Bécs - Hanák Péter

A Múltunk wikiből

Előszó

Az 1960-as évek elejétől-közepétől a hosszú távú folyamatokat kutató, útkereső történészek figyelme a Monarchia kulturális öröksége felé fordult: Bécsben, Budapestben, Prágában, Zágrábban nemcsak a rivalizáló politikai fórumokat, hanem a kultúrateremtő központokat is meglátták. Felfedezték azt a különös kulturális felvirágzást, amelyben a szellemi forradalom megelőzte, előkészítette a politikait, és még a dekadens, apolitikus művészi irányzatok is a progresszió szövetségeseivé, hordozóivá váltak. Kultúrtörténészek, tudomány- és művészettörténészek azt a véleményt formálták meg, hogy az egykori Monarchia a modern kultúra, a 20. századi szellemi megújhodás melegágya volt, a lelkek nevelője, és a nyugati kultúrát átvevő, elmaradt peremvidékek, Budapest, Prága, Krakkó – nem is szólva a mindig is művelt Bécsről – két évtized alatt a modern kultúra és művészet műhelyei lettek.

Ezt az új képet hatalmas szellemi teljesítmények, lenyűgöző nevek valószerűsítik. A matematikai közgazdaságtan, a polgári filozófia új irányzatai, a pszichoanalízis, a strukturalista nyelvészet, a tudományszociológia, a 20, századi zene megalkotása, új irodalmi irányok, a szecessziós és az avantgard művészet érdemleges ágai indultak el, s olyan nagy szellemek, olyan zsenik éltek és alkottak a Monarchiában és Magyarországon, mint a közgazdász Böhm-Bawerk és Schumpeter, a jogász Kelsen, a filozófus Wittgenstein, Mach és Husserl, a marxizmushoz eljutó Lukács György és az általa inspirált budapesti „vasárnapi kör”, a szociológus Mannheim, az esztéta Hauser és Fülep Lajos; a modern személyiségpszichológia atyja, Freud; olyan írók és költők, mint Hofmannstahl, Rilke, Musil, a prágai Hasek, Kafka, Werfel, a budapesti Nyugat írógárdája és forradalmasító zsenije, Ady, a krakkói író-festő-rendező művész Wyspianski, a festő Klimt, Kokoschka, Mucha, Rippl-Rónai, Gulácsy, Csontváry és végül, de talán elsősorban a Mahler és a Richard Strauss képviselte átmenet után olyan zenei újítók, mint Bartók, Kodály, Schönberg, Janáček.

A hanyatló-bomló Monarchiának ez a csodálatos kulturális virágzása olyan imponáló, hogy hajlanánk is a „melegágy” kép elfogadására, ha nem látnánk mögötte, az elitkultúra káprázata mögött, a közel 20 millió analfabétát, a szegénynép százados elmaradottságát, ha nem figyelnénk fel az álnépies műdal és a bécsi-pesti operett, a silány és giccses „népművelési” tömegtermelés térhódítására, ízlés- és tudatromboló hatására. Ha nem kellene azt is regisztrálnunk a fenti fényes névsor kontrasztjaként, hogy a prefasiszta nemzeti szocializmus is Bécsben született, itt fejlődött nagyra az antiliberális keresztényszocializmus, a vulgáris fajelmélet, és Budapesten bontogatta szárnyait a jobboldali radikális „fajvédelem”.

A Szapáry-kormány programja és reformjai

A törvényszöveg feltételes módja mögött már bevégzett tény: a kormány és a Wiener Bankverein közötti megállapodás állott. A tekintélyes bécsi nagybank a törvénybe csaknem szó szerint átvett megállapodás alapján hajlandó volt a magyarországi iparosítás finanszírozására. 1890-ben valóban megalapította a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bankot, amely a következő évtizedben jelentős alapító-fejlesztő tevékenységet fejtett ki.

A politikai katolicizmus jelentkezése

Az irányvonal változását az 1880-as évek végén megérezték Bécsben is, Budapesten is.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A nagy pozícióharcban, amely az 1890-es évek elejétől kezdve a liberális és a konzervatív erők között folyt, a szabadelvű párti kormányzat nagy erőnyeresége volt, hogy a nemzeti haladás részévé, sőt a nemzeti ellenzékiség számára az azonosulás tárgyává tudta tenni a klérus hatalmát megnyirbáló, a magyarellenes bécsi sajtótól és a fekete-sárga bécsi udvari klikktől támadott reformokat.

A kormány kedvező légtérben, 1893 tavaszán nyújtotta be az állami anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás recepciójáról és a szabad vallásgyakorlatról szóló javaslatokat, de az érdemi vitát nem indította meg. A harcot nem ezekkel, hanem a kulcskérdéssel: a polgári házasságról szóló javaslattal akarta megvívni. Ennek beterjesztéséhez azonban még hiányzott a királyi jóváhagyás, ami liberális körökben növekvő türelmetlenséget, a klerikális táborban derűlátó bizakodást keltett.

Alkalmasint ezzel is összefüggött, hogy a hazai egyházi vezetők ugyancsak tartózkodtak a háborúskodás kirobbantásától, annak ellenére, hogy a pápa Bécsbe is, Esztergomba is megüzente: a kormányprogramot elfogadhatatlannak, a harcot elkerülhetetlennek tartja.

Annál nagyobb hevességgel mozgolódott – magán érezve Róma áldását – az alsópapság. Ezen a szinten a harc módszere és hangneme a kormányprogram meghirdetésekor, különösképpen a javaslatok beterjesztésekor kiélesedett. A papság egy része a szószéket használta fel agitációra. Erre kitűnő alkalomnak kínálkozott a vasárnapi mise és az utána rögtönzött templomtéri „röpgyűlés”, amelyen a vallásüldözésnek bélyegzett reformok ellen tüzeltek a vidék népét. Ha a liberálisok a nemzeti érzést, akkor a klerikálisok a vallási előítéleteket, főként az antiszemitizmust hívták segítségül. A papok, bár betű szerint talán nem ismerték, szellemében Rampolla csatakiáltását követték: „Az egyház nem szolgáltatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak.”[1] A kormányellenes papi agitáció olykor protestánsellenes, többnyire antiszemita színt öltött; helyenként egy adag szociális demagógiával is ízesítették. Ez természetesen heves ellenzést váltott ki és reformpárti akciókra késztette a liberális protestánsokat és a zsidó polgárságot.

A kormány a vallási agitáció szociális mozgósító hatásától is tartva, 1893 áprilisában betiltotta az istentisztelettel összekapcsolt politikai gyűlésezést. A középrétegi-alsópapi és a főrendi-főpapi irányzat akkor ugyan még nem egyesült, de hallgatólagos munkamegosztás már kialakult köztük: az előbbi a nép körében, a helyi plébános körül, illetve az egyház irányítása alatt álló katolikus egyletek keretében, mozgalomszerűen építette a politikai katolicizmust; a Zichy vezette arisztokrata csoport pedig a hagyományos pártszerű keretekben próbálta összefogni, irányítani a vezető réteg konzervatív elemeit, befolyásolni az udvart, a pártokat, a kaszinókat és a katolikus köröket.

Maga az uralkodó, aki a kiegyezés óta a kormányzás részletkérdéseibe is közvetlenül belefolyt, ezúttal pártatlanságát és semlegességét nyilvánította. E szokatlan magatartás az egyet nem értés, a „királyi oppozíció” egyfajta formája volt. Wekerle Sándor egyre világosabban látta, hogy Ferenc József nem pártatlanul, hanem kelletlenül szemléli a kormányt és reformpolitikáját. 1893 nyarán felajánlotta lemondását, de az uralkodó kibújt a válaszadás alól. Bizalmát nem vonta meg, de az előszentesítést sem adta meg a javaslatok benyújtásához. A lappangó bizalmi válság keltette politikai feszültséget fokozta az újabb pápai beavatkozás, az 1893 szeptemberében küldött enciklika, a „Constanti Hungarorum”. Mint harci toborzó, hangzik az invokáció: „Itt az ideje valami nagyobbat kezdeni.” Aztán valóságos akcióprogram következik: nagygyűlést kell szervezni a katolikus szellem felébresztése érdekében, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a képviselő-választásokra, fel kell karolni és fejleszteni a katolikus sajtót, különösen nagy gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére. Az enciklika felszólítja a hívőket, hogy egy szívvel-lélekkel munkálkodjanak „a vallás igazáért”. Ebben a szent harcban bizonyára nem fog hiányozni „az apostoli király jóindulata” sem.[2] A liberális sajtó. nagy megütközéssel fogadta az enciklikát, kivált a Vatikánnak mint külhatalomnak a belügyekbe való beavatkozását és a király jóindulatú támogatására célzó sorait. A klérus viszont arra hivatkozott, hogy hitelvi kérdésekben a Vatikán nem külhatalom, hanem az egyedül törvényes felsőbbség.

