le), de tisztjeivel íratta alá a szerződést, saját aláírását megtagadta. Nem csoda, hogy város elöljárói éltek a gyanúperrel, s minden szolgáltatást megtagadtak addig, míg az aláírást meg nem kapják. A herceg szép szóval, fenyegetéssel mindent megpróbált. Főként azzal kísérletezett, hogy a rebellis magisztrátust leváltassa, és „megbízható” embereket ültessen a helyükbe. A nyolcvanas évek elején a mozgalom vezetőit, akiknek „testükön-lelkükön kívül mások nem volt”, megbotozták, kocsira rakták és kitették Léváról. A mozgalom azonban új vezetőkre talált, a város „új ízetlenségekre vetemedett”[104] Miután a cenzus behajthatatlannak bizonyult, Esterházy elérte, hogy 1787 nyarán katonaság szállta meg a város tereit. Őrizték a harangot, hogy félre ne verhessék, behatoltak a hangadó emberek házaiba, s lefogták őket. A megszállás két hétig tartott, s nemcsak hogy sok szenvedést okozott a lakosságnak, de emberélet is áldozatul esett. Bár Ürményi, a királyi biztos szerint a katonai megszállás az egyetlen orvosság ilyen nyugtalanságok megfékezésére, néhány hét múlva mégis kellemetlen afférnak nevezi a lévai kegyetlenkedést – kellemetlen, mert nem vezetett eredményre, és a város még most sem fizet. Ez csak akkor következett be, amikor királyi határozat rendelte el, hogy Esterházy írja alá a szerződést. Viszont a határozat – bár közvetve elismerte, hogy a város követelése jogos volt – mégis kemény büntetést szabott ki a vezetőkre. A város volt hadnagyát mindkét arcán bélyegezzék meg, s aztán vigyék életfogytiglan hajóvontatásra. A volt esküdt-tizedeseket botbüntetésre és megszégyenítő kényszermunkára ítélték. Egy hónappal később a királyi kegyelem a szerencsétlen hadnagy büntetését háromévi munkára változtatta, azonban úgy, hogy először a súlyosabb ítéletet kellett kihirdetni s csak azután közölni annak enyhítését.

Az Almássyaké volt Törökszentmiklós mezőváros, melyben szintén évekig folyt a parasztság harca a birtokosok ellen. A város lakossága ezt a harcot nem egységesen vívta – szembeszökő volt a bíró, az esküdtek, általában a tehetősek ellentéte a szegénységgel. A panaszok alapja a szokásos visszaélés: Almássy Pál udvari tanácsos, bízva rangjában-tekintélyében, az úrbérrendezést követő reguláció során három nagy földtábla elfoglalásával sok paraszt telkét elvette, ezt nem fizette ki, s a kártalanítás elől elzárkózott. A lakosság többsége erre szolgálatmegtagadással felelt. „A szegénységen úgy elhatalmasodott az engedetlenség, hogy… a nyakokba akarták akasztani a kaszát”,[105] mármint a robotkaszálást sürgető bírónak, esküdteknek. Minthogy az ügy nem rendeződött, két világlátott kiszolgált katona tanácsára úgy döntöttek, hogy „jobb nekik a fejekhez menni, mintsem a lábokhoz”.[106] Titkos megbeszéléseken pénzt adtak össze, és Bécsbe mentek igazságukért. Az egyik katonát az. urasági tisztek véresre verték, de a tiltakozások, kérvényezések, szolgálatmegtagadások nem szűntek meg, tehát a vármegye kénytelen volt a vizsgálatot lefolytatni. Kiderült, hogy a helység újjárendezése címén a földesúr leromboltatta a házakat, s adott ugyan 50 kéve nádat, többeknek pedig égetett téglát, de azért csak a módos és engedelmes parasztoknak nem kellett fizetniök, a szegényektől megkövetelte az építőanyagra a pénzt. Annak ellenére, hogy a földesúri visszaélés nemcsak bebizonyosodott, hanem újabb ponttal bővült, a Helytartótanács elfogadta a vármegye álláspontját. A mozgalom két vezetőjét és a szegényparasztok közül többeket kitiltott a megye területéről. A vádlottak ugyan most már börtönben vannak, de „ezen háborítóknak egy szava több, mint a tanácsnak ezer meg ezer, közjóra célzó szava vagy szándéka”.[107]

Jellegében és eredményében hasonló a ceglédi mozgalom. A város gazdagparaszt vezetősége és a plebejus lakosság között már évek óta ellentét volt. Cegléd városa mint a feloszlatott klarissza apácarend birtoka átmenetileg kamarai kezelés alatt állt. A város szegénysége Pölyhös Imre takács és két társa vezetésével elhatározta, Bécsben fogja kérvényezni az apácák földjének a parasztság közötti szétosztását. A tömeg követelésének engedve a tanács beleegyezett Pölyhös elküldésébe, de amikor az dolgavégezetlenül visszatért, számon kérte tőle az út költségeit, az eredménytelenséget. Pölyhös üldöztetésére a lakosság azzal felelt, hogy az apácaföldek bérlőivel szemben megtagadta a szolgáltatásokat. A vármegye katonasággal fenyegetőzött. Végezetül a három vezetőt (a felsőbb hatóságok tudták, hogy szegény, adósságterhelte emberek) nyolc fegyveres kíséretében Abonyon és Tószegen keresztül a megye határára kísérték, s onnan örökre kitiltották. Több vádlott-társuk börtönt, botbüntetést szenvedett, köztük egy öregemberre száz botütést mértek. A kisemmizett Pölyhös igazságkereső kérvényeivel még a későbbi évek során is találkozunk, de ügyét éppúgy nem intézik el kedvezően, mint más „turbulens” elemét.

Említést érdemel a gyönki német parasztok ügye, mely nyolc évig foglalkoztatja a hatóságokat. A mozgalmat az váltja ki, hogy a helység több birtokossa a reguláció során közel 3 ezer hold irtásföldet elvett a zsellérektől, s ezt a telkes jobbágyok földjéhez csatolta. A birtokosok ezzel azt akarták elérni, hogy a föld után robotot vehessenek igénybe. A Bécset több ízben megjáró zsellérek tiltakozása ellenére végül bekövetkezik a katonaság kirendelése, mely az új reguláció megejtésekor megfékezi a parasztságot. Így nem robban ki felkelés, amitől már az Tolna megyei nemesség tartott.

Tanulságos az 1782. évi telepítési pátenssel a Bácskába érkezett német parasztok ügye. 1787-ben nem. várt fordulattal szembesültek. A kamarai birtokok már bevált és megszokott kiárusítása során egyszerre csak földesurat találtak fölött, aki úrbéri igényekkel lépett fel. Évekig szerkesztették a beadványokat, kérvényének. Helyzetük akkor fordult igazán súlyosra, amikor megindult a török háború.

Csak néhány, jellegében különböző parasztmozgalommal próbáltuk érzékeltetni mindazt, amit a Helytartótanács urbariális ügyosztályának iratai tartalmaznak. A szinte minden megyéből beérkező anyag rövid panaszlevelek és 70–80 oldalas vizsgálati jegyzőkönyvek halmaza. Általában olyan mozgalmak ezek, melyeknek előzményei hosszú évtizedekre visszapergethetők. Az ügyek bonyolítása most is éveket vett igénybe. Aligha mentesíthető II. József minden felelősség alól: általában nem vonta le annak konzekvenciáját, hogy népközeli magatartása, megértő odafigyelése, amikor a „korridoron” fogadta a küldöttségeket, olyan jogi következményeket sejtetett, amelyeknek biztosítása nem állt módjában. Még akkor sem, amikor a sok panasz, mozgolódás láttán a jobbágyrendeletet pontosította, és 1787 elején az úriszék és a megyei hatóságok megfékezésére az úrbéri per ügymenetéről, a szolgálatukat nem teljesítő parasztokkal szemben követendő eljárásról s végül a megye idevonatkozó hatásköréről adott ki rendeletet.

Fontos újítást jelentett a földesúri hivatalos napok bevezetése. Az uradalmi irodában hetenként kétszer kellett „inspekciót” tartani magának a földesúrnak, vagy ha több faluja volt, egy földesúri tisztnek. Ezeken a hivatalos napokon adhatta elő a paraszt a bíró és egy esküdt jelenlétében panaszát, erről jegyzőkönyvet kellett felvenni, ennek a másolatával fordulhatott aztán a vármegyéhez. Ez kisebb ügyekben maga döntött, a fontosabb kérdéseket (robot, katonaállítás stb.) 14 napon belül a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Guberniumhoz terjesztette fel. A felső hatóság a vizsgálatba bevonta a parasztügyvédeket. Az ítélet ellen a királyhoz lehetett fellebbezni.

A paraszt elleni eljárás rendje elárulja, hogy a jogi utak nyitva tartása mellett a fő cél a „közrend”, a nyugalom megőrzése volt. A földesúr ellen izgató parasztot kiszolgáltatta urának, bár az ítéletet megelőzően a falubíró és egy-két ”feddhetetlen” helybeli előtt ki kellett hallgatni. (Figyelembe véve a parasztság nagymérvű differenciálódását, a módos és nincstelen elemek között az ellentétek kiéleződését, ez nem volt megnyugtató megoldás.) Az eljárás nyomán a következő büntetéseket lehetett kiszabni: egészségre nem ártalmas börtön kenyéren és vízen; kényszermunka, esetleg lábvasakkal súlyosbítva; háztól, telekről való elűzés. Ha a földesúr követett el visszaélést, azt a vármegyének volt kötelessége megtorolni. .

A vármegyékhez intézett utasítás mutatja, hogy az erdélyi parasztfelkelés emléke ott kísért Bécsben. Az ellenszegülő, zavargó parasztok megbüntetését helyben, falujukban rendelik el, hogy „komoly benyomást” keltsen. A vármegyék kötelessége tájékoztatni a parasztokat, hogy panaszaikkal milyen fórumoknál, hogyan kell eljárniok. A visszaélő gazdatisztet 10–50 forint büntetéssel sújthatja, a földesúrral szemben azonban nem járhat el, a bizonyítékokat a felső hatósághoz kell felterjesztenie. A mozgalmak eredménye, hogy a parasztok (kik az elmúlt évek során ezért súlyosan bűnhődtek) most már választhattak deputátusokat, de úgy, hogy azok „a községnek mérhetetlen költséget ne okozzanak, se fáradságokért igen nagy jutalmat ne követeljenek”.[108]

Külön kiemelendő a rendelkezésekben többször emlegetett parasztügyvéd, aki hivatalból látta el a. szegények pöreit, egyben azonban minden hozzá fordulóról jelentést adott a Helytartótanácsnak. A mozgalmakat irányító ügyvédek, jegyzők szerepét ismerték fel Bécsben, s azokat akarták feleslegessé tenni egy fizetett állami alkalmazottal, aki az állam szempontját érvényesítette a peres ügyekben. Lehetséges, hogy fékező szerepük következtében csökkent az úrbéres pörök száma a nyolcvanas évek végére, de valószínűbb, hogy a török háború és annak terhei vonták el a parasztságot a földesuraik elleni akcióktól.