A pápa Ferenc Józsefnek is üzenetet küldött: elvárja tőle e nehéz helyzetben az egyház támogatását, bármennyire akadályozzák is „az úgynevezett alkotmányos szabadságjogok”. „Azt szeretném – tolmácsolta különös óhaját –, ha abszolút uralkodó lehetne, és úgy cselekedhetnék, amint a szíve diktálja.”[3] Ferenc József azonban nem tehetett eleget a pápai óhajnak. 1893 őszén nehéz napok virradtak rá. November elején kormányválság Ausztriában, lemond a 14 éve működő Taaffe-kormány. Wekerle Sándor ugyancsak lemondással fenyegetőzik: a király „semlegességével” az ellentábort segíti. Végre november 6-án a király megjelenik a minisztertanácson. A kormányzati rutinból kizökkent pillanataiban felvett bürokratikus pátosszal olvassa fel döntését. „A házassági törvényt az ország békés fejlődése szempontjából veszélyesnek tartom. Normális viszonyok között lelkiismereti kötelességemnek érezném, hogy megtagadjam a hozzájárulásomat, és vállaljam az ebből adódó következményeket.” Az adott körülmények között azonban „elismerem annak politikai szükségességét, hogy a kormányt a fennálló közjogi alap energikus megvédésében megerősítsem, ezért hozzá fogok járulni a törvény bevezetéséhez”. A nyilatkozat sajátos fenntartással zárul. „Lelkiismeretem megnyugtatása és egy majdani esetleges igazolás végett azt kívánom, hogy az általam ma elmondottak a minisztertanácsi jegyzőkönyvbe vétessenek fel.”[4]

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

S a konzervatív főurak értettek a szóból, a kimondatlanból is. Az uralkodói gesztusok felbátorították, „a tajtékzó fanatizmus és a pugrisok elleni gyűlölet megacélozta őket”[5] – írta a bécsi bennfentes, Thallóczy.

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

A Memorandumot 1892 májusában 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe. Ferenc József azonban nem fogadta őket, a Memorandumot olvasatlanul átküldte a magyar kormányhoz, amely ugyancsak felbontatlanul visszajuttatta a komité elnökének, Ioan Ratiu ügyvédnek.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

Június elsején a Bécsből hazaérkező minisztereket tüntető lelkesedéssel fogadták. Wekerle kocsiját az ünneplő fiatalok húzták végig a fővárosban. Másnap a szabadelvű párt rendkívüli értekezlete bizalmat nyilvánította Wekerle és társai iránt, és felkérte őket, hogy a párt vezetését „ezen nehéz napokban” is folytassák. Ez a határozat példa nélkül való zendülés volt egy királyi. „Egy kis életelixír került a pegyhüdt vérbe, és egy kis bokréta a mameluk kalapja mellé”[6] – írta derűs öniróniával Mikszáth, aki maga is részese volt a lázadásnak és a megalkuvásnak.

Ilyen ellenséges hangulatban Khuen-Héderváry meg sem kísérelte a kormányalakítást. A fő tekintélynek, Tisza Istvánnak az volt a véleménye, hogy a királyt a végsőkig kapacitálni kell. Meg kell értetni vele, hogy „az egész egyházpolitikai reformot azért akceptálta, mert a mi pártunk uralmának fenntartását kívánja”.[7] Ennek az okfejtésnek a logikája, még inkább a kész helyzet, végül is rábírta a királyt a visszakozásra és Wekerle újabb megbízására. Ő a régi kabineten józan mérsékletből néhány változtatást hajtott végre. Csáky önként visszavonult, helyét Eötvös Loránd, a kiváló tudós foglalta el; a népszerűtlen Tisza-csoport egyik beltagja, Tisza Lajos helyett if. Andrássy Gyulát bízta meg a király személye körüli minisztérium vezetésével; a földművelésügyi tárcát Festetics Andor vállalta.

Miután a Wekerle-kormány az 1894. májusi válságból megerősödve került ki, reformpolitikájának sikeres bevégzése nagyobb akadályokba nem ütközött. A király kapitulációja után a főrendiház sem akadékoskodott, június végén megszavazta a kötelező polgári házasságot. A többi javaslat sorsa már nem volt ennyire bonyodalmas. A képviselőház még júniusban valamennyit megszavazta. A főrendiház kettőt, a polgári anyakönyv bevezetéséről és a gyermekek vallásáról rendelkezőt elfogadta, de a másik kettőt, a vallás szabad gyakorlásáról és az izraelita vallás recepciójáról szólót visszaküldte a képviselőháznak. Ennél a makacskodásnál több gondot okozott a polgári házasság szentesítésének halogatása. Az uralkodó így éreztette haragját a kormánnyal, ellenérzését a liberális reformokkal szemben. A kegyvesztettség, ez a lassan ölő méreg, a „nagy kabinet” életerejét néhány hónap alatt elsorvasztotta.

Wekerle helyzetének megrendüléséhez a nemzeti ellenzékiség feltámadása is hozzájárult. 1894 őszén hazatért a hosszú olaszországi emigrációból Kossuth Ferenc. Bemutatkozásképpen vidéki körutat tett. Mindenütt a szokásos görögtüzes ünneplésben részesítették, ami hízelgett az űjdonsült politikus hiúságának. Kossuth ünneplése, egy-két ügyetlen kijelentése és néhány tüntető incidens széles körű visszatetszést keltett, nemcsak Bécsben, hanem a szabadelvű párt soraiban is. Kossuth Ferenc a miniszterelnöknél tett udvariassági látogatáson mentegetőzött ugyan, sőt felajánlotta lojális együttműködését oly kérdésekben, amelyekben a kormánynak „hátsó támaszra” van szüksége, de ez nem segített az ajánlatot kereken visszautasító Wekerlén. 1894 őszén a kormánypártban megindult a klikkharc, a helyezkedés, az új vezér keresése. ”Hogy tartsak én össze egy pártot, melynek egyes tagjai, sajtójának egy része rögtön kirúg, ha látja, hogy a koronát játszhatják ki ellenem – írta Wekerle keserű szemrehányással Bécsbe –; ha a szentesítés elhalasztásának tényével állok szemben, mint szárnyaszegett politikustól, hogy lehet eredményt kívánni.”[8]

A szocialista munkásmozgalom kezdetei

Az 1868 augusztusában Bécsben megfogalmazott szociáldemokrata programot fogadták el az ausztriai és a magyarországi szocialisták közös pozsonyi gyűlésén, 1869 márciusában, majd az augusztus 22-én rendezett budapesti munkásgyűlésen. A program valamennyi állampolgár egyenjogúságát a „szabad állam helyreállítása” és az általános választójog bevezetése révén, az államtól támogatott „produktív egyesületek” keretében kívánta biztosítani, mégpedig mindenkinek csupán a munkájával szerzett jövedelme „élvezeti jogán”. Kimondta – nálunk először –a népek nemzeti önrendelkezési jogának elvét; továbbá a demokratikus szabadságjogokat, az egyházi javak államosítását, a progresszív adózás bevezetését követelte.

Harc az önálló munkáspártért

Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé. A kiegyezés évében már Párizsban működik, csakhamar az Internacionálé tagja, a francia forradalmi mozgalom tevékeny harcosa lesz. Küzd a Párizsi Kommün kivívásáért, a győzelem után a munkaügyi bizottság vezetőjévé választják. A Kommün bukása után Londonban, Marx és Engels oldalán folytatja a harcot, az Internacionálé Főtanácsában Ausztria–Magyarország képviselője. 1875-ben Bécsben kívánt letelepedni, de ott letartóztatták és átadták a magyar hatóságoknak.

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

Engelmann a nemzetközi mozgalom iskolájában nevelkedett, az önerőből értelmiségivé vált szakmunkás mozgalmi típusához tartozott. Budapesten született, mint bádogos valcolt Ausztriában, Németországban. Hosszú éveket töltött Bécsben, ott a radikális csoport aktív tagja volt. Amikor kiutasították, hazajött, és nyomban a pártvezetés ellenzékéhez csatlakozott.

A Millenium

A király, az udvar, a Bécsben székelő diplomaták az év nagy részét Budapesten töltötték, itt tartották az Interparlamentáris Unió ülését.