Az 1787-es esztendő egy gazdaságilag fontos intézkedést is hozott. Márciustól kezdve a paraszt egész éven át kimérhette borát, holott eddig 9 hónapig kénytelen volt a hasznot hajtó eladást az úrnak átengedni. Sok évszázados földesúri jogot csorbított meg ez a rendelet, de – jellemző módon – a földesúrnak is megengedte az egész évi árusítást. A parasztság pontjából ez mégis kedvezményt jelentett az úri jogokkal szemben. A helyzet gyökeres rendezése, a terhek átalakítása, az adó egy részének a nemességre történő hárítása – mindenki tudja ezt, akit illet – előkészületben van: a fiziokrata adóreformról a későbbiekben szólunk.

A cselédtartási rendelet – amely pontos másolata volt a birodalomszerte kiadott intézkedésnek – fegyelmező tartalmával a hazai viszonyok között nem jelentett újdonságot. Annál fontosabb volt s emlékezetes maradt a botbüntetés betiltása. Nehéz volt a földesurakat és „botos” ispánjaikat legfontosabb kényszerítőeszközükről lemondatni. A hatósági és egyéni tiltakozások ellenére a rendelet II. József uralma végéig érvényben volt.

A parasztságra vonatkozó, a birodalom rendelkezéseihez idomuló, de a honi viszonyokat is figyelembe vevő rendeletköteg már tartalmaz igazságügyi újításokat is. Természetes, hogy mind az örökös tartományokban, mind nálunk az elmondott reformokkal párhuzamosan sor került az igazságügy átszervezésére. Minthogy a teréziánus jogszolgáltatás – ezt tudták a kormányon levők – nem volt korszerű, és semmiképpen sem volt méltó egy felvilágosult kormányzathoz, az újításokat a központi területeken már a jozefinus uralom első évében megkezdték. A cél egyértelmű volt: szétválasztani a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Megszüntetni a törvény előtti egyenlőtlenséget, ha már a társadalomban ez egyelőre nem megvalósítható. Az igazságszolgáltatás három szinten történik, és félreteszik a különbíróságok gyakorlatát (a bánya-, a kereskedelmi és a katonai bíróságokat). Magyar viszonylatban a régi ötvöződött az új igényekkel: a bírói szervezet főhatósága a hétszemélyes tábla lett, mely nemcsak legfelsőbb fellebbezési fórum, de itt készítettek elő minden bírói kinevezést is. A Magyar Udvari Kancelláriával egy rangra emelve, legfőbb ítélőszék szerepét meghagyva, az egész magyar jogszolgáltatás, a bíróságok és börtönök felügyeleti hatósága lett. Tehát megszűnt a tárnokszék, a személynöki szék, a báni tábla, megszűntek az alispáni és szolgabírói bíróságok. Az áttekinthetővé vált szervezet központi irányítást kapott. A bírák hivatalnokokká váltak – nem rendi jogaik alapján nyertek megbízást. Egyházi személyek többé nem vehettek részt világi bíróságok munkájában, ahol éppen olyan referáló munkastílus dívott, mint a dikasztériumokban. Az alsó fokon a szétválasztás nem történt meg.

A hétszemélyes tábla alatt működött a királyi tábla, majd az öt kerületi tábla, az újonnan felállított 38 megyei szék, amelyeknek a vármegyétől független szakbíróságokká kellett volna fejlődniök. Végezetül következett a királyi városok bírósága és az úriszék. A 38 bíróság abból adódott, hogy II. József egyes magyar és horvát-szlavón megyék összevonásával az eredeti megyeszámot csökkentette. A megyei bíróságok váltak az új alsófokú bíróságokká. Egyformán került eléjük nemes, polgár, jobbágy peres ügye – s ebben volt a reform egyik előre nem látható hibája, az, hogy a jól átgondolt szerkezetváltás természetesen nem járhatott együtt a társadalom valódi viszonyainak és tudatviszonyainak megváltoztatásával is. A judicium subalternum nemesi jellegű volt, és az eléje kerülő polgár rosszabbul járt, mintha régi városi bírósága előtt vitathatta volna igazát.

A bírósági reform véget akart vetni a hírhedt évszázados pereknek, rendet teremteni a bűnügyekben és polgári perekben a birodalmi kódex alapján. Minden per csak három fórumon mehetett át.

Az 1786-os polgári törvénykönyv, túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, sőt a földtulajdon elvét mondja ki. Az 1787. évi Criminalis Josephina pedig – ahogy ez már József ifjúkori tervezgetéseiből logikusan következett – kimondta, hogy a származás nem mentesít a büntetéstől. Magyar viszonylatban a büntetésből Bécs utcáit sepregető, majd pellengérre állított Székely László, a sikkasztó testőralezredes esete volt példamutató.

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők. Ez a szorgalmas, pontos ember Józsefnek azt a hajlamát elégítette ki, ami egyéniségének elferdülésével fenyegetett. Talán örökség is volt a tájékozódási igény – enyhébben már nem fogalmazhatunk –, hiszen Mária Terézia pletykaszinten mindent tudni akart: érdeklődése különösen erkölcsi kérdések felé fordult. [[II. József király|II. József azonban elsődlegesen az állam-, a hazaellenes elemeket kereste, azok elkülönítését akarta biztosítani, természetesen előbb tájékozódva a bűnök jellegéről, azok hátteréről. Már 1782-ben megteremtik Pergennel ennek tárgyi feltételeit. A karmelita nővérek rendháza lesz a rendőrségi központ, a bécsi Salzgasséban. Ide kerülnek a kisebb-nagyobb bűnözők, vegyesen és fogságuk alatt összekeveredve, újabb deviáns magatartásra mintegy kiképzést kapva. Értésükre adják, hogy a társadalomba való visszatérésnek ára van: ezentúl figyelniök kell arra, mi történik körülöttük, s mindaz, ami az államrend szempontjából helytelennek vagy veszélyesnek tűnik, jelentendő.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

De éppen a viharok, így az összeírás idején 25 főispán Bécsben tartózkodott, vagy – a passzivitásból kilépve – Forgách Miklós módján keményen ellenszegült.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

A bécsi udvar 1786 nyarán egyszerre rendelt el kéthetes gyászt a jelentéktelen portugál király és a nagy öreg ellenfél, II. Frigyes halála alkalmából. De ugyanez a nyár arra is szolgált, hogy sok betegség után átmenetileg felépülve az uralkodó májustól augusztusig végiglátogassa különböző országaiban fölállított ezredeit. Magyarországra és Erdélyre két galíciai út között, június és július heteiben került sor.

Sem a hadi intézkedések, sem a pénzügyi rendelkezések nem tekinthetők kifejezetten háborús készülődésnek vagy éppen erőfitogtatásnak. A megrendült nyugati országok és a nekilendült keleti zóna között a monarchia számára nem adatott meg a békés nyugalom. Tény, hogy az uralkodó ambícióit a komolyodó betegség-hullámok egyáltalán nem csökkentették: sem a terjeszkedési tervekről, sem a belső reformok folytatásáról nem mondott le.

Az egyik allergiás pont az Osztrák-Németalföld, Belgium volt. A holland zavarok után, a legnagyobb belpolitikai reformsorozat mentén újra aktuálissá vált a bajor–belga csere. Zinzendorf Károlynak el kellett készítenie, hiányos belga elszámolások alapján, az onnan Bécsbe befolyó jövedelem kimutatását. Meg kellett vizsgálnia, hogy a rendi vezetés mekkora adóbevétellel rendelkezik, abból mennyit helyez ki 4–5%-os kamatra magánosok számára kölcsönként. Kiderült, ez a terület sokkal értékesebb, mint Bajorország. A bruttó belga jövedelem 19 047 953 forint volt. A kiadások levonásával 1 milliónál több tiszta nyereség mutatkozott, Bajorország viszont adósságoktól terhelten pénzügyi válságban vergődött. Hogy ez a geográfiailag és monarchikus szempontból előnyös, egyébként azonban nyilván előnytelen csere nem jöhetett létre, az nem II. Józsefen, hanem II. Frigyes utolsó, hatásos akcióján múlott. Ez az újabb sikertelenség is hozzájárulhatott a túlterheltség, a ki tudja milyen fertőzések mellett ahhoz, hogy 1785-től kezdődően az uralkodó mind gyakrabban esett ágynak, magas lázzal, mellkasi bántalmakkal. A külföldi követek igyekeztek információkat szerezni orvosaitól, különösen Störck doktort környékezték meg. Kétségkívül hűséges orvosai voltak a bátor betegnek, de más hűségre – élete utolsó éveiről van szó – mind kevésbé számíthatott. Kaunitz herceg, akit nem eléggé vont be a belpolitikai akciókba, akivel nem egyeztette a belga, a magyar bürokratikus átszervezést, sem az egész birodalomra kiterjesztett fiziokrata adótervet, több alkalommal is visszavonulásáról beszél esti fogadásainak látogatói előtt.

1785–1786 fordulóján az egymást érő reformok után és újabb, a társadalmak egészét érintő intézkedések küszöbén, tragikus szakasz kezdődik. Még nincs háború, de már nincs béke. S ami ebben a sajátos uralmi rendszerben különlegesen súlyos probléma, az az, hogy a felvilágosult uralkodó ugyan nem veszítette el önnön igazába vetett hitét, de mindenkiben csalatkozott. Régi erélye, mely gyakran gúnnyal, kíméletlenséggel ötvöződött, most keserű, kissé monomán intézkedési kényszernek adott helyet. József az utolsó években már nagyon magányos. Ha Bécsben volt, akkor is csak egyszer egy héten bukkant elő. Persze intézte az ügyeket, szignálta az aktákat, a margóra írta jegyzeteit, de rendetlenül, dátum és a hely megjelölése nélkül, zavarba ejtve munkatársait.

Fiziokrata adóreform a monarchiában

Úgy tűnik, a toulouse-i kísérlet, az ottani csatornaépítkezések, a fiziokrata módon irányított, tehát szabadon forgalmazó ipar és kereskedelem élményszerűen hatottak Józsefre. Alighogy uralomra jutott, a fiziokrata elveket hirdető trieszti kormányzót, Zinzendorf Károlyt Bécsbe rendelte, megbízta a Legfőbb Állami Számszék vezetésével, majd a parasztság helyzetét szabályozó roboteltörlő bizottság irányításával. Az agrárcentrikus fiziokrata elvek ezúttal ráépülhettek az előző évtizedek urbariális rendelkezéseire, a föld megadóztatásának elve arra a régi törekvésre, hogy a földet művelő parasztság mellett a föld birtokosai is illő mértékben vegyék ki részüket az adóterhekből. Az örökös tartományokban a nemesség már adózott, az alkotmányra hivatkozó ellenállás Magyarországon igen erős volt. De a fiziokrata adóreform korántsem a magyar nemesség ellenállásán bukott meg. Az alsó- és felső-ausztriai rendek, a morvaországi vagy a cseh birtokosok tiltakozásai legalább olyan élesek voltak, mint magyar osztályos társaiké.