A nagyhatalmi nacionalizmus

A századvégen a nagyhatalmi nacionalizmus sajátos változata alakult ki Bécsben. Egyes udvari főméltóságok, és főként a közös kormányszervek magyar tisztviselői a császári székvárosból alátekintve még provinciálisabbnak, még károsabbnak ítélték a hazai nemzeti ellenzék jogi formalitásokon nyargaló alkotmányvédelmét. Szerintük elhibázott taktika a nemzet erejét az állami különállás körülbástyázására, a törvényhozó hatalom birtoklására összpontosítani, hiszen a tényleges hatalom úgyis a birodalom központi igazgatási és fegyveres apparátusának kezében van. A magyar hegemónia megszerzésének legbiztosabb útja a közös kormányszervek, a hadsereg kulcspozícióinak megszerzése, az udvar megnyerése. Ez a gondolat sok elemében Andrássy Gyulától, a külügyminisztertől ered, kifejlesztője és szívós képviselője Kállay Benjámin volt. Kállay a Balkánon diplomata, itthon konzervatív képviselő, majd 1882-től 1903-ig közös pénzügyminiszter, egyúttal Ferenc József informális tanácsadó csoportjának tagja. Ő a feje és irányító szelleme annak a magát ”realistának” nevező bécsi körnek, amely birodalmi szemlélettel képviselte a magyar nacionalizmust. Kállay előtt – írta róla famulusa, Thallóczy Lajos – „nem az a kis táblabírák által isten jóvoltából nyomoréknak megtartott dualisztikus Magyarország lebegett: benne élt a hit, hogy ez a faj, a hazája életre, nagy célokra van hivatva”.[9] A magyarság monarchiai uralma az az ábránd, amely „nekünk, realistáknak ís vigasztalásul szolgál, …Kállaynál a jövő aktuális programját képezte”. Kállay Tisza Kálmánt „kicsinyes pártpolitikusnak” tartotta. Pedig helyes politikával „egy nagyhatalom összes eszközeit a magunk érdekében használhattuk volna fel, mi lettünk volna a központ. Staat Ungarn gennant Oesterreich–Ungarn, ez lett volna a monarchiából. Ez lett volna erő és hatalom forrása.”[10]

A századforduló idején és a következő évtizedben a bécsi magyar kör, elsősorban Thallóczy és az általa támogatott történészek, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula a birodalmi magyar nacionalizmus szószólói, történeti koncepciójának kidolgozói lettek. Mondhatni, szinte a tudományos kutatómunka során ismerték fel a központi kormányszervek óriási jelentőségét, tényleges hatalmi súlyát a magyar országgyűléssel szemben, amelynek szerepét a magyar köztudat, úgy vélték, önáltató módon túlbecsüli. Szerintük a fő veszélyt Bécsben nem a centralisztikus osztrák közjogászok, nem a magyarellenes parlamenti szónokok jelentik, hanem a központi apparátust megszálló németek, szlávok. Ezeket a hatalmi szerveket kellene meghódítani, nem pedig vérmes kortesbeszédekben önállóságot követelni. Ez a látszatra ésszerű gondolatsor a valóságban egy illúzión – a Monarchia nagyhatalmi stabilitásán – belüli illúzió volt: a magyar hegemónia légvárát építgette.

A bécsi „realisták” birodalmi koncepciójával vetekedtek a budapesti birodalomalapítók ábrándos tervei.

Belpolitikai válság Ausztriában

A keresztényszociálisok az osztrák (alpesi) tartományok parasztságára és kispolgári elemeire támaszkodtak, főként a bécsi kispolgárságra, s e rétegek hagyományos Habsburg-hűségéből politikai tőkét kovácsoltak. Ők tehát a Habsburg-birodalom fennmaradását támogatták, de nem a dualista, hanem az osztrák-német hegemóniát hatékonyabban érvényesítő, centralizáltabb formában. Ennek érdekében élesen támadtak a magyar vezető réteget, gyakran a magyarságot, és egy füst alatt a nagy mértékűnek feltüntetett zsidó befolyást is, az egész liberális „judeo-magyar klikket”,[11] és a dinasztiahűnek tartott kis nemzetek, szlovákok, románok, horvátok védelmezőjeként léptek fel. A keresztényszociálisok vitték tovább a Habsburg birodalmi politika divide et impera hagyományát, és alakították ki modernizált változatát, amely a kis nemzeteknek a magyarok és a csehek elleni kijátszásán alapult.

Ezzel a birodalmi koncepcióval összhangban állt a Rerum novarum enciklika szellemében fogant szociálpolitikájuk. Az 1891. évi program a parasztság, a kisipar és kiskereskedelem életképességét biztosító intézkedésekkel, a kistermelői szövetkezetek állami támogatásával és munkásvédelmi törvényekkel kívánta a kapitalizmust korlátozó szociális reformot megvalósítani. Tevékenységük kezdetben az ausztriai magas klérus, a konzervatív arisztokrácia és befolyásos udvari körök rosszallását váltotta ki, de a nagy hatalmú pápai államtitkár, Rampolla határozott támogatásával visszaszorították az ókonzervatív fékező erőket. Az 1895 májusában tartott keresztényszociális gyűlés törhetetlen hűségét nyílvánította XIII. Leó és az új egyházi irányvonal iránt, ugyanakkor örök lojalitásáról biztosította a császárt és a dinasztiát, „amellyel Ausztria léte és jóléte a legszorosabban össze van fonódva”.[12] A következő évben a párt külön „munkásprogramot” dolgozott ki: ez jó adag szociális demagógiával felöntve ugyan, érdemleges munkasvédő intézkedéseket és demokratikus politikai részköveteléseket is tartalmazott. A keresztényszociálisok jelentős tömegbázisra, vezérük, Karl Lueger pedig olyan népszerűségre tett szert, hogy a császár 1897-ben kénytelen volt megerősíteni Bécs polgármesterévé való megválasztását.

A gazdasági kiegyezés bonyodalmai

November 25-én gróf Falkenhayn a házszabályok szigorítására vonatkozó javaslatot terjesztett elő, amelyet az elnök puccsszerűen megszavaztatott. A parlamenti csíny váratlanul olyan vihart kavart, amilyent Bécs 1848 óta nem élt meg. November 27-én és 28-án Bécsben és Ausztria nagyobb városaiban hatalmas tömegtüntetések zajlottak le. Ferenc József engedett a tömegnyomásnak, menesztette Badenit.

Badeni bukásának hírére és utódának, a Gautsch-kormánynak a német nacionalistákat megbékéltető lépéseire Bécs megnyugodott, Prága viszont kitörő ellenszenvvel válaszolt.

Egészségügy és közművelődés

Ezekben az évtizedekben épültek ki a nagy klinikák, ekkor fejlődött fel a magyar gyógyászat és orvosképzés számos területen a bécsi mellé.

Az 1876-ban bevezetett első és 1887-ben kötelezővé tett kétszeri himlő elleni oltás hatása néhány évtized alatt fényesen megmutatkozott; 1913 ban a himlő már nem szerepelt a halálokok országos listáján. Hasonlóképpen visszavonult a hajdani félelmes ellenség, a kolera is, amely az 1830-as években 300 ezer, az 1873. évi járvány idején is csaknem 200 ezer áldozatot szedett. Az 1892–1893 évi betörése még elég nagy riadalmat, de már csupán 5000 halálesetet okozott. A járvány elleni védekezés, főként a csatornázás és vízderítés sokat segített, olyannyira, hogy 1913-ra a kolera is kimaradhatott a halált okozó fertőző betegségek táblázatáról. A kimutatások összevetése egyébként valamennyi járványos fertőző betegség visszaszorulását bizonyítja. Az 1880-as évek elején e betegségek számlájára írt 20%-os arányban még a himlő is, a tífusz is 2,8%-os, a diftéria-vörheny-kanyaró 8,5%-os tétellel szerepelt; az 1913. évi kimutatás 8,7%-os arányán belül az utóbbi hármas 5,4, a tífusz 1%-ot tett ki. Minden bizonnyal az orvostudomány fejlődését bizonyítja a halálokok egyre pontosabb, részletesebb feltüntetése, az egykoron egyébnek és ismeretlennek besorolt betegségek helyén a szív és az érrendszeri, az emésztőszervi és a rákos megbetegedések kimutatása.

A méltánylást érdemlő eredmények mellett volt a hazai közegészségügynek két súlyos passzívája: a tüdőbaj és a csecsemőhalandóság. A tuberkulózis az 1880-as évek elején az összes halálokok 12, egy évtized múlva 11, 1913-ban viszont 13,5%-ára rúgott. E szomorú növekedésben talán a gondosabb szűrés és a jobb diagnózis is közrejátszott, a korabeli jelentések azonban inkább azt a feltevést támasztják alá, hogy a tuberkulózis a dualizmus korában vált százezreket sújtó, évi 40–50 ezer halálesetet okozó népbetegséggé. Nem sokkal vigasztalóbb helyzetről tanúskodnak a csecsemő- és gyermekhalandóság adatai sem. Nem mintha e téren nem mutatkozott volna valamelyest csökkenő tendencia. A polgári forradalom küszöbén, 1846-ban, ezer újszülött közül életének első évében 288, 1910-ben 206 halt meg, s az ötéves kort ezer közül 535, illetve a háború előtt 690 gyermek érte meg. Ám az egy év alattiak az összes halálesetnek még 1910-ben is 30%-át, az 5 év alattiak az 1890-es évek elején 52, 1910-ben is 48%-át adták, és ez nagyon lassú javulásról tanúskodik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a csecsemőket nagyobb arányban pusztító járványok gyakorlatilag megszűntek.

A tuberkulózis népbetegséggé szélesedése és a magas csecsemőhalandóság miatt Magyarország a halálozási arányt tekintve az európai ranglista élén állott, éppen csak Oroszország és Spanyolország előzte meg. Európai viszonylatban ugyancsak alacsony volt az átlagos életkor: 1869-ben 25,4 1910-ben 27,2 év. E mindössze 7%-os növekedésnél valamivel kedvezőbb volt a születéskor várható átlagos élettartamé, amit a demográfusok a kiegyezést követő években 30, 1910–1911-re vonatkozóan 40 évre becsülnek. Az elmaradás okai egyrészt a hiányos táplálkozásban, a túlerőltetésben, a rossz lakásviszonyokban, másrészt a fentebb joggal fejlődőnek jelzett egészségügyi szervezet egyenetlen elosztásában, gyengeségében rejlettek.