A birtokok hozamának fölmérése, kataszter fölfektetése nem volt új dolog a monarchiában. Lombardiában már – ha nem is fiziokrata adóreform célkitűzésével – az ötvenes években fölfektettek katasztert, s amikor Lipót nagyherceg tapasztalt minisztere, Tavanti tanácsára 1774-ben egységesítette a földadót, tulajdonképpen leszámolt merkantilista tanácsadóival. A szakszerű katasztert a nagyhercegség néhány területén próbaszerűen fektették fel, úgy, ahogy azt később József megvalósította, tízéves termésátlagokat vizsgálva, hogy abból alakítsák ki a méltányos adóterheket.

Hajlamosak vagyunk a jozefinus fiziokrata reformot (amelyet leegyszerűsítve a nemesi adózással szokás azonosítani) a Pálffy kancellárhoz intézett levélhez és az 1786-ban elindított munkálatokhoz kapcsolni. Éppen olyan pontatlanság ez, mint a jobbágyrendelet időpontjának kései rögzítése. A fiziokrata reform 1783-ban már megindult, avval a szokásos módszerrel, amelyet II. József reformkezdeményezéseinél mindig tapasztalhattunk. Ha valami újba fogott, a jövőt körvonalazva lesújtott a régi rendszer védelmezőire is. Az első menetben azonnal szembetalálta magát az Államtanács többségével, főleg Hatzfeld gróffal, aki kemény merkantilista volt, de még hajdani mesterével, Martinival is, aki ugyan az uralkodót természetjogra oktatta, de a fiziokrata természetjogi konstrukciót nem tette magáévá. Akadt lelkes támogató is a megrögzött udvari közegben: Zinzendorf Károly naplója és bátyjához intézett levelei tanúsítják, hogy teljes erejével az uralkodó célkitűzéseit kívánta szolgálni.

Egymást követték a tervezetek, amelyeket mintegy egymással barátian vitatkozva, az |uralkodó vagy Zinzendorf dolgozott ki. Az elvekben egyetértettek, a gyakorlati lebonyolításban annál kevésbé. Visszatérő megállapítás, hogy II. József „ateista” volt a gazdasági elméletek terén. Így nyilatkozott 1765. évi terjedelmes memoárjában, amikor jövendő terveit és tennivalóit elemezte. Ajánlatos azonban számolni az évek múltával, a benyomások erejével – különösen akkor, ha ezeket a megszokott és már-már gyűlöletessé vált környezetből meríti. Az 1777-es élmények nem II. József életében voltak sorsdöntőek, hanem a Habsburg-monarchia, az ahhoz tartozó országok eljövendő sorsára. A monarchiához képest Franciaország jóléti ország, sűrű városhálózattal, s azokon a területeken, amelyeket II. József beutazott, virágzó gazdasági élettel. Arthur Young sokat idézett franciaországi útinaplói ne tévesszenek meg bennünket: nem a szalmatetős viskó, nem a lábbeli nélküli parasztember volt a francia táj jellemző tartozéka.

A császár és Zinzendorf vitája azért lehetett kezdetben az egyetértők viadala, mert kedvező nyugate-erópai benyomásaikat egyformán a monarchia országainak javára akarták hasznosítani, Így látta ezt a haladó külföldi sajtó is. 1784-ben s a következő évben a bölcs uralkodót mint Turgot hívét, a helyes elvek érvényesítőjét ünnepelték. Hollandia és Ausztria között ugyancsak feszült volt a politikai légkör, mégis a híres leydeni újság dicséri a megindított fiziokrata adóreformot.

Kezdetben fel sem merült az, hogy a kataszter fölfektetése merőben a magyar nemesség megadóztatását célozná. Sem a Kollowrathhoz intézett első instrukció, sem az azt követő „emlékeztetők” nem tartalmaznak erre vonatkozó célzásokat. A nemesi és a paraszti föld egyenlő megterhelése a birodalom örökös tartományaiban is súlyos problémát jelentett a birtokosoknak. Itt ugyan fizetett a nemesség úgynevezett ”Adelsteuer”t, de a nemesi adózás és a paraszti adózás között nagy volt a különbség. Belgium és Lombardia adóügyeit a helyi kormányzat látta el: egy összegben kellett 7, illetőleg 3 millió forintot a kincstárnak évenként beszolgáltatni. S mindig a rendi vezető erők álláspontjától függött, hogy az adófelosztást a városok, a falusi lakosság vagy a nemesség terhére eszközlik. Az örökös tartományokban, Cseh- és Morvaországban is a rendek intézték az úri földek utáni adózás ügyét, és csak a paraszti szolgáltatásokat tartották kezükben a kerületi hatóságok, vagyis az állam központból irányított szervei. Az államigazgatás és a rendiség dualizmusa tehát korántsem volt osztrák-magyar specialitás. A tiroli rendek mindenkori ellenállását ismerjük, de a fiziokrata adóreform bevezetésétől kezdődően az alsó-, felső-ausztriai vagy morva rendek sem mutatkoznak nagyon készségesnek. Az új szisztéma szerint ugyanis az úri föld többet nem részesülhetett kedvezményben, a kivetendő taxa az úgynevezett dominikális, illetve rusztikális földre ezentúl egyenlően nehezedett volna.

A kataszteri fölvétel annak idején Lombardiában, később Toscanában a föld minden hozamát figyelembe vette, és a bruttó vagy nettó jövedelemhez mérte az államnak lerovandó adó nagyságát. II. József a legkedvezőbb kincstári állapotok közepette, nagy optimizmussal inditotta el reformját. Uralkodásának harmadik évében nemcsak hogy államadósságok nélkül, hanem pozitív mérleggel zárhatta az évet, és a 80 milliónál magasabb birodalmi bevételeknek több mint harmadát az egyenes adó tette ki. Az uralkodó nem sejthette, hogy a közeledő háborús konfliktus nemcsak a kiadásokat fogja fokozatosan, megemelni, hanem a rossz esztendők és a háború okozta emberkiesés, ha nem is adómegtagadásra, de elmaradásokra vezetnek. Annak bizonyítására, hogy nem Magyarország rendjeinek ellenállásából fakadtak az utolsó esztendők nehézségei, talán elég egy számadat: Csehországban 1787-ben 33 ezer, 1788-ban 343 ezer forint volt az adóhátralék.