Az orvosok számának gyarapodása ugyanis elsősorban a városok egészségügyi ellátását javította. Városokban működött az orvosok mintegy 43%-a, ott rendeltek – főként a jobb módú paciensek részére – a neves szakorvosok, s a városokban épült ki az ipari munkásság betegsegélyző hálózata. A hatósági orvosi intézmény kiterjesztése a falvak kisebb-nagyobb körére, igaz, haladás volt, csakhogy apróléptű. Az utolsó békeévben, 1913-ban, a több mint 12 ezer községre mindössze 2111 községi és körorvos jutott, magánorvos – néhány áldozatos lélektől eltekintve – nem temetkezett el a falvak porában-sarában. Ha vidékre ment is, akkor is a módosabb nagyközségeket választotta. Így aztán az Alföldön, Dél-Dunántúlon és Tiszántúlon, a peremvidékeken a falvak, tanyák, puszták ezreibe nem jutott el az egészségügyi civilizáció. A parasztok, a tehetősebbek is, előbb láttak-hívtak lódoktort, mint orvost. A falvak ezreiben a népi gyógyítás és kuruzslás évszázados hagyományai virultak. A helyzetet súlyosbította, hogy a múlt század végétől az árutermelés kibővülése és a munkaalkalom csökkenése következtében a szegényparasztság táplálkozása, főként fehérjefogyasztása jelentősen romlott.

A halálozási statisztika még egy tétele érdemel figyelmet: az erőszakos haláloké. Azt, hogy a balesetek száma a háború előtti 30 évben megháromszorozódott, aránya 0,8-ról 1,5%-ra emelkedett, ma már a felgyorsult életritmus és közlekedés természetes velejárójának tartjuk. Elgondolkoztató azonban az öngyilkosságok számának háromszoros, arányának 0,4-ről 0,9%-ra való növekedése, ami egyébként monarchiai jelenség volt; Ausztriában, a cseh tartományokban és Horvátországban is megfigyelhető. Az európai viszonylatban kiemelkedő öngyilkossági „járványt&brquo; sokféleképpen magyarázták. A Monarchia sajátos politikai viszonyaival való összefüggés logikailag valószínűnek látszik, de még bizonyításra szorul.

A gyilkosságok száma a halálokok között is, és ami fontosabb: a bűncselekmények között is csökkent. A gyilkosság és az emberölés 1890-be az elítélt bűncselekmények 2,2, 1913-ban 1%-át; a testi sértés 26, illetve 18, a vagyon elleni bűntettek 35, illetve 30%--át tették ki. A korszak történetének ismeretében nem meglepő, hogy nőtt a politikainak minősített bűntettek – főleg az izgatás és a hatóság elleni erőszak – száma (2-ről 5,5%-ra), és változatlanul első helyen állt, az összes büntetett cselekmények egyharmadát szolgáltatta a becsületsértés és a rágalmazás. Viszonylagos stabilitás jellemezte a büntető intézeteket, számuk az egész korszakban 12 volt, a raboké pedig 3000 és 6000 között mozgott. A dualizmus első negyedszázadában a bebörtönzöttek száma és aránya mintegy 30 %-kal nőtt, a második negyedszázadban viszont 50%-kal visszaesett; 1890-ben 100 ezer lakosra 36, 1913-ban 24 bebörtönzött jutott.

Az egészségügyi és a közbiztonsági viszonyok javulásában alkalmasint része lehetett az általános műveltség fejlődésének is. A közoktatásról a népiskoláktól a főiskolákig a XII. fejezetben adunk számot. Itt annyit bocsátunk előre, hogy a kötelező népoktatás 1868. évi bevezetése 45 év alatt számottevő eredményeket hozott. Egyik nagy vívmánynak azt tekinthetjük, hogy amíg 1870-ben az iskolakötelesek 48%-a, 1913-ban már csupán 14%-a nem járt iskolába, és csak 19%-a nem végezte el az elemi iskola négy osztályát. A másik vívmány – az általános műveltségi szint emelkedésének reális fokmérője – az analfabéták számának nagymérvű csökkenése volt. Arányuk a hat éven felüli lakosságban az 1870. évi 68,7%-ról – ezen belül Erdély 83,6, Horvátország 83% – 1913-ban 33,3%-ra – Erdély 49,5, Horvátország 47,4% – csökkent. A gazdasági fejlettségi színvonal és a hivatalos iskolapolitika következményeképpen az analfabéták aránya a magyaroknál és a németeknél volt a legalacsonyabb (20,7, illetve 17,6%), a szlovákoknál és a szerbeknél közepes (30,3, illetve 40,2%), a románoknál és a kárpát-ukránoknál a legmagasabb (66,9, illetve 72,2%).

Az iskolán kívüli népművelés fő intézményei a korszakban a múzeumok, a könyvtárak, a színházak, a század elején elterjedő filmszínházak, a tárlatok, a művészeti és a tudományos társaságok voltak. A magyar kormányok Eötvöstől és Treforttól kezdve jól látták a kultúra és az oktatés nemzetnevelő és magyarosító jelentőségét, de kezdetben – a nagy pénzügyi zavarok idején – keveset áldoztak művelési célokra; 1570-ben mintegy 2 millió koronát. A századforduló idején az oktatási és a népművelési kiadások már meghaladták az állami költségvetés 3%-át, 1913-ban pedig a 9%-át, elérve a 120 millió koronát.

A megnövekedett állami és társadalmi támogatás lehetővé tette, hogy a korszak folyamán a népművelési intézmények is számottevően gyarapodjanak (38 nagyobb múzeum, 45 tízezernél több kötettel rendelkező nyilvános könyvtár létesült). Méltó otthont kaptak a szépművészetek és a zene: ekkor alakult a Zeneakadémia (1875), a Képzőművészeti Főiskola (1883), épült és nyílt meg a Népszínház (1875), az Operaház (1884), az Iparművészeti Múzeum (1896). A korszak végén már 9 állandó fővárosi színház – köztük két opera, a Vígszínház (1896), a Magyar Színház (1897), a Király Színház (1903) – és 38 vidéki színtársulat működött. A meginduló zenei oktatás, az Operaház, a hangversenyek, a hazai és külföldi klasszikusokon kívül a korabeli irodalmat is tolmácsoló színházak nevelték és csiszolták, főként a művelt középrétegek zenei és színházi kultúráját. Széles tömeghatása azonban korszakunkban a „magyaros&brquo; népszínműnek, a bécsivel rokon operettnek, a franciás ízlésű könnyed vígjátéknak és az ekkortájt felvirágzó kabarénak volt.

Nagypolgárság – fináncburzsoázia

A közéletben a nagypolgár elfogadta – a többsége áldozatot nem kímélve kereste – a nemesi és a bárói címet, főrenddé kineveztetvén felöltötte a díszmagyart, ha nem tudta is, melyik oldalra kell csatolni a díszkardot. A Házban, az ipartestületben, a választási gyűlésen elmondta az obligát hazafias szónoklatot, még ha másnap Bécsben volt is tárgyalása a közös osztrák–magyar kartellről vagy vámtarifáról.

A polgári életmód

Az igazi úri szalonhoz feltétlenül hozzátartozott a zongora és a vitrin. Ez utóbbi – afféle családi minimúzeum – mutatta be a kincseket: drága, finom porcelánokat, érmeket, kitüntetéseket, családi ereklyéket, utazási emlékeket, egzotikus kisplasztikát, legyezőt, bécsi és pesti nippet.

A birtokos parasztság

A hazai művelt polgárság ízléskultúrája pedig túlságosan is a nyugati iskolákban, a bécsi klasszikusokon, Brahmson és Wagneren, a historizáló eklektikán nevelkedett, semhogy a népi kultúrához vezető átmeneteket önmaga teremtő erejével kimunkálhatta volna.

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

1903-ban a 800 kisebb-nagyobb bérmozgalom közül kiemelkedett a kispesti Hofherr és Schrantz gyáriaknak a bécsi testvérvállalat munkásaitól támogatott többhetes sztrájkja; az újpesti jutagyáriak, zömmel munkásnők, bérharca; a fővárosi építőmunkások nyári és a szállítómunkások őszi nagy sztrájkja; az aninai, dorogi, tokodi, salgótarjáni bányászok munkabeszüntetése.