A negatív helyzet szorosan összefüggött az egyes országok-tartományok vezető politikai rétegének magatartásával. A nagybirtokos arisztokrácia, a középbirtokos nemesség nemcsak Magyarországon, hanem a birodalom egyéb országaiban is nehezményezte a bruttó jövedelemről a nettó jövedelemre áttérő adótervet, azt, hogy ennek 40%-át az állam kapja meg akkor, amikor a paraszti szolgáltatások (például a robot) átszámítása nem volt számukra kedvező. S ha a pénzhiány e nyugatibb fekvésű országokban nem is volt olyan nyomasztó, mint Magyarországon vagy Erdélyben, sem a nemességnél, sem a parasztságnál nem mutatkozott annyi forgalom, hogy a szükséges pénzt folyamatosan biztosíthatta volna. Zinzendorf már kezdetben tartott attól, hogy a 40%-os adókivetés a tulajdonviszonyokat veszélyezteti, a „szabadságot”, mármint a tulajdon szabadságát; aggódott, hogy a birtokot, legyen az úri vagy paraszti kezelésben, túlzott kíméletlenséggel szolgáltatják ki a kincstár igényeinek.

Hamarosan megkezdődött az elvek és a gyakorlat konfrontációja. Annak az udvari bizottságnak, amely az új adó irányításának legfelsőbb hatósága volt ”(Steuerregulierungshofkommissin),” vezetője Zinzendorf lett. A Legfőbb Számvevőszék tapasztalt vezetője ebben a pozícióban meggyőződhetett arról, hogy a legmodernebb elveket valló uralkodó sem rendelkezik azokkal a statisztikai-matematikai ismeretekkel, ameyek egy végrehajtási utasítás kidolgozásához vagy jóváhagyásához feltétlenül szükségesek. Sajnálatos módon II. József a bruttó és nettó jövedelem között nem csekély különbséget nem óhajtotta tudomásul venni, irreálisan magas igényeket támasztott az urasági földek birtoklóival szemben, s nem vette tudomásul Zinzendorf óvó figyelmeztetéseit; arra sem gondolt, hogy a tízéves jövedelmi átlag kiszámítására kijelölt 1773–1782 esztendők nem tipikusak: viszonylagosan kedvezőbb volt a hozam, s ez nagyobb adóterhet indikál. Zinzendorf naplói híven tükrözik az erőfeszítéseket, amelyekkel a helyesnek vélt elvekért a szakember az uralkodó dilettáns utasításait helyesbíteni igyekszik. Úgy vélte, sokkal bíztatóbb eredménnyel kecsegtet az önkéntes jövedelembevallás, még ha a végső summa szerényebb is, mint a felülről, erőszakkal alkalmazott értékmegállapítás. Azt vallotta, méltányos levonni a paraszt földművelési költségeit az összjövedelemnek feltüntetett summából, csakúgy, mint a földesúri jövedelemből a paraszti szolgáltatások egy részének összegét. Keserűen számol be Zinzendorf naplójában a három-négy órán át tartó vitákról, ahol természetesen ő húzta a rövidebbet, különösen a császár egyik kedvenc munkatársának, Eger államtanácsosnak opportunista magatartása miatt. 1785 nyarán és őszén a bécsi szalonokban a művelt körök immár nem a színházi újdonságokról beszélgettek, hanem. az örökös tartományok és a cseh–morva arisztokrácia képviselői sorolgatták sérelmeiket. Ez jóval a magyarországi események előtt történt. Az érintetteket felbőszítette a katonaság, illetőleg a hadmérnökök tevékenysége. A kataszter-munkálatokat a magántulajdon megsértésének tartották, mert ezeknek az embereknek valóban nem volt tapintatos a munkamódszere. A katonaság bevonása egyébként elkerülhetetlen volt, mert az eredetileg a munkára felkért bírák és esküdtek a kényes feladatot egyszerűen nem vállalták, nem utolsósorban azért, mert az uralkodó a munkálatok elvégzését társadalmi feladatnak tekintette, és fizetést nem akart biztosítani. A hangulat feszültté vált. Egy adat is elég annak bizonyítására, hogy az osztrák főrendek miként vélekedtek a fiziokrata adóreformról: Starhemberg herceg 1785. augusztus 30-án arról panaszkodik, hogy felső-ausztriai birtokait 18 ezer forint veszteség érte, ennyivel magasabb az adója. (Ugyanekkor egy egyetemi tanár évi fizetése 1000 forint.)

A tervezett egy év helyett négy évig tartott a kataszteri felmérés az örökös tartományokban. Míg kezdetben arról volt szó, hogy a paraszt tiszta jövedelmének 40%-át az államnak, 20%-át földesurának tartozik lefizetni, a viták, majd a tapasztalatok az uralkodót jobb belátásra bírták. Zinzendorf ugyan már eltávozott posztjáról, s rajongó, odaadó munkatársból gyűlölködő, sértett emberré vált, de a kataszteri felmérés az ő eredeti javaslatára módosult; Végezetül a paraszt jövedelmét vették alapul, annak csak 12,2%-át vetették ki adóba, 17,8 %-kal tartozott földesurának, a többit önfenntartására, a termelés megújítására fordíthatta. A változás gyökeres volt, de már elkésett.

A magyarországi kataszter, csakúgy, mint az örökös tartományoké, taktikus kezdetek után viharos körülmények között bonyolódott le. Pálffy kancellárhoz intézett levelében az uralkodó 1785 decemberében a hátrányosan megkülönböztető vámpolitika megszüntetését helyezte kilátásba, ha a nemesség adót vállal. A Bécsben székelő Magyar Udvari Kancellária, élén Pálffy Károllyal, a két éve folyó viták és jelenségek ismeretében nemcsak a magyar rendi ellenállás tudatában adott nemleges választ.

A belga válság

Keith angol követ bécsi jelentéseiből tudták, hogy II. József egészségi állapota teljesen leromlott, s hogy a már kevésbé titoktartó orvosok az elkerülhetetlen közeli halállal számolnak. Az angol kormány tehát, készülve a haláleset okozta személyi és módszerbeli változásokra – ismerik a leendő II. Lipót rugalmasságát –, időt enged a fejleményeknek.

A militarizmus csődje

II. József kemény és következetes reformtörekvése tiszteletre méltó, a török háború sem róható maradéktalanul hibájául, de a lent munkálkodó megyei ellenzék vagy a Bécsben a kancellár körül és Budán a Helytartótanácsban csoportosuló – a belga patriótákhoz hasonló – államférfiak ellenállása sem pusztán a reakció felülkerekedése.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A bécsi levéltár őrzi számunkra a hazai páholyok névsorait, a ugyanott áttekinthető a számos bécsi páholy magyar látogatóinak listája is. A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is. Megismerkednek a kancelláriák, az egyes tanácsok tisztviselőivel, sőt külföldi követségek leleményes titkáraival is. Bécs valódi nagyváros, de így befogadtatva mégsem nyomasztó számukra. Élményeiket naiv büszkeséggel taglalhatják otthonukban, s ha talán túl is értékelik az itt szerzett szabadkőműves kapcsolatokat, az érintkezési formák könnyedsége, a kulturális lehetőségek gazdagsága termékenyítően hat hazai környezetükre is.

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja. őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[109] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy –akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva –a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére.

II. József

József császár, „a gyors, az izgatott, a mindig siető”,[110] 5 és 6 óra között meghalt – közölte naplójában 1790. február 20-án Zinzendorf Károly. Ezt követően helytelenítően regisztrálta, hogy a császárt elég nyomorúságosan ravatalozták fel hálószobájában: csak néhány gyertya ég a lábánál, rosszul adták rá uniformisát, kezeit ügyetlenül kulcsolták össze. A gyászszertartáson Zinzendorf a Szent István-rend lovagjai mellé sodródva állt fekete fátyolos kalapban a kapucinus kriptában. Laudonnal együtt azon töprengtek, vajon miket gondol most Migazzi, a bíboros, „aki ellen az elhunyt annyit vétett”.[111]

A dédelgetett barát, Lacy is nyilatkozott: Lipót majd eltünteti a kilencéves uralom minden nyomát. Ő maga soha nem tapasztalt mértékletes magatartást Józsefnél, „mindig feszült volt, mindent maga akart intézni, s így aztán senki nem tudta körülötte, mi a dolga”.[112]

Két hét múlva Zinzendorf már Lipót érkezéséről számol be, akit hiába hívott József, mert a katasztrófa felelősségében nem akart osztozni. „Panaszkodott a teljes rendetlenség miatt, s elmondta, hogy minden országból két küldöttet fogad, hogy azok ne csak az adóreformmal kapcsolatos óhajaikat, hanem egyéb ügyeiket is a trón lába elé helyezhessék.”[113] Bécsben új világ kezdődött, a Burg termeit ellepték a szép Habsburg-Lotharingiai fiúk és a csúnya főhercegi leánykák.