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

A párt aggodalommal és bizalmatlansággal fogadta Fejérváry kinevezésének előhírét. „Jön az abszolút bécsi akarat törvénytelen szülöttje: az abszolutisztikus kormány” – írta a Népszava június közepén.[13] Az új kormányt „a reakció hatalmas térfoglalásának” tekintette, de létrejöttéért valamennyi polgári pártot, az egész rendszert felelőssé tette. „Hát csak annyit ér a magyar alkotmány, hogy azt bármi jött-ment generális felrúghatja? A magyar parlament oly gyöngén van körülbástyázva, hogy a legkisebb bécsi szellő elfújhatja?”[14] Hasonló értelemben, az alkotmányellenes „államcsíny” ellen tüzelve, de a koalíciót is élesen bírálva foglalt állást a június 25-én tartott népgyűlés és július elejéig a pártsajtó. Ebben az időszakban kétségtelenül a koalícióval való együttműködést keresték, az ellenzéket unszolták, hogy szálljon magába, nyíljon ki a szeme, vállalja a népjogokért való közös küzdelmet. Elsődlegesen a koalíciós vezérkarnak szólt az ajánlat: „a nép azonnal készen áll, a nép mindenre kapható lesz, csak bocsássák be az alkotmány kapuin”.[15]

A sajátos körülmények között a szocialista mozgalom talán valóban a mérleg nyelve lehetett volna, ha a pártvezetőség taktikája az önálló kezdeményezés megragadására irányult volna. A pártvezetőség azonban a választójogi alkupolitikát folytatta, s ebből 1905 tavaszának mozgalmas eseményei sem zökkentették ki.

Az április végén megtartott pártkongresszuson a vezetőség politikáját éles, sokoldalú bírálat érte; először beszélhetünk baloldali ellenzéki áramlat jelentkezéséről. Szabó Ervin külön brosúrában támadta a pártvezetőség befolyásának növelését célzó új szervezeti szabályzatot. A német szociáldemokráciából átültetett szervezeti elvvel, a „stramme Disziplinnel”[16] szemben a centralizmus fellazítását, a helyi szervezetek nagyobb önállóságát, a párttagság követelményeinek lazább meghatározását javasolta. A küldöttek közül sokan kifogásolták a pártvezetőség tehetetlenségét, lagymatag szervező munkáját, az események nyomában kullogó, meddő taktikáját. Tarczai Lajos és Csizmadia Sándor éles szavakkal bírálta a párton belül elhatalmasodó „abszolutisztikus kormányzatot”, a véleményszabadság elnyomását. Az ellenzékhez tartozó Dániel Arnold rámutatott, hogy a soknemzetiségű agrárországban a nemzetiségi munkások és a szegényparasztság tömegeinek megnyerése, rendszeres szervezése nélkül legfeljebb városi szakmai mozgalmat, de eredményes politikai harcot vezetni nem lehet. Ez a kritika a pártvezetés súlyos hibáit tárta fel, amelyek következtében a nemzetiségi szocialisták körében elharapózott a budapesti központ iránti bizalmatlanság. A szlovák szociáldemokraták 1905 nyarán, bár csak átmenetileg, elszakadtak az anyapárttól; a román és szerb munkásmozgalomban is elkülönülési tendenciák jelentkeztek. Átgondolatlannak ítélte Dániel a pártvezetés taktikáját is; ”A Népszava a magyarországi viszonyokat mindig az oroszországi viszonyokkal hasonlítja össze – mondta –, de ha taktikáról van szó, mindig Németországgal jön elő”[17] Számos küldött bátrabb, kezdeményezőbb, harcos taktikát követelt.

E bírálatokat figyelembe véve, a kongresszus kimondta, hogy a párt az általános választójog érdekében „a legmesszebbmenő áldozatokat követelő harctól sem riad vissza”,[18] s ha a koalíció cserbenhagyná a reform ügyét, akkor az általános sztrájk fegyveréhez fog nyúlni. A taktikáról szóló fontos határozat azonban szentesítette az eddigi gyakorlatot: az utólagos taktikai irányvonalat, amelyet nem a párt határoz meg, hanem az ellenfelek magatartása. A szociáldemokrata párt azonban hasztalan várta, hogy a koalíciót megszállja a demokratizmus jó szelleme, a választójog alapján összefog a munkássággal és kormányra kerül. Ehelyett jött a darabontkormány. S ekkor megintcsak hiába tüzelt „a kétfejű sas abszolutizmusa” ellen, hiába sarkallta a koalíciós vezéreket az aktív ellenállásra és a néppel való összefogásra. A koalíció éppen a forradalmi népmozgalmak és a demokratikus népjogok elől menekült a kétfejű sas védőszárnyai alá.

És ekkor, július első napjaiban, egyszerre megváltozott a Népszava hangja, a bírálat iránya. Egy július 2-i vezércikk határolta el világosan a párt álláspontját a koalíció vezette nemzeti ellenállástól, és tett bizonyos gesztust Bécs felé. A koalíciónak nincs több ütőkártyája, elment a végső határig a passzív ellenállás meghirdetésével, írta a Népszava. „Bécsben pedig az udvari emberek… nyugodtan mosolyognak: A passzív ellenállás kellemetlen dolog, de nem veszedelmes, egyébtől pedig nem kell tartanunk, mert hiszen Magyarországon csak a parlament szájaskodik, …de a nép maga a kis ujját sem mozdítja a hangosan hirdetett nemzeti követelésekért; a nép ugyan örül, hogy nem kell adót fizetni és érdeklődéssel nézi az urak nem mindennapi mulatságát, de különben csendesen folytatja a megszokott életmódot. Így okoskodhatnak Bécsben az udvari emberek. És ha így okoskodnak, helyesen okoskodnak.”[19] Ezt az információt követte az elharapózott sztrájkok elleni fellépés, a nagy vasasssztrájk tanulságainak a munkásságot kritizáló levonása, a forradalomcsinálás vádjának elhárítása, a szociáldemokrácia békés reformer jellegének bizonygatása és közben egyre többszólamú fortéban a koalíció támadása. Július 20-a után a pártsajtó a fő tüzet a koalícióra irányította: a nemzeti követelések félretételét és a demokratikus program megvalósítását sürgette. Ugyanakkor megindult a munkásság mozgósítása a koalíció elleni tüntetésekre.

Mi történt július első felében? Mitől változott meg a szociáldemokrata párt taktikája? Semmi kétség, ezúttal is az ellenfél lépett, s a párt követte a húzást: a kormány váratlan taktikai fordulatát.

Miután létének legális jogcíme, a közvetítés meghiúsult, a kormány előtt a koalíció kényszerítésének vagy helyettesítésének, a nemzeti ellenállás elnyomásának vagy ellensúlyozásának alternatívája állott. Ha el akarta kerülni a parlament nélküli kormányzásból szükségképp következő törvénytelenségeket, amelyek csakhamar a nyílt abszolutizmusra vezettek volna, akkor a nemzeti eszmével és jelszavakkal nem fegyvereket, hanem más eszmét, más jelszavakat kellett szembeállítania. A kilátástalannak tűnő elszigeteltségben, valamikor július elején, mint égi sugallat, világosodott meg Kristóffy belügyminiszter előtt az eszme: politikai reform, általános választójog. A metafora Kristóffytól származik, emlékirataiban csodás elemek összejátszásának, Tisza Kálmán túlvilági sugallatának tulajdonítja a merész ötlet megszületését.

Kristóffy legendisztikus elbeszélését erős kétkedéssel kezelhetjük. A választójog reformja sem új nem volt, sem csodás, hanem nagyon is kézenfekvő gondolat. A nemzeti jelszavak mellett a népjogok igéitől voltak hangosak már két évtizede a Monarchia közéleti fórumai. A századforduló Ausztriájában az általános választójog eszméje a polgári pártok között is polgárjogot nyert. És Magyarországon sem csupán a szociáldemokrata párt agitációs jelszavaként vált ismeretessé, hanem régóta szerepelt a függetlenségiek programjában is. A választójog valaminő kiterjesztése – amint láttuk – első helyen állott a koalíció feliratában, és éppen ez volt az a pont, amely az uralkodó jóváhagyását is elnyerte. Nem állítható tehát, hogy a választójogi reform akár a hazai politikában, akár a Reichsratban vagy az udvar számára merőben újszerű, idegen lett volna. Ausztriai konzervatívok, főként a keresztényszocialisták, az egy évtizede programba vett választójogi reformtól a politikai erőviszonyok átrendeződését, a nemzeti ellentétek új egyensúlyozási, illetve a szociális kérdésekkel való ellensúlyozási lehetőségét, s nem utolsósorban a magyar nacionalista vezető réteg pozíciójának gyengítését várták. A reformot tehát a konzervatív birodalmi reform eszközének tekintették. A századelőn Ferenc József még nem barátkozott meg az általános, titkos választójoggal; Ferenc Ferdinánd pedig kifejezetten ellenezte azt. Semmilyen bizonyíték sincs arra, hogy Kristóffy tervezetét Bécsből sugalmazták volna, akár a Burgból, akár a trónörökös ekkortájt szerveződő Belvedere-köréből.