A jozefinizmus a mérlegen

Talán több szó esett az eddigiekben Európáról, mint Magyarországról, több Bécsről, mint Pest-Budáról.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott. XVIIII. 516.
  2. Voltaire, Siecle de Louis XIV. Paris, év nélkül (Flammarion) I. 192.
  3. Maria Theresia und Jospeph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. I. 262.
  4. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth. Wien, 1867–1868. II. 157.
  5. Közli: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias. Wien, 1863–1879. VII. 520. (Az özvegy megszámolta azt is, hány órát élt elhunyt férje: 496992 óra az eredmény; boldog házasságának óraszáma: 258 744.) — Idézi: V.-L. Tapié, L'Europe de Marie Therese]. Paris, 1973. 262.
  6. Közli: Wandruszka, Leopold II. WienMünchen, 1963&ndasg;1965. I. 337–339.
  7. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth. Wien, 1881. II. 320.
  8. G. Klingenstein, Der Aufstieg der Hauses Kaunitz, Göttingen 1975. 169–170.
  9. Ugyanott, 292–293.
  10. Ugyanott.
  11. Németül közli Ember Győző, Magyarország és az Államtanács első tagjai. Századok 1935. 663.
  12. Ugyanott, 663#–664
  13. Idézi: F. Maas, Vorbereitung und Anfänge des Josephinismus im amtlichen Schriftwechsel des Staatskanzlers von Kaunitz-Rittber mit seinem bevollmächtigen Minister beim Govern Generale des österreichischen Lombardei, Grafen von Firmlan, Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1948. 319.
  14. Österreichischen Staatsarchiv/ Familienarchiv. Hofreisen. Vol. 3. pag. 378.
  15. Ugyanott pag. 379.
  16. Ugyanott
  17. Idézi: E. M. Langfelder, Les séjours en Suise, en France et en Begique du comte de Zinzendorf d'apres son Journal. Études Francaises, Szeged, 1933. 82.
  18. Idézi: D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1983. 23.
  19. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey-, Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 3.
  20. Ugyanott, I. 5.
  21. Ugyanott I. 215.
  22. Idézi D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1893. 94.
  23. Idézi F. Kopetzky, Joseph und [[Franz von Sonnenfels. Wien, 1882. 37.
  24. J. Sonnefels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 17.
  25. Ugyanott I. 13.
  26. Ugyanott I. 29–31.
  27. Ugyanott I. 28.
  28. Idézi: R. A. Kann, Study in Austrian Intellectual History. New York, 1960. 177.
  29. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 56.
  30. Ugyanott I. 206.
  31. Ugyanott I. 266.
  32. Recht und Verfassung des Reiches in der Zeit Maria Theresias. Die Vorträge zum Unterricht des Erzherzogs Joseph im Natur- und Völkerrecht sowie im Deutschen Staats- und Lehnrecht. Herausgeber H. Conrad. KölnOpladen, 1964. 276.
  33. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammelbände Vol. 88. Anmerkungen von Seiner Majestät dem Kaiser Joseph II. über dermaligen Weltumntänden 1769–1770
  34. Tacitus, Historiae, lib. III. Caput 40. Az eredeti latin szöveg: „…utremusque inter anticipitia deterrium es dum media sequitur…”
  35. D. Beales, Joseph II's „Reveries”. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1980. 155.
  36. Ugyanott 155.
  37. Ugyanott 155.
  38. Ugyanott 155–156
  39. Ugyanott 156.
  40. Ugyanott 156.
  41. Ugyanott 157–158.
  42. Ugyanott 158.
  43. Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth, Wien, 1867–1868. III. 336.
  44. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 4.
  45. Ugyanott 17.
  46. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth, Wien, 1881. I. 101.
  47. Ugyanott I. 182.
  48. Marczali Henrik. Gróf Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai Magyarország kormányzásáról. Értekezések a történeti tudományok köréből XI/9. Budapest, 1884. 19.
  49. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  50. Ugyanott 1084. pag. 27.
  51. Ugyanott 1084. pag. 32.
  52. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Quart. Lat. 43. XXIV. fol. 16.
  53. Ugyanott. fol 17.
  54. Idézi: L. Mention, Le comte de Saint-Germain. Paris, 1884. 11.
  55. Idézi: E. M. Earle. Makers of Modern Strategy, Princeton, 1944. 54.
  56. Idézi: J. C. Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II. Österreich zur Zeit Kaiser Joseph II. Stift Melk, 1980. 42.
  57. Ugyanott
  58. Ugyanott 43.
  59. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1952, 637.
  60. Joseph II. Leopold II. and Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. X.
  61. Ugyanott 6.
  62. Idézi Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 60.
  63. Idézi: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. Studia Historica. 16. Budapest, 1958 108.
  64. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 215.
  65. Ugyanott II. 218.
  66. Idézi: Marczali Henrik — Ugyanott II. 226–227.
  67. Idézi: Marczali Henrik — ugyanott II. 111.
  68. Berzeviczy Gergely levele anyjához, Pozsony, 1782. április 20. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus. Budapest, 1967. 260.
  69. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888.
  70. Országos Levéltár C. 23. Circularia impresa. 732.
  71. Ugyanott pag. 3.
  72. Ugyanott pag. 5.
  73. Idézi: Szinnyei József, Dugonics András följegyzései. Budapest, 1883. II.
  74. Idézi: Pallós Ferenc, A német nyelvoktatás ügye magyar iskoláinkban II. József alatt. Budapest, 1944, 65.
  75. Országos Levéltár C59. Departamentum urbariale. 1786. Nr. 3.
  76. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Hofreisen, Vol. 3. pag. 138.
  77. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 43.
  78. Ugyanott II. 343.
  79. Idézi: F. Walter, Die österreichische Zentralwerwaltung. II/4. Die Zeit Josephs II. und Leopolds II. (1780–1792). Aktenstucke. I. Wien, 1950. 124.
  80. Ugyanott 132.
  81. [Országos Levéltár C. 13. Benigna mandata. 1784. február 13.
  82. Ugyanott.
  83. Idézi: Marczali Henrik, Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 363.
  84. Ugyanott II. 364.
  85. Ugyanott. II. 365.
  86. Ugyanott II. 367.
  87. Ugyanott II. 384.
  88. Ugyanott II. 386.
  89. [Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum 1784. F 202. P 1.
  90. [Országos Levéltár 566. Radvánszky család radványi levéltára III. 75/6. 1784. május 8.
  91. [Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum 1784. F 202. P 54.
  92. D'Alembert, Discours préliminaire des éditeurs. Dictionnaire Raisonné des sciences, des arts et des métiers]. Paris, 1751. XI.
  93. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 527.
  94. Ugyanott II. 525.
  95. Ugyanott II. 525.
  96. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 228.
  97. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  98. Ugyanott I. 268.
  99. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  100. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  101. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  102. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. [[II. József király| Nickyhez.
  103. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Szabolcs megye. 1781. F 1.
  104. Országos Levéltár C 59. Departamentum urbariale, Bars megye.
  105. Országos Levéltár Departamentum urbariale. Heves megye. 1785–1787. F 3.
  106. Ugyanott.
  107. Ugyanott.
  108. Országos Levéltár Benigma mandata.
  109. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  110. Közölte: H. Wagner, Wien von Maria Theresia bis zur Franzosenzeit. Aus den Tagebüchern des Grafen Karl von Zinzendorf. Wien, 1972. 42.
  111. Ugyanott
  112. Ugyanott.
  113. Ugyanott 43.