A demokratikus reform mint a kormányzati válság levezetésének s a dualista rendszer fenntartásának eszköze, a magyar kormánytól származott. Attól a teljesen elszigetelt, minden társadalmi és politikai támasz nélkül álló kormánytól, amely az alkotmányosság tartományában fekvő politikai kiutat keresett a válságból. Kristóffy elgondolásának jelentőségét tehát nem a választójog újdonsága, nem névértéke, hanem helyértéke adta meg, az a helyzet és az a rendeltetés, amelyben és ami végett reformtervét „föltalálta”. „Külföldi tapasztalatokból már jól ismertem a suffrage universelle óriási tömeghatását, s egy percig sem kételkedtem, hogy ez a minden tömegérdeket átfogó hatalmas eszme, ha egyszer felvettetik, …úrrá lesz a politikai viszonyok felett. Az első percben tisztában voltam, hogy megtaláltam a fegyvert a vezényszó felfújt mozgalmával szemben.”?[20] Kristóffy első memorandumát Fejérváry július közepén vitte Bécsbe, Ferenc József akkor csupán a miniszteri magánvéleményként való nyilatkozatot engedélyezte.

A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

Fegyveres felkelés kitörésekor a haditerv első lépésként a megbízhatatlan csapatok lefegyverzését vagy legalábbis semlegesítését, a fegyver- és lőszerkészlet megmentését és a Magyarországon levő megbízható egységek leverésének elkerülését írta elő. Ezzel párhuzamosan kellett megkezdődnie Ausztriában, lengyel, ukrán területen és Horvátországban a mozgósításnak. A támadást négy irányból tervezték: északról a Felvidék, északkeletről a Tiszántúl, délről a Dunántúl ellen, a főerők pedig nyugatról PozsonyGyőrKomárom irányában indultak volna meg. A főcsapás iránya a főváros: Budapest nélkül a magyar ellenállás hosszabb ideig nem tartható. A haditervhez mellékelt térképvázlat világosan mutatja, hogy a Bécsből induló – a flottilla egységeitől támogatott – dunai hadseregnek s a Przemyślből és Lembergből felvonuló kárpáti hadseregnek nagy erőkkel Budapest felé kellett nyomulnia, míg a XII. hadtest Erdély határán, a XIII. hadtest a Dráva vonalán sorakozott volna fel, a VII. temesvári hadtest pedig déli irányban védte volna a Bánságot.

A részletesen kidolgozott haditerv arra vall, hogy Ferenc József és katonai tanácsadói nem bíztak eléggé a békés kibontakozás eszközeiben és lehetőségében. Az alkotmányos kibontakozást előkészítő imparlamentáris kísérlet és a Fejérváry-kormány által javasolt választójog reformtaktika mellett egy harmadik eséllyel is számoltak: Magyarország fegyveres megszállásával s a katonai igazgatás bevezetésével. Hogy ez a többé-kevésbé átgondolt „háromesélyes” taktika nem utólag, logikai úton rekonstruált következtetés, azt az 1905. augusztus 22-én Ischlben tartott koronatanács bizonyítja. A miniszteri konferencia, amelyen Ferenc József elnökölt, a magyarországi válságot és monarchiai kihatásait tárgyalta meg.

Bevezető expozéjában Fejérváry a kibontakozás három lehetőségét vázolta. Az első, a koalíciós pártokkal való megegyezés és egy kormányképes többség megalakítása csak akkor képzelhető el, ha az uralkodó a magyar katonai követeléseket illetően engedményekre hajlandó. A második lehetőség az országgyűlés esetleg megismétlődő feloszlatása lenne, ez azonban a kormány pozitív fellépését feltételezi, máskülönben a választásokon a függetlenségi párt valószínűleg többséget szerezne. A pozitív fellépésen a kormányfő olyan program meghirdetését értette, „amely a lakosság széles rétegeit kielégíti”. A harmadik lehetőség egy abszolutisztikus kormány kinevezése, ezt azonban „katonailag kellene megszervezni, ami leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”.[21] A lehetőségek exponálásából is kitűnt, hogy Fejérváry a második lehetőséget ajánlja. Evégett részletes programtervezetet mutatott be. Első helyen az általános választójog alapján megvalósítandó parlamenti reform állott. A második pont, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági kapcsolat szabályozása, lényegében az önálló vámterületet, az autonóm vámtarifát, az önálló magyar nemzeti bank felállítását és a kereskedelmi hajózás önállósítását tartalmazta azzal, hogy a két ország között megkötendő új kereskedelmi és vámszerződés biztosítaná a két ország közti szabad forgalmat.

A program megismételte a szabadelvű párt egykori kilences bizottságának katonai javaslatait, és megtoldotta őket a hadügyi igazgatás szabályozását célzó új véderőtörvénnyel. A továbbiakban otthonmentesítő (homestead) törvény megalkotását, progresszív jövedelmi adó bevezetését, az állami és vasúti alkalmazottak szolgálati szabályzatának elkészítését és egyéb szociális reformokat helyezett kilátásba.

A nemzeti és a szociális reformigényeket egyesítő program voltaképpen kívánságlista volt, ábrándozás, hogy miként lehetne egy jozefinista típusú abszolutizmust felújítani a századelő Magyarországán. A tervezetet a legélesebben az osztrák miniszterelnök opponálta. Gautsch már július 15-én terjedelmes memorandumban fejtette ki a realitásoktól jócskán elkanyarodó javaslatát: az osztrák kormány és a koalíciós pártokból ad hoc alakított ügyvivő magyar kormány közvetlen tárgyalások során állapodjék meg az 1867-es közjogi rendezés korszerű módosításáról. Gautsch valaminő új – főként a gazdasági viszony tartósabb szabályozását érintő – kiegyezésre gondolt, amelyet aztán a két parlament elé lehetne tárni. Minthogy a kiegyezés revíziójának jelszava Ausztriában is, Magyarországon is népszerű volt, Gautsch ezt a látszategyetértést akarta tárgyalási alapnak megtenni. Érthető, hogy irreálisnak és veszélyesnek tartotta Fejérváry tervezetét, ennél egyszerűbbnek és olcsóbbnak a koalícióval való megegyezést. A gazdaságpolitikai újraszabályozást, amely egyoldalúan a magyar érdekeknek kedvezően változtatná meg az 1867-es közjogi alapot, és amely a külfölddel való kapcsolatokban kivihetetlen, határozottan elutasította. A legnagyobb hevességgel a magyar kormány választójogi reformtervét ellenezte. Ennek bevezetése esetén, mondotta, azonnal hasonló követelések lépnének fel Ausztriában is, amely még nem érett az általános választójogra. Ha viszont az osztrák kormány visszautasítaná a reformot, akkor „Ausztriában olyan állapot keletkeznék, amelyhez képest a jelenlegi magyarországi viszonyok is kielégítőnek tűnnének, és olyan mélyreható erjedés indulna meg, hogy a közrendet még fegyveres erővel sem lehetne fenntartani”. „Vajon nem lenne-e kisebb rossz a Monarchia két államának egyszerű szétválása”, mint ez a rendszabály, amely az alapokat romboló, hatalmas felfordulásra vezetne?[22]

A szónoki kérdés a birodalmi egységet és a konzervatív rendet fenyegető veszélyeket dramatizálta, és nem is maradt teljesen hatástalan. Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Az uralkodó mindazonáltal kevésbé bízott a reformprogram hatékonyságában, mint [[Ferenc József király|testőrkapitány miniszterelnöke], ezért jobban foglalkoztatta a harmadik esélyre való felkészülés. Már a program vitája közben is megkérdezte, mi történjék, ha a képviselőház szeptember 15-én nem engedelmeskedik az elnapolási leiratnak és konventté alakul? Fejérváry akkor könnyedén elhárította e valószínűtlen eshetőséget. Ha netán mégis ilyesmi történnék, nem marad más megoldás, mint a Ház szétkergetése és feloszlatása. Minthogy a magyar kormány nem vette komolyan a harmadik esélyt, a vita későbbi szakaszában Gołuchowski újra felvetette a katonai megoldás alternatíváját. Amennyiben alkotmányos kibontakozás egyelőre nem lehetséges, akkor számolni kell a kivételes állapot és a katonailag szervezett közigazgatás bevezetésével.

A koronatanács ezután a hadsereg rendes állományának megerősítéséről, a tartalékosok behívásáról tárgyalt, majd Pitreich hadügyminiszter nagy vonalakban vázolta a „Kriegsfall U” hadműveleti terv első részét. Két nap múlva a bécsi hadügyminisztériumban tartott megbeszélésen jegyzőkönyvbe foglalták a katonai koncentráció teendőit. Eszerint szükség esetén a budapesti IV. hadtest parancsnoka, Rudolf Lobkowitz herceg átveszi az összes magyarországi haderők főparancsnokságát, beleértve a honvédséget is. Rendelkezésére bocsátják a dunai monitorokat és a tervezetben tételesen meghatározott ausztriai csapategységeket. A 22 zászlóaljjal megerősített budapesti hadtest feladata az esetleges fővárosi forrongások megakadályozása volt.

A baloldal taktikájának ellentmondásai

A szociáldemokrata párt taktikájának elv- és célszerűtlensége nem abban állt, hogy helyeselte, előrelépésnek tekintette a felülről tervezett, bécsi passzussal ellátott reformot, hanem aktívan támogatta, a demokrácia jelvényeivel legitimálta azt a kormányt, amelynek abszolutisztikus tendenciája előtte is, kezdettől, nyilvánvaló volt. Az adott helyzetben, a kormány tömegmozgalommal való támogatása, illetve a koalíció hasonló támadása nem a felüllevők válságának elmélyítését, hanem gyors felszámolását, nem a választójog kikényszerítését, hanem elodázásának megkönnyítését segítette elő.

A párt, igaz, 1905 nyarán nem láthatta előre a következő év fejleményeit, amint nem látta Ady sem, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Bolgár Elek és azok a radikálisok sem, akik a Fejérváry-kormány mellé álltak és aktív hivatali szolgálatot is vállaltak. A radikális értelmiség jó részének „darabontsága” azonban különböző fokú és motivációjú volt.Jászi és néhány barátja komoly fenntartásokkal támogatta a kormány reformpolitikáját, és nem fordult szembe a nemzeti mozgalom progresszív elemeivel. Jászit korábban erősen foglalkoztatta a szocializmusnak a nemzeti eszmével való „korrigálása”. A nemzeti eszme jelentőségének érzékelése visszatartotta a kormánnyal való szoros együttműködéstől. 1905 szeptemberének forró napjaiban olyan népgyűléseket javasolt, „melyeken össze kellene forrasztani a nemzeti követeléseket és az A. T. V. J.-ot” (általános titkos választójogot).[23]Jászi és hívei távol tartották magukat Kristóffy pártszervezkedésétől, és voltaképpen a konzervatív álhazafiak leleplezésében álltak vele közös platformon.

Messzebb ment a darabont reformpolitika támogatásában Ady Endre. Pedig a válság kezdetén, 1905 januárjában, amikor egyéves párizsi útjáról hazatért, kevéssé ragadta magával a harci forgatag. A liberális Budapesti Naplónál vállalt állást, s a lap irányát és saját meggyőződését követve, számos cikkben támadta a konzervatív nacionalista koalíció hazafiaskodását. Amikor Vészi József Fejérváry mellé szegődött, Ady követte főszerkesztőjét, megint csak nem konformizmusból, hanem meggyőződésből. Ő, akinek elsősorban a magyar ugar kártevőivel volt harca, a darabont epizódban – és ezzel nem állt radikális kortársai között egyedül – a II. József-i dráma felújítását látta. Úgy vélte, hogy a kuruckodó nagyurak mutatványos mozgalmában a „tatárság zajlik a Kárpátok alatt”, a magyarságot lenyűgözve tartó Ázsia indul újra hadba Európa, a haladó gondolat és kultúra ellen.[24] Ezzel a tatár Ázsiával, Pusztaszerrel szemben öntudatosan vállalta a megbélyegző „darabontságot”. Büszke, dacos magyar sorsot, missziót látott a történelmivé heroizált darabontságban, amelyben osztozott mindazokkal, „akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbusz sötét zugolyaiba”, márpedig ezt akarta a jozefinista hazafiaktól kezdve valamennyi „könyörtelen újító, nemzetét ostorozó európai szellem, szociális forradalmár”.[25]

Ebben az értelmezésben a realitás a progresszív európaiságot átvevő – és részben még mindig közvetítő – bécsi demokráciával, úttörő tudományossággal, művészi avantgarde-dal való rokonság volt, ennek kiterjesztése Ferenc Józsefre, katonáira és minisztereire azonban illúzió, mértékvesztés.

1905. szeptember 15.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte. Végül a koalícióra hárította a felelősséget, ha az álláspontjához való ragaszkodás folytán „kimondhatatlan szenvedés és nyomor mind fenyegetőbb alakban hárulna Magyarországra„.[26] Az „ötperces audiencia” a koalíció arculcsapása volt, az ultimátum az erő tudatát sugárzó abszolutisztikus fenyegetés, de nem követte kapituláció. A parancs, akárcsak a két évvel korábban Chlopyban kiadott, a legszélesebb nemzeti közvéleményt sértette.

A megalázottan megtért vezéreket itthon tüntető tömegek fogadták, s ők ünnepélyesen protestáltak, hogy a nemzet jogaiból jottányit sem engednek. Szeptember végétől a koalíció megbomlott, a vezérlő bizottságban és főként a vidéki szervezetekben kialakult a megalkuvást ellenző, harcos irányzat. Justh, Polónyi, egy ideig Apponyi is az ellenállás aktivizálását támogatták. Gyűlések, fáklyás tüntetések, megyei tiltakozó felvonulások jelezték a mozgalom élénkülését. A megyék egy részében „alkotmányvédő bizottságokat” szerveztek az ellenállás anyagi és erkölcsi támogatására. A fővárosban utcai harcokba is bocsátkoztak, rendőri fedezet mellett, fegyvertelen munkások ellen. A koalíciós aranyifjúság és a Népszava védelmére összesereglett munkások között szeptember 27-én valóságos ütközet zajlott le, amelyben a munkások szétkergették a koalíció fővárosi csapatait. Az „ellenállás” októbertől jobbadán a vidékre tolódott át.

A koalíció mérsékelt politikusai aggályoskodtak a tömegek mozgósítása miatt. A vezérlő bizottság már október elején szükségesnek látta felfelé és lefelé nyomatékosan leszögezni: elítél minden forradalmi eszközt, a kibonyolításnak szigorúan az országgyűlés keretei között kell megtörténnie. Udvarképes közvetítőkön keresztül folytatta az alkudozást. Kossuth Ferenc felajánlotta kormányvállalási készségét, ha a koalíció a jövőre nézve fenntarthatja katonai programját, a lehetőséget, hogy egykoron meggyőzheti az uralkodót a magyar vezényszó bevezetésének célszerűségéről, továbbá, ha a fennálló vámszövetséget vámszerződés formájában újíthatják meg. 1905 őszén ezek az ajánlkozások nem jártak sikerrel.

Október 6-án Ferenc József ismét a Fejérváry-kormány reaktiválása és ezzel a választójogi reform kormányprogramként való bejelentése mellett döntött. A kiszivárgó hírek természetesen a koalíció harcos irányzatát tüzelték fel. Az október 10-i képviselőházi ülés viharosnak ígérkezett, Bécsben komoly zavargásoktól tartottak. Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba. 16-án Ferenc József forma szerint is megbízta Fejérváryt – másodszor – a kormányalakítással.

A válság birodalmi dimenziói

Amint a koalíciónak a fekete–sárga udvari arisztokrácia és az osztrák kormány, Fejérváryéknak a bécsi liberálisok és az újkonzervatív keresztényszociálisok jöttek segítségére. Lueger pártja szokatlan rokonszenvvel tüntette ki a nemes magyar generálist, és vaskos kifakadásokkal halmozta el Gautschot. Szeptember 26-án, a Reichsrat megnyitásakor, Gautsch olyan heves és dühös ellenzéki többséggel találta magát szembe, hogy magyarázkodásra és visszakozásra kényszerült. A pártok sorra nyújtották be általános választójogot követelő indítványukat. Lueger még tovább ment: mindkét parlament feloszlatását, mindkét részben új alkotmány és választójogi reform oktrojálását javasolta. A magyarországi válság megoldására kimódolt reformprogram tehát erős ösztönzést adott az ausztriai választójogi mozgalomnak. A közvéleményben jelszóvá vált a Reichsrat őszi ülésszakának kérdése: megtagadhatja-e Ausztria császára azt, amit Magyarország királya megad?

1905 nyarán–őszén tehát az udvar is kritikus helyzetbe került, amelyben a taktikai terv egyik variánsát sem lehetett súlyos kockázatok nélkül alkalmazni. A választójogi reform megadása a konzervatív tábor ellenállásán túlmenően újabb egyensúlyvesztés veszélyét rejtő erőátcsoportosulással fenyegetett, megtagadása viszont azonnali akut válságot okozó felfordulással. Érthető, hogy az uralkodó is ingadozott a váltakozó erőviszonyok szerint, és Magyarországot illetően sem merte döntő lépésre szánni magát. Mindez azonban még nem magyarázza kielégítően azt az erélytelenséget, amellyel a koalíció demagógiáját és a felhevült nemzeti ellenállás túlkapásait eltűrte. Miért nem vetette be erélyesebben a karhatalmat, miért nem oszlatta fel hamarabb az országgyűlést? Hiszen a Monarchia külpolitikai helyzete és érdekei, mind a külkereskedelmi szerződések zavartalan becikkelyezése, mind a fegyverkezési verseny a legsürgősebb belső konszolidációt követelték. Különösen nehezen érthetők az olyan kapkodó intézkedések, mint a megszállási terv operatív parancsainak szétküldése október 8-án, aztán hamari visszavétele öt nap múlva és szigorúan bizalmas elégetése a hadügyminisztériumban. Miért módosították és vetették el véglegesen a „Kriegsfall U” haditervet? Az okokat – úgy véljük – megint csak a válság birodalmi dimenzióiban, elmélyülésében és bonyolódásában kereshetjük.

A Magyarország elleni támadás egyik pillére, amint láttuk, Horvátország volt. Az udvari körök politikailag is számítottak a nemzetiségiek támogatására: hivatalvállalásukra az abszolutizmus bevezetése esetén, császárhűségükre a fegyveres harcokban. Az 1848-as reminiszcenciák azonban félrevezetőnek bizonyultak. A történelem nem ismétlődött meg. Elsőnek a délszlávok szakítottak az udvarbarát hagyományokkal. A szerbeknél hangadó radikális párt már 1904-ben közeledett a magyar koalícióhoz, a válság idején kifejezetten támogatta, több helyütt az ellenállásban is részt vett. Ez azzal függött össze, hogy a szerbek – a határokon innen és túl – nem Magyarországot, hanem Ausztriát és Németországot, a német terjeszkedési törekvéseket tekintették a fő veszélynek. Hasonló irányba fordult a horvát nemzeti mozgalom is. 1903-ban az ellenzéki erők egyesülése alapján széles körű harc bontakozott ki Horvátország gazdasági, pénzügyi önállóságáért. Az új irányzat kibontakozására nagy befolyást gyakoroltak a dalmáciai horvátok. A Monarchia legelhanyagoltabb tartományában a súlyos elnyomatásban élő délszlávok évek óta a Horvátországgal való egyesülésre törekedtek. 1903-ban Frano Supilo és Ante Trumbić vezetésével kialakították az „új kurzus” irányvonalát, amelynek egyik sarktétele az osztrák kormányzat elleni harc – ennek érdekében minden ellenzéki erővel, így a magyarokkal való összefogás –, másik a szerbek és horvátok egyenlőségén alapuló délszláv egység volt. Ez az irányzat rokonszenvezett a magyar ellenzékkel, 1905-ben aktívan támogatta az ellenállást. Az október 3-án Fiumében tartott értekezlet nevezetes határozatokat hozott. Állást foglalt a nemzetek önrendelkezési joga alapján Magyarország önállósága, egyúttal a Dalmáciával egyesített Horvátország önálló nemzeti jogainak, alkotmányos berendezésének biztosítása és a két nép szövetkezése mellett. Csakhamar megalakult a következő időszak legbefolyásosabb szervezete: a horvát–szerb koalíció, amely azonnal szövetséget ajánlott fel a magyar koalíciónak.

A magyar ellenzéki vezérek örömmel üdvözölték a fiumei rezolúciót. Fraternizáló szónoklatokban nem volt hiány. Még tárgyalásokba is bocsátkoztak a horvát–szerb koalíció Budapestre látogató vezetőivel. A tárgyalásokat – ez csakhamar kiderült – Bécs fenyegetésére, és nem az őszinte megegyezés megalapozására szánták, de a magyar–horvát együttműködés eszméje fenyegetésnek elég hatásos volt. Mindenképpen elbizonytalanította a Magyarország elleni támadás egyik katonai bázisát, sőt jelentős katonai erőket kötött le, mert a délszláv területekre kiterjedő lázongás súlyos következményekkel járhatott volna. A délszláv pillér kidőlte volt az egyik ok, amely keresztülhúzta a „Kriegsfall U” felvonulási tervét.

Magyarország többi nemzetiségei sem játszották el az 1848-as szerepet. A nemzetiségek politikai taktikája – amint az erről szóló XIII. fejezetben részletesen is kifejtjük – a századforduló idején jelentősen megváltozott. Az évtizedes visszavonulást felváltó aktivista irányzatok szószólói a demokratikus politikai és szociális reformokat állították előtérbe. A nemzetiségi pártok nem avatkoztak bele a kormány és magyar ellenzék küzdelmébe, tartózkodtak az „alkotmányvédelemtől”. A 18 nem ellenálló megyéből 16 nemzetiségi – a fele román – többségű volt, a darabontkormány mégsem talált bennük szilárd támaszra. Bizonyos darabont-rokonszenv egyes szlovák és román politikusok nyilatkozataiban mutatkozott csupán. Az aktivitás útjára lépett szlovák vezető réteg részt vett a Tisza-kormány elleni harcban, de az ellenzéki koalícióhoz nem csatlakozott. A magyar nemzeti küzdelemben semleges álláspontot foglalt el, agitációját a demokratikus reformok, a választójog propagálására irányította. Ebben a kérdésben rokonszenvezett, különösen Milan Hodža csoportja, a kormány törekvéseivel, anélkül hogy aktív segédcsapatul szegődött volna. A Román Nemzeti Párt, amely az 1905. januári nagyszebeni konferencián újra kimondta az aktivitást és új programot fogadott el, a magyar nemzeti követeléseket elutasította. A válság folyamán inkább az udvarhoz húzott, a választójogi programot támogatta, de nem lépte túl a semlegesség határait. Egészében véve tehát az udvar nem számíthatott biztosan – különösen egy abszolutisztikus provizórium esetén – a magyarországi nemzetiségekre.

Az udvar akcióképességét még hatékonyabban bénította meg a törzsterületek, Bécs, az osztrák és a cseh tartományok választójogi tömegmozgalma, amelynek egyrészt hatalmas méretű tüntetések, sztrájkok – így az október végén kitört országos vasutassztrájk –, másrészt a nemzeti követelésekkel való összekapcsolás adott nagyobb nyomatékot. Az október 31-én megnyílt birodalmi szociáldemokrata pártkongresszus éppen egy összehangolt támadást kívánt előkészíteni, amikor este berobbant a hír: a cár alkotmányt és választójogot adott népeinek. A küldöttek az utcára tódultak, s a Ringen csakhamar százezres tüntetés kerekedett. A következő napokban a tüntetések valamennyi nagy/városra kiterjedtek, sok helyütt utcai harcokká élesedtek. November 2-án Bécsben és Prágában volt véres összecsapás a tüntetők és a rendőrség között. 3-án a cseh helytartó már az ostromállapot azonnali kihirdetését kérte. Aznap a császár hívatta Gautschot és közölte vele legfrissebb elhatározását: birodalma mindkét felében hozzájárul az általános választójog bevezetéséhez. A kormány másnap kommünikében jelentette be a választójog közeli reformját. Ezzel a bizonytalan ígérettel azonban semmit sem ért el. 1905 novemberében, bár formálisan nem vezették be, a valóságban ostromállapot uralkodott Bécsben, az osztrák nagyvárosokban és főként Csehországban. A bécsi munkásság 200 ezer főnyi impozáns tüntetése november 28-án végül is rákényszerítette Gautschot, hogy háromhónapos határidőre vállalja a reform benyújtását.

A koalíció behódolása

Április 2-án Méray-Horváth és Barabás Kossuth megbízásából békefeltételt nyújtott át Kristóffynak: a függetlenségiek három hatvanhetes politikussal együtt hajlandók átmeneti kormányt alakítani, amelynek feladata az alkotmányos rend helyreállítása, a költségvetés és az újoncjutalék megszavaztatása, az általános választójog bevezetése. Másnap Fejérváry Bécsben kedvező jelentést tett az ajánlatról és Kossuth személyéről. A király beleegyezésével április 4-én már létre is jött az alku. Április 6-án Ferenc József fogadta Kossuthot és Andrássyt. A paktum tüneményes gyorsasággal tető alá került. A koalíció vállalta a katonai követelések kikapcsolását, a költségvetés és újoncjutalék megszavazását, a külkereskedelmi szerződések törvénybe iktatását, a Tisza- és Fejérváry-kormány felmentését minden anyagi és jogi felelősség alól és a választójogi reform megvalósítását.

Lábjegyzetek

  1. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 101
  2. Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 260–261.
  3. Ugyanott 268.
  4. Országos Levéltár, Pápay hagyaték. Karton 23. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 392.
  5. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Thallóczy-napló. Quart. Hung. 2459. I. 482.
  6. Mikszáth Kálmán művei. 14. 1969. 667–668.
  7. Gróf Tisza István összes munkái. I. Budapest, 1923. 688.
  8. Wekerle levele Pápaynak, 1894. november 11. Országos Levéltár, Pápay hagyaték. Karton 24.
  9. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Thallóczy Lajos naplófeljegyzése (továbbiakban: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy-napló). Quart. Hung. 2459. I. Melléklet, 39.
  10. Ugyanott, I. 426.
  11. Reichspost, 1905. szeptember 19., 20., 28. és Klaus Berchtold, Österreichische Parteiprogramme 1868–1966. Wien, 1967. 173.
  12. Ugyanott 168.
  13. Lesz-e forradalom? Népszava, 1905. június 17.
  14. A komédia folytatása. Ugyanott, 1905. június 22.
  15. Ugyanott
  16. Szontagh Ernő (Szabó Ervin), Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot? Budapest, 1905. A brosúrából idézi: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). III. Budapest, 1955. 263.
  17. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai III. Budapest, 1955. 293.
  18. Ugyanott 290.
  19. A passzív ellenállás. Népszava, 1905. július 2.
  20. Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Budapest, 1927. 186.
  21. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv, Gemeinsame Ministerrath-Konferenz. P. Z. 450. K. Z. 38.
  22. Ugyanott.
  23. Idézi: Szűcs László, A magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának történetéhez. Századok, 1963. 6. szám 1232.
  24. Ady Endre, Ismeretlen Korvin-kódex margójára. (In: Ady Endre Összes prózai művei VII. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1968. 16–18.
  25. Idézi: Király István, Ady Endre. I. Budapest, 1970. 111.
  26. Idézi: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. II. Budapest, 1934. 97.